Szia Anyu! 

Egyszer, az utolsó évben, ami megadatott még nekünk együtt, megkérdezted tőlem, hogy jó anyám voltál-e, elég volt-e amit adni tudtál és halkan még suttogtad – talán kimondani sem akartad -, hogy “megtettem, amit tudtam kicsim, bocsáss meg, ha…” Emlékszel mit csináltam és mondtam neked? Azonnal magamhoz öleltelek, nyugtattalak, hogy te voltál az egyetlen anya, akit valaha akartam, akire valaha szükségem volt és, hogy te vagy a legjobb anya, nekem a legtökéletesebb a világon. Könnyes volt a szemed ahogy ott szorítottalak védelmező ölelésemben, de nem azért, mert meghatott az, amit mondtam neked. Láttam, hogy te úgy érezted nem voltál elég jó s bármit mondtam neked, igazán nem nyugtatott meg.

Talán méricskélted magad gondolataidban más anyákhoz, lefuttattad a fejedben milyen is szerinted a tökéletes és szenvedtél amiatt, hogy volt idő, amikor nem tudtál mindent megadni nekem gyermekként, s volt, hogy nagyon szűkös volt az élet. De te ezt a “mindent” és az “alapokat” az új tornacipőre, ruhára, nyaralásra vagy épp a vasárnapi rántott húsra értetted. Vagy bármire, ami nem bab, szalonna vagy zsíros kenyér. Arra koncentráltál, hogy egykori szegénységünk miatt emészd magad és szenvedtél a tudattól, hogy szerinted nélkülöznöm kellett.

Anya! Most átölelnélek újra, finoman, hevesség nélkül. Ma már jobban el tudnám mondani neked, hogy a minden nekem te voltál, amikor kislány voltam. Nem az új tornacipő vagy a felesleges tárgyak. Te! Az ölelésed, a szereteted, az arcod, az engem figyelő tekinteted volt az, ami kellett, a törődésed volt a minden. A közös játékok, séták, beszélgetések, a  nevetős délutánok, amikor piknizőset játszottunk a szoba közepén! Emlékszel? Engem nem zavart, hogy csak zsíros kenyér volt hagymával, élveztem minden percét gyermekkoromnak, amit veled tölthettem. Veled megvolt mindenem, amire valaha szükségem lehetett! Te voltál az egyetlen biztonságom, az otthonom, a családom. Oly sok évig te voltál az egyetlen, aki szeretett. Más helyett is te szerettél, tudom, hogy a szíved szakadt meg sokszor emiatt is, és átkoztad talán a percet, hogy pont azt a férfit szeretted, aki felelőtlen volt és önző, de aztán rám néztél és láttad mi lett végül belőle. Ma már tudom így volt a legjobb nekem.

Erőssé neveltél, mégis érzékennyé mások és a világ iránt, büszkévé, de nem sznobbá, emberré, nővé, valakivé, aki tisztel, aki kedves, a jóban hisz, segítőkész (najó, van rossz tulajdonságom is, de az már karakter kérdés, nem a nevelésed, így születtem, ez van, azért állítólag egész jófej csajszi lettem szóval juhé, jó munka volt).Emlékszel, hányszor mondtam, hogy “köszönöm, hogy vagy nekem”? Vagy írtam le egy-egy levelünk végére? Sosem értetted, furcsa volt neked, hogy megköszöntem időről-időre, mert neked természetes volt, de én mindig ajándéknak éreztelek.

2017-05-06-13-23-57-024

Nem csak a legtökéletesebb anya voltál, ahogy akkor mondtam neked. Te az egyetlen voltál, aki nekem anyukám tudott lenni. Mindig csak rád volt szükségem és pontosan arra, amit te adtál nekem. A világ, amit formáltál az életemben, a szabadság, amit adtál és amire tanítottál a legszebb dolog, amit kaphattam az életben.

Furcsa ez, mármint így nélküled, hogy ma már nem ölelhetlek meg, néha idegennek tűnik az élet, hogy te nem vagy benne. Negédes érzés ahogyan felismerlek a mozdulataiban, egy-egy tekintetemben, a nevetésem hangzásában, okoskodó perceimben vagy amikor heves leszek. Érzem magamban jelenléted. Érted ezt? Amíg éltél fel sem tűnt, hogy ugyanúgy alszom, mint te tetted, abban a furcsa pózban, amiről senki sem értette, hogyan lehet kényelmes, sem azt nem láttam, hogy pont úgy mozdul a kezem vagy húzódik nevetésre a szám mint neked.
Igen… Hiányzol. Mindig. Nagyon.

Tudod, a boldogság íze is más. Mindig van benne egy könnycsepp nélküled. Itt valahol mélyen bennem, a legboldogabb perceimben, sebesen átfut, hogy mit mondanál, hogy örülnél, mennyire csillogna a szemed. Ez a nap pedig… Mindenhol már két hete csak azt látom Anyák napja, Anyák napja, Anyák napja! Nem irigy vagyok, hogy más most az anyukájához rohan míg én csak egy levelet írhatok és helyetted küldhetem ki ‘csak úgy’ a világba. Nem mások boldogsága fáj, csak az, hogy én már nem szállok repülőre, nem érek oda ebédre, nem vársz a kedvenc fogásaim egyikével, nem örülsz nekem, az ölelésemnek,  a virágcsokornak, az ajándéknak, nem nevetünk, nem töltjük együtt ezt a vasárnapot, csak mi ketten, nem bújunk el a világtól, és nézzük újra gyerekkorom kedvenc filmjeit, nem fogod meg a kezem többé az érzékeny vagy izgulós perceknél amiket százszor láttunk már, és nem takarsz be, ha véletlenül elalszom a kanapén. Nem simogatod meg az arcom és nem adsz puszit a homlokomra, mint annyiszor tetted. Csak egy dolog nem változott, ugye tudod anyu…

Szeretlek.

Ildikó

A kép saját tulajdonú, felhasználása ezen blogon kívül tilos!

Elég.

    Néha valahogy nehézzé válik. Néha elég az emberekből, az utca zajából, a rohanó autósokból, a tolakodó emberekből, az online térből, a sok agresszív megnyilvánulásból, az ellenségeskedésből, a gyűlöletből amit szórnak szét olyan nagyon sokan, akár ok nélkül is, csak mert a másik ember egy másik ember.

    Elég a nagy információáradatból, nem akarom reális időben tudni melyik szellemi fogyatékos kislányt erőszakolta meg két rohadék a buszmegálló mögött, és nem akarom tudni melyik beteg anya éheztette halálra gyerekét, sem, hogy melyik kapzsi, hatalomittas vagy csak önképétől megtébolyodott politikus döntött más emberek sorsa felett egy még csak nem is megfontolt vagy demokratikusan megszavazott tollvonással. Elegem van az álhírekből, abból, hogy amikor van valami jó a világ egyik végén a másikon jut rá három nagyon szar dolog. Nem akarom tudni, ma nem. Végül mégis csak bekapcsolom a híreket, ránézek a hírportálokra, végül tudni akarja egy részem – persze, hogy akarom -, mert úgy vélem és személyiségemhez tartozik, hogy inkább tudni jobb, mint nem tudni, de olykor szinte már fáj, amit látok és kell a megállj, hogy erőt gyűjtsek, levegőt vegyek végre.

    fear

    Nem tudom, hogy boldogabb-e ez a jobb tudni felfogás egyébként… Nem hiszem, hogy mindig. Ma, nekem, bizonyára nem. Elég volt mára, a mosolyogni nem tudó sem akaró emberek hadából, az egymás nyakán taposni akarókból, akik a nem tudás mellett döntöttek vagy mennek az árral meg a birkanyájjal és csak mondják a magukét vagyis nem is a magukét hanem mások gondolatait szónokolva. Ma valahogy nincs türelem az elítélőkhöz, a szemellenzős mindentudókhoz vagy azokhoz, akik azt mondják “te, mit akarsz önmegvlósítani gyerekkel és férjjel, inkább főzz vacsorát, lásd el őket és takarítsd ki a házad”. Valahogy ma el akarom fordítani a fejem a világtól. Ma nem akarom tűrni a bigottokat és a rasszistákat, érvelni, kommunikálni, egyik oldallal sem akarok egyetérteni, mert valahol igazán minden megosztott véleményben, rétegben, ítélkezés folyik és túl sok az arrogancia is meg a gőg, a lenézés, az “én jobban tudom”, ki obcén k*va anyázással ad ennek hangot, ki visszafogottabb álarcot ölt és nem mondja ki vagy cinikusság mögé bújik, de egyre inkább azt érzem, hogy emberek egymást akarják legyűrni, lenyomni mindig lejebb, vagy éppen csak alább, mert csak.

    GYakran nem mások osztanak meg minket, ezt sokszor csak kényelmes hinni, megtesszük mi magunk is, miközben észre sem vesszük, hogy mennyi alkalommal nem össze- hanem széthúzza az emberiséget a fejlődés amiben rohanunk egymáson taposva. Napok óta érzem, hogy elérte a láthatatlan vonalat a tűréshatár. Napok óta dédelgetem a ki akarok szállni érzését, az állítsátok már meg ezt az őrületet! felkiáltást.  Amikor olyat olvasok egy kommentben, hogy “megérdemled a sorsod, lődd magad fejbe ocsmány rbnc.” levegőt sem kapok hirtelen. Amikor azt látom, hogy lopunk, csalunk, hazudunk, gyilkolunk, gyűlölünk, kizsákmányolunk, elnyomunk, alázunk, bántalmazunk olyankor azért megkérdem mégis mi a francot művel az emberiség?

    Persze mondhatná a világ és benne te, mit érdekel ez engem, az a komment nem nekem szólt, nem az én gyerekemet erőszakolták meg, nem utánam köpnek, nem engem anyáznak, nem engem szídnak vadidegen emberek nem tudva semmit rólam nem nekem prédikálnak. Pedig de! Mert bármikor nagyon sokan megtennék szemrebbenés nélkül velem is és veled is. Ok nélkül, valódi tudás nélkül, felvértezve nem létező joggal és túlcsordult indulattal ítélkeznek emberek egymás felett, ezt látom olyan sok helyen. Bárhová fordulok, megy nagyban a gyűlölet vagy épp kicsiben a rosszindulat, irigység, féltékenység, indulat. Ez a világ, amit mindig jobb hellyé szeretnék tenni, jobb hellyé álmodni és hinni benne meg az emberiségben magában, úgy érzem bármikor elsülhet, mint a legélesebb fegyver.

    Féltelek ember.

    De ma nehezen hiszek benned, nehezen adom neked azt, ami bennem ég, de benned sok esetben csak pislákoló fény vagy elsorvadt üresség. Nem érdekel hogy menthető vagy (attól a perctől, hogy megérted magadért kell megtenned, amit másoktól vársz épp), csak mondjuk eltévedtél, pont úgy, ahogy én. Ma, (és talán holnap is) megengedem magamnak a csendet, a nem akarlak látni és nem akarlak hallani sem olvasni hosszú óráit, becsukom inkább a szemem, veszek egy mély levegőt és csak megvárom, hogy elmúljon ez az elég volt a világból! érzés.

    I.

    Kép: Pixabay jogtiszta képei közül

A férfiak nem sírnak!

Pedig de. Én láttam, éreztem, negszenvedtem. Nem a manipulatív nárcisztikus könnyekről beszélek, melyeknek céljaik vannak, hanem az igazi és emberi férfi könnyekről. Láttam nagyapámat zokogni ahogy gyermekeit temette el, és láttam minden alkalommal, amikor tőlem búcsúzott, amikor mennem kellett. Láttam annak a férfinak a könnyeit akinek a szívét hosszú évekkel ezelőtt összetörtem és láttam Krisztián könnyeit is, aki elmesélte nekem, hogy nem csak a lányok félnek, nem csak őket bánthatják felnőtt emberek, férfiak és apák. 

Emlékszem, ahogy Krisztián hideg tekintettel nézett rám és azt mondta őt már nem rázza meg semmi, mert ő nem érez semmit. Nem érez! És ez így jó most neki, mert nem is akar érezni. Leginkább soha többé. Nem akar több pszichológiai kezelést sem. Nem akar családot, nem akar szerelmet. Nem akar semmi mást, mint egyedül lenni, egy kis lakást, könyveket, valami munkát ahol nem kell emberekkel foglalkoznia és érintkeznie, legalábbis nem túl sokat és végre nyugodtan rémálmok nélkül aludni. Ez az egyetlen igazi álma. Krisztián csupán 21 éves.

Fem tudtam őt meggyőzni, hogy profi segítség nélkül álma nem teljesülhet. Csak annyit felelt megannyi érvelésemre, hogy talán, lehet, de nem érdekel. Esetleg egy nap, most nem. Volt egy pont, ahol nem is akarta tovább, hogy megjelenjen ez az írás ami hetek óta a jegyzeteimben pihent. Ma délben írt végül, hogy mehet. Minden jót kívánt és eltűnt az éterben. Nem hiszem, hogy valaha fogok róla hallani, hogy jelentkezni fog. Most sem értem igazán miért akarta, hogy története megjelenjen. Állítása szerint nem akart senkit szembesíteni, és nem vezeti nemes cél, nem akar senkinek segíteni. Nem hiszi, hogy története bárkinek is segítehetne igazán. Csak ki akarta adni. Azt gondolja, hogy ez egy választóvonal az új élete és a régi között, egyfajta összegzés betűkbe szedve.

hopeless-2.jpg

 

  • Amikor elolvastam a bemutatkozó e-mailed, nem tudtam hogy mit írjak vissza neked. Emlékszel mit írtál nekem? 
  • Igen persze, azt írtam, hogy apám buzi, megerőszakolt aztán egy nap nagyon megvertem és eljöttem otthonról.
  • Igen…Bevallom a néhány mondatos üzeneted sokkolt pár percre. Sőt, azon kaptam magam hirtlen, hogy elutasítani akarom, hogy ez valósága lehet valakinek, és megkérdőjeleztem sok dolgot az életben és azt, hogy ilyen megeshet. Bocsáss meg ezért nekem…
  • Én sem hinném el a helyedben. Ennél már csak az sokkolt volna jobban, ha azt írom, anyám erőszakolt meg.
  • Valóban… Mikor kezdődőtt?
  • 15 éves voltam, már nem néztem ki annyira kissrácnak, apám nem igazán pedofil. Egy korcs, aki letagadta magát egész életében. Nagyapám verte őt is nagyanyámat is.
  • Szerinted ez mentség?
  • Már tudom, hogy nem.
  • Volt amikor másképp képzelted? 
  • Igen. Én szerettem az apámat, mindig jó volt a kapcsolatunk, sokat voltunk együtt, a suliban mindenki mondta, hogy az én öregem a legjobb fej. Nem volt túl jó kapcsolata anyámmal, nem volt köztük érintés, ölelés, kedvesség, semmi sem. Segíteni akartam rajta.
  • Hogyan?
  • 14 éves lehettem amikor elkezdtem sokat olvasni a témában az interneten. Mások bulizni jártak én olvastam, mert tudni akartam, hogy mi lehet az oka, hogy két ember úgy él egymás mellett mint a szellemek.
  • Mire jutottál?
  • Hát, hogy beszélgetni kell, de apám nehéz ember ilyen téren, szóval hátulról kezdtem.
  • Azaz? 
  • Kitalált példákat hoztam fel,hogy ha két ember nem szereti egymást elválhatnak, meg amúgy én is megérteném ha ők elválnának, de apám azt mondta, hogy ő szereti mutert, meg sosem tudna élni nélkülem.
  • Értem… Mikor ért hozzád először?
  • Egy este muter elment a barátnőivel valahová és mi otthon maradtunk. Feljött két haverom is és pókereztünk. Ez nálunk családi hagyomány. Szoktunk römizni is. Szóval faterom elővett sört is meg pálinkát. Azt mondta nem kell a háta mögött iszogatnunk dugiba, megenged pár felest.
  • Hány éves voltál pontosan?
  • 15.
  • Nem gondoltad, hogy korai pálinkázni még? 
  • Mutassál már egy 15 évest, aki szerint ez nem menő a haverok előtt? Halál királyfej volt az apám a szemükben és nálam is hős volt!
  • Azt írtad miután visszaírtam neked, hogy nyilatkozz bővebben, hogy mindig érezted, hogy apád valahogy más, mint a többi apa. Mit éreztél ezzel kapcsolatban egészen pontosan, el tudod mondani nekem? 
  • Nem az volt más, hogy sokat ölelt meg, vagy megsimogatta a fejem, vagy hozzám ért napjában többször is, mondjuk ez is, mert láttam  az unokatesóimnál családban meg haveroknál, hogy ez ilyen intenzíven sehol sincs jelen. Apám minden este bejött a szobámba lefekvés előtt és puszit adott, hiába voltam már 15 éves. Amit kérdezel, hogy mit éreztem, az volt, hogy apám amikor megölelt vagy hozzám ért, megsimogatta az arcom főleg amióta elmúltam 14, úgy éreztem ott a gyomorszájnál valahol hogy nem okés. Nem tudom elmondani magyarázattal. Furcsa volt. Egyszer kértem hogy ne csinálja ezt már nagy vagyok, nem kisgyerek.
  • Hogyan reagált kérésedre? 
  • Sehogy. Mintha meg se hallotta volna.
  • Hogyan folytatódott a pókeres este? 
  • Berúgtam. Apám mondta, hogy menjek el hidegebb vízbe zuhanyozzak le, hogy muter ne vegye észre. Betántorogtam a fürdőbe, de nem bírtam még a tornacipőmet se levenni.
  • Emlékszel mindenre? 
  • Ködösen. Álltam a zuhany alatt és a függönyt nem húztam be szerintem, mert arra emlékszem, hogy néztem a csempére meg a padlóra lefelé, a víz meg mindenhová sugárzott. Apám mögöttem állt, furcsán vette a levegőt és a tarkómat szorította azt hiszem. Hánytam ha jól emlékszem. Kurvára fájt másnap mindenem, mint akinek hasmenése volt egész éjjel, de nem tudtam biztosan miért, nem emlékeztem, hogy a retyón ültem volna.
  • Mikor értetted meg mi történt azon az estén?
  • Pár hónap múlva. Tudod nem bírtam kiverni a fejemből, hogy kiesett az este, hogy nem emlékszem, hogyan kerültem ágyba, és nem értettem, hogy mitől fáj, szúr minden. Nekem anyám háztartásbeli, mindig otthon van, a dolgait délelőttre tette mindig, amikor suliban voltam, és ritkán járt el otthonról apám nélkül, 2-3 havonta. A szobámban voltam olvastam, apám bejött és mondta beszélnünk kell. Azt mondta ő nagyon szeret engem és én mindent elmondhatok neki. Nem értettem miért mondja ezeket. Aztán egyszerűen megfogott ott és simogatni kezdett. Közben azt mondta nagyon szeret és közölte velem, hogy élete legszebb emléke a szeretkezésünk azon az este. Ezt egy pillanat alatt.
  • Mit csináltál amikor ezt mondta? 
  • Neki estem. Hozzábasztam az éjjeli lámpát a fejéhez. Az volt a legközelebb a kezemhez. Leesett az ágyról ahol ült a földre, és én rúgdosni kezdtem. Könyörgött, hogy hagyjam abba. Apám nem egy nagydarab ember. Káromkodtam és nagyon sok csunyát mondtam rá. Lebuzizsztam és mondtam neki, hogy beteg állat, akit feljelentek. Ő zokogott. Elmentem otthonról azonnal.
  • Feljelentetted? 
  • Nem.
  • Miért nem? 
  • Anyám és a család meggyőzőtt, hogy ne tegyem. Meggyőztem akkor, hogy apám nem pedofil.
  • Te ezt elhitted?
  • Őszintén? Nem. De nem akartam foglalkozni ezzel. Ki akartam törölni az életemből apámat, anyámat és az emlékét annak, hogy mit művelt velem.
  • Anyukádat? Miért? 
  • Mert muter tudta, hogy apám homokos. Mindig is tudta. Ezt ő mondta el nekem. És amikor megkérdeztem, hogy és nem zavart, hogy állandóam ölelgetett meg simogatott azt mondta, hogy elhesegette a gondolatot, hogy ez baj lehet.
  • Mikor költöztél el otthonról? 
  • 16 évesen. Apám soha többé nem jött a közelembe. Anyám bérelt nekem egy lakást a belvárosban ahol az idősebb unokatestvéremmel éltem aki egyetemre járt. Orvosira. Rémálmaim kezdtek lenni. Mindegyikben apámat vertem. Vagy lihegett mögöttem és anyám nézte.
  • A homoszexualitásról mi a véleményed?
  • Semmi. Van. Az ember nem választja, megszületik és kész. Viszont attól mert valaki homokos, nem a fiával kezd ki. Ez beteg, de nem függ össze szerintem azzal, hogy homokos.
  • Most mi van benned, ha apádra gondolsz?
  • Düh. Nem csak azért amit tett, hanem hogy én megvertem őt miatta. Érted? Állat lettem miatta, elöntötte a szar az agyamat.
  • Szerintem ne hibáztasd magad, a körülmény borzasztó és nem hiszem, hogy a reakciód miatt kellene még rosszabbul érezned magad. 
  • Csak furcsa, hogy ilyen lettem, mint egy idegen.
  • Mit mondanál azoknak, akiket valamelyik szülő bántalmaz szexuálisan?
  • Hogy ne tűrjék, titkolják. Én még szerencsés voltam, mert csak egyszer esett meg, de van akit évekig megerőszakolnak. Ez nagyon embertelen. Tudod én bíztam az apámban. Szerettem őt.

Krisztián könnyes szemei, és összerándult arcizmai elárulják mit érez. Hogy érez, bármennyire csak ezt nem akar. Még beszélgettünk picit, de éreztem, hogy menni akar. Nem menekül, nem tőlem, csak ahogy elmondta nekem még, nem akar olyan emberekkel érintkezni akik ismerik a történetét. Nem akarja a szemükben látni azt, amit az enyémben. Azt mondta hiába tudja, hogy szeretet az amit lát, nem akarja nézni, mert fáj. Neki a szeretet csak ez a három betű, semmi más.

I.

Köszönöm Krisztiánnak, a bátorságát, a szavait és azt, hogy megkeresett és méltónak talált arra, hogy kérdezhessem őt és leírhassam történetét.

+

A történet személyes jellege miatt, Krisztián kérésére csak engedélyemmel osztható meg különböző blogokon vagy online magazinokban. A Facebook megosztás linkkel természetesen nem tartozik ide.

Kép forrása: Pixabay jogtiszta képek.

Ha valamiben kifejezetten tehetségesek vagytok és ezt szeretnétek megmutatni minél több embernek vagy túlélők vagytok, avagy ‘csak’ emberek nehéz sorssal esetleg érdekes történettel, vagy ismertek valakit akire ezek ráillenek, és szeretné(tek) megosztani a világgal, ha mondanivalótok van (akár névtelenül is), de nem tudjátok hogyan, vagy szeretnétek bemutatni mit csináltok az életben (lehet ez bármi, akár blog, jótékonykodás, érdekes munka, szokatlan munka, szociális, közösségi tevékenység, művészet, írás, festészet, költészet, komolyan bármi) akkor írjatok nekem a theworldofildiko@gmail.com e-mail címre. Köszönöm.

A nő, aki megtöri a csendet

Van egy nő a blogszférában, aki különleges tehetséggel bír. Dorina egyedi racionalizmussal ábrázolja társadalmunk és életünk legprivátabb démonjait; a nárcisztikus pszichopatákat. Írásai az első pillanattól mély benyomást tettek rám. Nem csupán a téma, amivel blogján foglalkozik, de a soraiból átszürődő ember fogott meg. Ő egy nő, aki akkor sem volt áldozat, amikor az volt, talán azért, mert amikor szeret az elméjével is teszi, nem csupán érzékeivel. Azt hiszem nincs még egy blogger, akinek minden szavát elolvastam a blogján. De az övéit igen. És nem csak azért, mert tagadhatatlanul hasonlítunk néhány dologban, tapasztalatban, racionalitásban és  tudásvágyban, a megérteni akarásban, hanem mert egyetlen blog – az enyémen kívűl – sem adott annyit, nem segített annyit eddigi életemben, mint az övé, még ha erről ő nem is tud igazán. Ezért engedjétek meg nekem, hogy őt mutassam be elsőnek a ‘Tehetségek’ elnevezésű új rovatomban nektek. Dorina, az And the yellow cab blog írója nem csak egy blogger, annál sokkal több. 

Egyszer megkérdezték tőlem mit gondolok Dorináról. Én azt feletem kvázi áhítattal, hogy, “Nem normális a nő a fejében az tuti!” Itt megállt a kérdező és bólogatott, de szerintem maga sem tudta miért, hiába mosolyogtam kedvesen. Rögtön kifejtettem, mielőtt még a ma olyan szokásos negatív gondolatok ütöttek volna szöget a fejében, hogy igen, Dorina szerintem nem normális, de ahogy ezt én értem az teljesen más, mint az, amit azok értenek, akik most helyből az idióta, hülye és hasonló jelzőket párosítják az én “nem normális” jelzőmhöz.

fb_img_1489841863998.jpg

Nem az, mert különleges. Nem az, mert ő valahogy többett gondolkodik az átlagnál és az érzések mechanizmusát is érteni akarja. Bár sokszor flúgos  a fantasztikus humorával, amiket újabban rímekbe is szed, ő az egyik legracionálisabb nő, akit ismerek. Ő nem olyan, mint többségünk, mint mi földi halandók, mert olyan hálózatot fejlesztett ki az agyában,- öntanítással, kitartással, szorgalommal, – ami keveseknek adatik meg. Ő az elméjével is érez. Ma már szíve és esze olyan ritka egyensúlyban van, ami nem normális ebben a káoszban, amit kreáltunk magunk köré az életben, mi civilizált emberek. Szóval Dorina különleges, nincs ezen mit vitatni (erről pedig vitázni nem is érdemes velem, úgyis én nyerek, még vele szemben is, aki állítólag a vitát magát is megvitatja).

Néhány héttel karácsony előtt egy kommentelő azt írta nekem privátban egy cikkel kapcsolatban, amit Dorinától osztottam meg, hogy “ez a csaj egy összefüggés elméletektől függő spiné, nem hiszem, hogy jó fényt vet rád, ha a cuccait reklámozod.” Nos, azon kívül, hogy a válaszomban nem finomkodtam, és ott elhatároztam, hogy írni akarok róla, el kell mondanom, hogy ez nem így van. A nő egy bántalmazási lexikon. Elmehetne szerintem viselkedés kutatónak, profilernek és hasonlók. Nagyon kevés ambivalens emberi viselkedésen nem lát át és kvázi nincs olyan személyiségzavar, amit nem ismer. Mint minden extrán okos embernek nagyon jó a szeme, nagyon jó megfigyelő.

Dorina mindeközben a blogján megosztó témákat feszeget nagyon körültekintően, belemegy pszichológiába, de nem guruskodik, sem akar megváltóként stadionokban okoskodni neked pénzért összeszedett klisékkel. Dorina sok mindenról ír, van laza humora is, de a párkapcsolatokon belüli erőszkról és az ehhez elengedhetetlen önismeretről is olyan tisztán, egyenesen és természetesen nyilvánul meg, mint kevesen. Ezt vannak, akik nem fogadják túl jól, leginkább azok akiknek önismeretük, szociális ismeretük hiányos, valamilyen személyiségzavarral küzdenek vagy éppen olyan áldozatok, akik még a tagadás legmélyebb bugyraiban vannak.

Miért éppen And the yellow cab a blogod neve?

Mert szeretek néha szemlélőként „működni“ a világban. Mintha mondjuk New York utcáin haladnék egy sárga taxiban, és az ablakon át nézném a magam körül zajló eseményeket. Elképesztő, de ha még zene is szól közben, akkor még többet „látok“ az emberekből. Mármint, szemlélődés közben. 

Én úgy látom, hogy Dorina blogja tapasztolokra épült, az alap ez, de a tartópillér a tudás, amit évek alatt magára szedett és a megfigyelés amit mesterfokra fejlesztett. Komoly és tényszerű, de nem unod halálra magad szavaiban, mert megjelenik a humor is és a pop-rock-blues-electro-jazz. Blogján nem csupán Törd meg a csendet írásokat találsz, de van Ciklá Man Blues, Steven Tyler, aki a kedvence továbbá Utcaképek, van Világ körülöttünk és még, ha mindez nem lenne elég van még egy felettébb fontos része a blognak a Pszichológia, Jog- és foglomtár.

Azt gondolom blogodban egy fontos rész a Jogtár és ahol elmeséled mik is valójában a különböző szindrómák. Javíts ki ha tévedek, de úgy vettem észre, hogy manapság egyre több olyan blog és Facebook oldal kering, amely a bántalmazásról, a nárcisztikus személyiségzavarról és pszichopatákról szól leginkább áldozatokhoz, de ezek közt több olyan van, ami inkább káros, mint segítő. Szerinted miért káros az, ha valaki kellő tudás nélkül vezet személyiség zavarokkal kapcsolatos blogot illetve önkéntes tanácsadó blogot?

door_pixabay

A lényeg az, hogy kommunikálja az illető, hogy ő milyen mélységig ért ahhoz, amiről ír, meddig vállal felelősséget a szavaiért, ha nem teszi, borzasztó tévutakra vihet embereket. Zárt facebook csoport is létezik ilyen, az sokkal károsabb lehet, mert ott még a csoporttól is függővé válik sok tag. Van, aki az örök áldozat szerepében tetszeleg, van aki, a gyógyult, hős megmentő gúnyáját ölti magára, és van aki évek óta azért jár vissza, hogy önigazoljon, printscreeneli a nárci smseit és ossza ezerrel, hogy nézzétek, megint írt! Jaj!

Én sokszor hangsúlyoztam, hogy SMS-ek, e-mailek, fotók, iratok, stb. fontos bizonyítkok lehetnek, ezeket mentsük el, és lehetőleg tároljuk több másolatban, különböző helyeken. Ez bizonyos esetekben „életbiztosítás“ is lehet. De nem arra szolgál, hogy dicsekedjünk vele, hogy megint írt, és önigazoljunk, hogy huh, tuti, hogy szeret.

Aki idézőjelesen hangadó szerepet vállal ebben a témában, annak ügyelnie kell arra, hogy ne szektát építsen, ne tegye függővé azokat az embereket, akik számára az ő szavai jelentenek valamit. Persze, hangsúlyozom – hogy ezzel a szófordulattal éljek –, ezt csak folyton hangsúlyozni tudom, megakadályozni néha e mellett is nehéz.

Bevallom, én nagyon ki tudok akadni, amikor úton-útfélen lifecoachokkal és önjelölt tanácsadókkal találom magam szemben, olyanokkal akik hangzatos kliséket adnak el, kihasználva az embert, aki alapjáraton nem vágyik másra, mint szeretetre. Valahogy viszket a tenyerem, amikor tapasztalom, hogy egy-egy gurubácsi vagy néni álszent és csupán egy negédes állapotban tartja tudatosan vagy tudatlanul a hozzá fordulókat.

Mit vettél észre abból, miszerint sokan hamis segítők? Valóban létező dolog ez? Milyen károkat okozhat ha hozzá nem értő kontárkodik az ember lelkébe és elméjébe?

Sajnos létező dolog, és a paletta nagyon színes, fel sem tudnám sorolni talán, mert az egy külön kisregény lenne.  Sokakat nyilván a jószándék vezérel, amikor „hivatásos segítőnek“ állnak, de közben meg látom, hogy maguk sem gyógyultak, nagyon nem. Életcéljukká vált „a nárci elleni nagy harc“, ami ugye egy idő után arra utal, hogy a súlyos traumájukból maguk is a nárcizmus felé tartanak. Így ez egy végtelen kör, mintha a nárcizmus fertőző lenne (persze megvan ennek a szakszerű magyarázata, de röviden, találó ez a „fertőző“ szó), és nyilván ebbe az irányba viszik a „híveiket“ is. Nem véletlen, hogy rengeteg nárcisztikus esik áldozatául egy másik nárcisztikusnak, vagy szociopatának. Ilyet láttam már, sőt egy ilyen példából tanultam a legtöbbet. Szóval amikor azt magyarázza az ember, hogy hogyan „győzz le“ egy nárcit, hát ott nagyon észnél kell lenni – és sajnos sokszor még ez is kevés – ellenkező esetben az illető ezt egy örökké tartó küldetésnek fogja fel, és épít egy kis „szektát“ is maga köré, és úgy terjeszti az igét. Ráadásul, ha szólsz neki, megeshet, hogy visszaszól, hogy dehát tőled tanulta. No ilyenkor foghatja az ember a fejét.

Aztán van a már-már vicc kategória, aki atlantiszi testvérekről beszél, ez a spiritualizmus legalja… hagyjuk is, mert vagy nagyon ideges leszek, vagy elkezdek röhögni – ha eszembe jutnak példák azokból, amiket volt „szerencsém“ olvasni már -, és legurulok az ágyról.

És persze nyilván van a hideg, számító kategória, aki ugye szaktudással lehet hogy bír, de a gyógyulásodtól, számára sokkal fontosabb az, hogy minél több pénzt vigyél hozzá. Aki kicsit is ért ehhez, ezzel azért el lehet manipulálgatni… Lehet, hogy ez a kategória a magasan funkcionáló szociopata? (a kérdés költői)

Volt egy pillanat körülbelül, a tizedik írás után amit Dorinától olvastam, ahol megkérdőjeleztem saját éppelméjűségemet. Hirtelen született gonoszlelkűnek éreztem magam, és azon kattogtam múltban elkövetett hibáim miatt, hogy bizonyára egy minden hájjal megkent egoista nárcisztikus beteg ember lehetek, hogy ezt és azt megtettem. Totálisan kibuktam, hogy egy rohadék vagyok, mert voltak pontok az életemben, ahol vislekedésem nem éppen éri el a mércét amit én ma decensnek érzek.

Mi a helyzet azzal, amikor egy elvileg jó ember rossz dolgokat művel? Olyanokat amiket a nárcisztikusok vagy pszichopaták akikról írsz. Hogyan lehet – ha lehet – ezt kategórizálni? 

male_robot_pixabay

Egy konkrét szituációban szeretek véleményt mondani, de általánosan a poszttraumatikus stressz, a komplex poszttraumatikus stressz, a Stockholm szindróma hatására az ember produkálhat olyan tüneteket, amik nagyon hasonlóak lehetnek a nárcisztikusok, vagy a borderlineok személyiségjegyeihez. Aztán, a narcopaták manipulációs technikái hatására az ember tehet olyan dolgokat, amik a külső szemlélő számára őt láttatják a bántalmazónak. Például „a nárci“ leveleinek átnézése. Aki nem ismeri a kerettörténetet, az nem tudja, hogy milyen út vezethet eddig. Sokszor maga „a nárci“ viszi rá erre az útra az áldozatatit. Lehet, hogy direkt gyanút kelt, hogy kutass, és olyan bizonyítékokat hagy, amik tévútra visznek, így arról nem is lesz sejtésed, amit épp valójában művel. 

Értem, és mi van akkor amikor egy nárcisztikus bántalamzó ‘áldozata’ válik maga kissé kétes viselkedésűvé bántalmazójával szemben? Ezt hogyan lehet kezelni később önmagunkban? Lehet önvédelemre fogni, ha egy normális ember válik szörnyeteggé

Részben fentebb megválaszoltam. Van az a pont, amikor döntened kell, hogy „kiugrassz, vagy bent égsz“. Talán ezt az előbbi mondatot már le is írtam valahol, így…

Én „ugrottam“.  

Tulajdonképpen, amikor rájöttem arra, hogy mit kezdett el művelni az illető egy másik emberrel (is) – pedig ekkor még semmit nem tudtam erről a témakörröl – akkor világosodtam meg. Emlékszem, hogy leültem az asztalhoz (borzalmas állapotban és ezt nem részletezném) és csak annyit tudtam mondani, hogy „nem hiszem el, hogy még egy emberrel ezt tetted, nem hiszem el, hogy erre képes voltál, attól függetlenül, hogy mi a véleményem az illetőről“.

Ha ezt (ennek az éjszakának a történetét) egyszer megírom, életem legnehezebb bejegyzése lesz.

Azokban a hónapokban amikor megkérdőjeleztem magam, hogy a szörnyeteg az életemben esetleg én vagyok-e, nagyon sokat tanultam a pszichológiáról, személyiség típusokról, lélekről, mechanizmusokról, önmagamról és persze Dorinától is. Nagyon sok tesztet megcsináltam és pszichológushoz is jártam, sőt egy életmód javító nővel is találkoztam, aki egy igazi kincsnek bizonyult. Ugyanakkor felfigyeltem nagyon sok rossz vezetőre, nevesincs kurzusokat elvégző kiégett háziasszonyokra, akik lájfkócsok lettek egy A4-es papírra nyomtatott “diploma” miatt és olyan tanácsokat osztogatnak miszerint a rezgéseinket kell megváltoztatni, hisz ha áldozattá válunk, az a mi rossz energiánk hibája.

Mit gondolsz a burkolt áldozathibáztatásról amit egyes “segítő” alkalmaz? Szerinted ő tisztában van azzal, hogy áldozat hibáztatás az, ha elülteti azt a kis gondolatot miszerint te vonzod be, hogy bántalamazzanak? És mi a különbség eközött – ha van – és a között, hogy  a pszichológia igazolja, hogy ha valaki nárcisztikus bántalamzásban nőtt fel, az felnőttként is keresni fogja ezt az érzést, illetve ő maga is bántalamzóvá válhat? 

lány_pixabay

Az áldozathibáztatás és a felelősségvállalás nem azonos fogalmak. Meg kell találni a mértéket. Ha egy „segítő“ ezt alkalmazza, annak több oka lehet. A hozzá nem értéstől az anyagi haszonszerzés reményéig széles a skála.

Nem hiszek abban, hogy van tipikus áldozat a tipikus múltjával. Mert ilyen nincs. Minél „profibb“ a bántalmazó, annál inkább megtalálja minden típusú emberen azt a rést, amivel az adott személyt „behálózhatja“.

Azok egy része, akik bántalmazó családban nőnek fel, ezt a világot ismerik, ezt gondolják természetesnek (sokáig, vagy örökre), és ezért nem lépnek ki felnőtt korukban sem egy bántalmazó kapcsolatból, mert nem is tudják, hogy létezhet „más fajta világ“. Egy másik részük pedig, lehet, hogy azért „vonzza“ ezt felnőtt korban is, mert ők pontosan tudják, hogy ez nem a normális élet, de talán keresik a megoldást a múltjukra, hogy mit tehettek volna másként, vagy tehettek-e volna valamit, bármit, hogy megmentsék gyermek önmagukat, és/vagy a szüleiket (leginkább azt a szülőt, aki az áldozat volt a kapcsolatban).

Tudni kell, hogy sok narcopata számára a sérült áldozat könnyű préda. És sok narcopata kifejezetten szereti a kihívást (is), ezért az egy baromi nagy tévhit, hogy minden áldozat bántalmazó családban nőtt fel, vagy totál önbizalomhiányos. Nos, ezek az emberek is számtalan okból – és azok aprólékos kombinációjából – adódóan válhatnak áldozattá. A lehető legegyszerűbben próbálom ezt elmondani most: nos az egyik, hogy olyan terepre tévednek, amely „nyelvet“ nem, vagy alig ismerik, ezért egész egyszerűen, sokáig nem értik, hogy mi történik velük/körülöttük, legalábbis nem teljesen. És nem azért mert hülyék, hanem azért, mert egy „idegen országba“ kerültek, aminek a gyelvét (még) nem ismerik, vagy csak az un. konyhanyelvet, azt is tankönyvekből, és nem a gyakorlatban. (Még a közt is ám óriási különbség van, hogy remekül elboldogulok egy idegen nyelven, vagy mondjuk lazán megfogalmazok azon a nyelven egy hivatalos levelet.)

Másrészt, egy általában véve magabiztos embernek egy „nárci“ azért is nagy hasznát veszi, mert az ilyen embereknek jó a megoldóképességük, és nem rettennek meg megoldandó feladatoktól. Ennek a képességüknek, a nárcisztikusok számára gyakorlati haszna is van, másrészt ez az a pont, amely mentén a „nárcik“ le tudnak építeni nullára egy olyan embert, aki úgy ismeri magát, hogy kézben/rendben tudja tartani az életét, és a dolgait. Majd ők megmutatják, hogy nem, és közben elhitetik, hogy de azért próbálkozni mindig érdemes… Ez részben azért is jó a narcopatáknak, mert kielégíthetik vele szadista hajlamaikat, és növelhetik általa saját csökevényes/légvár-szerű/torzult önbizalmukat.

Végül pedig mondd el nekem kérlek, te mit gondolsz arról a jelenségről, hogy manapság vannak nők, akik könnyelműen aggatják a nárcisztikus jelzőt és skatulyázzák őrültté egyébként csupán ember exüket, miközben, ők maguk inkább önsajnáló kis mártír szerepet öltenek egy kitalált melodrámában a fejükben és az ex max csak egy önző ember volt vagy épp mást választott, másképp viselkedett, mint az elvárt volt? 

Ez is egy igen nehéz kérdés, és nem is szeretek ítélkezni senki feje felett. Először is, nyilván a nárcizmus, a szociopátia és valamennyi személyiségzavar egy spektrum. Különböző erősségi fokai és keveredései vannak. Annyit erről, hogy az utóbbi pár évben rendkívül elterjedt ez a témakör – ami részben jó -, de ennek van egy negatív hozadéka is. Ha részinformációkat ragadunk ki belőle, azokat, ami nekünk „szimpi és kényelmes“, ráadásul közben fikarcnyi önvizsgálatot sem tartunk, akkor semmit nem fogunk tanulni. Hanem az egész csak egy kényelmes védőburokként szolgál, ami által (látszólag és rövid távon) könnyebb lesz feldolgozni egy csalódást. „Elhagyott, megcsalt, hát mert egy büdös nárci!“ Ezt a mondatot nagyon könnyű ám kimondani, sokkal könnyebb, mint szembenézni a fájdalommal. Nagyon leegyszerűsítve: tanulni nem egyenlő az áldozathibáztatással. Aki egy ilyen dologba keveredik, és ép elmével akar kijönni belőle, annak jó pár ilyen fogalompár határmezsgyéjén kell megtanulnia egyensúlyozni, hogy egy egészséges, építő és reális képet kapjon.

Dorina blogján vannak posztok, melyekre visszatérek többször is, akár hónapok múlva, mert személyiségem fejlődése következtében van, hogy mást ad, másképp segít megérteni dolgokat, de mindig ad. Nagyon sokat. Ahogy én tudom, nem csak nekem és ezért nem csak büszke vagyok Dorinára, hanem hálás is vagyok neki minden percért, amit arra szán, hogy segítsen, megértessen, megválaszoljon fontos és sokszor kimondatlan kérdéseket.

Köszönöm szépen Dorina, hogy válaszoltál a kérdéseimre és valószínű sokunk kérdéseire. Ahogyan szerintem egyébként teszed a blogodon is bejegyzésről-bejegyzésre.

I.

Egy kis plusz:

Kedvenceim Dorinától: (Na jó, csak néhány…) Vallomás, Mit várunk egy kapcsolattól,  Veszélyes kapcsolatok, Egy szebb világot álmodtam neked, Kedvesem, Egy pszichopata hálójában, Az exnő üzenete, Trollokról, Az igazi férfi,  Tanult és tájékozott empata.

Dorina blogja: https://dorinaczako.wordpress.com/

Facebook: https://www.facebook.com/dorinaczakoofficial/ és     https://www.facebook.com/dorinaerikaczako/

Képek forrásai: Dorina és Pixabay.

I.

A nagybetűs szerelemről kisbetűkkel

Nem szeretek úgy írni, hogy kell. Mert elvárják, mert szokás, vagy mert ma minden magára adó blogger klaviatúrát ragad és elmélkedik kettőt vagy hármat a szerelemről. Nem érdekelnek a klisék és a mézes-mázas okoskodások. Ahogy maga a Valentin-nap sem érdekel különösebben. Lábrázást kapok a sablonoktól és a mutogassuk a nagybetűs érzéseinket dologtól. De azért engem sem hagy nyugodni az, hogy meg akarjam válaszolni az élet nagy kérdését. Tehát úgy döntöttem feldobom a napom picit és körbekérdeztem több embert, hogy ugyan világosítson már fel arról, hogy mi is az a szerelem! Íme:

Dorina And the Yellow Cab szerint nem más, mint:

Aerosmith: Full Circle című száma. Hallgassátok meg.

Editke pedig ezt mondta nekem: A férjem negyven éve meghalt és én azóta sem randevúztam senkivel. Ő volt az egyetlen férfi az életemben.

Eszter: Radnóti Két karodban című verse.

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Katalin: A szerelem az, amit akkor éreztem amikor először felsírt a kisfiam a szülőszobán.

PinkAnyu Lonci: A szerelem? Öl butít nyomorba dönt, ahogy nagyapám mondta mindig! A nővérem pedig gyomor reszketésről mesélt, amikor kislány voltam, így én félve vártam mikor leszek olyan nyomorultul buta, hogy gyomor reszketős hasmarást kapok amiközben öldökölni is fogok. Azt hittem félelmetes lesz. Ám hamar röjottem Pistinel az oviban, hogy bizony szerelmes vagyok. Ő megdobott egy kővel és mindig a nyelvét nyújtogatta. De komolytalannak tartottam így inkabb Pistabácsiba lettem mégiscsak szerelmes, ő megmenette a macim tehát, aki áldozatot hoz ertem az szerelmes belém.. ekkor hat éves voltam. A szerelem új teret nyert a titkos csókkal a legjobb pasival a suli előtt, ami annyira volt titkos, hogy a fél suli láthatta. Ekkor eldöntöttem soha többé szerelem… Majd betoppant az életembe egMi y férfi akinek a szemébe néztem – és azt hittem ő is a szemem nézi de az első randin bevallotta kisse lejjebb tévedt a tekintete – és azonnal éreztem, érte ölnék butulnék és nyomorba is dőlnék, sőt akár a gyomromban szálldosó pillangokat is kergetném, ám estére kiderült csak vírusos hasmenésem van… Szóval nagyapám és nővérem nem hazudtak. Ilyen a szerelem számomra. Érte tűzet is képes volnék gyújtani egy óceánban.. a lehetetlen határai ledőlnek és egy új valóság részese leszel.

Tibor: A szerelem te vagy a manír nélküli önmagad.

Zsuzsi: Legfontosabb és a legszebb érzelem 2 ember között. Lehet plátói és beteljesedett. Ez utóbbi hosszan tartó melegséget okoz a szívben.

Ivett: A szerelmet Zolinak hívják, miért kérdezed?

Andrea, az Andrea Boroczky photography tulajdonosa szerint pedig, ez a szerelem: 

fb_img_1487090828378.jpg

Csaba szerint: Amikor megláttam őt először, ahogy a szemembe nézett, tudtam, hogy azt akarom egész életemben ő nézzen rám, minden reggel. 25 éve teszi ugynaolyan gyönyörűen.

Péter: A nő.

Szilvia: A gyermekeim és férjem a szerelem nekem.

Krisztián: A szeme.

Anami az Anami Blog írója: A szerelem nekem napsütéses forró nyári séta kéz a kézben, izzadt tenyérrel. A szerelem gömbölyű kacagás, sajttorta es lihegő szeretkezes. Egymás ölelésében otthon levés. A szerelem ő es én, mi vagyunk.

Juditka, aki öt éves: Marci múltkor nem engedte, hogy a Péter megegye a sütijét, mert nekem akarta adni. Szeritnem szerelmes belém és én is lehet, hogy az leszek, mert szeretem a sütit.

Klaudia ezt küldte ma reggel: 

fb_img_1486993395225.jpg

Márti: Nekem az a szerelem, amikor a párom nem a mosogató szélére teszi a tányérját ebéd után, hanem a mosogatóba és még vizet is enged bele.

Pisti: Nekem az a fekete Mercim volt, amit lenyúlt az exem.

Bence: Talán az, hogy úgy érzem nélküle megfulladok?

Attila: Mi a szerelem? Hát nem biztos, hogy jó embert kérdezel nekem túl sok nőm volt és túl keveset szerettem. Olyan egyformák voltak mind, talán egy, kettő volt különleges. Szóval az a szerelem, az a különleges valami, ami nem mindenkiben van meg… mondjuk nekik is nagy mellük volt, á mindegy, ne kérdezz ilyeneket, tudod, hogy nem vagyok jó ebben.

Bogcsi, az Egy csipet fahéj blog írója: Amióta az eszemet tudom én mindig szerelmes voltam. Óvodában kezdődött,… Helyes magas fiúkért rajongtam. Ez megmaradt. Ők akkor mindig kamasz nagyfiúk voltak, akikre áhítattal néztem. Iskolai években azért már a saját korosztályomból választottam. Plátói szerelem volt mind. Volt amikor “mély verem”-nek éreztem, és a “sötét” kamaszkorban ez egy fájdalmas érzés volt, valahol mélyen belül. “Bordáim rácsa közt”, ahogy Faludy egyik kedvenc versemet indítja… Aztán jöttek boldog felemelő kapcsolatok. A legutóbbi szerelemből házasság lett. Én maradtam annak a kislánynak, aki kiszemelt helyes, magas fiúkat, és feltétel nélküli szeretetet, szerelmet érzett. Ezt érzem a férjem iránt is. Szeretek szerelmesnek lenni.

Dóri: Nekem az amikor ha haragszik is rám és megyünk valahová, ő mégis megfogja a kezem. Nem csak úgy fogja, hanem szorítja, mert az az övé. Érted?

Enikő: Egy kémiai folyamat.

Reni: Habos forró fürdő pezsgővel és eperrel, egy könyvvel a kezemben, halk zenével de csendben egyedül. Négy gyerekem van…

E. Eszter: A szerelem az, amikor két ember szeretője, barátja, és úgymond testvére egymásnak egyszerre.

 Ádi pedig az egyik kedvenc fiatal költőm ezt felelte hirtelen:

A szerelem, főleg ha viszonzott,
az egy csodálatos dolog, amit a kisebb-nagyobb
veszekedések sem képesek elrontani. Nem kell
folyton lilaködösnek lennie,
inkább legyen természetes és őszinte.

A szerelem sosem lesz tökéletes,
ahogy az emberek sem. Mindig
van néhány apró hiba,
de ezzel együtt kell elfogadni
és nem olyannak, amilyen,
hanem bárhogy.

Egymáshoz bújva, csókokkal,
öleléssel, őszinte beszéddel,
szép szavakkal, amik mellett
ott vannak a tettek. A romantika,
a mindennapos rejtett udvarlások.
Amikor érzed a másikat, még ha távol is
van. Tudod mikor mi a legjobb ahhoz,
hogy ne hűljön ki ez a dolog.

Mindig valami pluszt tud adni
mint a meglepetés. Folyton kihoz
az emberkből valami szépet,
valami jobbat. Azt hiszem
ehhez hasonlít a szerelem.

Én pedig ma nem komolykodom el ezt a szerelem témát, de egy dologban biztos vagyok már. Az igazi szerelem, a valódi szerelem, az nem vak. Pont az ellenkezője. A szerelem jól lát. Ha tiszta szeretetből fakad és nem túlfűtött vágyból robbant életre, akkor téged lát pontosan annak aki, és ami vagy. Ezért, és így szeret. Téged, a  valódi énedet, azt, aki te vagy tisztán.

I.

Amikor még kislány voltam…

Amikor még kislány voltam minden szebb volt. Emlékszem az iskolából hazaérve minden nap előre elkészített ebéd várt, majd jött a gimis szomszéd lány, aki vigyázott rám és segített tanulni is. Felnéztem rá, mert annyi mindent tudott és mindig kedves volt velem. Nem érezte nyűgnek, hogy vagyok. Anya délután hazaért öt körül, és leültünk beszélgetni vagy elmentünk a közértbe, a parkba vagy csak sétálni, mi hárman, a kutyám Astor, anyu és én. Az én kis családom. Mindig együtt voltunk. Anya vidám volt és boldog. Ja nem! Ez nem az a történet.

13 éves voltam. Egy kora tavaszi nap volt, de a madarak nem csicseregtek, a virágok nem nyíltak színesen. Legalábbis én erre nem emlékszem abban az évben. A rendőrségen ültünk anyámmal. A nyolcadik kerületi kapitányságon. Egyhangú zöldes falak, itt-ott penészes és dohos nedvesség uralkodva vette körbe a jelenünket, amikre a rácsos ablakok figyeltek. Eleinte örültem, hogy nem is kellett várnunk olyan sokat, de amikor bizalmasan megsúgta az ügyintéző, aki értünk jött, hogy bevezessen minket egy irodába, hogy azért kerülünk sorra mások előtt, mert mi nem vagyunk cigányok, égni kezdett az arcom hirtelen. Még akkor is szégyelltem magam, amikor arról próbáltuk meggyőzni percekkel később a velünk szemben ülő rendőr urat, aki fogadott minket, hogy nekünk védelem kell anyám expalija ellen. Nem azt szégyelltem, hogy nem vagyok cigány, hanem azt, hogy láttam ülni egy nőt három kisgyerekkel a folyosón, aki az volt, és aki hiába várt előttünk a sorban, mi ‘betolakodhattunk’ elé. A karjaiban egy alvó kisbaba szuszogott. A nő zokogott és panaszkodott, amikor elmentünk mellette, hogy neki senki nem segít, pedig ott ült hosszú órák óta. A feje vérzett és az egyik szeme helyén hatalmas hólyag volt. Egy vöröses lilás duzzanat, olyan nagy amilyet még sosem láttam előtte, pedig láttam már asszonyokat is és ütéseket is az arcukon. De olyat még korábban sohasem. Megfogtam anya kezét ahogy mentünk a hosszú folyosón előre, ami mintha magába szippantott volna minket. Nagylány voltam már, de csak szorítottam anyu kezét. Éreztem, hogy mi most nagyon féltünk.

Rettegtem! Ott ültem abban az irodában az iskola helyett, és csak arra tudtam gondolni, hogy az előző nap valóság volt. A kérdések, hangok egybemosodtak, az írógép kattogása is csak egy monoton jelzése volt a valóságnak, annak, hogy higgyem el, ő létezik és uralja az életem. Tudtam, hogy ült ott egy másik rendőr is oldalt, valahol sréhen, de rá nem emlékszem, őt nem láttam, csak egy árnyék volt, aki figyelt. Minden olyan szürke színű itt a fejemben arról a napról. Szürke és vörös. De sosem felejtem el azt, amit éreztem.

Alig 24 órával korábban lelkesen mentem haza a suliból és örömöm még nagyobb volt, mert anya épp a kapuban volt mire odaértem. Előbb eljött a munkából, azt mondta a szomszédok hívták, hogy Astor nyűszített nagyon. Felrohantam azonnal az elsőre ahol laktunk a régi körfolyosós házban, amit sosem szerettem meg. Rohantam, mint akit űztek, nem tudom miért, akkor sem tudtam. Csak valami hajtott. A rács, amit annyira utáltam, de kellett, nyitva volt, pedig én bezártam reggel. Mindig bezártam, ez volt a szabály. Akkor is, ha otthon voltam. Erre figyelnem kellett. Anya mögöttem jött, kérdezte miért nem zártam be, kérdezte, hogy levittem-e a kutyát,  mintha nem is kérdések lettek volna, hanem segélykiáltások azok a kijelentések, hogy “ugye azért van nyitva, mert te nem zártad be, ugye azért nyűszített a kutya, amiért felhívtak, hogy jöjjek haza, mert nem vitted le reggel, ugye?” Éreztem a kínt és a félelmet anyám minden rezdülésében.  És az enyémben, amikor a lakásba lépve Astor nem rohant elém, mint mindig mikor hazaértem. Néma csend volt. Semmi csaholás, semmi ugrálás, semmi öröm, hogy vagyok.  A póráz a helyén lógótt, nem vitte el…  Azzal legalábbis nem. Zakatolt a tudatom. Lerúgtam a cipőm miközben hívogattam egyetlen legjobb barátom, de a csend visszhangzott a falakon. Olyan csend, amitől remegtem bensőmben. Nem emlékszem anya mit csinált azokban a pillanatokban, amikor  szobába léptem, ahol le volt választva nekem egy kis rész könyvespolcokkal, hogy nekem is legyen gyerekszoba-félém, mint a ‘normális’ gyerkenek a tévében. Nem emlékszem mit mondott, mivel nyugtatgatott. Csak a hangja csengésére emlékszem és arra, hogy az ágyamra ültem és mint mindig, bedugtam a mezítlábam az ágy alá, csak kissé, hogy annyira ne látszódjon milyen hosszú vékony  lábbujjakkal rendelkezem, ami miatt sokszor gúnyos viccek célpontja voltam… Mintha puha szőrős szőnyegre léptem volna! Csak nekünk olyan nem volt! Jéghideg valami hasított a gerincembe, ami forrón végződött a fejem minden milliméterében. Dobogott a fülemben az élet, hevesen vert a mellkasom, lüktetett minden és alig kaptam levegőt. Azonnal az ágyam elé csuklottam, de nem mertem benézni alá. Visítottam, hogy “Anyu! Anyu! Anyu!”. Nem tudom, honnan tudtam, de tudtam, mi van ott. Zokogtam, kiabáltam, rettegtem! Égtek a könnyeim nem láttam, csak éreztem ahogy magamhoz húztam és öleltem, szorítottam a legjobb barátom élettelen szőrcsomó testét, miközben anya egy fecnit bámult kővé dermedve, ami  Astorról hullott a padlóra, ahol  kuporogtunk mindketten.

Azt sem felejtem, ahogy visszadobott a pillanat és a szavak oda, a nyikorgó székre amin ültem, abban a rideg irodában, mikor az arcunkba csapta a rendőr úr, hogy mást ő nem tehet, felvesz egy jegyzőkönyvet, de értsük meg az, hogy a kutyám halt meg (hiába volt a testére rakva egy cetli azzal, hogy “te leszel a következő”) nem elég ok arra, hogy rendőrök őrizzenek minket, vagy kiküldjék a speciális csapatot, akik elköltöztetnek és lezárják a lakást. Nincs miért eljárást indítsanak egy általunk vádlott valakivel szemben, mint annál a családnál, akit példának hozott fel anyám pár hónappal korábbról, akiket maszkos rendőrök költöztettek el. Nálunk nem volt nemi erőszak, sem betörés, kulccsal ment be az, akit egyébként csak én vádolok mindenfélével olyan hevesen. Ezt kihangsúlyozta. És ez nagyon fájt. Úgy nyomta meg a szavakat, mintha szerinte kitaláltam volna egy történetet. Mégha azt is állítom, hogy hosszú ideje valami nem stimmelt, én mondom egyedül, anyám csak ül némán, és én meg kiskorú vagyok figylemeztetett. Hiába mondtam ki ott mindent amit hónapok óta nem mertem, rám szólt, hogy ha sokat beszélek még anyámtól is elvehetnek. Anyámtól, aki mellettem ült törékenyen, a sokkban megdermedve, amiben az előző nap óta létezett.

Befogtam.

Anyám kezdett beszélni helyettem. Elmondta, a rendőr úr kérésére, hogy lett ex a palija, hogy kidobta mert az utóbbi időben erőszakosabb volt vele, megrángatta a karját, de az hiába ment végül el, nem adta vissza a kulcsot, anya feleslegesen kérte, az exe visszajárt kényére-kedvére, főleg éjszaka.Ígérgetett mindent, hogy megváltozik, de anya félt… Elmondta azt is anyám, hogy ő napi 16 órát dolgozik, hogy megélhessünk és én sokat vagyok egyedül, meg a szomszéd lánynál heti háromszor tanulni, de ő nem tudta, fogalma sem volt azokról a dolgokról, amiket én felsoroltam, mert neki nem mondtam el. Könnyes szemmel mondta, hogy ha ő nem dolgozna ennyit visszakerülnénk abba a mélyszegénységbe, ahol nem volt mit ennünk, ahonnan alig két éve másztunk ki. A rendőr úr tudatta, hogy ez sem jó pont a gyámügynek, de neki sajnos jegyzőkönyvbe kell venni mindent, amit mi ott mondunk, és ezzel sem fog tudni nekünk segíteni, sőt. Neki sajnos át kell adnia majd a papírokat a gyámosoknak mivel én kiskorú vagyok.

Anyám is befogta.

Ültünk ott némán mindketten. A rendőr úr cigifüstös szájából jöttek a hangok, de én már nem hallottam meg mindent. Égetett szárazságot éreztem a torkomban. Nem bírtam nyelni és szinte mozdulni sem. Az agyamban fájtak a gondolataim amik a Multifilteres szavak keményésgével keveredtek. Minek kellenek papírok a gyámosoknak? El fognak venni anyutól? Én nem mehetek intézetbe! Nem hagyhatom egyedül őt! Az nem igaz, hogy anyám nem jó anya! Mindent megtesz!  Ezért sem mondtam el neki a furcsa érzéseimet amit az exe kreált bennem. Azt a félelmet amit megnevezni nem mertem. Nem volt kézzel fogható, csupán pillanatképek, eleinte alig hittem el. Azt hittem álmodom, hogy éjjel állt az ágyam felett. Azt akartam hinni, hogy az normális, hogy a térdére ültet, hogy ő nem nyomta a térdét, csak hát ő erős fiatalember, nem olyan mint Papa, aki már öreg és nem olyan erős a lába… Meg lehet nem is nyomta, csak én érezhettem félre, mit tudok én erről, kislány vagyok, mindig elengedett, igaz furcsán mosolygott, de elengedett, csak én féltem, de mitől? Biztos nagy a fantáziám, ahogy a tanárnő mondta, akinek panaszkodtam, hogy megfogdosott ott lent a takarító a tornateremben. Ő is azt mondta félregondoltam, biztos csak elestem és segített a Gyuri bácsi, hiába álltam, nem elestem, hiába mondtam bármit, én éreztem félre, a Gyuri bácsi nem olyan!  Miért kell mindennek elromlania? Anya olyan boldog volt vele eleinte… Biztos az én hibám, ahogy az exe is mondta, ha én nem lennék, anyum a saját boldogságát választaná helyettem! Ott tértem vissza az irodába, amikor azt mondta a rendőr úr, hogy a cetlit én is oda tehettem, mert mondjuk féltékeny voltam anyám pasijára. Kitalálhattam azt, hogy anyám palija furcsán viselkedett velem. Mert a mai kislányoknak élénk a fantáziája ugyebár!

Menni akartam. Szóltam anyumnak, hogy menjünk haza azonnal. A rendőr úr átnyújtott egy névjegykártyát anyámnak miközben nyomatékosan elmondta, hogy amíg nem történik igazi bántalamzás, valódi testi sértét, ami orvosilag igazolva van, amíg mi nem sérülünk meg, csak egy kutya, addig igazán komolyan semmit nem tehet. Értsük meg. Ez egy veszélyes környék és a komoly ügyek előnyt élveznek. Itt naponta történnek erőszakok, gyilkosságok. Majd rám nézett és erőltetett kedvességgel közölte, hogy sajnálja a kutyámat, de én  ne féljek majd ő meglátogatja anyukámat és engem, és nem fog bántani senki sem, de azért ne mászkáljak egyedül este és ne provokáljak senkit sem.

Egyre inkább remegtem.

 

Nem emlékszem a nap hátralevő részére. Anyám beszélt hozzám lehet, kérdezett talán, nyugtatgatott, hazafele menet, de az is lehet, hogy nem. Az is lehet, hogy csak némán mentünk egymás mellett oda, ahol nem éreztünk mást, mint félelmet. Csak arra emlékszem, hogy este csöngettek. Az ágyamon ültem, mint akit oda betonoztak, mozdulni sem mertem. Hallottam, hogy a kulcs nem mozdul el. Nem nyílt az ajtó, nem engedte be! Megkönnyebbültem. Napok óta ez ment, de csak éjjel, amikor anya hazajött. Dübörgött pár percet, de mindig elment. Most nem. Újra csengetett, majd verte az ajtót egyre erősebben ahol érte, a rács rései között, majd a rácsot is kezdte rúgdosni és rázni. Anyám kiabálta, hogy “menj el vagy hívom a rendőröket!”  Többször elismételte. Az ajtó dübörgése a rács szinte csillingelő zajával még most is fejemben veri az emlékeket. Kimentem a konyhába, ami egyben volt a bejárati előtérrel, ahol anyám állt a nagy fehér ajtóval szemben Kivettem egy konyhakést a mosogatóból. Picinek éreztem magam, a négy méteres belmagasság egyre jobban nyomott a fekete-fehér kövezetbe. Anyám megfordult és csak állt, csak nézett rám könnyes szemmel. Rettegett. Félig nyitva volt a szája, de hang nem jött ki rajta, megdermedt. Semmi, de semmi nem fájt jobban addigi rövid életemben, mint az a tekintet. Láttam, hogy elképzelni sem tudja mit akarok tenni azzal a késsel. Megvágtam a karom. Mégegyszer. Hiába kiabált rám anyám, hogy ne és hiába ugrott felém. Mégegyszer megtettem. Ledobtam a kést a konyhapultra és mondtam anyámnak halkan, hogy most hívhatja a rendőröket. Leültem a kőre, nem fájt már semmi. Sem a dörömbölés sem pedig a félelem. Anyám nem értette csak ölelt és zokogott, ahogy az új, alig pár hetes vezetékes telefonunkról hívta a rendőr urat, aki délben haza küldte azzal, hogy ő többet nem tehet. Láttam, hogy nem mert belegondolni, nem merte érteni valójában mit is tettem.

Sokáig én sem. Sokáig szürke és vörös volt minden akkori emlékem. Szürke, mint a világ aminek képzeltem életem és magamat benne, és vörös, mint a vérem, ami a karomon folyt furcsa melegséggel. A vér aminek folynia kellett, hogy segítséget kapjunk érdemben. Akkor így gondoltam erre.Hiába voltam érettebb, mint a korombeliek, hiába mondták rám, hogy koravén vagyok, hogy más, hogy nem volt gyerekkorom, hogy túl hamar felnőttem, hosszú évek kellettek, hogy megküzdjek mindezzel. Csak azt sajnáltam, hogy anyám magának sohasem bocsátotta meg azt, amit én igen. Hibáztatta magát, hogy elvette a gyermekkorom, miközben nem látta, ő valójában csak szebbé tette, és csupán áldozata volt valaminek egy periódusban, ahogy nem látta azt sem, hogy szörnyeteget szeretett. Rajtam kívül, mindenki őt hibáztatta, a bíró is később, hogy felelőtlenül választott szerlemet. Javasolták neki, hogy jobb lenne ha magába nézne, mert kiderült, hogy az exe korábban megerőszakolt és majdnem halálra vert egy 14 éves kislányt. Mi az, hogy ő ezt nem tudta amikor megismerkedett vele. “Hát hogy választ maga kedvesem?” Sosem felejtem el a bíró érzékeny kérdését abban a teremben, ahol engem is megkérdeztek többen, hogy biztos-e sz, hogy én nem provokáltam az exet arra, hogy halálra verje a kutyámat amíg iskolában voltam azon a napon amire jó, hogy van bizonyíték, mert előfordul sokszor, hogy a tini kislányok feltűnést akarnak kelteni és csúnya dolgokat is megtesznek…. Megismételték többször a kérdést, hogy biztos vagyok-e abban, hogy nem volt sosem szexuális kapcsolatom azzal a férfivel. Az, hogy az orvosok szerint szűz voltam, és az, hogy csak 13 éves voltam amikor mindez történt, a bírót nem érdekelte. Azt mondták az mindegy, mert én pár óra múlva, amikor az orvosok ellátták a sebeimet, bevallottam, hogy én vágtam meg magamat, azaz hazudtam. Hiába indokoltam azzal, hogy féltem és így vér folyt és a rendőrők elvitték, és másnapra kiderült, őt körözték más ügyben, a lényeg az volt, hogy hazudtam.  Lehet, hogy szűzességem sem igazi! Megdorgáltak, hogy tegyem össze a két kezem, hogy majdnem 15 éves lettem közben és mire az állam elvenne anyámtól addigra nem érné meg, minek! És bizalmasan megjegyezték azt is nekünk, hogy a szerencsénk (!) az volt, hogy az ex tényleg egy veszélyes bűnöző volt, és a másik erőszak ügyében körözték, de jegyezzük meg jól, hogy ilyen dolgok nem történnek olyan nőkkel és kislányokkal, akik vigyáznak magukra és nem állnak szóba holmi akárkivel. Az senkit nem zavart, hogy ez az ex minek és kinek állította be magát, hogy egy évig mintaférfiként élt életünkben. Azt mondták a tényekre kell hagyatkozniuk és az pedig az, hogy anyám rosszul választott, egy erőszakos embert, én pedig hazudok és bizonyára anyám nem jól nevelt.Pszichológusra köteleztek, anyu ellen meg valamiféle eljárás indult, ahol a gyámügy felmérte, megalázta, de a legszörnyűbb dolog mégsem ez volt az egészben.

Attól a perctől, úgy éreztem, hogy azért mert nő vagyok az én szavam kevesebb. Úgy éreztem, hogy azért, mert én átmentem dolgokon, amit mások tettek velem vagy ellenem, én vagyok a hibás a világ szemében. Úgy éreztem soha nem beszélhetek ezekről a dolgokról őszintén, mert engem bélyegeznek majd meg, rám néznek majd furcsán és összesúgnak mögöttem, hogy biztos én csináltam valamit, hisz csak egy “hazug gyerek” voltam, egy kislány, egy csóró kicsi senki. Úgy éreztem nem hiszem többé el, hogy van, akihez segítségért fordulhatok és megvéd majd, ha kell. Úgy éreztem évekig, hogy ujjal mutogatnak rám, és volt egy pont, ahol azt is megkérdőjeleztem, hogy valóban miattam verte halálra a kutyám, az én hibám, én felelősségem. Úgy lettem felnőtt, hogy nem éreztem magam érdemesnek, hogy nem emeltem fel a fejem és többé nem nyitottam ki a szám, akkor sem, ha kellett. Azt éreztem a szavam nem ér semmit sem. Évekig elhittem, hogy senki vagyok, csak egy nő, ebben a világban nem sokat érhetek. Amikor még kislány voltam nem így képzeltem el ezt a világot s benne az embereket. De ott 13 évesen a konyhapadlón felnőttem végérvényesen. Nem ez volt a legrosszabb élményem életemben, de ez volt az egyik legkegyetlenebb pillanata gyermeki éveimnek.

Ezért érzem ma, és már egy jó ideje azt, hogy nem, én soha többé nem fogom be!

Nem, én nem fogok leszegett fejjel járni és nem, én nem fogom szégyellni magam más tette, személyiségzavara, pszichopátiája, gonoszsága, rosszindulata, hazugságai miatt, semmiért, ami nem az én felelősségem! Soha nem fogom csendben tűrni, hogy vannak emberek, és olykor hatalmukkal visszaélők is, akik elhiszik és elhitetik, hogy a bántalmazás, az erőszak az áldozatok felelőssége!

Ildikó

Kérlek, érezd át mielőtt kommentelnél, hogy ez egy valós, megesett történet, amit nagyon nehéz volt megírni. Kérlek, legyen elég emberség benned, ahhoz, hogy ne trollkodj, okoskodj mások érzelmeinek kárára feleslegesen a ‘mi lett volna ha’ felvetéseddel, vagy az  ‘ezt így vagy úgy kellett volna’ gondolatokkal.

Ez az írás személyes, ezért a szerző Kiss Ildikó Judit engedélye nélkül nem megosztható weboldalakon, gyűjtő portálokon, sehol semmilyen formában nem átmásolható!

Köszönöm

Titkos kis ajándékok

Kedvenc, bloggerekkel teli csoportom megint belevitt egy kicsit sem antiszoc dologba. Határfeszegezés számomra megint a javából. Karácsony alkalmából bloggerek lepték meg egymást – legtöbben ismeretlenül – apró ajándékokkal. Kicsit olyan érzés volt, mint régen az iskolában, ahol kihúztuk egy osztálytársunkat, akinek ajándékot adhattunk. Itt modernebb változatban, virtuális sorsolás után kaptuk meg a ‘bloggerünket’. 

A blogger, akit én kaptam az Anyu Tervez blog írója. Elsőre kicsit megijedtem tőle, majd pánikba estem, mert teljesen őszintén, úgy éreztem mindig is, hogy egy világ van köztem és a nekem kisorsolt ‘bloggerem’ között. Nem túl sokat tudtam róla, csak azt, hogy ő közgazdász, református és lelkészfeleség, én pedig hogyismondjamszépen életművész inkább, aki volt már takarító, mosogató, nemzetközi modell, étteremvezető, bútorokat importáló cégtulajdonos, hivatásos kutyasétáltató, tolmács, fordító, szellemíró, szociális gondozó… Mégis miiiiiiit vegyek neki? 

Aztán belevetettem magam a blogjába. Hatékonyság, rendszerezés, szervezés, tervezések pontba szedése… Atyaég! A félelmem egyre nagyobb méreteket öltött! Nekem, aki képes vagyok este nyolckor hirtelen felindulásból eldönteni, hogy én pár óra múlva elindulok Kanadába kiruccani, kutyástól, macskástól, családostól vagy anélkül, és tényleg elindulok, majd felhívlak, hogy bocsi most mégsem tudunk találkozni holnap, mert elutaztam, nekem, aki még most is sokszor forgószél vagyok (tehát nem fiatalság, bolondság ez, khm…), friss szellő vagy épp huzat, mikor milyen kedvem van, egy teljesen új világot mutatott meg az Anyu Tervez blog. Filofaxok, naptárak, költségvetések, időbeosztás, tervezések, szokásfigyelők, fogalmak, amikbe a blogon található írásokban figyeltem fel elérték nálam, hogy amellett, hogy csodálattal bámultam, hogy “jé, így is lehet” azért kényelmetlenül mozgolódni kezdett bennem a kérdés is, hogy “én, akkor nem vagyok igazán hatékony nő az életemben, otthonomban, ha az egyetlen dolog, amit papíron megtervezek azok a péntek esti vacsorák és szülinapi bulik menüjei?” És ez is simán megváltozhat ahogy a piacra érek… Hmmm…. Végül végignéztem otthonomon, magamban és a jelenemen és megállapítottam, hogy én is rendszerezem az életem és környezetem, csak én leginkább fejben. Az otthonom mindig harmóniáról árulkodik, rend van a szekrényeimben is mindig, nem bírom a rendetlen káoszt, sőt, szenvedek tőle, szóval végül megláttam, hogy csak van némi közös bennem és a bloggeremben… Két éjjelen át olvasgattam Anyut, aki tervez, hogy érezzem az ő világát picit. Érteni akartam, miért ad neki biztonságot a folytonos tervezgetés, rendszerezés, és azt milyen ember is lehet ő, illetve mi hiányozhat mostanság életéből. Végül, amikor elolvastam bloggerem kicsit sem tervezői szavait, arról, hogy ő leginkább időt szeretne karácsonyra, egyből tudtam, mit fog tőlem kapni. Ugyan időt nem adhatok ajándékba, – sajnos senkinek –  csak egy eszközt, ami talán (remélem) ad majd a tervező Anyunak egy kis énidőt, egy kis ‘szigetet’, ahol talán adhat magának néhány percet, ami csak róla szól. Éva is írt erről, itt olvashatod. Az Anyu Tervez blogot pedig ajánlom azoknak a nőknek, anyáknak, akiknek szükségük van egy kis szervezési iránytűre.

Én is kaptam persze ajándékot, méghozzá egyik kedvenc bloggeremtől, a Natussshka blog írójától. A logót figyeljétek, tökéletes, első perctől, hogy megláttam imádom. A blogot ajánlom mindenki figyelmébe, aki egy okos, szép és fiatal nem mellessleg kávéfüggő nő utzásaira, életmódjára, lelekiba@megolásaira (hujujbocsánat) kiváncsi. Engem megfogott, az tény.

Az ajándékom, reggel nyolckor érkezett, egy nappal karácsony előtt. Még pizsamában komáztam a reggeli fitt teámat szürcsölve (ez a lifestyle menőzés helye), kócosan, szemüvegben az ébredést követő imádott és igényelt magányomban, amikor csengettek. A postás volt az, csomagot hozott! Én, mint egy gyerek, vigyorogni kezdtem attól a pillanattól, ahogy megláttam a videó csengőn az én kis pakkom amit a ostás srác mutatott fel, akit napok óta zaklattam ugyanazokkal a kérdésekkel. “Érkezet csomagom? Neeeeem? Mi az, hogy neeem? Azonnal kabátot és csizmát húztam (pizsamára) és siettem lefelé a kapuba lelkesen. Mellékelve ábrázolom, hogyan is éreztem magamat…

img_20161229_164903.jpg
Valahogy így, igen…

Mosolyom az arcom állandó része lett azon a napon. Ahogy elolvastam Natália szavait, kellemes érzés bizsergett bennem, s ahogy nyitogattam az én kis titkos csomagom, újra valamiféle gyermeki lelkesedést éreztem. Olyan jó volt, olyan kellemes… Egyébként, akárhányszor Natália ajándékára nézek, mosolygok. Mindjárt ti is érteni fogjátok miért.

 

Levettek azonnal a lábamról, azok a szemek. Nevük is lett természetesen, ők itt, Bagi és Joji. Akárhová megyek a nappalimban, ők néznek, figyelnek, követnek. Hihetetlen cukik, bár lehet Stephen King előállna valami horror sztorival a figyelő baglyokról, nem tudom, én mindenesetre nagyon örültem nekik. Viszont nem csak őket kaptam. De nem ám! Volt még a csomagomban egy kisebb SOS-csomag, amiben vodkával töltött csokik voltak (elfogytak, nem mellékesen elég hamar), kézápoláshoz, bőrradír és krém, és egy csillogó fülbevaló, amit szilveszterkor fogok viselni, továbbá két darab csokis szívószál. Ez utóbbi fantasztikusan menő dolog, ajánlom mindenkinek kipróbálni.

Köszönöm szépen Natusshka a fantasztikus ajándékokat és köszönöm neked is Anyu Tervez, a kedves szavaid, örülök, hogy adhattam neked valamit, amire picit talán szükséged volt.

Boldog új évet nektek lányok!

I.

További ajándékozós írások más bloggerektől: