2019 készen állok arra, hogy elengedjelek

Végre! Már hat éve, amióta anyukám elhunyt, nekem nem január elsején kezdődik az év. Megvárom míg elmúlik az évforduló, a szülinapjának a dátuma, és azután kezdek újra éledni. Vagyis igazi gőzerővel vetem bele magam az évbe. De az év első két hete számomra az elcsendesedésről, átgondolásról, belső szanálásról, összegzésről és a külvilágtól való eltávolodásról, ezáltal pedig a feltöltődésről szól. Csendben, távolabb az online tértől, és az emberektől is egy hegyi házban vagy egy tóparti lakban, esetleg egy eldugodtabb tengerparti részen, mikor milyen lehetőség adódik.

Igaz 2019 erősebbé tett, meg bátrabbá, de nem szerettem különösebben azt, ahogyan és amiért tette. Lehet ez normális van ilyen fejlődés is, és mindenből tanulni kell. Legalábbis ezt mondják azok, akik nálam okosabbak meg minden divatos hakniguru is persze klisékbe szőve, mert az olyan jól eladható, ugye. De nem gonoszkodom, mert van abban igazság, hogy a rossz periódusok is adnak, tanítanak, ha jól figyelünk.

Az elmúlt év adott új ismerősöket, barátságok is születtek, ahogy utálkozó idegenek is felbukkantak a látómezőmben. Nem bírom a mások ellen, mások háta mögött áskálodó embereket, akkor sem, ha egy-egy ismerősömről derül ki, hogy aljas. Bántalmazó kistiniként viselkedő felnőtt nőket volt szerencsétlenségem szemlélni 2019 második felében, pont elég közelről ahhoz, hogy kiváló alapanyagokká váljanak írásaimban. Azért nem mentem túlságosan a közelükbe, nem bírom a szar energiával megáldott utálatos lelkeket.

2019-ben a lehető legvilágosabban láttam meg a nők mesterszintre fejlesztett rondaságát. Pontosabban azt, hogy irigységből, rosszindulatból, gonoszságból, versengésből és utálattól, ítélkezéstől, gőgtől fűtve és hiúságból, hogyan harcolnak nők, nők ellen.

Hála ég, a magánéletemben, abszolút nincsenek beengedve hárpiák sem gonosz, rosszindulatú emberek. De az online tanulmánytúra is véget ért, mert a toxikus, szarfej emberek interaktív is pont ugyanolyan rossz érzést adhatnak, mintha a való életben lennének jelen. Elbúcsúzni emberektől és a hülye drámáiktól például egy tiltó gombbal, azért igazán felemelő érzés.

Teljesen nyugodt szívvel köszönök el egyébként olyanoktól, akik semmi jót, pozitívumot, hasznosat nem adnak és ugyanígy – halálos nyugalomban -, le is ejtem, hogy nekik mi erről a véleményük a való életben és az online térben is. Már kicsit sem érzem magam kellemetlenül emiatt. Javaslom mindenkinek, aki igazán jól akar élni, kidobálni azokat az embereket, akik rossz érzést, lehúzó energiákat adnak.

Tehát elég volt a megfigyelésből, az elkövetkező évben inkább megosztom írásaimban mindazt, amit tapasztaltam, láttam, megtanultam (és nem egészen – vagyis nem csupán -, az egyetemi és viselkedéskutatási tanulmányaimra gondolok), meg persze alkalmazom is emberi kapcsolataimban, munkámban, életemben úgy általában.

De hagyjuk az online teret. Az élet azon túl van. Legalábbis az, amit én mindennél jobban szeretek. Életem fontos szereplői fixek, legtöbben hosszú évek, évtizedek óta. Akiknek kellett, azok már kiestek napjaimból, többekről döntöttem úgy az elmúlt években, hogy nem, nem engedhetem őket többé be. De vannak olyanok is, akik megmutatták, hogy ők az én embereim, nem számít semmi, a szeretet örök, függetlenül attól, hogy nem mindig és nem mindenben értünk egyet vagy attól, hogy nem találkozunk minden nap, minden héten, esetleg nem élünk ugyanabban az országban. Azért a nem egyetértésektől független, az én embereim világnézete, elvei, belső indíttatása mindig hasonló vagy éppen azonos az enyéimmel. Iszonyú hálás vagyok, szerencsésnek érzem magam, mert mára már csak inspiráló, jóra törekvő emberekkel vagyok körülvéve. Szép lelkekkel. Nem hibátlan, de igaz emberekkel. Ez pedig nagyon fontos dolog szerintem.

2019 megmutatta azt is, hogy vannak, akik komoly okkal vannak itt velem. Az életemben, az utamom és nem csak barátokra, családtagokra gondolok. Az egyik legszebb meglepetés egy “idegen ismerős” nő levele volt, amiben köszönetet mondott, mert szerinte nekem is köszönhette, hogy sikerült lediplomáznia. Örömkönnyeimet nem tudtam visszafogni, teljesen meghatódtam. Az ilyen visszajelzések eszméletlen sok energiát adnak, és erőt, hogy igen, van értelme annak, amit csinálok, aki vagyok, amit ezáltal adni tudok. Meglepett a tavalyi év azzal is, hogy engedte felismernem, az okok, amiért egy-egy ember az életembe kerül és marad, nem mindig az, amit hittem. Vannak akikről kiderült, hogy végül már nem ők vigyáznak rám, nem ők az én őrangyalaim, hanem megfordultak a dolgok.

Ez pedig a legnemesebb és legszebb feladatom az életemben. Természetesen, ösztönösen de tudatosan vigyázni másokra, segíteni ott, ahol tudom, hogy jól, érdemben tudok, és tudom, hogy kell.

Látni, ahogy az élet alakítja a dolgokat, hogy ha jól játszol, egyensúlyba kerül, harmonikus körforgássá válik, leírhatatlan felismerés. 2019 nem volt szép év, ahogy az elmúlt évtized sem. Mégis, ebben az évben sosem voltam egyedül, akkor sem, ha sokszor volt távol tőlem például a párom, másik városban, távoli országokban. Elérkeztünk oda kapcsolatunkban, ahol sokkal inkább és jobban együtt van a mi, mint valaha. Ez pedig nem fizikai dolog. A heti 1-2 éjszaka távolság pedig még jól is jön.

2019-ben nem éreztem azt az egydül érzést, ami az előző éveket jellemezte. Igaz, sokkal nagyobb is bennem a harmónia, a béke, az elégedettség, a hála, az öröm, azért ami van. Mindez segít, azt hiszem.

A tavalyi év, egyetemet is hozott magával, így nagyon sok tanulást is. Régi álmom volt és két évig dolgoztam azért, hogy megvalósuljon. Mindezt megelőzte pár hónap hezitálás is, hogy “nem vagyok én túl öreg már ehhez?” Nem vagyok! De nem hazudok, iszonyú nehéz kb 20 év kihagyás után újra tanulni, nehezebb, mint gondoltam. Persze az online tanfolyamok, írói és különböző kurzusok folyamatosak voltak életemben, formában tartották az agyam, de az más. Még akkor is, ha egyedül, online tanulni igazán kemény akaratot kér. Szóval miután felvettek – igaz nem arra a szakra, ahová eredetileg jelentkeztem, és nem első próbálkozásra -, szembesültem azzal, hogy ez azért még nagyobb akaraterőt kíván meg, mint azt én naivan elképzeltem. Nem egy leányálom, olaszul még nehezebb, mint eleve gondoltam, de ezt akartam, tanulni akartam. (Ha cangát akartál, tekerd kisanyám! Ugyebár!) Remélem lesz erőm és motivációm végigcsinálni az elkövetkező három (na jó kettő és fél) plusz két évet.

Kevés dolgot akarok vagy akartam eddigi életemben, úgy igazán vad és mindent felülmúló vággyal, de megmutattam magamnak megint, hogy amit igazán akarok, azért valóban mindent megteszek, mindegy hányszor kell előről kezdenem. Ez pedig valamiféle büszkeséggel, és még több erővel tölt el.

De 2019-ben nem nevettem annyit, mint szoktam, nem volt felhőtlen a fejem feletti égbolt. Ez a felnőttség, amit gyereknek annyira vágytam, nem egészen olyan, mint akkor képzeltem. Pedig boldog is vagyok. Sokszor és nagyon. De sok olyan dolgot látok a világban, az emberekben, amiről régebben fogalmam sem volt. A fejlődés, a belső munka önmagunkkal ezt is adja. Meglátunk a világból is olyan dolgokat, amiktől nem tudunk szabadulni. Meglátjuk az embereket is, elképzeléseinktől függetlenül. Ez van, hogy kegyetlen dolig, van, hogy elvesz belőlünk fontos dolgokat. Egyszer azt írtam valahol, hogy boldogabb voltam a tévhiteimmel, ábrándaimmal és illuzióimmal. Tavaly igazán megértésre lelt bennem, ennek a mondatomnak jelentése. Remélem azért, hogy 2020 kedvesebb lesz velem. Remélem az életleckék nem lesznek olyan kemények, fájdalmasak, mint az elmúlt (tíz) évben. Remélem folytatom a személyes fejlődést is, az útközbeni tanulást, és még jobban fogom csinálni mindazt, amire szükségem van, és ugyanezt kívánom mindenkinek.

Szeretettel:

Ildikó

Fotó: Pixabay jogtiszta képei közül

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."