A fájdalom elmúlik, de neked nem kell vele menned

Amikor az emberek depressziójukról, szorongásaikról, alvászavaraikról, fóbiáikról beszélnek, legtöbbször azt a tanácsot kapják, hogy keressenek profi segítséget, pszichológus, pszichiáter személyében. Ezt rögtön követik a jótanácsok, hogy meg kell osztaniuk mással, beszélniük kell róla valakivel, nem tarthatják magukban. Én is ezt szoktam tanácsolni, de mindig eszembe jut, hogy amikor én álltam szemben hasonló dolgokkal, amikor a nehézséggel, amit a fenti dolgok jelentenek, én küzdöttem éppen, akkor volt, hogy a segítségkérés lehetetlennek tűnt, az utolsó dolognak, amit tenni akartam.

Van egyfajta íratlan elvárásként kezelt dolog, egy gondolat az emberekben, hogy ha valaki depresszióval, súlyos fóbiákkal, önbántalmazással és öngyilkossági gondolatokkal küzd, akkor felelősségük beszélni róla valakinek és felelősségük profi segítséget kérni. De, akinek fejében hasonló dolgok kavarognak, azok nem éppen felelősségre vonható emberek, nem abban az időszakban, periódusban, órában, percben, amikor rájuk tör mindaz, ami ellen küzdenek és küzdeniük kell, és abszolút nem gondolom, hogy rájuk kellene pakolni még azt a terhet is, hogy az ő hibájuk az, ahogy érzik magukat, függetlenül attól mit gondolunk, már csak azért is, mert a depressziós szorongás súlyosabb állapot. Van az a kommunikáció, az a fajta közlésmód, ami bizony hibáztatást sugall, aminek értelme nincs. Mondom ezt úgy, hogy beleestem ebbe én is, úgy is, hogy eszem ágában sem volt hibáztatni senkit.

Pedig nem hibáztatni kellene őket, hanem megérteni és megfogni a kezüket, finoman, ösztönözve segíteni, tapintattal, és méységes odafigyeléssel.

Ráadásul mi van akkor, ha kértek segítséget a maguk módján, újra és újra, és nem odafigyelő emberekbe ütköztek, hanem kritizálásba, ujjal mutogatásba? Mi van akkor, ha kértek segítséget, és amit cserébe kaptak még több félelem lett? Vagy rosszabb meg nem értettség és harag meg ítélet, hogy a depresszió csak divat, “biztos unatkozol”? Mi van akkor, ha a segítségkérés nem segít?

Elmondani valakinek, bárkinek a belső küzdelmeinket nagyon nehéz. Azt gondolhatnád, hogy a blogom Töredékeiben én megteszem, de ez nem igaz. A legmélyebb, valódi küzdelmeimről soha nem írok itt a blogon, és nem is beszélek róluk senkinek. Szinte soha. Talán kétszer tettem életemben, de egyszer hatalmas hiba volt. Soha nem lehet tudni, hogy a másik ember reakciója mi lesz és amikor egyszer már valaki cinikus poéncéltáblát csinált a lelked legmélyéről előtörő dolgokból, abszolút nem akarsz arról hallani, hogy még egyszer kiadd, elmondd azt, amivel valóban harcolsz ott bent. Rizikónak érzed. Ingoványos területnek.

Amikor ilyen részéhez ér az életem, amikor úgy érzem beleragad a talpam a sárba és nem bírok tovább haladni, mindig eszembe jut az a három mondat, ami évekkel korábban már egyszer megmentette az életem. Szavak, amiket eleinte nem hittem el, amiket a terapeutám naponta többször elküldött üzenetben – akár éjjel is – , amik végül mégis a bőröm alá kúsztak és átvették a nem vagyok elég, nem vagyok szerethető, nem érdemlem meg, semmi vagyok mondataimat.

Fontos vagyok.

Értékes vagyok.

Senki sem tökéletes.

Emlékszem elsőre azt gondoltam, mekkora baromság, ezt minek mondogatnám magamnak és az jutott eszembe, hogy ki a francnak lennék fontos, senkim nincs, se szerető szüleim, se barátok, akik nem a saját küszködéseikkel vannak elfoglalva jelenleg, se szerelem, ráadásul mélyen tudtam, hogy utóbbiról csakis én tehetek, mert én döntöttem el, hogy nem kell. Nem bírtam el. Pont azért nem, mert küszködtem.

Aztán amikor egy éjjelen nem tudtam aludni, rájöttem, konkrétan éreztem, hogy mit jelent az a három mondat valójában. Addig nem láttam. Hetek teltek el eddig a pontig, ahol minden nap megkaptam őket üzenetben. De ott végre, azon a sokadik álmatlan éjszakán megértettem. Akkor is, ha nem hittem még el igazán, értettem.

Magamnak vagyok fontos, önmagamért vagyok értékes és senkinek nem kell megfelelnem önmagamon kívül.

Megértettem, hogy akkor is, ha az emberek sokszor nem is értik min megyek keresztül és nem kapok tökéletes válaszokat tőlük, sőt, lesznek, akik gyári hibásnak, összetörtnek fognak tartani, törött szárnyú kis madárkának és akként akarnak majd kezelni, én nem vagyok sem defektes, sem eltört, megjavítani vagy kidobni való valami.

Ma már tudom azt is, hogy senki nem legyinthet rám, hogy túlérzékeny vagyok, és ezért nem számít, ami bennem van, mert biztos túlreagálom, és senki nem hitetheti el velem, hogy hiba van a készülékben, ezt csak én tehetem meg magammal.

Megláttam, hogy csak egy ember vagyok s, mint olyan, én az egyhelyben toporgás helyett folyton úton, folyton tanuló, sokszor hibázó is akár, de fejlődő és mindennek ellenére erős nő, ha az akarok lenni, ha azt választom. Én döntöm el ki vagyok, ki akarok lenni és ki leszek. Én dolgozom meg azért is, hogy valtozzak, javítsak magamon ott ahol kell, ha pedig segítségre van szükségem, a legigazibbat egyetlen helyről kaphatom meg.

Magamtól.

Ez pedig semmi mást nem jelent, mint, hogy ha kell, ha kicsuszik a talaj a talpam alól és nem látok kiutat akkor keressem meg a számomra megfelelő módját annak, hogy segítve legyek. Legyen az egy barát esetleg szakember, alapitvány, intézmény vagy akár online önkifejezés, kommunikáció, netalántán olvasása hasonló helyzetéből kijutott emberek történeteinek, sorstársak szavainak vagy bugyuta tevékenységek, amik nem engednek a mélybe zuhanni.

Az, hogy szükségem van ilyen “megfelelő módokra” vagy kis emlékeztetőkre vagy arra, hogy mondjam magamnak, hogy megérdemlem a jót, és szükségét érezni, hogy valaki fogja a kezem, azokon az éjszakákon, amikor minden szétesni érződik, nem gyengeség. Csupán normális emberi dolog.

Amikor pedig átölel a szeretet, másoké és a sajátom, olyankor még ha nem is tudok aludni, jól tudom, hogy a fájdalom, a sötétség elmúlik, de nekem nem kell vele mennem.

Szeretettel:

Ildikó

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."