Hazudtam neked…

Olykor, hiányod még elvakít percekre, még fáj érezni, hogy nem vagyok senki gyermeke. Néha, még sajnálom magam, és siratom ölelő karjaid, melyeket elvesztettem. De, ne aggódj, már nem fekszem a padlón, lábnyomod helyén. Felkeltem. Fájnak ugyan elgémberedett részeim, megdermedt szívem, álmaim és reményeim nélküled, de tudom, aminek kell, túlél mindent. Akkor is, ha olyan hangosan […]

Tovább

Álomtalan

Láttam ma magam a tükörben. Nem hiszem, hogy tetszenék neked. Magamnak sem tetszettem. Nem ismertem fel azt, aki visszanézett. Kerestem magamat, néztem merre lehetek, de nem találtam senkit, akire büszke lehetsz. Nem abban a tükörben, nem a pótcselekvésekben, a pohár borban, meg még egyben, az egyre hosszabb alvásokban, a menekülésben, az altatókban, a délutánig pizsamában […]

Tovább

Megadom magam!

Megadom magam, magamnak. Elég volt. Nem harcolhatok tovább ellenem. Még érted sem tehetem. Én nem vagyok. Csak létezem. Eltűnök magamból. Ezt a csatát el kell vesztenem, mert belehalok. Lassan felemészt a kimondatlan, a jobbnak lenni akarás, ami nem más, mint hiedelem, megfelelés. Elfojtás. Mássá hasonulás. Sokszor érzem rejtett őszintétlenségem. Hazudok, amikor azt mondom vigyázok magamra. […]

Tovább

Kereslek…

“Tudod, én így születtem. Belém vagy kódolva. Amióta megfogantam, amíg élek és azon is túl, szeretlek téged!” Tavaly ezt írtam neked, emlékszel? Könnyed lezserséggel odavetettem egy papírra, amit borítékba tettem a virágcsokrod közepére. Csillogó szemed mindennél többet ért, amikor belenéztem. Már vártál. Tudtad, hogy érkezem. Tudtad, hogy viszek virágot és gyönyörű napunk lesz kettesben. Finomat […]

Tovább

Utóirat

Mindenben, amit leírok, benne vannak lelkem darabjai. Legyen az egy cikk a blogomon, egy vers, egy novella avagy a készülő regényem, ott vannak a “részeim”. A kitalált történeteimben van a világom egy része, életem szereplői, helyszínei, más-más ruhákban, átformálva kicsit, vagy nagyon, a történetemhez igazodóan. Mindenből és mindenkiből táplálkozom, az életből, ami megihlet. Talán pont […]

Tovább

Kedves Melinda!

A napokban, kielemeztél engem. Elemezted mit tettem meg, kiért és mit nem. Elemezted, hogyan gyászolok. Elemezted azt is, hogy élesre próbálom fogni a tollam, bár fogalmazni nem tudok. Elemezted a „szar” blogomat. Elemezted a kinézetem. Sohasem tudtam, hogy ennyire érdekel, a hátsóm formája. Kiértékelted, hogy mosolygok egy-egy fényképen. Nem dühít, bár első körben elöntött az […]

Tovább

Nincs…

  Érezted valaha az életet? A fontosságát? A csodát és a fájdalmat, amelyet egy pillanat magában hordoz? Érezted valaha, hogy semmi sem fontosabb, mint a tudat, hogy vagyunk? Hogy te létezel? Hogy ő létezik? Érezted valaha a felelősséget, amivel az életedért tartozol magadnak? A felelősséget, amivel olykor más ember életéért felelsz? Én igen. És a […]

Tovább

Hiányzol

Volt tegnap egy furcsa telefonbeszélgetésem, egy rég eltűnt ismerőssel. Elmesélte az életét, onnan kezdve, hogy utoljára találkoztunk, majd kérdésekkel árasztott el. Azt is megkérdezte, hogy hiányzik-e ő nekem. Megdöbbentem, hogy megengedi magának, miközben arra gondoltam, hogy ” hékás, ennyire jóban azért nem vagyunk!”  Vannak kérdések, amiket azt hiszem, soha nem tennék fel komolyan senkinek. Hiányzom? (amit […]

Tovább

Menj!

Itt az ideje, hogy elengedjelek téged. Téged, aki itt vagy bennem, minden nap és minden percben. Megölsz. Kimerevíted az életem filmjét, megállítod, semmivé teszed. Elég volt! Nem szerethetlek tovább. Így nem! Te nem létezel. Csak képzelődtem. Téged. Magamat. Minket. Azt, hogy mi vagyunk. Sosem voltunk. Talán csak abban a percben, amikor megloptál. A legjobban sikerült […]

Tovább

Pedig megígérted…

Egész nap érzem… Ma érzem. A súlyt. A szilánkokat. A lyukat lelkem közepén. Téged benne. Tudom, hogy nem vagy a legjobb ember akit az utamba sodort az élet. Látom a hibáidat. Ismerlek. Nem képzellek másnak, nem festelek szebbé. Az egód, a hiúságod, a gyarlóságaid…Semmi nem rémiszt meg. A legsötétebb részeidtől sem félek. Ahogy a legcsillogóbb tulajdonságod […]

Tovább

Csak érzem!

Szeretném kimerevíteni a pillanatot. Megállni és várni, míg a világ jobbra fordul. Megvárni, amíg én jobbá válok. Olyanná, aki nem fél. Többségünk nem szeret a halálról beszélni. Nem akarjuk kimondani, sem meghallani, ha valaki szóba hozza. De van úgy, hogy beszélni kell róla. Elkerülhetetlen. Nekem tegnap kellett. Felhozta, és nem csendesíthettem el. Mert szüksége van […]

Tovább

Pillanatok…

  A legrosszabb formája az egyedüllétnek, amikor emberek vesznek körbe. Életünk nem, és választott szereplői, akik mellett többnyire foglyok vagyunk. Nekik, értük, magunkat feledve, meg sem látva, olykor elbújva egy élet adta álarc mögé, amibe fejünk már beleszorult az évek alatt. Sokan éreztünk már így, és félünk ettől az érzéstől, rettegünk kimondani, akár önmagunknak is. Ezért gyáván, elfojtva belső […]

Tovább

A csend

Négy évvel ezelőttig mindig írtam. Olvastam. Írtam. Olvastam. Írtam. Írtam. Írtam. Megjelentem itt-ott, de úgy hittem, ez nem számit. Akkor az számított, hogy írtam, az, hogy írva éreztem bennem önmagam, amit odaadtam. Ösztönösen. Nem volt megfelelés, vélemény érdeklés, sem pedig magamtól való elbújni akarás. Nem volt elfojtás mások miatt. Tudtam, hogy ez az egyetlen mód. […]

Tovább

Megtanultam

Ha valaki tanítani akar nekünk valamit, illene odafigyelni. Főleg, ha valami nagyon fontos dologról van szó. Én nem tettem. Nem figyeltem oda. Akkor nem. Dacoskodtam, okoskodtam, hogy nem úgy van, hogy én jobban tudom. Tévedtem. Egyszer valaki, aki több száz embert tanított arra, hogyan ismerjük meg az emberi elmét, azt mondta rólam, hogy vág az […]

Tovább

Hogyan kezdődött…

Volt egyszer, nem is olyan nagyon régen, egy kislány, akinek legjobb barátai a könyvek voltak. Mindig olvasott. Olvasás közben úgy érezte megállt az idő, és a csend is lábujjhegyen járt, nehogy megzavarja őt abban az utazásban, amely az álmait és valóságát kötötte össze, formálva olykor hol az egyiket, hol a másikat. Azt gondolta, hogy a […]

Tovább