Dolce far niente

Kitörölni a napi teendőket, kivenni egy nap szabadságot munkából, szerepeinkből, mindenből és csak ülni a Duna parton vagy elkocsikázni, motorozni vagy urambocsá eltekerni a hegyekbe, egy erdőig vagy a Balatonra, akár télen is, valalmi olyasmi, amit mindenkinek receptre írnék fel, ha tehetném, úgy kb kéthetente legalább. Csak ülni és nézni a hullámokat vagy egy folyó áramlását, a fákat, hallgatni a táncukat a széllel, a madárcsiripelések kíséretében majd megvárni az estét és a csillagoknak is köszönni, szerintem elengedhetetlen tevékenységnek kellene lennie mindannyiunk életében. Egyedül sétálni a természetben a telefon nélkül, a Facebook megvadult világa nélkül vagy csendben ülni az ágyadon, lélegezni, a csendet hallgatni, figyelni, befogadni, meditálni valami olyan, ami átformálja életünk. Azt, ahogyan a mindennapjaink rohanását, a stresszt, az élethez való hozzáállásunkat kezeljük.

Mikor fordult elő utoljára, hogy csak léteztél, és nem azon filóztál, hogy hogyan kellene élned, milyennek kellene lenned, elég jó vagy-e, esetleg megfelelő-e az amit teszel, és holnap mi lesz vagy azután?

Mikor fordult elő utoljára, hogy semmit sem csináltál? A semmit úgy értem, hogy nem tervezett, határidőnapló szerinti, kell és muszáj tevékenységeket halmoztál egy napba és úgy, hogy nem rohantál Á-ból B-be, nem ellenőrizted a telefonod, az e-mailjeid, nem mentél gyerekért jobbra-balra, nem hagytad, hogy bármi elvonja a figyelmed, beszippantson, felőröljön és eszedbe jutassa, hogy ezt is és azt is még tenned kellene.

Mikor fordult elő utoljára, hogy annyira elnémítottad az elméd, hogy semmire sem gondoltál? Amikor összpontosítottál egyetlen dologra, anélkül, hogy harminc másik az elméd hátsó részében játszó gondolat emlékeztetne arra, hogy ez is, az is még hátra van, rohanni kell, vagy azt, hogy ha ezt megteszed, akkor arra nem lesz időd, miközben azért még felugrottál Facebookra, hogy jelen legyél, meg megossz egy képet és likeolj random másik hatot Instán.

Az a “művészet“, hogy tényleg semmit se csináljuk azóta kezdett el igazán foglalkoztatni, amióta újra tanulok és amióta több munkát is vállalok egyszerre. Amióta arra adtam a fejem, hogy márpedig az lesz belőlem, aki lenni akartam akkor, amikor megértettem, hogy “erre születtem“. Mindegy mennyire őrültség sokak szerint majdnem negyven évesen ebbe (vagy bármi nagyba) belekezdeni. Mindegy, hgoy sokak szerint negyven éves korára az ember, már elérte a karrierjét, régen benne van, családot is alapított, nem önmegvalósít hanem csak él, mint Marci hevesen. Elég régen megtanultam belekakkantani mit mondannak mások, hogy vannak, akik meghatározzák szavaikban, amikben önmagukoz mérnek, hogy én mire vagyok képes és mire nem. Közben megtanultam lelassulni, megállni, kikapcsolni is. Megtanultam feladni a megfelelés őrületét, és olyan rendszerezzeten besorolni a fontosságot, önmagammal az élen, hogy kvázi irigylem magamat érte, ha nem én lennék én. Ugyannakkor megtanultam nem próbálkozni, tervezgetni, kontrollálni folyton, hanem hagyni az életet megtörténni miközben teszem a dolgom rendithetetlenul. Én nem próbálkozom többé, csinálom és kész. Megtanultam a hidegvérűséget és a türelmet is. Önmagammal szemben is.

Persze még mindig tanulom, a tudatos csendesítését az elmémnek, még mindig tanulom én is a semmittevést (sokszor nem megy) és azt, hogy megtaláljam az egyensúlyt a mai modern és rohanó világban való létezés és a lelkem között, ami természeténél fogva, magába szív mindent. Mivel tudom milyen iszonyú nehéz, meggyőződésem, mint ahogy írtam is korábban, hogy a semmittevés tehát, valami felsőbbfokú művészet lehet.

Valóban nem tenni semmit ugyanis baromi nehéz.

Elhagyni mindent, amit megszoktunk, a jó öreg barátunkat az aggodalmaskodást, a napi stresszforrásokat, kilépni, eltűnni és csak örülni annak ahol épp egyedül vagyunk épp valahol, nem olyan egyszerű ám, de annál felemelőbb. Ha egyszer megízleli az ember, többé mindig akarni fogja. (Uh, ez sok más dologra is, igaz – sicc – ).

Egy olyan világban, ami arról szól, hogy mindent minél gyorsabban, többet minél többet még gyorsabban, a semmit csinálása, olyan távolinak, lehetetlennek tűnik sőt bűnnek érződik sokunk számára. De hiába hisszük azt, hogy, ha megállunk, eltűnünk egy napra, akkor lemaradunk majd valamiről, hogy ha egy percre is kilépünk a mindennapokból, akkor kiesünk a játékból, ez nem igaz. Pont az ellenkezője az.

Amikor kiszállunk végre egy picit, akkor, olyan mintha mi megálltunk volna az élet nevű filmben és annak többi kockája felgyorsítva pörögne. Előtűnik az ember, elkülönül. Amikor nem csinálunk semmi különöset csak ülünk egy erdőben a réten és a faleveleket bámuljuk, akkor segítjuk az elménk megtísztulni, újra fókuszálni. Előcsalogatjuk, a mélyre taszított rejtett kretivitásunk, a természettel együtt való áramlásunk. Helyet adunk a megpihenésnek, erőgyűljtésnek, mielőtt megújjult erővel, újra motiváltan belelkezdünk abba, amibe kell. Ugyannakkor ezek az eltávolodások amikben a semmit választjuk cselekedetként, megvilágosítást is adhat arról, hogy mi az az életünkben, ami feleslegesen szív el energiát, amibe nem kellene fektetnünk időt, szívet, lelket.

A semmittevés olyan, mint egy mély levegő. Valódi lélegzés, ami tudatos, kontrollált, íránytott nem pedig csak szükséges.

A semmit csinálás azért nem olyan egyszerű, nem arról szól, hogy ülünk és nézzük a fehér falakat otthon, inkább arról szól, hogy bárhol vagyunk akarattal inkább a csendre és békére koncentrálunk semmint a folytonos rohanásra életünkben és elménkben. Az idő, amit erre a tevékenységre szakítasz, lelassullást, megállást jelent, hogy a jelenben legyünk, anélkül, hogy arra figyelnénk, hogy mi lesz a következő lépés, teendő, és ez az ami felszabadító benne. Ahogy pont ez az, ami arra inspirál, hogy ösztönösen merre menj.

Tehát lazíts. Élvezd a semmittevés könnyedségét, majd állj fel és tedd meg a következő lépést.

Szeretettel:

Ildikó

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

8 thoughts on “Dolce far niente

  1. “Élvezni a semmittevés könyedségét…” ez az amire naponta töbször koncentrálok, évek óta.
    Ez az ami napjainkban életünkböl kimarad,
    mert a semmittevést sokszor jobban akarni kell mint bármilyen cselekvést.

    Kedvelés

  2. Pont ilyesmit érzek én is. Így lehet menet közben feltöltődni. Én is járok egy OKJ-ra 40 évesen, és két munkahelyem van, de szerencsére mindkettőben vannak holtidők. 🙂

    Kedvelés

  3. Ez is egy szuper írás, de jó hogy belefutottam. A totális semmittevés szerves része a totális hallgatás is, azaz az hogy nem mondunk és nem irunk semmit senkinek. Nagyon nehéz nem tenni semmit és én nem szólni, de érthetően nehéz. Miként az egyszeri filozófus is megaszonta, a semmi semmisít. Egy másik szerint pedig “esse est percipi” azaz létezni annyi mint észlelve lenni, na de az aki nem nyilvánul meg, nem észlelhető.

    Kedvelés

      1. Engem is feltölt de csak olykor és csak egy ideig. Azután elkezd hiányozni a kinti világ, az emberek. Úgy vagyok ezzel akár József Attila, egyszer elér az ezüst élet, máskor meg hiányzik valami, talán az hogy arcom ne csak önmagában fürödjön.

        Kedvelés

      2. Nyilván csak egy ideig. Nekem külön szükségem van viszont a teljes csendre, miután sok volt számomra az emberekkel való interakció. Ez előfordulás munkából adódóan is. Ilyenkor -amikor úgy érzem túl sok volt – kell az ilyen csend, aztán meg egy vagy több jó könyv. 😊

        Kedvelik 1 személy

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.