Amikor még kislány voltam…

Amikor még kislány voltam minden szebb volt. Emlékszem az iskolából hazaérve minden nap előre elkészített ebéd várt, majd jött a gimis szomszéd lány, aki vigyázott rám és segített tanulni is. Felnéztem rá, mert annyi mindent tudott és mindig kedves volt velem. Nem érezte nyűgnek, hogy vagyok. Anya délután hazaért öt körül, és leültünk beszélgetni vagy elmentünk a közértbe, a parkba vagy csak sétálni, mi hárman, a kutyám Astor, anyu és én. Az én kis családom. Mindig együtt voltunk. Anya vidám volt és boldog. Ja nem! Ez nem az a történet.

13 éves voltam. Egy kora tavaszi nap volt, de a madarak nem csicseregtek, a virágok nem nyíltak színesen. Legalábbis én erre nem emlékszem abban az évben. A rendőrségen ültünk anyámmal. A nyolcadik kerületi kapitányságon. Egyhangú zöldes falak, itt-ott penészes és dohos nedvesség uralkodva vette körbe a jelenünket, amikre a rácsos ablakok figyeltek. Eleinte örültem, hogy nem is kellett várnunk olyan sokat, de amikor bizalmasan megsúgta az ügyintéző, aki értünk jött, hogy bevezessen minket egy irodába, hogy azért kerülünk sorra mások előtt, mert mi nem vagyunk cigányok, égni kezdett az arcom hirtelen. Még akkor is szégyelltem magam, amikor arról próbáltuk meggyőzni percekkel később a velünk szemben ülő rendőr urat, aki fogadott minket, hogy nekünk védelem kell anyám expalija ellen. Nem azt szégyelltem, hogy nem vagyok cigány, hanem azt, hogy láttam ülni egy nőt három kisgyerekkel a folyosón, aki az volt, és aki hiába várt előttünk a sorban, mi ‘betolakodhattunk’ elé. A karjaiban egy alvó kisbaba szuszogott. A nő zokogott és panaszkodott, amikor elmentünk mellette, hogy neki senki nem segít, pedig ott ült hosszú órák óta. A feje vérzett és az egyik szeme helyén hatalmas hólyag volt. Egy vöröses lilás duzzanat, olyan nagy amilyet még sosem láttam előtte, pedig láttam már asszonyokat is és ütéseket is az arcukon. De olyat még korábban sohasem. Megfogtam anya kezét ahogy mentünk a hosszú folyosón előre, ami mintha magába szippantott volna minket. Nagylány voltam már, de csak szorítottam anyu kezét. Éreztem, hogy mi most nagyon féltünk.

Rettegtem! Ott ültem abban az irodában az iskola helyett, és csak arra tudtam gondolni, hogy az előző nap valóság volt. A kérdések, hangok egybemosodtak, az írógép kattogása is csak egy monoton jelzése volt a valóságnak, annak, hogy higgyem el, ő létezik és uralja az életem. Tudtam, hogy ült ott egy másik rendőr is oldalt, valahol sréhen, de rá nem emlékszem, őt nem láttam, csak egy árnyék volt, aki figyelt. Minden olyan szürke színű itt a fejemben arról a napról. Szürke és vörös. De sosem felejtem el azt, amit éreztem.

Alig 24 órával korábban lelkesen mentem haza a suliból és örömöm még nagyobb volt, mert anya épp a kapuban volt mire odaértem. Előbb eljött a munkából, azt mondta a szomszédok hívták, hogy Astor nyűszített nagyon. Felrohantam azonnal az elsőre ahol laktunk a régi körfolyosós házban, amit sosem szerettem meg. Rohantam, mint akit űztek, nem tudom miért, akkor sem tudtam. Csak valami hajtott. A rács, amit annyira utáltam, de kellett, nyitva volt, pedig én bezártam reggel. Mindig bezártam, ez volt a szabály. Akkor is, ha otthon voltam. Erre figyelnem kellett. Anya mögöttem jött, kérdezte miért nem zártam be, kérdezte, hogy levittem-e a kutyát,  mintha nem is kérdések lettek volna, hanem segélykiáltások azok a kijelentések, hogy “ugye azért van nyitva, mert te nem zártad be, ugye azért nyűszített a kutya, amiért felhívtak, hogy jöjjek haza, mert nem vitted le reggel, ugye?” Éreztem a kínt és a félelmet anyám minden rezdülésében.  És az enyémben, amikor a lakásba lépve Astor nem rohant elém, mint mindig mikor hazaértem. Néma csend volt. Semmi csaholás, semmi ugrálás, semmi öröm, hogy vagyok.  A póráz a helyén lógótt, nem vitte el…  Azzal legalábbis nem. Zakatolt a tudatom. Lerúgtam a cipőm miközben hívogattam egyetlen legjobb barátom, de a csend visszhangzott a falakon. Olyan csend, amitől remegtem bensőmben. Nem emlékszem anya mit csinált azokban a pillanatokban, amikor  szobába léptem, ahol le volt választva nekem egy kis rész könyvespolcokkal, hogy nekem is legyen gyerekszoba-félém, mint a ‘normális’ gyerkenek a tévében. Nem emlékszem mit mondott, mivel nyugtatgatott. Csak a hangja csengésére emlékszem és arra, hogy az ágyamra ültem és mint mindig, bedugtam a mezítlábam az ágy alá, csak kissé, hogy annyira ne látszódjon milyen hosszú vékony  lábbujjakkal rendelkezem, ami miatt sokszor gúnyos viccek célpontja voltam… Mintha puha szőrős szőnyegre léptem volna! Csak nekünk olyan nem volt! Jéghideg valami hasított a gerincembe, ami forrón végződött a fejem minden milliméterében. Dobogott a fülemben az élet, hevesen vert a mellkasom, lüktetett minden és alig kaptam levegőt. Azonnal az ágyam elé csuklottam, de nem mertem benézni alá. Visítottam, hogy “Anyu! Anyu! Anyu!”. Nem tudom, honnan tudtam, de tudtam, mi van ott. Zokogtam, kiabáltam, rettegtem! Égtek a könnyeim nem láttam, csak éreztem ahogy magamhoz húztam és öleltem, szorítottam a legjobb barátom élettelen szőrcsomó testét, miközben anya egy fecnit bámult kővé dermedve, ami  Astorról hullott a padlóra, ahol  kuporogtunk mindketten.

Azt sem felejtem, ahogy visszadobott a pillanat és a szavak oda, a nyikorgó székre amin ültem, abban a rideg irodában, mikor az arcunkba csapta a rendőr úr, hogy mást ő nem tehet, felvesz egy jegyzőkönyvet, de értsük meg az, hogy a kutyám halt meg (hiába volt a testére rakva egy cetli azzal, hogy “te leszel a következő”) nem elég ok arra, hogy rendőrök őrizzenek minket, vagy kiküldjék a speciális csapatot, akik elköltöztetnek és lezárják a lakást. Nincs miért eljárást indítsanak egy általunk vádlott valakivel szemben, mint annál a családnál, akit példának hozott fel anyám pár hónappal korábbról, akiket maszkos rendőrök költöztettek el. Nálunk nem volt nemi erőszak, sem betörés, kulccsal ment be az, akit egyébként csak én vádolok mindenfélével olyan hevesen. Ezt kihangsúlyozta. És ez nagyon fájt. Úgy nyomta meg a szavakat, mintha szerinte kitaláltam volna egy történetet. Mégha azt is állítom, hogy hosszú ideje valami nem stimmelt, én mondom egyedül, anyám csak ül némán, és én meg kiskorú vagyok figylemeztetett. Hiába mondtam ki ott mindent amit hónapok óta nem mertem, rám szólt, hogy ha sokat beszélek még anyámtól is elvehetnek. Anyámtól, aki mellettem ült törékenyen, a sokkban megdermedve, amiben az előző nap óta létezett.

Befogtam.

Anyám kezdett beszélni helyettem. Elmondta, a rendőr úr kérésére, hogy lett ex a palija, hogy kidobta mert az utóbbi időben erőszakosabb volt vele, megrángatta a karját, de az hiába ment végül el, nem adta vissza a kulcsot, anya feleslegesen kérte, az exe visszajárt kényére-kedvére, főleg éjszaka.Ígérgetett mindent, hogy megváltozik, de anya félt… Elmondta azt is anyám, hogy ő napi 16 órát dolgozik, hogy megélhessünk és én sokat vagyok egyedül, meg a szomszéd lánynál heti háromszor tanulni, de ő nem tudta, fogalma sem volt azokról a dolgokról, amiket én felsoroltam, mert neki nem mondtam el. Könnyes szemmel mondta, hogy ha ő nem dolgozna ennyit visszakerülnénk abba a mélyszegénységbe, ahol nem volt mit ennünk, ahonnan alig két éve másztunk ki. A rendőr úr tudatta, hogy ez sem jó pont a gyámügynek, de neki sajnos jegyzőkönyvbe kell venni mindent, amit mi ott mondunk, és ezzel sem fog tudni nekünk segíteni, sőt. Neki sajnos át kell adnia majd a papírokat a gyámosoknak mivel én kiskorú vagyok.

Anyám is befogta.

Ültünk ott némán mindketten. A rendőr úr cigifüstös szájából jöttek a hangok, de én már nem hallottam meg mindent. Égetett szárazságot éreztem a torkomban. Nem bírtam nyelni és szinte mozdulni sem. Az agyamban fájtak a gondolataim amik a Multifilteres szavak keményésgével keveredtek. Minek kellenek papírok a gyámosoknak? El fognak venni anyutól? Én nem mehetek intézetbe! Nem hagyhatom egyedül őt! Az nem igaz, hogy anyám nem jó anya! Mindent megtesz!  Ezért sem mondtam el neki a furcsa érzéseimet amit az exe kreált bennem. Azt a félelmet amit megnevezni nem mertem. Nem volt kézzel fogható, csupán pillanatképek, eleinte alig hittem el. Azt hittem álmodom, hogy éjjel állt az ágyam felett. Azt akartam hinni, hogy az normális, hogy a térdére ültet, hogy ő nem nyomta a térdét, csak hát ő erős fiatalember, nem olyan mint Papa, aki már öreg és nem olyan erős a lába… Meg lehet nem is nyomta, csak én érezhettem félre, mit tudok én erről, kislány vagyok, mindig elengedett, igaz furcsán mosolygott, de elengedett, csak én féltem, de mitől? Biztos nagy a fantáziám, ahogy a tanárnő mondta, akinek panaszkodtam, hogy megfogdosott ott lent a takarító a tornateremben. Ő is azt mondta félregondoltam, biztos csak elestem és segített a Gyuri bácsi, hiába álltam, nem elestem, hiába mondtam bármit, én éreztem félre, a Gyuri bácsi nem olyan!  Miért kell mindennek elromlania? Anya olyan boldog volt vele eleinte… Biztos az én hibám, ahogy az exe is mondta, ha én nem lennék, anyum a saját boldogságát választaná helyettem! Ott tértem vissza az irodába, amikor azt mondta a rendőr úr, hogy a cetlit én is oda tehettem, mert mondjuk féltékeny voltam anyám pasijára. Kitalálhattam azt, hogy anyám palija furcsán viselkedett velem. Mert a mai kislányoknak élénk a fantáziája ugyebár!

Menni akartam. Szóltam anyumnak, hogy menjünk haza azonnal. A rendőr úr átnyújtott egy névjegykártyát anyámnak miközben nyomatékosan elmondta, hogy amíg nem történik igazi bántalamzás, valódi testi sértét, ami orvosilag igazolva van, amíg mi nem sérülünk meg, csak egy kutya, addig igazán komolyan semmit nem tehet. Értsük meg. Ez egy veszélyes környék és a komoly ügyek előnyt élveznek. Itt naponta történnek erőszakok, gyilkosságok. Majd rám nézett és erőltetett kedvességgel közölte, hogy sajnálja a kutyámat, de én  ne féljek majd ő meglátogatja anyukámat és engem, és nem fog bántani senki sem, de azért ne mászkáljak egyedül este és ne provokáljak senkit sem.

Egyre inkább remegtem.

 

Nem emlékszem a nap hátralevő részére. Anyám beszélt hozzám lehet, kérdezett talán, nyugtatgatott, hazafele menet, de az is lehet, hogy nem. Az is lehet, hogy csak némán mentünk egymás mellett oda, ahol nem éreztünk mást, mint félelmet. Csak arra emlékszem, hogy este csöngettek. Az ágyamon ültem, mint akit oda betonoztak, mozdulni sem mertem. Hallottam, hogy a kulcs nem mozdul el. Nem nyílt az ajtó, nem engedte be! Megkönnyebbültem. Napok óta ez ment, de csak éjjel, amikor anya hazajött. Dübörgött pár percet, de mindig elment. Most nem. Újra csengetett, majd verte az ajtót egyre erősebben ahol érte, a rács rései között, majd a rácsot is kezdte rúgdosni és rázni. Anyám kiabálta, hogy “menj el vagy hívom a rendőröket!”  Többször elismételte. Az ajtó dübörgése a rács szinte csillingelő zajával még most is fejemben veri az emlékeket. Kimentem a konyhába, ami egyben volt a bejárati előtérrel, ahol anyám állt a nagy fehér ajtóval szemben Kivettem egy konyhakést a mosogatóból. Picinek éreztem magam, a négy méteres belmagasság egyre jobban nyomott a fekete-fehér kövezetbe. Anyám megfordult és csak állt, csak nézett rám könnyes szemmel. Rettegett. Félig nyitva volt a szája, de hang nem jött ki rajta, megdermedt. Semmi, de semmi nem fájt jobban addigi rövid életemben, mint az a tekintet. Láttam, hogy elképzelni sem tudja mit akarok tenni azzal a késsel. Megvágtam a karom. Mégegyszer. Hiába kiabált rám anyám, hogy ne és hiába ugrott felém. Mégegyszer megtettem. Ledobtam a kést a konyhapultra és mondtam anyámnak halkan, hogy most hívhatja a rendőröket. Leültem a kőre, nem fájt már semmi. Sem a dörömbölés sem pedig a félelem. Anyám nem értette csak ölelt és zokogott, ahogy az új, alig pár hetes vezetékes telefonunkról hívta a rendőr urat, aki délben haza küldte azzal, hogy ő többet nem tehet. Láttam, hogy nem mert belegondolni, nem merte érteni valójában mit is tettem.

Sokáig én sem. Sokáig szürke és vörös volt minden akkori emlékem. Szürke, mint a világ aminek képzeltem életem és magamat benne, és vörös, mint a vérem, ami a karomon folyt furcsa melegséggel. A vér aminek folynia kellett, hogy segítséget kapjunk érdemben. Akkor így gondoltam erre.Hiába voltam érettebb, mint a korombeliek, hiába mondták rám, hogy koravén vagyok, hogy más, hogy nem volt gyerekkorom, hogy túl hamar felnőttem, hosszú évek kellettek, hogy megküzdjek mindezzel. Csak azt sajnáltam, hogy anyám magának sohasem bocsátotta meg azt, amit én igen. Hibáztatta magát, hogy elvette a gyermekkorom, miközben nem látta, ő valójában csak szebbé tette, és csupán áldozata volt valaminek egy periódusban, ahogy nem látta azt sem, hogy szörnyeteget szeretett. Rajtam kívül, mindenki őt hibáztatta, a bíró is később, hogy felelőtlenül választott szerlemet. Javasolták neki, hogy jobb lenne ha magába nézne, mert kiderült, hogy az exe korábban megerőszakolt és majdnem halálra vert egy 14 éves kislányt. Mi az, hogy ő ezt nem tudta amikor megismerkedett vele. “Hát hogy választ maga kedvesem?” Sosem felejtem el a bíró érzékeny kérdését abban a teremben, ahol engem is megkérdeztek többen, hogy biztos-e sz, hogy én nem provokáltam az exet arra, hogy halálra verje a kutyámat amíg iskolában voltam azon a napon amire jó, hogy van bizonyíték, mert előfordul sokszor, hogy a tini kislányok feltűnést akarnak kelteni és csúnya dolgokat is megtesznek…. Megismételték többször a kérdést, hogy biztos vagyok-e abban, hogy nem volt sosem szexuális kapcsolatom azzal a férfivel. Az, hogy az orvosok szerint szűz voltam, és az, hogy csak 13 éves voltam amikor mindez történt, a bírót nem érdekelte. Azt mondták az mindegy, mert én pár óra múlva, amikor az orvosok ellátták a sebeimet, bevallottam, hogy én vágtam meg magamat, azaz hazudtam. Hiába indokoltam azzal, hogy féltem és így vér folyt és a rendőrők elvitték, és másnapra kiderült, őt körözték más ügyben, a lényeg az volt, hogy hazudtam.  Lehet, hogy szűzességem sem igazi! Megdorgáltak, hogy tegyem össze a két kezem, hogy majdnem 15 éves lettem közben és mire az állam elvenne anyámtól addigra nem érné meg, minek! És bizalmasan megjegyezték azt is nekünk, hogy a szerencsénk (!) az volt, hogy az ex tényleg egy veszélyes bűnöző volt, és a másik erőszak ügyében körözték, de jegyezzük meg jól, hogy ilyen dolgok nem történnek olyan nőkkel és kislányokkal, akik vigyáznak magukra és nem állnak szóba holmi akárkivel. Az senkit nem zavart, hogy ez az ex minek és kinek állította be magát, hogy egy évig mintaférfiként élt életünkben. Azt mondták a tényekre kell hagyatkozniuk és az pedig az, hogy anyám rosszul választott, egy erőszakos embert, én pedig hazudok és bizonyára anyám nem jól nevelt.Pszichológusra köteleztek, anyu ellen meg valamiféle eljárás indult, ahol a gyámügy felmérte, megalázta, de a legszörnyűbb dolog mégsem ez volt az egészben.

Attól a perctől, úgy éreztem, hogy azért mert nő vagyok az én szavam kevesebb. Úgy éreztem, hogy azért, mert én átmentem dolgokon, amit mások tettek velem vagy ellenem, én vagyok a hibás a világ szemében. Úgy éreztem soha nem beszélhetek ezekről a dolgokról őszintén, mert engem bélyegeznek majd meg, rám néznek majd furcsán és összesúgnak mögöttem, hogy biztos én csináltam valamit, hisz csak egy “hazug gyerek” voltam, egy kislány, egy csóró kicsi senki. Úgy éreztem nem hiszem többé el, hogy van, akihez segítségért fordulhatok és megvéd majd, ha kell. Úgy éreztem évekig, hogy ujjal mutogatnak rám, és volt egy pont, ahol azt is megkérdőjeleztem, hogy valóban miattam verte halálra a kutyám, az én hibám, én felelősségem. Úgy lettem felnőtt, hogy nem éreztem magam érdemesnek, hogy nem emeltem fel a fejem és többé nem nyitottam ki a szám, akkor sem, ha kellett. Azt éreztem a szavam nem ér semmit sem. Évekig elhittem, hogy senki vagyok, csak egy nő, ebben a világban nem sokat érhetek. Amikor még kislány voltam nem így képzeltem el ezt a világot s benne az embereket. De ott 13 évesen a konyhapadlón felnőttem végérvényesen. Nem ez volt a legrosszabb élményem életemben, de ez volt az egyik legkegyetlenebb pillanata gyermeki éveimnek.

Ezért érzem ma, és már egy jó ideje azt, hogy nem, én soha többé nem fogom be!

Nem, én nem fogok leszegett fejjel járni és nem, én nem fogom szégyellni magam más tette, személyiségzavara, pszichopátiája, gonoszsága, rosszindulata, hazugságai miatt, semmiért, ami nem az én felelősségem! Soha nem fogom csendben tűrni, hogy vannak emberek, és olykor hatalmukkal visszaélők is, akik elhiszik és elhitetik, hogy a bántalmazás, az erőszak az áldozatok felelőssége!

Ildikó

Kérlek, érezd át mielőtt kommentelnél, hogy ez egy valós, megesett történet, amit nagyon nehéz volt megírni. Kérlek, legyen elég emberség benned, ahhoz, hogy ne trollkodj, okoskodj mások érzelmeinek kárára feleslegesen a ‘mi lett volna ha’ felvetéseddel, vagy az  ‘ezt így vagy úgy kellett volna’ gondolatokkal.

Ez az írás személyes, ezért a szerző Kiss Ildikó Judit engedélye nélkül nem megosztható weboldalakon, gyűjtő portálokon, sehol semmilyen formában nem átmásolható!

Köszönöm

Titkos kis ajándékok

Kedvenc, bloggerekkel teli csoportom megint belevitt egy kicsit sem antiszoc dologba. Határfeszegezés számomra megint a javából. Karácsony alkalmából bloggerek lepték meg egymást – legtöbben ismeretlenül – apró ajándékokkal. Kicsit olyan érzés volt, mint régen az iskolában, ahol kihúztuk egy osztálytársunkat, akinek ajándékot adhattunk. Itt modernebb változatban, virtuális sorsolás után kaptuk meg a ‘bloggerünket’. 

A blogger, akit én kaptam az Anyu Tervez blog írója. Elsőre kicsit megijedtem tőle, majd pánikba estem, mert teljesen őszintén, úgy éreztem mindig is, hogy egy világ van köztem és a nekem kisorsolt ‘bloggerem’ között. Nem túl sokat tudtam róla, csak azt, hogy ő közgazdász, református és lelkészfeleség, én pedig hogyismondjamszépen életművész inkább, aki volt már takarító, mosogató, nemzetközi modell, étteremvezető, bútorokat importáló cégtulajdonos, hivatásos kutyasétáltató, tolmács, fordító, szellemíró, szociális gondozó… Mégis miiiiiiit vegyek neki? 

Aztán belevetettem magam a blogjába. Hatékonyság, rendszerezés, szervezés, tervezések pontba szedése… Atyaég! A félelmem egyre nagyobb méreteket öltött! Nekem, aki képes vagyok este nyolckor hirtelen felindulásból eldönteni, hogy én pár óra múlva elindulok Kanadába kiruccani, kutyástól, macskástól, családostól vagy anélkül, és tényleg elindulok, majd felhívlak, hogy bocsi most mégsem tudunk találkozni holnap, mert elutaztam, nekem, aki még most is sokszor forgószél vagyok (tehát nem fiatalság, bolondság ez, khm…), friss szellő vagy épp huzat, mikor milyen kedvem van, egy teljesen új világot mutatott meg az Anyu Tervez blog. Filofaxok, naptárak, költségvetések, időbeosztás, tervezések, szokásfigyelők, fogalmak, amikbe a blogon található írásokban figyeltem fel elérték nálam, hogy amellett, hogy csodálattal bámultam, hogy “jé, így is lehet” azért kényelmetlenül mozgolódni kezdett bennem a kérdés is, hogy “én, akkor nem vagyok igazán hatékony nő az életemben, otthonomban, ha az egyetlen dolog, amit papíron megtervezek azok a péntek esti vacsorák és szülinapi bulik menüjei?” És ez is simán megváltozhat ahogy a piacra érek… Hmmm…. Végül végignéztem otthonomon, magamban és a jelenemen és megállapítottam, hogy én is rendszerezem az életem és környezetem, csak én leginkább fejben. Az otthonom mindig harmóniáról árulkodik, rend van a szekrényeimben is mindig, nem bírom a rendetlen káoszt, sőt, szenvedek tőle, szóval végül megláttam, hogy csak van némi közös bennem és a bloggeremben… Két éjjelen át olvasgattam Anyut, aki tervez, hogy érezzem az ő világát picit. Érteni akartam, miért ad neki biztonságot a folytonos tervezgetés, rendszerezés, és azt milyen ember is lehet ő, illetve mi hiányozhat mostanság életéből. Végül, amikor elolvastam bloggerem kicsit sem tervezői szavait, arról, hogy ő leginkább időt szeretne karácsonyra, egyből tudtam, mit fog tőlem kapni. Ugyan időt nem adhatok ajándékba, – sajnos senkinek –  csak egy eszközt, ami talán (remélem) ad majd a tervező Anyunak egy kis énidőt, egy kis ‘szigetet’, ahol talán adhat magának néhány percet, ami csak róla szól. Éva is írt erről, itt olvashatod. Az Anyu Tervez blogot pedig ajánlom azoknak a nőknek, anyáknak, akiknek szükségük van egy kis szervezési iránytűre.

Én is kaptam persze ajándékot, méghozzá egyik kedvenc bloggeremtől, a Natussshka blog írójától. A logót figyeljétek, tökéletes, első perctől, hogy megláttam imádom. A blogot ajánlom mindenki figyelmébe, aki egy okos, szép és fiatal nem mellessleg kávéfüggő nő utzásaira, életmódjára, lelekiba@megolásaira (hujujbocsánat) kiváncsi. Engem megfogott, az tény.

Az ajándékom, reggel nyolckor érkezett, egy nappal karácsony előtt. Még pizsamában komáztam a reggeli fitt teámat szürcsölve (ez a lifestyle menőzés helye), kócosan, szemüvegben az ébredést követő imádott és igényelt magányomban, amikor csengettek. A postás volt az, csomagot hozott! Én, mint egy gyerek, vigyorogni kezdtem attól a pillanattól, ahogy megláttam a videó csengőn az én kis pakkom amit a ostás srác mutatott fel, akit napok óta zaklattam ugyanazokkal a kérdésekkel. “Érkezet csomagom? Neeeeem? Mi az, hogy neeem? Azonnal kabátot és csizmát húztam (pizsamára) és siettem lefelé a kapuba lelkesen. Mellékelve ábrázolom, hogyan is éreztem magamat…

img_20161229_164903.jpg
Valahogy így, igen…

Mosolyom az arcom állandó része lett azon a napon. Ahogy elolvastam Natália szavait, kellemes érzés bizsergett bennem, s ahogy nyitogattam az én kis titkos csomagom, újra valamiféle gyermeki lelkesedést éreztem. Olyan jó volt, olyan kellemes… Egyébként, akárhányszor Natália ajándékára nézek, mosolygok. Mindjárt ti is érteni fogjátok miért.

 

Levettek azonnal a lábamról, azok a szemek. Nevük is lett természetesen, ők itt, Bagi és Joji. Akárhová megyek a nappalimban, ők néznek, figyelnek, követnek. Hihetetlen cukik, bár lehet Stephen King előállna valami horror sztorival a figyelő baglyokról, nem tudom, én mindenesetre nagyon örültem nekik. Viszont nem csak őket kaptam. De nem ám! Volt még a csomagomban egy kisebb SOS-csomag, amiben vodkával töltött csokik voltak (elfogytak, nem mellékesen elég hamar), kézápoláshoz, bőrradír és krém, és egy csillogó fülbevaló, amit szilveszterkor fogok viselni, továbbá két darab csokis szívószál. Ez utóbbi fantasztikusan menő dolog, ajánlom mindenkinek kipróbálni.

Köszönöm szépen Natusshka a fantasztikus ajándékokat és köszönöm neked is Anyu Tervez, a kedves szavaid, örülök, hogy adhattam neked valamit, amire picit talán szükséged volt.

Boldog új évet nektek lányok!

I.

További ajándékozós írások más bloggerektől:

A Nap Bloggere voltam

Van egy csoport a Facebookon, ahol több, mint 1500 blogger regisztrált tag. Ebben a csoportban pedig van egy játék, melyet a Nap Bloggereként említenek. Arról szól ez az egész, hogy a csoport adminja kisorsolja az aznapi áldozatot, a bloggerek közül, és a többi blogger kérdésekkel bombázza a szerencsés(tlent) bloggert. Már aki kérdezni akarja. Szóval a nap bloggere voltam valamikor múlt héten, és kaptam is rendesen kérdéseket, amelyekre most válaszolnom kell egy bejegyzésben. Íme:

(Ha nem akarsz tudni személyes blablablákat meg felesleges infókat rólam és a blogomról, akkor ne olvass tovább, hidd el, én megértem.)

1. Az a jó édes Tündérkeresztanyád blog: Mindig olyan magasröptű témákról beszélgetünk, hogy pl nem is tudom rólad: mi a kedvenc sorozatod?

Jelenleg amit nézek az a The Excorsist, de nem kedvenc. A kedvenc sorozataim közé a The Bridge, a Cohen testvérektől a Fargo, a Hannibal és a Trónok harca (jólvannatudomhogygáz) tartozik.

2. Élményképek blog: Mindig nagyon komoly és fontos témákról írsz. Komolyabbnak, fontosabbnak érzed magad ezektől a témáktól? 

Fontosabbnak magamat nem érzem egy-egy témától, a témát magát érzem fontosnak, egyébként nem írnék róla. Amikor valamiről írok, nem én vagyok fontos benne, hanem az, amit közlök. Én maximum a közlési módot befolyásolom, irányítom, mivel én írok, de itt ki is merült az úgynevezett fontosságom. Komolyabbnak érezni magam, nem azért fogom, mert  fontos és komoly témákról írok. Van amikor az élet megköveteli a komolyságot tőlünk, amikor komolyan kell viselkednünk és vennünk dolgokat, ezt felismerni, tudni is felelősség, van akiknek például nem megy. Amikor fontos témákról írok, azt komolyan veszem, ez szerintem a legkevesebb, de amikor végzek, lecsukom a laptopot és élem a hétköznapjaim, amiben nem vagyok mindig  komolykodónak nevezhető.

Van olyan, amikor igazán elengeded magad? Ha igen, akkor mit csinálsz és milyen vagy közben?

Persze, hogy van olyan amikor igazán elengedem magam, többször is előfordul napközben és életemben. A bloggerkedés, a munka és a magánélet külön szférák, amiket megtanultam szétválasztani és a helyükön kezelni. Hogy mit csinálok amikor elengedem magam? Sok mindent, de, hogy milyen vagyok közben az attól függ mi az, amit épp csinálok, netán csinálnak velem. (cinikus kis mosoly a szám szélén…)

3. Anami blog: Mikor jössz már úgy Londonba, hogy találkozni is tudunk?

Remélem kora tavasszal el fogok tudni tölteni Londonban több napot is és mindenképp szeretnélek látni téged. Megjegyzem, szerintem kifejezetten kínzás úgy Londonba utazni, hogy az ember reggel megy, este jön, dolgozik és taxiból nézi a várost csupán, mintha ott sem lenne.

4.Natussshka:  Merre tervezel utazni a következő évben? Mi a legféltettebb vágyad, vagy titkos célod a bakancslistádról? 

Terveim között szerepel: London, New York, Madrid, Lion, Párizs, Luosto, Seychelle-szigetek, ez utóbbi kettő úgynevezett álomhely, ahová évek óta vágyom. Meglátjuk hátha összejön. Nincs bakancslistám, ahová felírom mit szeretnék. Még gondolatban sem. Azt hiszem azért, mert valójában a legbelsőbb vágyaim és “titkos” céljaim sosem változtak életemben. És itt nem a materiális vágyakra gondolok természetesen. Ott nem tudok dönteni, hogy Ford Mustang V8 GT  vagy maradok a Shelbynél. 🙂

A legféltettebb vágyaimat nem adom ki, mert teljesen lemeztelenedni nem akarok a magánéletemet tekintve. Mindenesetre nyugalomra és harmóniára vágyom, amiért mindent megteszek és ami nem biztos, hogy az a tipikus ‘hétköznapi’ nyugalom. Kinek mi, ugyebár…  Titkos céljaim? Azok titkosak, nem mondhatom el. 😉 Annyit viszont igen, hogy  professzinális céljaim között mindenképpen olyan dolgok is szerepelnek, ahol emberekkel foglalkozom, embereknek segíthetek.

13627235_10157197576760057_8322227939988243381_n

 

Mi a véleményed a mai Magyar bloggerszféráról?

A magyar bloggerszféráról az a véleményem, hogy nagyon sok tehetséges blogger van, aki nem kap olyan hangsúlyt amilyet kellene, avagy nem mer magának adni, saját magát ‘hátráltatja’ azzal, hogy nem hisz igazán magában, még akkor sem, ha ég benne a vágy, hogy megmutassa, kifejezze magát blogjában.

És ott vannak a blogversenyek is… Én picit úgy érzékelem, hogy nem mindig a tehetség,  a tartalom az ami elsősorban számít, sokkal inkább a marketing és like számok azok a nézőpontok, melyek eldöntik kiből lesz például az év bloggere. Nem a versenyek szervezőit szeretném kritizálni, mivel tudom, hogy nem könnyű megszervezni egy-egy nívós eseményt (és a legutóbbi amire meg voltam hívva, nekem annak tűnt), csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy vannak kincsek a magyar blogok között, amik többet érnek egy like-milliomos tucatblognál. (Ezért kapni fogok lehet, de ez a véleményem.)

A bloggerek, akiket én ismerek, akikkel én kommunikálok sűrűn, igazi tehetségek, jófejek, nincs bennük irigy kompetitív ellenségeskedés és ez jó. Vannak azért bloggerek akiket kerülök kommunikáció szinten és mindehogy a világhálón, de ezzel nekik teszek hatalmas szívességet. (Khmm…)

5.Girl Power! blog  Mikor jössz haza hogy végre találkozzunk?

Januárban repülök, ha lemondod a következő talit is megharaplak.(Vigyorgok, ne vegyél komolyan! Na, jó azt igen, hogy látni akarlak.)

6.Home made életünk blog:  Mivel készülsz karácsonyra? 

Szívvel-lélekkel.

7.Andrea Boroczky Photography blog: Van valami amit eddig nem próbáltál, és mindenkpép szeretnél kipróbláni?

Igen Andrea, van… (Hatalmas mosoly.)

Ha visszamehetnél az időben, hova mennél, és kivel találkoznál?

Fokvárosba mennék és Nelson Mandelával találkoznék.

Van valami, amit megbántál?

Igen, van.

Ha már itt többen felvetették a találkozás kérdését, ha rajtad múlna, hol találkoznánk először?

Egy angol kocsmában valahol vidéken.

Ja, és mikor jacuzzizunk? (erre nem kell valaszolni. )

Kár, hogy nem kell, szívesen válaszoltam volna rá…

A Voltam c. írasodat megosztottad újra egyik nap, és azt írtad, hogy ma már a végét átírnád, mire írnád át?

“….Voltam aljas. Lettem őszinte. Lettem neked. Miattad felnőttem. Megmutattad, hogy egyetlen dolog soha nem voltam még…  Teljes.” 

8.Életem morzsái blog: Melyik országban laksz most? És mi a kedvenc ételed onnan?

Jelenleg Olaszországban tengetem a napjaim. A második kérdéssel megfogtál ugyanis imádok enni a mediterrán konyha, köztük pedig az olasz nagy kedvencem. Ha egy ételt kellene választanom, akkor az a római rántott articsóka és rántott tökvirág töltve. (Nem olyan rántott amit mi ismerünk Magyarországon többnyire…Nincs rajta lisztből és tojásból készült bunda, hanem csak lisztből és vízből való, aminek pastella a neve.)

9.Egy csipet fahéj blog: Mióta étkezel húsmentesen? milyen okból kezdtél “mentesen” étkezni? könnyen ment a változás? a gluténmentes étrend miben segített (pl. szebb lett a bőröd? v. nincs puffadás?) 

Mióta… Hmmm…mióta is… most két és fél hónapja éppen. Nem vegán vagyok, hanem (glutén- szója- és tejtermék mentes) makrobiotikus étrendet követem, de egybekötve a mediterrán étrenddel, így egyfajta személyre szabott étrendem van, amit egészségügyi okok miatt kezdtem el, orvosi javaslatra és orvosi felügyelettel. Baromi nehéz tartani bevallom, elbuktam párszor év eleje óta, de nem adom fel. Ez az egyik legtisztább étkezési forma  amivel találkoztam és nem  olyan radikális vagy drasztikus, csak én gyengülök el néhány gourmet recept láttán, ami ebbe a diétába nem fér bele. (Saaaaaaajt! Adjatok sajtoooot! :p ) Egy igazi ínyenc vagyok, aki imád főzni és bevallom, a gyengéim közé tartozik a minőségi gasztronómia.

A makrobiotikus étrend egyébként a harmóniára törekszik. Tudod a jing és a jang egyensúlya meg a természetesség a lényeg.( Nagyon elégedett képet vágok éppen. 😀 )

A gluténmentesség az alhasi puffadást szüntette meg, de nem is igazán a glutén az, ami problémát okozott nekem, mivel nincs cöliákiám (és a probléma ott kezdődik amikor leültetnek a bankban mert azt hiszik 8 hónapos terhes vagy, miközben nem, csak a reggelidtől hatalmasra feldagadt az alhasad), hanem a finomított izék amit lisztnek neveznek, de épp köze nincs a természetes liszthez, ahhoz amilyennek lennie kellene. (fintor, bleh, pfúj!)

Mióta vagy kapcsolatban Olaszországgal? Az olasz nép mentalitásából mi ragadt rád? Melyik a kedvenc régiód Olaszországban?

17 éves koromban kezdődött minden és bár voltak évek, amikor más országokban és földrészen is éltem évekre, valahogy mindig visszakerültem Olaszországba.

A mentalitásból a derű ragadt rám, a jókedv, a pillanat megélése és az, hogy azért dolgozok, hogy éljek, nem pedig fordítva. Olaszországban valahogy ‘nem szokás’ azon siránkozni mi nincs, az emberek többsége arra koncentrál mi van. Pedig Itália és népe is élt meg kemény időszakokat, masszív kivándorlást, kőkemény szegénységet, nagy elbukásokat, mégis nem érezni azt, hogy mindez visszahúzza, beszippantja az emberek mentalitását.

Kedvenc régióm Toscana. Mi más… (és Trentino, és Umbria, és Veneto, meg Puglia atyaééééééég! az egészet imádom, úgy ahogy van! Most sóhajtozok, hogy útra kéne kelni azonnal…)

10.Grafostylist blog: Mi az álom menü egy tökéletes vacsorára?

Hajaj… 😀 A tökéletes vacsora eleve valakivel van, még akkor is, ha nekem egyedül is sikerül elérnem, hogy azt érezzem “huh, ma tökéletes volt ez a vacsi”, mindig jobb egy kellemes ember vagy épp a szerelmünk társaságban étkezni. Avagy szeretteinkkel, barátainkkal! Imádom a hangos, többszemélyes vacsorákat, imádok vendégül látni barátokat, családot. Szeretem őket kényeztetni. (Ezt neked már említettem.) Ahhoz, hogy tökéletes legyen a menü, figyelni kell arra, hogy mindenki igényeit ki tudd elégíteni azzal, ahogy összeállítod az ételeket. A tökéletes menü nálam több fogásos ételsor, melyek harmóniában vannak egymás közt, illik a vacsorán résztvevők ízléséhez, tiszta és minőségi alapanyagokból van egy szépen megterített asztalnál, kellemes környezetben. Jah, és természetesen minden fogáshoz illő ital is dukál. (Nem véletlen gyűjtöm a borokat olyan lelkesen.)

11.Sub Rosa blog: Hogyan választod meg a barátaid?

Nagyon körültekintően. Hallgatok a legbelső megérzésemre. Nem az első benyomás ítélkezésére, nem a felszínre, hanem arra a mély gyomromat is megmozgató megérzésre. Ma már így választom meg őket… (Jah… hát ez sem volt mindig így, és rá is bacarintottam nem egyszer arra, hogy nem jól figyeltem.)

12.OneSmallStep blog:  Hova teszed a veled megosztott történeteket? Az ezekre való nyitással a te világod a magad számára változik? 

(A lelkemben van egy szekrény, tele fiókokkal és minden történetnek van helye… )

Eddig egy történet jelent meg, amit más megosztott velem, de már többet megírtam (amit csiszolni kell még), és több tucat e-mail vár, hogy megnézzem őket magamnak és megmutassam az érdeklödőknek.

Mindenkinek van egy mappája, névvel, adatokkal, mindennel amit tudok róla, a válaszaival kérdéseimre, képekkel és zenével. Egy a gépemen lementve, egy az e-mailek között, ahová érkeznek a történetek. Nagyon bizalmasan kezelek mindent, és csak az jelenik meg, amihez hozzájárul az illető, akiről szól az egész. Amikor kész az interjú, történet, akkor csak a jogi okok miatt szükséges e-maileket, esetleg titoktartási szerződést, tartom meg, a többi e-mailt és adatot törlöm, ha azt kérik tőlem. A cikk viszont megmarad, amit írtam és az illető emléke is bennem, (ott a fiókok egyikében).

A nyitás arra, hogy megírjam mások történetét onnan jött, hogy egy ideje sok személyes e-mailt kapok, emberi életekkel, nem kérnek semmit, igazán tanácsot sem, csak meghallgatást. Mesélnek nekem az emberek. Leírják a történetüket. Ez elmondhatatlan érzés. Az a bizalom amit sokan beletesznek egy-egy üzenetbe egy idegenhez (hozzám) felbecsülhetetlen. Az én világom gazdagodik mindenképp, tehát változik is, ha nem is gyökereiben.

Mennyi ideig emel fel, vagy tart mélyen egy-egy történet?

Ahogy olvasom a mások életéről szóló leveleket, ott vagyok a történetben, figyelek, érzek. Megpróbálom minden porcikámmal átérezni azt, amit az az ember érezhet, aki a sorokat írta nekem. Ott a pillanatban lenyom a mélybe vagy épp felemel. Majd becsukom az emailt és teszem a dolgom tovább, csinálom amit kell. Ki tudok zökkeni egy-egy történet súlyosságából, vissza az én életembe, jelenembe, de ez nem azt jelenti, hogy nem érzem vagy gondolkodtat el később is, mondjuk aznap este. Amíg meg nem írom a történetet, bennem van az ember, aki írt az ézéseivel, de nem vesz el az életemből, nem befolyásol negatívan saját világomban, a magánéletemre vonatkoztatva, végül amikor megtettem a dolgom (válaszoltam a levélre, a bizalomra, esetleg írtam belőle egy cikket ami megjelent), akkor elengedem a történetet.

13.PinkAnyu blog: Amikor egy egy bántalmazott emberrel mélyedsz el a beszélgetésben, és tárja fel előtted a testi-, és lelki sérüléseit, a nyomasztó emlékeit, akár a gyermekének a bántalmazását, netán halálát (sajnos én ilyen anyával is beszéltem..) mennyire visel meg lelkileg téged? Hogyan tudod feldolgozni? Te is van hogy csak ülsz és a sorait olvasva áztatod a könnyeiddel a klaviatúrád?

Megvisel, ha erőszakkal, bántalmazással szembesülök, de megtanultam elhatárolni magam, elvonatkoztatni amennyire lehet. Én azzal dolgozom fel a rám tett hatást, az érzések súlyát, hogy a lehető legérzőbben és legtisztábban írom meg, ha megkér rá az illető, a történetét, vagy írok válaszlevelet, miközben szem előtt tartom a racionalitást, a reális tények jelentőségét, egy-egy sorok között elrejtett vagy épp kimondott üzenetben, amivel szavaim bírhatnak. Volt, hogy könnyek között írtam egy-egy választ, de azt hiszem, hogy az évek során és tapasztalataimnak köszönhetően olyan kontrollt és erőt tanultam (ami a segíteni tudáshoz kell), hogy ritkán fordul elő, hogy ezt elvesztem. Hosszú ideig, órákig, napokig legalábbis nem. Ha megesik, akkor eltűnök pár órára esetleg 1-2 napra a hegyekben, teljesen egyedül persze.

14. Kittenish blog: Mit szeretsz a legjobban magadban és miért?

A megújulás képességét, mert ez segít a fejlődésben igazán.

 

15.Tisztakék blog: Empatikus és érzékeny embernek gondollak, aki képes átérezni és magába szívni mások érzelmi energiáit, hiszen a blogodon is sokszor másokért szólalsz fel. És mint ilyen, biztosan tapasztaltad ennek a nehéz oldalát is, az érzelmi kimerülést, vagy a háttérbe kerülést. Hogyan kezeled mindezt? 

Viszonylag ritkán merülök ki úgy igazán érzelmileg, kb kétévente. A háttérbe szorulást nem bánom, mert nem azt érzem, hogy háttérbe kerülnék, hanem azt, hogy pillanatnyilag valami fontosat teszek előtérbe, de én ezáltal nem háttérben vagyok, belőlem nem vesz el, nem az én fejemben. Ha esetleg kimerülök, akkor elvonulok. Kimerültségtől függően elmegyek pár napra egy új helyre, vagy a természetbe, többnyire egyedül, de ha csak pillanatnyi nap végi kimerülésről van szó (mert sok a hülye, nehéz egy-egy sztori, amit hallottam, kiakadok az érzelmi szegénység valamelyik szintjétől, amit tapasztalok stb.), akkor csak veszek egy forró fürdőt, hideg zuhanyt, sétálok picit, főzök vagy sütök valamit,  vagy épp iszok egy pohár bort a francia kedvenceim egyikéből.

A blogolás mennyire jelenti ebben a helyzetben az egyensúly felé törekvést?

A blogolásra, mint egynesúly felé való törekvésre még nem gondoltam, mindenesetre ad valamiféle ‘elégtétel’ , amikor “felszólalhatok” másokért, egy ügyért, vagy akár (ezáltal) önmagamért is egy-egy bejegyzésben.
Régóta követlek, szinte a blogod indulása óta és eltolódást látok a személyes, E/1-es írásoktól a “ti” és néha a “mi” típusú véleményírások felé. Ez tudatos, vagy egyszerűen csak így alakult?

Így alakult. A véleményírások és mások történeteinek leírása azért a jövőben sem fogja kizárni az E/1-es írásokat.

Miért indítottad a blogod? Ez a kezdeti cél most is változatlanul megvan, vagy bővült, esetleg már teljesen más motivál?

Egyrészt mert azt mondta egy számomra fontos ember, hogy engem soha senki nem olvasna el, semmi tehetségem a szavakhoz, az íráshoz magához, és igazából felesleges ezzel foglalkoznom. Valójában, ezt azóta mondta még egy nagyon fontos ember (ő olvasta a blogom vagy mondjuk úgy, olvasott tőlem), de másodjára már nem úgy érdekelt a negatív kritika, nem fájt, még az sem, hogy bohóckodásnak, viccnek nevezte, ahogy akkoriban kiírtam magamból a gyászt és dühöt, a fájdalmat és elveszettséget amit éreztem. Inkább egy löketet adott, méghozzá nem keveset.

Mindenesetre ma már nem a fájdalom és kétségbeesés, sem a gyász és nemtalálomahelyem életérzés, vagy az úgynevezett kiírás motivál leginkább. Már nem csak az célom, hogy a saját kis érzéseimet megosszam az interneten.

Mik a jövő évi terveid a bloggal? 

Huh, lesznek változások. Először is van egy komoly felkérésem, aminek szeretnék eleget tenni, de a blogom emiatt nem csendesedhet el, sőt, hangosabbnak kell lennie, szóval beterveztem  új témaköröket és még több cikket. Megjelent a Sorsokk és a Tehetségek sorozat, de lesz itt még más is, csak nem lövöm le a poént. Az eddigi havi egyszeri megjelenés már nem elég ennek az olvasótábornak – és nekem sem – és ezért fejlődnöm kell. (Blogger lettem bakker.)

16. And The Yellow Cab blog:  Az életed mely területén érzed magad a legkevésbé szabadnak, és ezt miként éled meg?

Jelenleg nincs olyan területe az életemnek, ahol nincs meg a kellő szabadságérzetem, ami bevallom nagyon nagy. Nehéz velem együtt élni és lépést tartani, ez már gyermekkoromban is ilyen volt, és tininek is vagy fiatal felnőttnek. A családom, a barátaim ismernek és bár van, amikor nehezen tűrik a szabadság és hatalmas személyes tér iránti igényemet, azt gondolom, ők pont így szeretnek.

A korlátokat nehezen tűröm, de ennek fogalma is tág, hogy én mit érzek annak. Nyilván, ha családot alapít az ember vagy párkapcsolata, házassága van, azt élvezi, szeretetből teszi és nem korlátozva érzi magát általa hanem felemelve.(Az én világomban, ergo nálam így működik mindez… Na jó, azt azért bevallom hogy nehezen emésztem meg, hogy nem tudok csak úgy a világűrbe vagy épp Marsra menni, de a fejembe vettem, hogy Elont valahogy befűzöm, hogy segítsen.)

17.Kamilla Harmónia blog: Én úgy látom, nagyon sokat változott a blogod az indulás óta. Te mennyire érzed ezt? Visszaolvastad már az eddigi cikkjeidet?

Ezt én most bóknak veszem, jó? 🙂 Sokat változott a blog igen. Eleinte csak tapogatóztam szerintem, bontogattam a szárnyaim, kiírtam a fájdalmam és a saját érzelmeim kuszaságában vesztem olykor el. Ma már bővítem a blogot, és célokat tűzök ki miatta és általa is magam elé.  Egyébként eleve az is változás, hogy a blog névtelen és arctalan volt több, mint egy évig, aztán az is ott van változásként, hogy egy évig nem jelent meg cikkem, és utána másképp tértem vissza, más érzésekkel. Ez nem észrevehetetlen. Bevallom, hajszálon múlt, hogy nem hagytam az egészet.

Igen, párat visszaolvastam, és azt hiszem elmosolyodtam némelyiken. Olyan kis kezdetlegesek. (Most is mosolygok…)

Milyen hatással van rád a blogod? És a te fejlődésed a blogra? Gondolom, abban egyetértünk, hogy a kettő kölcsönhatásban van egymással. 

A kölcsönhatás elkerülhetetlen. A blogom fejlődésre késztet, nem csak emberi szinten, az én fejlődésem pedig felelmeli a blogot egy picit mindig, ahogy a hanyatlásom például elcsendesítette egy évre.

Ja, és mi újság a biofarm projekktel? 

Szerintem 10 év múlva költözök. Meghívlak majd mindenképpen!

18.160 gramm blog:  Sokan mentális betegségnek titulálják a szelfizést. Te mit gondolsz erről és úgy egyáltalán a szelfizésről?

Én azt gondolom vannak akik könnyelműen mindenre mentális betegségeket aggatnak manapság, leginkább azok akik nem olvassák és/vagy tanulmányozzák figyelmesen az erről szóló írásokat, okfejtéseket, teszteket, kutatásokat stb vagy nem szakértők a témában. Így történik az is, hogy pl nárcisztikus pszichopátiát állapítanak meg féltékeny barátnők hozzá nem értő, és netről lopott diagnózisokkal, olyan férfiaknál, akik simán normális esendő (vagy épp nem) emberek. De ez persze más téma, csak egy példa volt. Szóval…  Természetesen, aki naponta 10-20 szelfit csinál a telefonjával és nézegeti magát, csinosítgatja appokkal, újra ránéz, tetszeleg önmaga előtt, illetve olyan gondolatok foglalkoztatják, hogy Janilacigézakatitimi mit gondol majd és  bárhová megy lő pár szelfit minden egyes lehetséges alkalommal, (akkor is amikor totál abszurd és értelmetlen) annak valami  komoly probléma van a fejében. Én Dorian Gray effektusnak nevezem ezt.

 Azt gondolom, hogy a mértékletesség itt is fontos és nagy különbséget mutat szelfi ügyben az emberek között. Szerintem van az az arany középút, ahol nem gondol a világ és a pszichológusok többsége sem, nárcisztikus önimádó valakinek, hiába van pár szelfid.

Köszönöm a kérdéseket. Ölelés.

I.

Fotó: ldiko Judit Kiss by Yvan Rodic

December. Karácsony. Nélküled.

Sosem fog elmúlni. Sosem fog megszűnni. Az űr mindig fekete marad és súlyos, amit itt hagytál nekem, az ami utánad maradt velem. A hiányod. A nélküled.Pedig boldog vagyok, már nem vágyok másra, mint amim van, örülök az álmaimnak, (hogy egyáltalán vannak, mert láttam, van, akinek az sincs már), amelyekért dolgozhatok, hálás vagyok a mának és minden ezelőtti napnak is, tisztelem az életet és végre magamat is. Átformált a fájdalom, amiről azt hittem nem bírom el, tudom mit adott, mit tanított… de… de  mindig, minden mellett és minden jóval együtt, fáj lüktető hiányod bennem. Nem szűnik meg és sosem fog, együtt kell élnem ezzel, hogy itt van bennem, ami a tiéd, csak adni neked nem tudom, nem úgy, ahogy szeretném, ahogy kellene, ahogy elterveztük egyszer.

Olykor azt gondolom idő előtt magamra hagytál, hogy helyetted magamat is szeressem végre már, és helyetted magamnak mondjam el százszor is ha kell, “nem a te hibád”. Néha megfogalmazódik bennem, hogy akartad, hogy olyan ember legyek, mint amilyen most vagyok, hogy te tudtad, hol hibázom, miért hátráltatom magam, te láttál, ismertél, de mindig hittél bennem s abban, hogy ez lesz a vége. Egy újjászületés. Egy metamorfózis. Azt érzem, hogy te tudtad már akkor, amikor még nyomokban sem voltam érdemes a belém vetett hitedre.

Három karácsonnyal ezelőtt kezdődött a haláltusád, pont ezen a napon. Emlékszel? Emlékszel milyen volt amikor először néztél a szemembe ott azok között a zöld falak között? Ugyanígy kora este volt, tisztán emlékszem, ahogy rohantam a lépcsőn felfelé, ahogy beléptem abba a kórterembe… Soha nem fogom tudni szavakba önteni, mennyi mindent lehet mondani egy tekintettel, hogy mennyire mindent oda lehet adni egy pillanat alatt, bele vésve az örökkét, a teljes valóságot, egy egész életet. Még mindig őrzöm az utolsó üzeneted amit írtál, az utolsó mosolyod, amit még adni tudtál és az utolsó pillantásod ami már máshová tekintgetett. Vegyül a mindenség emlékével, az összes szép és rondább pillanattal is, és így gyors némafilmként pereg a fejemben az, amit az a szó jelent, aki te vagy, és mindig leszel, miközben itt ragyognak képzeletemben mogyoró szemeid, és látni vélem a mindig huncut mosolyod…

Fájdalmasnak tűnhetnek ezek a sorok most neked, melankolikusnak, de hidd el ez normális, vannak ilyen percek, hozzá tartozik a léthez, de ettől még nagyon sokszor boldog is vagyok. Már tudok az lenni. Napjában többször is, sőt boldog is tudok maradni, ez az újdonság, képzeld, megtanultam igazán örülni is és nem félni. Nem félek érezni, szeretni, elengedni, cselekedni, dönteni. Megtanultam választani. Választani önmagamat, nem mást helyettem. Nem félek, hogy nem érdemlem meg, sem, hogy összetöröm, nem félek a boldogságtól. Talán van, aki ezt nem érti, de te tudom, hogy igen! Mindig is voltak dolgok, amiket csak mi érthettünk meg… Képzeld elhiszem, hogy képes vagyok bármire, amit szetetnék, hogy elég jó vagyok, hogy méltó vagyok rá, elhiszem, hogy sikerülhet. Ugye most mosolyogsz velem?

Azt gondolom a hála és az elégedettség teszi, na meg az amit tapasztaltam és az, hogy változnak a dolgok én pedig nem álltam végül ellen, nem dacoskodtam, befogtam a nagy szám és tanultam egy kis alázatot és csendet. Formálodtam, csiszolódtam az elmúlt három évben. Kemény meló volt, jó sokszor összetörtem… Igen, tudom, még mindig egy csomó dolgom van, tanulnom kell még, de azért így is lehetek egy picit büszke, hogy nem döglöttem bele az önmagammal vívott történetembe.

Oké, bevallom, nem egyedül az én érdemem. Sokat segített még a mocsár amibe fejest ugrottam, a rothadó bűz amibe fojtani akartam magam és az érzéseket, az önpusztítás magas foka is, megtanította a kötelező leckéket. Segített, mert én nem elvesztem benne, nem beledöglöttem. Nem igazán, csak egy részem, aminek mennie kellett, mert felesleges volt. Felszínre törtem és ez lett belőle, most itt írom neked, hogy végre jól vagyok. Sejtem, hogy te ezt tudtad már akkor, amikor elaludtál örökre, de azért fogadjunk megijedtél az érzelmi és mindennemű ámokfutásomtól, az utolsó években. Ezért zaklattál álmomban olyan sűrűn, ugye?

Viccet félre…

Nem kell többé aggódnod. Erősen állok önmagam s a világ előtt. Szeretem a nőt, az embert, aki ma vagyok, pedig egy éve még gyűlöltem szinte minden rezdülésem. Tudom, hogy volt akkor is, aki szeretett, és nem az ő hibája, hogy nem jól, ma már tudom, mi volt a dolga velem  és végül milyen sokat adott nekem. Tudod, (persze, hogy tudod) soha nem éreztem ezt a teljességet, amit ma, azt, hogy nem vágyom el, nem akarok menekülni a jelenemből, az életemből, magamból ki. Soha nem voltam elégedett, sem igazán hálás, megértő, elfogadó, törődő magammal szemben, vagy épp biztos az emberben, aki vagyok. Már nincs káosz itt bent a fejemben sem a lelkemben. Már nem csak azt tudom mit nem akarok, de azt is tudom mit igen.

Megtanultam a legnehezebb leckéket, bár olykor azt hittem összetör a z, hogy olyan töményen jött, de ma már csend van. Ma már látom és értem azt, amit néhány napja fogalamztam csak meg. Tudod, már értem mit jelentett amikor azt mondtad, hogy van egyfajta tagadhatatlan szépsége azoknak a lelkeknek, melyek többszörösen törtek darabokra, mégis elég erősek ahhoz, hogy a fájdalomból erőt kovácsoljanak, s a hátrányból előnyt faragjanak.

Azt érzem, neked közöd van mindenhez. Nem hiszem, vélem vagy gondolom. Érzem. Neked köszönhetem végül az embert, aki lettem. Oké kellettem én is a dologhoz, nem csak a te érdemed, de miattad van igazi erőm és hitem. Miattad felnőttem. Azért halkan idesúgom neked azt, hogy “Anya, nagyon hiányzol nekem!”.

I.

Pszichopaták világa?

    Az nem lehet, hogy félj kimenni az utcára, hogy félj mielőtt kiteszed a lábad az ajtón, hogy megnézd utoljára a tükörben, nem látszódnak-e formáid, amivel esetleg provokálnád a népet. Az nem lehet, hogy mint ember, mint nő félned kell. Így nem lehet élni. Nem lehet, hogy azzal a mélyen elnyomott, de ott létező gondolattal a fejedben létezz, hogy egy-egy viszautasított férfi majd kiéli rajtad dühét és agresszívitását egy sötétebb mellékutcában.

    Pedig Judit pontosan így él. Fenti érzései mélyen lüktetnek elmémben, ahogy a tény, hogy minden férfitől fél. Sajnos nem bízik egyetlen férfiben sem, ahogy az emberek többségében. Elvesztette a hitét. Nem csak azt mesélte el, hogy hogyan él ma és mit élt át, de figyelmeztetett, hogy beteg a világ és nem mindig vagyunk biztonságban mi nők a férfiaktól. Egyes férfiaktól. Olyanoktól, akik pont úgy néznek ki első ránézésre, mint a többi normális férfi. Csak annyi a különbség, hogy ők elvakultak, agresszívek, sokszor csak a felszín alatt, jól rejtegetve egy álarc mögött, ők nem olyanok amilyennek ‘lenniük kellene’. Ők elveszik maguknak, ami nekik kell, sokszor bármi áron. Akkor is, ha egy nő testéről van szó. Nem érdekli őket semmilyen nem…  Köztünk élnek, és annak ellenére, hogy nem látja, nem tapasztalja mindenki, léteznek. Felkavart ez a felvetés, miközben az elmúlt napokra gondoltam,  s arra, ahogy Judit napról-napra megosztotta velem történetét. Fél. Még mindig fél. És ezt a félelmét vetítte rám is, amikor azt mondta nekem pszichopaták világában élünk. A bőre alá bújt ez az érzés, és még az évek óta tartó pszichológiai kezelés sem segített neki. Nem egészen. Nem teljesen, mert ott sem mert (eddig sosem) igazán lemeztelenedni. Tudja, hogy kellene, de vannak dolgok amiket nem mer kimondani.Pillanatképek élnek a fejében, amikkel nem mer  farkasszemet nézni.

    Négy éve volt házas Judit, amikor végre teherbe esett. Nagyon féltette a magzatot, egészsége sem a legjobb volt, cukros lett és a vérkeringése is akadozott. Nehéz terhessége volt és nehéz szülése. A férje nem igazán volt mellette, nagyon sokat dolgozott. Fél éves volt a kislánya, amikor a férje késő este részegen ment haza. Azelőtt csak néha ivott és sosem volt gond az alkohol. Azon az éjszakán viszont minden megváltozott. Judit szerette a férjét, bízott benne, a nehéz időszakok ellenére is, azokkal együtt. Hitt a házasságában. De nem ismerte a férfit, akinek igent mondott két év szerelem után. Nem egészen, nem teljesen. Bár  tudott olykor lobbanékony természetéről, sosem gondolta, hogy az komoly előjele lenne bárminek is. Az ő férje csak szenvedélyesebb volt az átlagnál, mindig erre gondolt. Aznap éjjel férje rámászott, és bár Judit tiltakozott, de két pofon után, ez már abszolút nem számított. A férje elvette magának, nem érdekelte semmilyen kérő szó.

    Undoritó vagy! Kövér disznó! Le kell innom magam, hogy megba***alak, és még akkor sem élvezed. Játszod itt a szűzet, mikor akkora vagy ott lent, hogy egy teherautó is beléd fér. Hányok tőled. Mondtam, hogy császárral vetesd ki a gyereket. Mit akarsz mi? Miért nézel most így rám?Mindened megvan. Szép ház, kocsi, legalább viselkedj feleségként és ha azt akarom akkor tedd szét a lábad, érted? 

    b911d41222d13db14621e1aa265c876a

    Judit napokig nem tért magához. Otthon szótlan csend uralkodott, amit olykor kisbaba sírás vert fel. Szürreális volt az egész, nem hitte el, hogy megtörtént az, ami. Azt hitte rossz álom. Férje napközben ha otthon volt normális volt, mint régen. Mint azelőtt. Judit azt hitte, férje nem is emlékszik a történtekre és csak az alkohol volt. Néhány hónap után kezdett valamennyire megnyugodni, és kezdte önmagát is meggyőzni arról, hogy talán nem volt igaz, talán ő reagálta túl, talán csak fáradt volt és tompa vagy ő csinált valamit, ami provokált, vagy csak hiányosságai voltak férjével szemben, mint nő… Szeretkezni viszont képtelen volt még, de úgy gondolta kelleni fog, hogy tartsa a családi békét és igaz ami igaz, meg kell adnia férjének ami jár, csak nem tudta hogyan. Hogyan felejtse el a szörnyeteget, aki volt azon az éjszakán? Hogyan szeresse azt az embert, aki erőszakkal elvette őt magának? Aki utána még szavakkal is megalázta? Fogalma sem volt mit tegyen.

    Körülbelül két év telt el azóta az éjszaka óta. Voltak közben hangos veszekedések, olykor elcsattant egy-egy pofon, vagy ráncigálás a konyhapulthoz, mert Judit nem készítette el a reggelit időben, de nem volt olyan eset. Nem volt erőszakos közösülés, férje az ütéseket leszámítva hozzá sem ért. Judit épp vacsora után mosogatott, mikor férje kijelentette, hogy egy új barátja átugrik hozzájuk. Judit nem szólt semmit, csak annyit, hogy ő fáradt, lefekszik, és megkérte férjét, hogy ne hangoskodjanak, nehogy kislányuk felébredjen. Akkora pofont kapott, hogy a padlón végezte. Férje átlépett rajta és a nappaliba ment. Halkan még odaszólt, hogy “ne játszd meg magad, csak meglegyintettelek, állj fel, legyél csinos és kedves amíg a barátom itt lesz, ne legyél a szégyenem.”. Aznap éjjel férje lefogta őt, és odaadta másnak azt, amit ő is erőszakkal vett el később. Újra és újra. Hajnalig tartott. Judit négy nap múlva – amikor már tudott járni  –  elment egy szervezethez, majd feljelentést is tett, de nem sok haszna lett belőle. Igaz férjét letartóztatták majd vizsgálati fogságba helyezték, de nem került börtönbe végül, mivel nem találták bűnösnek nemi erőszak miatt a bizonyítékok alapján. A barátot nem találták meg, aki ott volt azon az éjszakán, hiába adott személyleírást Judit. Szerinte nem is keresték igazán. Semmi nem történt, a kötelező pszichológiai kezelésen kivül, amin mindkettőjüknek külön-külön részt kellett vennie.  Az egyetlen dolog ami védte Juditot, egy távolságtartási végzés volt, amit férje valami csoda folytán betartott. Judit azt mondja talán férje más áldozatra bukkant, aki miatt elvesztette érdeklődését, és talán a válást is ezért írta alá olyan gyorsan.

    Judit még ma is – évek múltán – úgy érzi nem hittek neki sem a rendőrök, sem a bíró, aki az ügyével foglalkozott. Úgy érezte, hogy többszörösen nem hittek neki azok, akik az ügyében részt vettek és ebbe a családja is bele tartozott. Néha bánja, hogy nem csak odébbállt csendben a kislányával egy távoli helyre, ahogy azóta egyébként tett, a válási végzés után. Ma már nyugodtan él,  a visszatérő rémálmoktól és a depressziótól eltekintve, de erőszak nélkül. Vannak képek a fejében, amiket semmi nem töröl ki, és van a félelem ami élete része lett. Nem tudja legyőzni. Még nem. Nem viseli el, ha valaki hozzáér a kislányán kivül. Vannak hangok, mozdulatok, jelentek egy filmben amire gyomra görcsbe rándul. Judit nem tudja elképzelni, hogy valaha lesz párkapcsolata, és nem is vágyik rá. Nem hisz már a szerelemben. És ott vannak azok a mondatok a fejében. Olykor elnémulnak, olykor hangosan kiabálnak az élettel. Minden mondathoz egy arc tartozik. Megvető pillantással, cinikus kis mosolyra görbülő szájjal ott lebeg Judit fejében.

    Ugye asszonyom, nem egy hármas party szégyene miatt ül itt, mert nem olyan volt, mint hitte? Biztos erőszak volt, nem csupán egy perverzebb kis játék? Nekem úgy tűnik a férje rendes ember, és maga egyébként is labilis idegállapotú hölgyem. A vizsgálatai alapján nem kizárható ugyan, hogy nemi erőszak történt, de az sem, hogy ön keményebb szexuális játékokat szeret. Talán, ha nem várt volna négy napot, hogy orvoshoz menjen… Hölgyem, egy-egy pofon a legjobb házasságokban is megesik, bocsássa meg. Tudja mennyi nő fekszik le a férjével akkor is, ha nincs kedve, talán tanulhatna tőlük arról mi a feleség szerepe. Minek ment hozzá ilyen emberhez hölgyem? Lányom, minek kellett ez a nagy cécó, gyereknek is beképzelt voltál, a középpontban akartál lenni, minden házasságban vannak bajok, meg kell oldani. Talán dugnod kellett volna a férjeddel és nem csak a gyerekedet istápolni. Nem lehet, hogy te kacérkodtál a férjeddel és ő felhevülten közeledett? Nincs is semmilyen barát hölgyem, hisz nincsen tanúja rá, hogy lenne, a férje azt mondja együtt lefeküdtek aludni vacsora után és szeretkeztek, ahogy szoktak. 

    Amit én nem értek, hogyan lehet az, hogy a mai világban még mindig vannak olyan emberek akik elhiszik, hogy egy nő nem tud különbséget tenni erőszak és szenvedély között, hogyan lehetséges az, hogy a hatóságok is megalázzák az áldozatot, és/vagy komplett hülyének állítják be? Milyen világ az, ahol egy hüvelyi sérülésekkel és nemi erőszakra panaszkodó nőt, arról próbálunk meggyőzni, hogy az ő hibája az egész? Ő tehet róla, mert nem akart dugni. És ha nem akarsz dugni előfordul még a legjobb házasságokban is, hogy erőszak áldozata leszel? Komolyan ez a mondat elhangozhat? Milyen világ az, ahol egy nőnek el kell gondolkodnia milyen következménnyel járhat az, ha visszautasítja férje közeledését, vagy épp bármilyen férfi szexuális közeledését? Miért elfogadott valahol mélyen zsigeri szinten még mindig az, ha a nő néhány pofont kap otthon férjétől? Hogy lehet az, hogy annyi áldozat van a nők között és olyan sok a  férfi, aki azt írja nekem pökhendi lenézéssel egy-egy hozzászólásában a blogomon, hogy a nők elleni erőszak egy feminista kitaláció, egy felfújt propaganda? És végül, miért ér többet még mindig néhány Juditéhoz hasonló esetben a férfi szava, a nőével szemben?

    Ma van a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. Borzasztó, hogy ilyen nap egyáltalán létezik.

    Több, mint dühítő, hogy ha felszólal egy-egy nő az erőszak ellen, máris feminista szőrőslábúzzák egyesek. Elkeserítő, hogy vannak emberek, akik azt gondolják a nő kevesebb, azért mert nő. Megdöbbent az a tény, hogy minden harmadik nő valamilyen szexuális erőszak, abúzus áldozata volt élete során, de ami ennél is jobban megdöbbent az a hideg közöny, amivel ezt nagyon sokan kezelik. Elkeserít és félelemmel tölt el, hogy vannak férfiak, akik agyonverik párjukat, akik megfojtják, elássák, halálra szurkálják egy nézeteltérés miatt, avagy mert a szerelem elmúlt , vagy akár feltételezett vagy valós hűtlenség miatt. Rettenetes, hogy vannak férfiak, akik a bizalmat amit egy nő adott nekik, kihasználják, addig a pontig amíg zaklatás, erőszak nem lesz belőle. Szörnyű, hogy apák, nagyapák, nagybácsik és testvérek  lányaikat, családtagjaikat erőszakolják meg, elrettentő, hogy vannak férfiak akikben ott van az a szörnyeteg, ami nem ismer határt, nemet és semmit, ami tisztelet lenne a nők s olykor az élet iránt.

    Néhány fontos adat:

    • Magyarországon minden héten legalább egy nőt meggyilkol férje vagy volt férje, élettársa vagy volt élettársa, barátja vagy volt barátja.
    • A nők elleni erőszak 81%-ban családon belül történik.
    • Ma, Magyarországon minden ötödik nő él vagy élt olyan párkapcsolatban, amelyben bántalmazták.
    • A válást vagy szakítást követő időszakban a nőket érő erőszak gyakorisága és intenzitása jelentősen növekszik, a szakítási szándék bejelentésétől számított két évet a szakirodalom fokozott veszélysségű időszaknak tekinti. Ebben az időszakban sok nő a fenyegetésektől való jogos félelmében tér vissza a partneréhez.
    • A partnerrel szemben elkövetett súlyos testi sértést – csonttöréseket – pedig egy pénzbüntetéssel meg lehet úszni 2016-ban, akár közszereplőként is.
    • A magyar jogrendszer nem nyújt megfelelő védelmet a bántalmazott nők számára.
    • Ha egy nő bizonyítottan önvédelemből megöli bántalmazóját aki megerőszakolta, verte esetleg éveken át, nem veszik ezt figyelembe, mint enyhítő körülmény.
    • A bántalmazott nők nagyobb százaléka hónapokig, évekig vár mire segítséget mer kérni.

    Merj segítséget kérni! Aki bántalmaz téged az nem szeret. Aki megüt, megver, aki szavaival megaláz, aki maga alá gyűr a hétkoznapokban, az nem szeret. Aki nem tiszteli az embert, aki vagy, az nem is szerethet. Aki manipulál(ni próbál), aki korlátoz a szabadságodban fizikailag és mentálisan, aki lelkileg zsarol az nem szeret. Kérj segítséget, ne várj. Ne engedd, hogy késő legyen… Soha ne felejtsd el, az igazi szeretet nem fáj!

    És mi is bizonyul nők elleni erőszaknak egészen pontosan? Azt ebből a cikkből megtudhatod. Itt pedig olvashatsz arról, hogyan állt a magyar bíróság jópár esetben a nők ellen elkövetett erőszakhoz.

    I.

    Forrásaim: NANE, Népszava.hu, nokjoga.hu, ec.europa.eu.

     

     

MentorFm interjú

img_20161115_161809.jpg

Készült velem egy 15 perces interjú a MentorFm studiójában, a Férfiak, dögöljetek! című írásom kapcsán, amit itt meghallgathattok, https://mentorfm.hu/webplayer/digikult/mennyire-valodi-a-sminkbe-csomagolt-online-nepszeruseg-interju-kiss-ildiko-judittal/ .

Egyébként a rádiót le is tölthetitek a telefonotokra és sok más nagyon érdekes interjút, riportot és programot is hallgathattok különböző csatornákon, többek között ön- és emberismeretről, sikeres emberekről, produktivitásról, az online jelenlétről, karrierekről és mindenről ami érdekes lehet az onlin világban és azon túl.

Kellemes MentorFm hallgatást.

I.

Kapcsolati státusz: Társtalanság

Az egyik komoly probléma a társkeresés és párkapcsolatok terén manapság az, hogy sokan nem tudják mire is van szükségük igazán.Vannak, akik pont azért nem találnak párt, – hiába keresnek – mert önmagukkal sincsenek tisztában. Rosszul keresnek. Nem ismerik magukat eléggé, nem néznek magukba eléggé, hogy tudják és elfogadják mire is van a lelküknek, nekik, az énüknek szüksége. Nem találnak sokan párt, társat az élethez, mert ködös ideákat vagy rosszabb esetben tévhiteket kergetnek. Nem is beszélve arról, amikor valaki azt hazudja magának, hogy társat keres, de igazából egy szexrobotra vágyik aki beprogramozott mocskosságot suttog kéjesen. A másik oldalon pedig ott vannak azok, akik azért élnek boldogtalan vagy éppen szürke párkapcsolatban, mert félnek. Félnek kommunikálni, lépni, dönteni, farkasszemet nézni a valósággal. Túl sok olyan boldogtalan emberrel találkozom manapság, aki mindenkit és mindent hibáztat csak éppen oda nem néz ahová kellene. Magába.

Sokan sírunk, hogy nem találunk társat, nincs, nem létezik, humbuk, közben pedig lehet, hogy elengedtük, hogy rossz helyen keressük, talán a hatodik társkereső oldalon vagy épp a századik kurva mellett, akinek üzleti tevékenysége a szex. Nem figyelünk. Olyan sokan nem figyelünk saját magunkra sem, a mi lényünk belső szükségleteire, hogyan képzeljük és hisszük el, hogy találáhatunk igazi társat az életben? Van, aki nem is társat keres már, elfásult a hite, csak szórakozást akar, és megnevezést tévesztett, amit körültekintő hazugságokba öltöztetve nyom le épp annak a torkán aki újabb játékszer lett. Másfelől pedig hogyan áltathatjuk magunkat azzal, hogy társat keresünk, amikor azt írjuk egy társkereső platform “kit keres” kis dobozába, hogy önálló fizetéssel rendelkező, lakástulajdonos, gyerektelen, nem dohányzó, magas férfit keresek “nem hátrány, ha kocsid is van” megjegyzéssel? Vagy azt, hogy kerek popsis kedves lányt keresek, aki komolyan veszi azt, hogy nő és tud főzni is? HOGYAN? És kérdem én, végül miért csodálkozik  és panaszkodik az a nő, aki talált végre egy pasit a neten lakással, kocsival, hogy az ő ‘elvárt’ lovagja, nem éppen  egy kedves ember, nem olyan, mint képzelte? A pasas pedig, aki megtalálta a nőt a kerek popsival meg főzőtudománnyal és nem sokkal többel, miért panaszkodik, hogy beszélgetni nem olyan, mint képzelte vagy azon, hogy az a kerek popsi más tenyerében is ugyanolyan kerek, ráadásul elég sűrűn? Persze tudom jól, hogy nem lehet általánosítani arra, hogy az anyagilag rendben lévő férfi nem kedves vagy, hogy a tökéletes testű nő több szeretőt is tart, ahogy azt is tudom, hogy nem is lehet ezeket a felszínes elképzeléseket felruházni elképzelt tulajdonságokkal és később csalódást érezni, ha az köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Nem olyan, mint képzelted? Komolyan? Na ne mondd… Nem  fantazmagórikus hülyeségeket kellene felállítanunk magunkban, mint elvárások, hanem helyette nem ártana az emberre figyelnünk másokban  (és persze magunkban is), hogy ezáltal felfedezzük azt, ami valóban fontos lehet ahhoz, hogy olyan embert találjunk az életünkben, aki idővel  igazi  társunkká válhat.  

Vannak nők, akik elhitték, hogy elvárták a jómódú sikeres férfit, aki kényelmet biztosít és vannak nők, akik sosem hitték ezt. Vannak férfiak, akik elhitték, hogy kell, a mindig divatos, fitt, csinos barátnő és vannak férfiak akik elhitték, hogy nem erre van szükségük, nem számítanak a külsőségek ahhoz, hogy szerelemi életet éljenek. És van, hogy mindannyian tévednek.

TTéved Ági*, mert nem ismeri fel miért lett boldogtalan, érintésre rideg alkoholista az évek alatt a sikeres magas és jóképű férje mellett. Letagadja, elfordítja a fejét, úgy csinál, mint aki nem látta az első jeleket amit az élet küldött neki arról, hogy a pénz nem ölel vissza kedvesen, pláne nem hűségesen. – Ági! Hiába volt menő, a Kabala Jenővel járni, és hozzámenni hatalmas luxuslagzi keretében, ha egyszer te ott bent a lelked mélyén másféle emberre vágysz amikor éjjel lehunyod a szemedet. Hiába volt elégedett anyád és apád, hogy milyen jó partit fogtál ki magadnak, ha te sírsz éjszakánként, és vodkás üvegeket dugdosol a konyhakredencben.

Az éjszaka sötétsége nagy úr. Főleg amikor meghallod a saját gondolataid, melyek arról suttognak, hogy valami nem oké, de te semmit sem teszel ellene. Csak egyre sötétebb lesz…

Téved Kati* is, sőt önámít, mert azt mondja, nem érti miért olyan szürke és keserű az élet egykori nagy szerelme mellett. A férfi rá se néz, csak ül a fotelben sörrel a kezében minden este, és a rendszert hibáztatja, amiért neki már élni sincs kedve, amiért a farka se áll már fel, és a pofonokért is persze, melyek Kati arcát égetik havi rendszerességgel. Szar az élet, mert nem talál jó munkát, olyat ami hozzá illik, hisz ő építészmérnök végzettségű, hát nem érted? Ő nem egy nő, akinek mindegy, ha takarít egy szállodában. Ő férfi! Főiskolát végzett! Más meló derogál, ezért az alkalmi munkák elegek és különben is ilyen az élet nem lehet tenni semmit ellene, anyádék miért nem segítenek Kati bammeg?! Nyugdíj ígyseúgyse lesz ebben a szar országban, inkább sefteljünk az építkezésről elcsórt anyagokkal, mert jár egy kis plusz basszameg a tróger főnök, fiatalabb, mint én és hogy oda van azé’, mert cége van, a kis pöcs, de én majd megmutatom neki, hogy nem ugráltathat, én aztán nem megyek be melózni vasárnap. – Kati! A nagy szerelemek többször elmúlnak, mint nem. És nem minden szerelmünk, nem mindenki, akit szerettünk képes társként funkcionálni számunkra, ezt fel kéne ismerni és el kellene fogadni. Tudom, tudom ez baromi rideg és reális, de tudod a te életed is az, ahogy a tény, hogy a férfi, aki mellett élsz nem figyel rád és nem érdemli meg az idődet, az életed és odaadásod, és erre a megállapításra elég lenne szimplán az a tény, hogy megüt téged.

lovers-1535294

Ha szerelmes vagy valakibe, nem jelenti azt, hogy az illető a társad, olykor még akkor sem, amikor párkapcsolatban, házasságban vagy vele.

Az a sikeres és gazdag férfi is téved, aki elvette a legszebb lányt, mert az neki kijár, hisz ő a Nagy Laci*, az ő feleségének tökéletesnek kell lennie. Laci most nem érti, miért érzi üresnek az életet. Manapság, a Facebookon összeszedett századik izgalmas kalandja után azt kérdezi magától, hogy miért nem szereti a feleségét legalább annyira, hogy az elég legyen, hogy felálljon rá úgy igazán? Vagy annyira, hogy szarul érezze magát amiért szerelmet hazudott annak a másik lánynak, “hogy is hívták?” Nem érez semmit. Csak fáradtságot. Olyan fárasztó ez a sok hazugság. Már nem is élvezi ezt az egészet. Nyugalom kellene, vagy egy új játék, valami erősebb. – Laci! Egy önző állat vagy.

Teljesen mindegy, hogy szép egy ember, hogy a legszebb, őt is megunja a legönteltebb seggfej is, aki képtelen a szeretetre.

Téved Béla* is, aki öt éve elvette azt a kedves lányt a másik faluból, és azt mondja nem tud ránézni ‘úgy’ az asszonyra már. Azt hazudja, nem zavarja az a 30 kg túlsúly, sem, hogy az asszony  rövid fiúsra vágatta azt a szép haját a gyerekek miatt, nem bánja, hogy már nem olyan odaadó nő, mint volt az elején azaz öt éve, csak a gyerekek a fontosak, “mi már csak apa vagyunk meg anya”. Azt mondogatja Béla, hogy minden házasságban elmúlik az érintés, miközben titokban pornón élvezi ki az elfojtott férfit magában éjjelente, amikor az egész család elájult a fáradtságtól, feleségével egyetemben. – Béla! a vágyaidat a feleségeddel beszéld meg. Ha úgy érzed nem tudod vele megbeszélni, ha úgy érzed nem mondhatod ki, sem el, ami a te belső vágyad, akkor mégis kit vettél el feleségül? Valakit akinek nem mondhatod el, akivel nem élheted ki a férfit aki vagy? Valakit akit öt év után idegenként nézel és azt kérdezed ki ez? És ő vajon hogyan néz téged? Lehet őt sem izgatja túlságosan a hatalmas sörhasad és a kifingott mackógatyád, ami olykor kemény a szennyesben. Kinek hazudsz 38 évesen arról, hogy nincsenek szexuális igényeid, hogy a feleséged nem is nő már, csak azért mert te elfelejtetted, lehet hogy ő még nem? Lehet, hogy neki is vannak igényei, de falakba ütközik veled, mert némaságba fojtod az éned. Belegondoltál ebbe? Kinek hazudsz Béla? Nekem, neki magadnak avagy a pornó oldalra  regisztrált bankkártyás kifizetésnek a livesex-ért egy idegennel?

Ha elnyomjuk magunkban legmélyebb vágyainkat megeshet, hogy egy nap olyan erővel törnek majd ránk, olyan indulattal és hévvel, hogy nem fogjuk tudni uralni. Semmi sem veszélyesebb, mint amikor a vágyaink uralnak minket, s nem mi azokat.

Rosszul választunk nagyon sokszor már az ismerkedés elején kapkodva döntünk, hormonoktól és fülledt kéjtől megborulva, avagy száraz, kézzel fogható okok miatt, esetleg hiúságból mondjuk azt, hogy “ő kell”, de nem gondoljuk át. Nem igazán. Sokszor nem gondolunk bele, hogy kik vagyunk mi, mit akarunk az élettől, kik akarunk lenni a mosttól számított 10 vagy 20 éven belül, sem, hogy hogyan akarunk élni, merre akarunk tartani, mik az álmaink, csak döntünk, beleugrunk, hisz “fiatalság bolondság” és”dehát szerelmes vagyok” meg “majd jobb lesz, megváltozik” vagy “egyszer élünk” ugyebár. Hát ez az! Egyszer élünk.  És van, hogy egy egész életet rontunk el rossz döntéseinkkel. Vagy kettőt. Legalább. De olykor hármat is vagy többet. Mások életét is. Mert nem figyelünk. Nem figyelünk arra sem, hogy a rossz döntést egyszer meghoztuk, de nap mint nap alátámasztjuk, ha ott legbelül érezzük, tudjuk, hogy, az volt, halk kis hangok suttogják az évek során, de mi nem korrigáljuk, nem javítunk helyzetünkön, nem változtatunk rajta. Az első gyerek után nem akarunk elválni, negyvenhez közeledve pedig, sokan azt latolgatjuk, hogy csinálunk még egy gyereket hátha jobb lesz a helyzet… Negyvenöt évesen meg, “minek kezdjek már új életet?” Így vannak sokan, nagyon sokan, akik leélik az életüket valaki mellett, aki nem a társuk, csak ott ragadnak, mert valakivel mégiscsak jobb, mint egyedül.

Azért Katit megkérdezném, hogy amikor egykori nagy szerelem felpofozza vagy majd eggyel több ital után esetleg meg is rugdossa, azt fogja-e gondolni, hogy “jobb ez, mint egyedül.” 

Sok tudós állítja, hogy az ember társas lény. Hogy az egyedüllét nem a természete. Annak sem, aki szeret egyedül lenni. Mondják, hogy mindenkinek kell valaki, aki szereti és akit szerethet. Aki a társa. A partnere. De azt gondolom soha nem lesz valódi társunk, ha nem ismerjük fel önmagunk szükségleteit és azt, hogy kik és mik vagyunk. Ha félrehisszük azt, mi kell nekünk, ha nem vagyunk tisztában önmagunkkal, saját lelkünk szükségleteivel súlyos árat fizethetünk. Ha tévhiteket közvetítünk vágyainkról és hazugságokat magunkról, ha elvárunk csupán, akkor nem fogunk társat találni senkiben, inkább csak csalódást és ugyanezt fogjuk okozni. Legalábbis szerintem.

Miután beszéltem sok Ágival, Katival, Lacival és Bélával még inkább megerősödött bennem, hogy bármi jobb, – még egyedül élni is, egyedül újra kezdeni is –  mint a nem nekünk való ember mellett ébredni minden reggel. Biztos vagyok benne, hogy jobb egyedül, mint társtalanul tengődni egy párkapcsolatban, csak azért, mert az kell, mert függünk nemcsak a kapcsolattól magától, de félelmektől is, nem felfogva, hogy semmi sem kegyetlenebb, mint amikor  végül majd felismerjük, hogy rossz ember mellett éltünk le egy ezért nagy részben elvesztegetett életet.

I.

*A nevek kitaláltak, de a történetek nem. Ahogy az is valóság, hogy nőkkel és férfiakkal beszélgetek nap, mint nap az életről, kapcsolatokról, tartós házasságról, önismeretről, fájdalomról, abuzúsokról, erőszakról gyászról mindenről ami érinti az embert.

A képek az everystockphoto.com jogtiszta fotói közül vannak.

Ugyan anya, te ezt nem érted…

    Az időskori bántalmazásról akartam írni. Arról, ami létezik, de nem beszélünk róla. Mindenről fecsegünk, annyi mindent kibeszélünk, csak ezt nem. Statisztikákat akartam felsorakoztatni, igazolt és hiteles forrásokból leírni, hogy mennyire keserű dolog az, hogy időseket rabolnak ki utcán, csapnak be ál villanyszerlők, vágnak át családtagok. Le akartam írni, hogy az egészségügyben és a gondozó otthonokban milyen abúzusok vannak az idősek ellen. Tudatni akartam, hogy mit jelent a bántalmazás maga és mi tartozik bele, hogy úgy, mint a gyermekek ellen bűn az, ha elhagyod, ugyanez vonatkozik az idős szüleinkre. Írni akartam arról a jogszabályról miszerint felelősségre köteleznek szüleidért, ami a mai törvénykönyvben igaz, hogy idén kiegészítve lett, de már jóideje benne van, bárki hiszi is, hogy most találták ki az egészet. Számokat, adatokat és százalékokat szerettem volna felsorakoztatni, de valami történt, valami nem hagyott nyugodni itt bent miközben az időskori bántalmazás fogalmát tanulmányoztam. Mégpedig az, hogy én is megtettem. Én is bántottam olykor azt, aki felnevelt.

    Szembe  kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bizony volt néhány pont, ahol mégsem figyeltem jól a lelkére. És ezt soha nem tudom kitépni magamból. Soha! Ahogy a szégyent sem amiatt, ahogy átléptem azon a tényen, hogy még ha akaratlanul is, de volt, hogy türelmetlen voltam sokszor míg élt, s ez bánthatta őt. Lelegyintettem, amikor valamit mondott, amit én jobban tudtam, s előfordult, hogy ingerült és fölényes voltam és akaratomon kívül lekezelőre sikeredett mondanivalóm. És ő már nincs… Szeretem elhinni, hogy tudja, mi lakozik most a lelkemben, de mégis úgy érzem ez nem elég, mert volt, hogy időt szalasztottam  el.Időt a szeretetre. Időt vele. Időt, amit soha nem kapok vissza, mert az lehetetlen.

    Te ezt nem tudod, hagyd majd én megcsinálom! Jajj, anyu, most komolyan nem érted, hogy le kell nyomni az entert? Nem igaz, hogy nem tudod megjegyezni hogy használd azt a rohadt telefont! Nem igaz, hogy mindent nekem kell csinálnom! Hát nem érted, hogy nem így kell? Jaj már, anya! Jaaaaj, apa! Jaj, ugyan már, ehhez te nem értesz!  Ezt te nem értheted! Ezt te nem tudhatod! Add már ide azt a vackot, majd én megcsinálom! Nagyon sokat dolgozom, nem érek most rá. Jó, majd holnap. Jó, majd jövő héten. Majd karácsonykor. Majd nyáron. Meg fogom csinálni. Majd el fogok menni. Meg foglak látogatni, ahogy időm engedi. Majd anya. Majd apu. Majd, majd, majd… MAJD SOHA!

    Hányszor mondtuk ki ezeket a mondatokat? Hányszor fordult elő, hogy szüleinkkel, nagyszüleinkkel úgy beszéltünk mintha hülyék lennének? Hányszor mondtuk “Ugyan anya, te ezt nem érted…” pedig csak mi nem akartunk elmesélni, elmagyarázni egy dolgot, megnyílni felnőttként, bevonni őt az életünkbe, mert nem. Hányszor hazudtuk, hogy nincs időnk miközben csak akaratunk nem volt? Hányszor voltunk türelmetlenek? Önzőek, konokok, okoskodó tiszteletlen kis hálátlan valakik? Hányszor legyintettünk rá, hogy “jól van mondd csak, egyik fülemen be, másikon…” Hányszor, még ha nem is mondtuk ki, éreztük legalább egy pillanatra nyűgnek, hogy ő is törődést igényel? Hányszor még csak fel sem merült bennünk, hogy az amit elkövetünk a bántalmazás egyik formája? Pedig az. És nem csupán az emberi méltóságot célozva meg, de annál valami sokkal mélyebb radikális részét az embernek.

    Tudom, biztosan van, aki soha nem keresett kifogásokat szüleivel szemben, soha nem volt bántó akaratlanul, soha, de soha nem volt türelmetlen, tudom, hogy van millió kivétel. De vannak azok a felnőttek is, akik ott legbelül, ha magukba néznek tudják, még ha ki nem is mondják, mégha most egójuk kiabál az olvasottak ellen, tudják, hogy sokszor türelemtlenek, sőt lekezelőek szüleikkel. Nekik írom leginkább ezeket a sorokat. Nem vádollak hidd el! Jártam ott ahol te… De idővel beláttam és megláttam mennyire fáj az idősebbeknek az, ha úgy érzik mellőzve vannak. Ha úgy érzik nem figyelünk rájuk érdemben. Láttam öregeket ülni a telefon mellett és várni. Várni, hogy hívd, csak hogy megkérdezd, hogy is van ő. Várni, hogy tényleg érdekelni fog téged, ő, mint ember, s nem mint öregedő meggörnyedt ráncos valaki, akinek nem is látod  lelkét, sem, hogy ő ki volt és ki is most ebben a percben. Nem csak anya, nem csak apa, de ember, egy egész élettel maga mögött. Láttam öregeket várni az utolsó lehelettel, hogy eljön gyermeke, hisz “tart még a látogatás és ő már nem dolgozik”, várt akkor is, ha tudta gyermeke sosem érkezik meg…

    Te és én, a mai átlag ember, sokszor a jelenedet is alig bírod el, szerinted milyen ötven, hatvan, hetven évet cipelni a maguk hibáival, megbánásaival, elveszett szerelmeivel, szeretettel ami már nem a régi, rosszal, keserűséggel és jóval és mindennel ami az élettel jár? Panaszkodik? Lelassult? Keveri a neveket és évszámokat? Megismétli magát ötször és mindig ugyanazokat a történeteket meséli el? Azt mondod furcsa illata van meg túl közel hajol, bele az arcodba és olyan más már? Felejtsd el ezeket! Ez mind csak a felszín, ami  egy tovaszálló életet jelez, az emberre figyelj! Te is panaszkodtál milliószor neki évekig. Te is voltál idegesítően lassú és csökönyös. Te is keverted a betűket, évszámokat. Évekig fogalmad sem volt az időről, semmiről, ami nem a te szükségleted volt és bizony szó szerint volt, hogy iszonyú büdös voltál! Ha van gyereked és épp túl vagy pár hasmenéses pelenkázáson, akkor  tudod miről beszélek. Csak azért mert ő  öreg, mert lassabb, mert régebbi világból jött, mint amiben mi most élünk, nem jelenti azt, hogy ő nem érthet dolgokat, sem hogy nem tanulhatja meg azt, ami neki felhasználható a ‘mi’ modern világunkból. Hidd el fáj, a türelmetlenségünk. A mellőzni akarásunk. Ott van a tekintetükben amikor rájuk nézel, a remegő kezekben, ami feléd nyúl, s ami sokszor érintésed nélkül marad. Ott van bennük egy egész leélt élet, amiben te az egyik legfontosabb ember voltál, s amíg te nem erre figyelsz rendesen, ő bizony szeretetlenséget érez s azt, hogy már nem kell. Azt, hogy ők nem hasznosak, nem érdemesek, senkit sem érdekelnek, már téged sem.

    Mielőtt túl érzelgős leszek, azért leírok pár tényt, ami a nálam racionálisabbakat is érdekelhet. Sokan kérdezték tőlem az elmúlt napokban, hogy mi is az időskori bántalamzás. “Erről akarsz írni, te most ugye viccelsz?” Talán cinikusan még a szemöldökét is felhúzta jópár ember, hogy mégis kit érdekel mindez. De én úgy érzem, az időskori bántalamzás éppúgy nem játék, mint a gyermekek bántalamzása. A különbség csak az, hogy a közvélemény és  a média, az emberek maguk kevesebbet foglalkoznak ezzel. (Na, nem mintha a gyermekek bántalmázásával eleget törődne sok ember, de erről máskor…) A közös pedig maga a bántás, maga a fájdalom okozása.

    elder-oldage-elderliness-14653347-l

     

    Szóval mi is ez az egész bántalmazás dolog? Az időskori bántalamzás az egy egyszer előforduló vagy  többszörösen is ismétlődő tett, vagy egy szükséges beavatkozás, tett hiánya, amely árt, félelmet és fájdalmat okoz az idős személynek egy olyan kapcsolaton belül, amiben a bizalom elvárható lenne. Ez magába foglalja a fizikai bántalmazást, a szexuális erőszakot, az érzelmi és a szóbeli bántalmazást, a fizikai elhanyagolást, a lelki elhanyagolást, az anyagi- és pénzügyi kihasználást, az emberi jogok megsértését. És persze a faji, a nemzeti, és a vallási megkülönböztetés is abúzus, remélem ez azért eléggé evidens.

    Az idősek családon belüli bántalmazása nem csak  négy fal között fordul elő. Sajnos kórházakban, és ápoló otthonokban is elég gyakori. A rosszul gondozás akkor is bűntett, ahogy az elhanyagolás is, ha szülőnk épp idősek otthonában van. A bántalmazó itt is legtöbbször szoros rokoni kapcsolatban áll az idős emberrel. Hogy magyarul mondjam, fogja magát és nem látogatja az ápolt idős embert. Leejti. Nem megy. Nem ér rá. Nem tud. Kifogásokkal igazolja vagy még azt se. De előfordul, hogy a bántalamzó pont az, akire rábízzuk szüleink ápolásást. Előfordul az is, hogy az idősek otthonában, gondozóházakban, bármilyen ápoló intézményekben dolgozó az, aki abúzust követ el. Fizetett szakember aki visszaél hatalmával. Ez borzasztó pszichikai következményeket von maga után, hisz az idős ember nem mindig tudja elmondani ha nem jól bánnak vele, vagy nem mindig akarja. Van, hogy kímélni szeretné gyermekét és soha nem tudatja bármit is tettek vele. És van ennél sokkal rosszabb is…

    Ott van még az önelhanyagolás is. Amikor feladja. Amikor még helyén az esze, teljesen kompetens és felmérve a következményeket tisztában van azzal, hogy döntéseivel akár kárt is okozhat saját egészségében, de már nem érdekli. És előfordul az is, hogy csak pillanatokra tiszta a feje, mégis felméri, hogy ami körülménye lett, nem érzi méltónak emberhez… Ez volt a valaha legborzasztóbb dolog amit láttam emberi szempárban. Kezdeti dühöt és kétségbeesést követő  megtört, elfásult apátiát követő ürességet jégkék szemekben, amik megváltásként várták a halált… Ezt az állapotot a legnehezebb kivédeni,  újra erőt, élni akarást találni a törékeny öregségben. Ez sokszor lehetetlen…

    Mivel sokat vagyok idős emberekkel tudom milyen stresszes is lehet. Tudom, hogy van, hogy a jó szándékú segítő, bármilyen szerető gyermek is vagy épp a legpéldásabb ápoló, bizony túlterhelve érzi magát a függőségben lévő idős ápolási szükségletétől. Az időskori demencia például és az állandó ellátást igénylő állapotok emelik az agresszió lehetőségét, ahogyan a mi önözésünket és türelmetlenségünket is, ezért gondolom azt, hogy mindenkinek fel kellene készülnie erre, és belátni, hogy nekünk most még több erőnk van arra, hogy elviseljük, megoldjuk, nekik pedig már nincs mindig erejük. Van, hogy elveszik a jóindulat, és a ‘menekülést’ választjuk, ezért elhanyagoljuk időről-időre az öregebbet, és igen van, aki meg is üti anyukáját vagy apukáját sajnos, avagy nagyszüleit, esetleg más módon árt az idősebbnek aki rászorul. De tudnunk kell, ha  a ránk háruló felelősséget nem tudjuk a helyén kezelni az bántalmazásnak minősülhet.

    És ha nem elég morális szinten megközelíteni mindezt a jogszabályok is ismerik a szüleink, idős családtagjaink iránti kötelezettségeinket. Az alaptörvény kimondja, hogy “A nagykorú gyermekek kötelesek rászorúló szüleikről gondoskodni.”  A családok védelméről szóló törvény azt mondja: “A nagykorú gyermeknek külön törvénybe foglaltak szerint tartási kötelezettsége áll fenn azon szülőjével szemben, aki magát önhibáján kívűl nm képes eltartani.” A polgári törvénykönyv pedig ezt írja ugyanerről: “Rokonaival szemben az jogosult tartásra, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani, és akinek tartásra kötelezhető házastársa, volt házastársa vagy volt élettársa nincs. Érdemtelen a tartásra az a nagykorú, aki a tartásra kötelezettel vagy vele együtt élő hozzátartozójával szemben olyan súlyosan kifogásolható magatartást tanúsít vagy olyan életvitelt folytat, amely miatt tartása a kötelezettől – figyelemmel a jogosult és a kötelezett kapcsolatának jellegére és a kötelezett magatartására is – nem várható el. Ha a szülő a tartási, gondozási és nevelési kötelezettségének eleget tett, a gyermek a vele szemben tanúsított kirívóan súlyos magatartás esetén hivatkozhat a szülő érdemtelenségére. Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, nem köteles mást eltartani, aki ezáltal saját szükséges tartását vagy a tartás sorrendjében a jogosultat megelőző személy tartását veszélyeztetné.” *

    Én valahol mégis azt gondolom, hogy az ezüstgenerációval  és a szüleinkkel való törődést nem azért kell komolyan venni, mert törvény írja elő, illetve mert ránk aggathatják a “bántalmazó” szót, vagy mert ki mit gondol, hanem simán emberségből. Emberi kötelességünk nem átlépni azon a generáción, aki felnevelt minket, aki adta azt amibe születtünk, bármily szerény vagy tökéletlen is legyen az. Ők a gyökereink, a családunk, az otthonunk. Szerintem  – kivételesen rossz esetektől eltekintve, ahol szülőnk volt a bántalmazónk – a hála, ami bennünk van, kell, hogy természetes legyen, és kell, hogy természetesnek érezzük, hogy szüleinket nem hanyagoljuk el. Sem a nagyszüleinket persze. Családokban mindig van nézeteltérés, vita, olykor harc, problémák, de úgy vélem, hogy felelősséggel tartozunk azokért, akik szerettek és felneveltek minket, nem kötelesség, nem kényelmetlenség kellene, hogy legyen az érzelmi és fizikai törődés, hanem a legtermészetesebb reakció. Ahogy egy ölelés, mosoly vagy kedves szó, egy sima ‘szeretlek’ vagy egy ‘köszönöm’ is természetes kellene, hogy legyen a türelemetlenségünkkel és mindennapi rohanásunkkal szemben.

    I.

    Ha szeretnél velem kommunikálni és nem itt hozzászóláson keresztül, vagy bármely írásom felhasználásért írnál, itt megtalálsz: theworldofildiko@gmail.com

    Köszönöm szépen.

    A kép a http://www.everystockphoto.com jogtiszta képei közül van.

    *Forrás:Ptk.

Férfiak, dögöljetek!

Néhány hónapja csináltam egy kis érdekes ‘tesztet’ minden idők legkedveltebb közösségi platformján. Egy ismerősömmel való beszélgetés váltotta ki az egész ‘teszt’ ötletet, miszerint én eldugom magam. Miszerint én lehetnék sokkal több (?), szexisebb, kívánatosabb, hisz vannak idomaim és a pofim is szép, egy smink jobban feldobná (ettől lennék több?). Tanácsot is kaptam – persze kéretlent – hogyan lehetne sok hódolom, és lehetnék népszerűbb (miért kellene egy nőnek sok “hódoló” vagy, hogy “népszerű” legyen?). A minap pedig még egy parfümériában az eladó is közölte velem, hogy a szeplők kislányoknak valók, nem felnőtt nőknek, használjak alapozót! Szóval azt hiszem itt az idő, hogy írjak nektek erről egy kis szösszenetet.

“Ne legyél már ilyen egyszerű”. Szólt a mondat amitől a szemöldököm a hajtövemet verte egy másodperc alatt, pedig eléggé magas a homlokom. Az ezt követő tanácsok után pedig egyenesen oda is ragadt. “Sminkelned kéne, több nőcis rucit kéne hordanod, magassarkút, szép vagy, hangsúlyozd, hosszabb szempillákkal, fesd a körmeidet, törődj magaddal, mutasd meg, emeld ki, ami szép, a cicijeid például, rakj ki magadról dögös képeket a Facebookon, mutasd meg, hogy nem csak fejed van és hidd el a férfiak dögleni fognak érted…” Dögleni? De mi van, ha én nem akarom, hogy “férfiak dögöljenek” értem, vagy miattam? Én békés természet vagyok meg amúgy is, érzékenyen érintene, nem bírnám elviselni egyetlen férfinemű halálát sem a melleim khm bocsánat, dekoltázsom miatt.

Ne értsetek félre nincs nekem semmi bajom a magukat naponta sminkelni szerető nőkkel avagy azokkal, akik megmutatják idomaikat. Nagyon őszinte leszek! Engem nem érdekel  ki sminkel minden nap, ki nem sminkel soha, nem érdekel ha időnként teszi ember lánya, vagy éppen fia, ha jól esik neki. Ő dolga. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Ahogy az sem, ki mit hord, hogy a nő velem szemben az étteremben kirakja e cicijeit push-up melltartóban ölelve a világ elé vagy sem. Én simán nem beszélek arról, ha valaki egész testét tetoválások fedik, legyen az férfi vagy nő. Nem érdekel ki mit csinál a külsejével, testével. Az sem érdekel, ha szandált húzol zoknival, ha lehetlen színekben kombinálod ruhatárad, ha egy számmal kisebb ruhában akarod elhitetni leginkább magaddal, hogy fogytál, vagy épp leejted azt, hogy hurkáid vannak, esetleg túl vékony vagy és igenis bikiniben csücsülsz valami vízparton és még jól is érzed magad. Szerintem mindenki nézzen úgy ki, ahogy szeretne, ahogy élvezi, ahogy jól érzi magát.

Azért aláhúznék valamit, mielőtt valaki kioktatna. Tudom, hogy mik azok a női ‘fegyverek’, amiktől  a férfiak meghülyülnek, és tudom mi van az én tarsolyomban. Ismerek minden trükköt, és minden játékot. Tudok sminkelni, (de ez pont nem az, amitől döglik a légy) és tudok elég sokmindenné változni külsőmben, ha kell. De az nem én vagyok. Az  a kisminkelt, ‘megcsinált’ verzióm, ami tetszetős, olykor dögös, de én az vagyok, aki reggel felkel, a szemüvegét az orrára tolja, mert kell neki olvasáshoz, és kezdi a napját. Én vagyok az a lány, aki farmerban, pólóban (és mezítláb) érzi magát a legjobban, összekötött hajjal. Én az vagyok, aki ha egy eseményre megy, tudja, hogyan illik azt tenni, helyzettől függően, de sosem esik túlzásokba. Én sminkkel az arcomon is szeretek természetes maradni, és inkább limitálni azt, a lehető legkevesebbre. Mert ez vagyok én, és igenis törődök magammal, mégha meg is kaptam, hogy törődhetnék többet, ami egyesek szerint abban nyilvánul meg, hogy tűsarkat, push-up melltartót és sminkpalettát szerkesztek a fejemre…. Egészségesen táplálkozom, sportolok, a kötelező éves kontrollokat tartom (nők a pap-teszt éves szinten kötelező, nem játék, mindenki ellenőriztesse magát rendesen és persze a fogászat sem mellékes), megnézem milyen minőségű kozmetikumokat használok, olvasok, és gyakran tanulok valami új dolgot, utazni is szoktam elég sokat és tágítom az elmém, a tudatom és a lelkem.

Ahogy ezzel a kis ‘teszttel’ is tettem csak teljesen más irányba, mint általában szoktam. Azt gondoltam, “nézzük akkor mit is jelent ismerősöm szerint népszerűnek lenni!” Pon

img_20151127_180423 (2)
Egy dekoltázs nem felhívás semmire, legkevésbé arra, hogy bunkó legyél vagy épp erőszakos.

tosan úgy tettem, ahogyan javasolta. Ez az a kép amire váltottam az egyébként csak normális arcot ábrázoló profilképem, aminek privát beállítása viszont maradt a régiben. ( A zárójeles rész nélkül persze.)

 

Két hét alatt több száz ismerősnek kérésem lett, és csak úgy jöttek a privát üzenetek. Mind férfiaktól. Mintha ez a platform valami ismerkedős társkereső oldal lenne, miközben (elvileg) nem az. Hirtelen népszerűbb lettem. (?) Olyan nő, mint amilyennek ismerősöm (és párja) szerint ma “menő” lenni.

Megosztok veletek néhányat az üzenetekből, amikre ugyan nem válaszoltam, vagy ha egy-kettőre igen, akkor a “szia, nem szeretnék ismerkedni. Minden jót.” helyett mást nem, viszont a dőlt betűs részt gondoltam. Mert én ilyen vagyok, néha cinikus gondolatcafatok szórakoztatnak a fejemben, amikor zavarba jövök, meglepődöm negatív irányban, vagy épp meghökkenek egy-egy számomra érthetetlen kommunikációs probálkozáson. Tudom skizó… Azért bevallom kényelmetlenül ficánkoltam, abban a gondolatban is, hogy azok akik rámírtak, miért hitték egyáltalán, hogy én ismerkedni akarok férfiakkal? Egy kép alapján? Egy dekoltázs miatt? Szóval a hollywoodi sztárok a vörös szőnyegen pl, vagy a nők trikó szerű felsőben a negyven fokban az utcán mind ismerkedni (dugni) akar idegen férfiakkal, mert dekoltázsuk mélyebbre van szabva esetleg mellük akkora, hogy látszik akkor is ha nyakig begombolt ingbe dugja azt?

“Szimpatikusnak tűntél a képeden, gondoltam bejelölek, van kedved ismerkedni?” –   Mi alapján? Ciciszimpi?

“Olyan szép és elegáns vagy a fejképeden, megismernélek.” – Elegáns? Azért köszönöm.

“Neked olyan férfi kell, mint én ebbe biztosan vagyok.” – ööööö, hogy jutottál el erre  a megállapításra?

“Dugnálak!” – Öööö, és mondd ez engem szerinted érdekel? Netán meghatódva a lábaid elé rogyok visítva, hogy én is akarlaaaaaak? Á, ne, ne mondd! 

“Én mindent megadnék neked.” – világbékét akarok most!

“Te egy csoda vagy, jobb, mint a Sarka Kata.” – húha, ezen meghatódtam.

“Annak ellenére, hogy van egy furcsa hegnek látszó valami a melleden amit kinagyítva látni, jó nő vagy, szerintem szívesen megismerkednél velem. Aztán majd meglátjuk” – annak ellenére, hogy egy gyanúsan nárcisztikus seggfej lehetsz, én  mégis nemet mondanék.

“Hú, mit művelnék veled.” – Jaaaaaaaj, baltás gyilkos! Segítsééééég!

“Hozzámjössz.”- Nem.

“Nagyon csinos vagy, felhívhatlak?” – még gondolkodom rajta. 

“Nem válaszoltál az üzenetemre, biztos te is az a típusú nő vagy, aki sokat hisz magáról, de annyira nem vagy jó nő. Fogalmad sincs mit veszítesz.” – Hála ég, hogy nincs.

“Végre egy nő aki kedvesen mosolyog és melle is van.” – Majdnem levettél a lábamról.

“Lementettem a profilképed, ugye nem baj 🙂 lehetnénk jóbarátok, visszajelzés?” – Remélem felhorzsolod a tenyered. Mindkettőt.

“Hú de beleharapnék abba a szép cicidbe. Ez jutott elösszőr eszembe, ugye nem baj. Nagyon szép lány vagy.”- De! Baj.

“Köszi, hog megmutattad, hogy nem minden nagymelles nő tehén, gyönyörű vagy megismerkedünk?” – tehén… 

“Három üzenetet írtam neked. Szerintem egy kamu profilképes kurva lehetsz.” – megfogtál.

“…ha az vagy mennyiért tehetek veled meg mindent?” – Kész, feladom…

“Nem is vagy olyan szép, látszik, hogy az orrod műtve volt, túl tökéletes. – végre egy igazi bók.

“Nyalnék cukrot a cickódról te istennő.” – Gyereknek nem kaptál elég nyalókát, mi?

“Te vagy a képen? Ha igen nagyon magamhoz szorítanálak. Ismerkedjünk meg.” – Nem.

“Mibe kerül egy olyan nőt magaménak tudni, mint te csodaszépségem?” -… intelligenciába, lélekbe, érzékenységbe, humorérzékbe, hűségbe, kitartásba kerül.

És végül egy arany keretbe való:

” Ismerlek. Te az a nő vagy, akit nagyon vaddá tudnék tenni, mert én a te féle férfid vagyok. Olyan akin vadul és szabadul táltosodhatnál meg. Ezt igérhetem neked te gyönyörű angyal. De írjál vissza nekem ehhez. Várlak.”

És ennek az egésznek mi volt az üzenete számomra?

Engem elrettentett az, amit egyes idegen férfiak megengednek maguknak. Az, amit és főleg az, ahogyan. Már a harmadik üzenet után émelyegtem. Szóhoz sem jutottam. Az, ahogy sablon üzeneteket küldözgetnek egyes férfiak nőknek, csodálkozva, hogy nincs sikerük, elgondolkodtató. Az, ahogyan egyes férfiak elvárják az igent és állattá változva reagálnak a nemre, hátborzongató. Az, ahogyan (szexuális) tárgyként élik meg egyes férfiak a nőt, félelmetes. Persze nem mindegyik férfi ilyen, és én hálás vagyok, mert ismerek néhány nagyon kivételes és elég sok igazán jófej férfit, és tudom, hogy sokan vannak akik tisztelettudóak, tudnak még udvarolni, azt hogyan kell kedvesnek lenni, őszintén nem tettettve, akik nem  gyártószalagról lejött egyenszöveggel ismerkednek nőkkel – minél többel persze –  szóval nem hiszem, hogy veszve az emberiség, csak elkeserített, hogy ismerősömnek igaza lett, és a melleim meg vakolat miatt tényleg úgymond népszerűbb, keresettebb lettem.

Teljesen felborult az én kis “jóhiszeműségem”, hogy a felszínesség az, ami nem “menő”, hogy valójában az érték nem a külcsínyben rejlik és a “dekoráció” csak egy funkció, de nem az igazi lényeg, csupán vizuális hízelgés és semmi köze a belbecshez. 

Bár én, csak kiragadtam egy-egy üzenetet, és kihagytam az igazán szemét megnyilvánulásokat, de szinte mindegyikből sikított a tény, hogy elég egy nem is nagy dekoltázs megmutatása és máris sokkal szabadabban megengedik maguknak egyesek, hogy a közeledbe férkőzzenek így vagy úgy. Máris valalmiféle árucikk leszel, préda sok férfi szemében. Az interneten talán még nagyobb szabadsággal bánnak a privát szférába hívatlanul beférköző emberek a szavakkal, de nincsenek illúzióim, hogy csak ott. Mintha felkérés lenne, hogy cicije is van egy nőnek. Mintha egy dekoltázs azt jelenté gyere közelebb. Pedig nem. Az, hogy melleim vannak, amit te is megláthatsz esetleg, mert olyan pólót sikerült felvennem, ami szűk, nem jelenti azt, hogy “gyere, dugj meg.” Bármilyen elferdült képpel  a fejedben nőttél (elvileg) férfivé, a nő nem azért létezik, sem azért csinos, hogy  felállítsa benned a ‘felkiáltó’  jeledet, amikor ránézel. És legkevésbé azért, hogy inzultáld, ha épp nemet mond közelésedre, vagy úgy gondold te akkor is elveszed magadnak amikor kedved tartja, akár őt, akár a fényképét, hogy kényeztesd magad vele…

img_20160730_115957.jpg
Ilyen amikor “olyan egyszerű” vagyok.

Azt érzékelem, hogy van valamiféle furcsa perverziója az internetnek. Nagyon sokan megengedik maguknak, hogy ott másokra vadásszanak. És nemcsak szexuális értelemben, de elrettentő a dolog, hogy mennyire nincsenek meg a határvonalak. Ki-ki ugyanazzal a mondatcafattal bombáz  10-20 nőt hátha alapon, ki-ki eredetibb módon épp kurváz le, mert visszaírtam, hogy bocs, nem férfiakkal ismerkedni vagyok ezen a platformon. Ha véletlen pedig még azt is megjegyzem, hogy ez nem társkereső egyébként, akkor még le is hülyekurváznak, hogy mit képzelek én magamról, mindent tudok? (Mindent nem, de erre például nem nehéz rájönni, khm…) Végül úgy éreztem, hogy sokszor túl sokat engedünk megnyilatkozni magunkból, túl sokat adunk akaratlanul a felszínes tévhiteknek és ezzel utat nyitunk hozzánk sokszor idegen, és esetlegesen beteg vagy veszélyes emberek számára is, úgy, hogy ebbe kevesen gondolnak bele.

Él egyfajta társadalmi viselkedés a magamutogatás és a pofátlan szexizmus kavarodása, ami manapság egymást egészíti ki és egymást igazolja egyesek fejében. Egy hibás viselkedés, ami manapság még erősebb, mert társul egyfajta lelki és pszichikai érzéketlenséggel, amit pont ez a nagy mértékű ingerlés szült meg amiben élünk a közösségi portálokon, és a média hatalmas tengerében. Az emberek egy rétege, mintha kicsit megborult volna mentálisan az internet hatására, mert nem tudja kezelni azt a ‘szabadságot’ amit ez a világ jelent. Ez az, ami – ha látom -, engem megijeszt.

I.

Ha szeretnéd meghallgatni mit válaszoltam a kérdésekre, amit egy interjúban feltett nekem a MentorFM a fenti írással kapcsolatban, itt megteheted: https://mentorfm.hu/webplayer/digikult/mennyire-valodi-a-sminkbe-csomagolt-online-nepszeruseg-interju-kiss-ildiko-judittal/

!!! Ha szeretnéd leközölni, megosztani írásaim egyikét előbb olvasd el az infót ami a  blog tartalmáról szól. Akár ide klikkelve is megtehet. 

 

Köszönöm.

Bloggereknek szeretettel

Bevallom, a szlogen hangzású „Higgy és mindent elérsz” kijelentések, amikkel néha online találkozom, egy-egy blogfelületen, engem elkezdtek picit aggasztani. Nem azért mert, butaságnak tartom őket, hanem mert sajnos, nagyon sokan félreértelmezik a  fenti mondatot. Megfordult a fejemben, hogy talán azért, mert akad olyan motivációs blog, amely félrefogalmaz, illetve kutatómunka és tudás hiányában nem mélyül el az információk teljes átadásában, mert nem tud, de rá kellett jönnöm, hogy nem mindig ez az amiért veszélyes, ha egyesek elhiszik, hogy hinni kell más nem számít, akkor úgyis megkapod amit akarsz. Nem szeretném felmérni egyesek intelligencia szintjét, sem az értelmezési képességét, inkább csak elmesélem, amit hallottam a napokban.

keyboard-498396_640

 

Beszéltem  mostanában olyanokkal, akik azt vallják, hogy hit kell, semmi más, (?) és akkor, valahogy (!) megtörténik, az amire vágyunk. Vannak, akik állítják, hogy a sikeres emberek is mind, ezt mondják. Hinni kell! És akkor valahogy megkapjuk amire vágyunk. Na ja…valahogy. Ezt olvasták egy közhelyekkel teli könyvben vagy weboldalon, és egy hakniguru is a következőket mondta nekik a tévében: Nyugodj meg, te csak higgy magadban, ne görcsöld túl, és az élet megadja amire vágysz. Az elme erejéről írnak olyanok is, akiknek fogalmuk sincs mi az. A karmát emlegetik olyanok is akiknek még az sem tiszta, hogy a valódi figyelemhez elengedhetetlen az éber tudatosság. Olyanok is bátran osztogatnak tanácsokat mások életével kapcsolatban, akik fel sem fogják a tanácsadás felelősségének komolyságát. A történet, ami kiverte a biztosítékot nálam egy nagyon szép lánnyal való beszélgetéssel kezdődött. Ő a blogvilágban akar érvényesülni és nemrég indította blogját. Tudatta velem, hogy ő látja magát, tudja, hogy néz ki és tudja, hogy mindent elérhet, elég két ösztönzőbb okosságot összeraknia, még írni sem kell tudni különösebben a blogoláshoz manapság. Mindenkinek megy (szerinte), az anyja is lifecoach lett, pedig csak egy elvált nő, aki a világból sokat nem látott, csak megélt egy rossz döntésnek köszönhető járó tizenkilenc éves házasságot (ezt ő mondta, nem én). Közölte velem, hogy ő sok pénzt fog keresni azzal, hogy összeír mindenféle inspiráló hülyeséget, talán eladja bögrén, táskán, polón meg könyvekben és beutazza majd a világot.Nem kell halálra dolgoznia majd magát, könnyű ügy ez. Hát nem látom én, hogy sok sikeres blogger ezt teszi?

Na, álljunk meg egy percre! Hogy mi vaaaan?

Először is, amit  írtam arról, hogy nem akarom megkérdőjelezni senkinek az intelligenciáját, felejtsétek el. Aki a fenti mondatot, (“Higgy és mindent elérhetsz”) úgy értelmezi, mint ez a lány, hogy hátradőlve várja, a sült és boldogan repkedő galambot a szájába repülni, amit sikernek keresztel el, az egy idióta. Bocs. Ez van! Ha te úgy gondolod, hogy például csak azért, mert szép vagy, sikeres is leszel, nem kell különösebben megfeszülnöd érte, szerintem mélyülj el tudatosságodban, miután megtaláltad azt, de azonnal. A siker nem jár ki, csak azért, mert van egy tulajdonságod, vagy egy kinézeted. A pillanatnyi ünnepeltség nem siker. Elmúlik. Gyorsabban, mint hinnéd. Az viszont már fél siker, ha tulajdonságaidból, veled született “tehetségedből” kihozod a legjobbat és azt csinálod, amit a legjobban szeretsz. Ha ezt pedig, a világ is észreveszi, akkor lehet, hogy sikerérzeted nem egy egyszemélyes boldogságfelhő lesz az életed tovaszálló pillanataiban.

Az igazán sikeres emberek, keményen megdolgoznak azért, amit elértek. Nem CSAK hisznek, hanem hisznek IS. Mindenekelőtt és mindenek felett. Nem adják fel. Nem dőlnek hátra és mondják azt, ők mindent megtettek, ha nem. Ha elbuknak valahol, valamiben, felállnak, és másképp vagy mással próbálkoznak. Felismerik azt is, ha valami veszett ügy, mert elsősorban tisztában vannak önmagukkal és a világgal. Tudják, hogy a siker valódi kulcsa, harmóniában tartani a számukra fontos dolgokat egymással és a képesség arra, hogy tudatosan felépítsék azt amire vágynak. Jól tudják azt is, hogy valakinek a valakijének lenni, nem siker. Tehetségesnek, szépnek lenni nem siker. Beleszületni valamibe nem jelent sikert, ráadásul, eltékozolható. Mindezen dolgok, csak lehetőséget adnak, és ők ezt pontosan értik. S bár van, aki szerencsésnek hívja azt, akinek szerinte valamiből több adatott, jobb nem elkiabálni, és gyors következtetéseket levonni egy látszatból. Lehetőségeinkből kihozni a legjobbat, és nem ráülni, hogy de jó nekünk, nem mindig egyszerű feladat. Egyrészt, mert az emberek többsége nem tudja értékelni azt, ami megadatott, másrészt pedig, mert mindenkinek van személyes “keresztje” ne feledjük. A szerencséről pedig annyit, hogy nem valamiféle misztikuma az univerzumnak. Az aktív embereké (és azok gyermekeié, gondolhatja aki cinikusabb) többnyire. Aki pedig saját “szerencséjének” alkotója, az valóban sikeres emberré válhat.

Amikor ezt próbáltam vázolni  a leányzónak és türelemmel elmondani neki, amit tudok és tapasztaltam az elmúlt 20 évben a világ különböző pontjain, sokszor nagyon híres és sikeres emberek közelében, ő csak mosolygott és elővette a táskájából a fent említett blogger könyvét, és rámutatot, hogy ő is tud ilyet. És ebből siker lesz, Nóri is megmondta. Amikor pedig azzal érveltem, hogy még ez a blogger lány is elmondta többször is, hogy kemény meló volt eljutnia oda, ahova, oda, amit ők sikernek neveznek, azt mondta, hogy ugyan már ne vicceljek, nézzem inkább meg, mennyi blog van, amelyik jól elvan kemény munka nélkül, csak úgy gyűjtik a like-okat.

Megnéztem.

abstract-1233873_640

 

Van pár idézetblog, motivációs és pozitív blog, ami egykaptafa, de úgy gondolom senkinek nem ártanak, elférnek. Tinilányok naplói, outfit-blogok, sminkblogok és divatblogok, gasztroblogok, életmód blogok és személyes blogok sokaságát is átnéztem az elmúlt napokban és találtam pár nagyon érdekes ‘új világot’. Több oldal láthatóan pénzt keres, van ahol a hírhedt ‘donate’ gomb is megjelenik, és igen, több blog lett nem is hosszú idő alatt önellátó vállakozás. (Sok olyan webfelületbe és hírportálba is beleolvastam, amelyik információt közöl – ki hitelesebben, ki kevésbé – amit már kicsit veszélyesebb pályának érzek a manapság divatos félreinformálás miatt, de ez egy másik poszt lesz). Élvezem a blogok sokszínű világát, van ami elgondolkodtat, ad, inspirál, főzésre késztet vagy épp arra, hogy tudatosabb legyek különböző témákban. Van ami megmosolyogtat, van, amit szerintem nem kellene erőltetni, de a blog a blogger tulajdona, azt csinál rajta amit jónak lát, ha az nem ütközik etikával, nem minősül bűncselekménynek. Vannak (pletyka)blogok sajnos, melyek  személyiségi jogokat sérthetenek kiadott információkkal, fényképekkel, esetleg mások magánéletén való csámcsogással, ugyanakkor ott van a szabad véleménykinyilvánítás joga is ami mögé elég jól be lehet bújni. Nem vagyok túl jó véleménnyel, a másokat megalázó vagy épp negatívan feltűntető irományokért, mégha celebekról is van szó, (de olvastam olyan blogot, ahol magánembereket névvel szégyenítettek meg) nem szeretem a vélemény ruhájába öltöztetett ítélkezést, de összeségében azt gondolom minden bloggernek joga van úgy érvényesülni, ahogy akar, s ahogy tud és én nem érzem azt, hogy bírálhatom, vagy beleszólhatok más gondolkodásába. Elfogadom azt is amivel nem tudok azonosulni, maximum nem olvasom gyakran, vagy épp soha.

De!

Mégis van még némi mondandóm a szépséges leányzó részére, aki a blogvilágban akar érvényesülni, és motivációs termékeket eladni á la oravecznóra, mert ő kikérte a véleményem. Van itt valami, amit én megjegyeznék  – szinte suttogva – minden bloggernek, alkotónak, írónak, akik inspirálnak és tanácsokat osztogatnak, arról, hogy hinni kell és a többi megy magától, az élet majd megadja amire vágyunk, kifelejtve a kemény munka, a cselekedet és áldozatok fontosságát.  Vannak elegen olyanok, akik nincsenek tisztában (szerintem) alapvető dolgokkal, nem kellene még ezt jobban fokozni vattacukor klisékkel. 

Bloggernek lenni van, amikor felelősség! Van amikor (már) nem csupán szórakozás, időtöltés, hobbi. Nem játék, főleg akkor nem, ha betegségekről írsz, ha pszichológiai dolgok foglalkoztatnak, anélkül, hogy képesítésed lenne rá, vagy ha az egészséget céloztad meg mint témát. Fontos a hitelesség és a tudás. Ha pedig inspiráló, motivációs vagy személyes blog vagy, aki a sikerről és hitről ír és iránytűként ontod magadból a szavakat, akkor is felelősséggel tartozol az olvasóid iránt azzal, hogy ne félinformációkat meg elcsépelt kliséket adj csupán nekik. Írd le olykor, hogy mit hogyan értél el, hogyan érvényesültél, mik a tapasztalataid, ha már tanácsokat osztogatsz! Mondd, el néha azt is, hogy van, amikor a lelked kell eladnod a sikerért, vagy van, amikor napi 20 órát kell dolgoznod, és, hogy vannak időszakok, amikor le kell mondanod egy csomó mindenről. Van hogy tizenévekig, barátok, szerelem, család, háttérbe szorul azért, hogy megálmodott sikereidet elérd. Meséld el, hogy sokszor érezheti magát magányosnak az, aki álmaiért küzd, és sokszor van valóban egyedül. Tudasd, hogy benne van a pakliban, hogy amikor szüleid idősek lesznek, és szinte rájuk sem ismersz majd, bánni fogod, hogy nem töltöttél velük elég időt, helyette a gépedet püfölted, reklám ötleteken agyaltál, vagy találkozókra jártál, keményen tanultál, dolgoztál, olvastál, a világ másik végén voltál. Írd le, hogy nehéz, piszkosul nehéz, hogy az élet nem ad ajándékba valódi sikert! Csak kovácsoltat. Kamu, mű, álcázott sikermosolyokat, hogy elfedd, amit a világ nem láthat, mert nem jó marketingfogás. Írd le, hogyan higgyen az ember, főleg akkor, ha rákérdez nálad egy hozzászólásban! Ne hablatyolj, ne ködösíts! Tudasd, hogy semmi sincs ingyen az életben, hogy kemény munka eleve kitartani egy álom mellett, nemhogy megvalósítani azt. Írd le azt is, hogy sokszor homályba merülnek a kitűzött célok, hogy álmaink az éveink alatt átalakulhatnak, eltűnhetnek, főleg, ha elértük azokat, és nem tudunk újakat álmodni helyettük. Írd le, hogy nem mindig leszünk sikeresek abban, amiben hiszünk vagy amit szeretünk. Van, hogy amit elképzeltünk magunkról, nem áll stabil talpakon. Írd le, hogy cselekedjen, ne várjon tovább egy percet se, kockáztasson, ha kell, ha úgy érzi megéri, de mérlegeljen. Legyen tiszátban a pro és kontrákkal minden téren. Mondd el, hogy a sikernek ára van. Álmaink elérésért ‘fizetnünk’ kell, idővel és cselekedeteinkkel. Írd le, a jól csengő mondatok mellé, azt is, hogy blehet nem lesz szerencsés és nem fog könnyebben elérni dolgokat és lehet ele fog gebedni a munkába, ami a valódi siker eléréséhez kell, bármit is csinál az ember. Ne félj, attól, hogy talán ő sikeresebb lesz nálad, ha megteszi. Ne önreklámozásért, pénzért, olvasottságért prédikálj, ha már prédikálsz. Jól csengő motivációs okoskodás helyett, légy a motiváció maga! Inspirálj! Tisztán és érthetően add át üzeneteidet, ha már a fegyvert hozzá a kezedben tarthatod! Ne magadat add el, hanem adj! Légy méltó arra, ha vannak akik példaképnek hívnak, ne pedig csak tele legyél magaddal, a blogoddal meg a te kis világoddal, amiben hála, alázat és figyelem nélkül, valamiféle hangoskodó közhelykirálynővé válhatsz…

… és végül tudasd azt is, ha már megértetted, hogy a valódi siker, nem a pénz, a hírnév, legkevesbé pedig a hírhedtség, nem tárgyak és státuszok, ezek csupán apró részletek, sikerélmény- darabok.  A valóban sikeres ember nem egy marketingfogás, nem egy közönséget megcélzott kitanult stratégia. Ha már megérkeztél oda, hogy tudod a valódi siker az egyensúly elérése, az, hogy megtaláltad a harmóniát az életedben, amiben önmagad lehetsz, alkothatsz, csinálhatod, amit szeretsz, ahol saját álmaid nem pusztítanak el, és tévhiteid nem emésztenek fel, ahol szeretteid fontoságát sem becsülöd alá, ahogy a világ jelentőségét sem, akkor mondd el, hogy valóban sikeres, csak az az ember lehet – anyagi javaitól független – aki élete végén visszatekintve semmit sem bánt meg.

I.

Képek: Pixabay jogtiszta képei