Az egyetlen dolog, amiről nem fogok írni

Minden írónak – legyen az egy kis blogger, mint én vagy egy könyveket gyártó tollforgató – van egy (vagy több) olyan dolga, olyan valamije, amiről nem fog írni, amit véd, amiből nem lesznek szavak, ami csak az övé. Még az olyanoknak is van ilyen, akik magánéletükről gyártanak szöveget. Sőt, az olyan íróknak is van tabu témájuk, akik az intimitásról és gossipről írnak a legnyitottabb módon.

Azt tapasztaltam, hogy azoknak az íróknak, akiket a leggátlástalanabbaknak ismerünk, akikről úgy tűnik aztán tényleg mindenről írnak és semmit nem tartanak vissza, semmitől sem riadnak meg, nekik is van egy olyan dolguk amiről nem írnak őszintén vagy sehogy és ez a legbelsőbb énjükkel kapcsolatos a legtöbbször és valamennyivel ritkábban szaftosabb bűneikről szól. Azt is megfigyeltem, hogy vannak, akiket abszolút nem érint meg, ha például bármilyen szexuális szokásról, dildókról, hogy hogyan és mit lehet esetleg kellene, vagy fantáziákról kell írniuk, de például képtelenek lennének írni bármit arról, amit éreznek, úgy igazán ott bent, a lelkük mélyén. Lehet úgy vannak vele, hogy amiről írnak, azok dolgok, amiket mindenki csinál, és a fél világ vagy annál valamivel több csak álszent, álprűd vagy visszafogja magát szavakban a szexualitással kapcsolatban, pont úgy, mint a szexben magában. Én, ennek ellenére azért suttogva bevallom, van, hogy csodálva olvasom őket. Mármint azokat akik a szexualitásról írnak. Leginkább amikor olyan egyszerűséggel fejezik ki magukat a legkacifántosabb szexuális helyzetekről esetleg problémákról, mintha azt írnák le, hogy Mari lement a boltba kenyeret venni. Persze nyilván akik jól írnak – és nem csak a szexről -, tudják, hogy mikor és hogyan kell a nevén nevezni a dolgokat és mikor nem kell leírni valamit. Ezt amúgy több blogger és már ismert író is megtanulhatná, írjon is bármiről, köztük én is.

Erősen, tisztán, egyenesen leírni amit kell, és nem leírni, amit nem kell.

De hagyjuk a szexfirkászokat (minden tiszteletemmel persze), nem erről akartam írni, nem ez az amiről sohasem fogok a blogon megnyilvánulni, bár nem szokásom, de ugye ki tudja. Mindenesetre nagyon kevés dolog tud zavarba hozni, de azért vannak olyan témák amikről nem akarok sem tudok írni. Gondolhatod – ha régóta olvasod a blogom -, hogy ugyanmár, hisz a halálról, gyászról, alkoholról, rossz társaságról, a gödör mélyéről és arról, hogy mi minden voltál már, olyan nyíltan írtál, hát, hogy lehetséges mindez? Úgy, hogy van olyan téma, ami nekem is tabu, mindegy, hogy általában mennyire van kb. mindenről szófosásom.

Vannak, akik félre hiszik, hogy azért írok online, vagy általában ír egy blogger személyes blogot és azért gyárt tartalmat érzéseiből, gondolataiból, azért sztorizik, mert magányos vagy figyelemre éhes. Ez főleg a profibb bloggerek esetében hatalmas téveszme. Találkoztam olyannal is, aki azt gondolta, hogy egy blogger imádatra vágyik, megerősítésre, visszaigazolásra külsejével és személyiségével kapcsolatban és ezért blogol. Mások nevében nem beszélhetek – bár több személyes blogon író emberről tudom, hogy ezekről a dolgokról esetükben sincs szó -, de én csak akkor tudom írni a blogom és csinálni mindazt, ami vele jár, amikor pont nincs szükségem ezekre a dolgokra. Amikor megerősítésre, szeretetre, mások véleményére és folytonos visszaigazolásra volt szükségem, akkor egy évi nem blogot írtam, hanem pszichológushoz jártam, mert nem voltam rendben itt bent. Én csak úgy tudom vinni a személyes blogom, a Töredékeim részt is és az egészet, ha rendben vagyok önmagammal. Csak így tudom valóban jól csinálni, úgy, hogy nekem jó legyen és így tudok adni is vele.

Csakis ép emberként lehet nyilvános, személyes blogot írni, legalábbis jól, úgy, hogy igazi öröm legyen, és úgy, hogy az ember ne vegye érzékenyen az őt ért esetleges negatív, vagy épp direkt bátó, kemény, rosszindulatú kritikát, véleményt, személyeskedést esetleges ócsárolást.

Az internet nem felejt, nem bocsát meg egyetlen apró hibát sem, és sokszor kegyetlen is. A sok beszólás, személyeskedés, ami egy lányt, nőt érhet bloggerként majdnem olyan szívtelen lehet, mint a divatvilág, amiben tiniből nővé értem, s ami mégis a tenyerén hordozott, ha a játékszabályai szerint léteztem. A bloggerkedés nagyon sok szempontból hasonló, csak itt nem híres tervezők és fotósok esetleg divatmagazint szerkesztők vagy castingosok, ügynökök és más modellek szólnak be, hanem vadidegen emberek, akikhez többnyire zéró közöd akarod, hogy legyen, akiknek nem kell, hogy tetsz. Előbb-utóbb még a legkedvesebb, legszimpatiksabb Hófehérke lelkű bloggert is megtalálja valaki, aki hangosabban püföli a betűket a telefonján vagy a számtógépén, mint azt kellene. Ez elkerülhetetlen, a játék része. Ha a blogger nincs rendben magával, és ha megoszt mindent határok nélkül – nem állít falakat és szabályokat -, akkor nem fogja tudni kezelni a személyeskedéseket, a komment-kegyetlenkedéseket sem magát az online létet. Ha egy blogger nem ismeri magát jól, nem fogja tudni mi az amit elbír és mi az amit nem, és félő, hogy nem fogja tudni magasabb szintre vinni a blogját, azt amit csinál egyébként, úgy eleve az élet bármely területén.

Eléggé edzett vagyok tehát, a szépségipar “legsötétebb kiképzőtáborának” köszönhetően, és ezért sokkal kevésbé érdekelnek az emberek, az idegenek vélekedéseikkel és tüskéikkel, mint azt sokan hihetik rólam, de van, hogy így is sokká válik az online jelenlét. Nemrég volt is erre példa, le is léptem egy hónapra. Valójában nem az zavart, hogy egy-két önjelölt okos beszólt nekem, miközben elhitte, hogy a személyeskedés, az nem az, hanem értékes kritika vagy azt, hogy a véleményük rólam, számít nekem annyira, mint nekik, de legalábbis valamennyire. Inkább az bántott ahogy láttam máshol a saját ajtómon kívül, mennyire vadul, kegyetlenül egymásnak esnek emberek, gyűlölnek, ítélnek, bosszúból ócsárolnak nem állnak meg semmi előtt sem.

Sokszor érzékeny és megértő szavaim mögött van egy énem, akinek valójában hatalmas a leszaromsága az őt ért rikácsoló gonoszkodások ellen. Ha kiakadok az online térben, akkor inkább azért, mert zavar, hogy szerteszét, különböző hírek, posztok alatt olvasom, felnőtt elvileg civilizált emberek iszonyú ostoba és sokszor gonosz, rosszindulatú megnyilvánulásait. Néha én szégyellem magam és kérek elnézést gondolatban, amikor olvasom, ahogy nők támadnak nőket, hogy “biztosan megérdemelte a ribanca, ok nélkül nem ütnek meg senkit…” , rosszat kívánnak például nemi erőszakot, bántalamzó szerelmet vagy, vagy csak simán támadnak egy másik nőt, mert az támadhatónak tűnik esetleg gyengébb intellektuálisan vagy instabilitást mutat lelkileg.

Tudom, ne olvassak kommeteket, vagy olyan posztokat, amik erről szólnak, okos tanács, köszike, de ez nem mindig ilyen egyszerű, nem mindig kerülheti ki az ember bloggerként, de emberként sem.

Sokszor gondolok arra, hogy az emberiség nem az, aminek szeretném, sem, lesz soha az aminek érdemesebb lenne lennie, amikor sok hasonló brilliáns odaböfögést, gonoszkodást, más kárára örömöt, más tragédiáin csámcsogást, nevetést és akarattal bántást látok, akár az internet világán kívül is, a nagybetűs való életben. Komolyan mondom agyament mennyire el tudják ereszteni a vadállatukat az emberek.

Semmi kontroll, méltóság, fegyelem, nem beszélve az udvariasságról, odafigyelésről, kedvességről a szeretetet már említeni sem merem.

Ez tud sok lenni nekem olykor, és ezzel egyébként az életben is így vagyok, nem csupán online térben. Én nem bírom lenyelni a fentiek hiányát és a rosszindulatot az eszetlen gyűlölködést, vádaskodást, egymás bántását sem. S amikor soknak érzem a dolgot, lelépek. Eltávolodom. Egy időre csak, amíg “megemésztem” az élményeimet. Kikapcsolom a netet, a telefont, annak a néhány embernek akik az “én embereim” elmondom, hogy feltöltődésen vagyok, ők már ismernek, tudják, hogy ilyenkor hagyni kell, nem kérdeznek, nem megyünk együtt vacsizni, tiszteletben tartják a csendemet, a többek meg ilyenkor nem nagyon érdekelnek. Úgy is meg tudom tenni ezt az eltávolódást, hogy dolgozom rendesen, élem a hétköznapjaim, esténként otthon olvasok – ilyenkor valahogy mindig valami klasszikust keresek -, csendben elvagyok, filemzek, nincsenek nehéz párbeszédek, komplikált dolgok kiveséze. Van, olyan is, hogy elutazom egy hétvégére vagy hosszabb időre, egyedül esetleg a párommal, nem számít a hol, csak az, hogy ne érezzem és figyeljem, ne kerüljön a látóterembe az, ami toxikus lehet és ennyi ilyenkor elég, nem is kell több nekem. Aztán elengedem az egészet, van, amit el is felejetek, majd megújjult erővel újra “harcba szállok a gonosz ellen”.

Mert annak ellenére, hogy mennyire utálom az emberi gonoszságot, ostobaságot és rosszindulatot, bloggerként szerintem fontos, nem teret engednem neki, ha látom az online térben, a saját blogomon úgy és akkor írhatok róla és arról, hogyan lehetne másként is, annak reményében, hogy van értelme, ahogy és mikor csak akarok.

Szóval evidens, hogy nem ez az amiről sosem fogok firkálni, ugye? Persze nem fogok más embereket megszégyeníteni, írni róluk, hogy fúj, de gonosz, meg de ítélkező és rosszindulatú vagy buta szerintem, mert abban hiszek hogy érdemesebb egy jelenséggel foglalkozni, mint személyekkel meg nem is stílusom személyeskedve, indulattal vagy bárhogy másokat kivesézni, kibeszélni, nem értem mi értelme.

Írónikus lehet, hogy egy blogger, aki személyes blogon firkál, azért a való életben annyira nem nyílt a szavakkal. Nem vagyok prűd vagy szégyenlős a valóságban sem, de nem mondok ki, nem mondok el mindent. Azoknak sem, akik a legközelebb állnak hozzám. Már nem. Ez egy nagyon nagy lecke volt életemben, nem csak a szeretethiányból fakadó közléskényszerről, ami nem feltétlen bizalmat jelent, és a közvetlenségről olyanokkal is, akiket alig ismertem, hanem az emberekről, az empátiájukról, a tiszteletről, a rosszindulatú kavarásokról, az alap morális mércékről, és a bizalmatlanságról. Sokkal visszahúzódóbb vagyok, mint azt sokan gondolhatják, amikor engem olvasnak, vagy egy-egy fotón látnak, sőt, amikor megismernek és beszélgetni kezdenek velem, mert nyílt, segítőkész és kedves közeledésemet, a figyelmetlenebbek felcserélik valamire, amivel nekem nincs dolgom.

Tehát mi az én tabu témám?

Kényelmesen beszélek és írok érzelmekről, azokról, amiket megéltem már, amiken keresztül mentem, és már régen lezártam, de ritkán írok a jelenbeli érzéseimről, a jelenemről magáról, a magánéletemről, családomról, munkámról, projektjeimről, terveimről szinte egyáltalán nem. Nem tudom a mindennapjaimat, a mostomat odaadni és nem is akarom.

Vannak írások a blogon, amiket hosszú évekkel ezelőtt írtam, amik itt maradtak ugyan, de szinte semmit nem ismerek már fel belőlük. Aztán vannak olyan írások, amiket szintén évekkel korábban írtam meg és a várólistán figyelik, hogy mikor teszem őket nyilvánosság számára is olvasható állapotba. Régi érzések, régi pillanatok, amik megmutatni akarják magukat, fájdalmak, amiket már nem érzek, amik kimondva, elolvasva akarnak lenni mégis, mert keresik, hátha van, aki ott tart, ahol azok a szavak megálltak bennem. Azt hiszem a legfurcsább része ennek az egész személyes blogot firkálásnak az, hogy vannak emberek, akik azt gondolják ismernek. És talán egy pici kis végletben lehet, hogy igen, de, mint minden előadó, egy blogger is csak egy vagy néhány oldalát mutatja, adja ki, adja át és szerencsés esetben ezt tudatosan, tiszta határokkal, és kereteken belül teszi meg.

Sok dologról nem írok tehát. Nem a jelenben megélt magánéletemről, a hétköznapjaimról, a barátaimról, a most megélt fájdalmakról és kudarcokról, sikerekről, veszteségről, problémákról, nehéz döntésekről és azokról a dolgokról, amik jelenleg túl valódiak az internetre. Igen, van ilyen is. Ebben pedig megerősít minden olyan periódus, amit az internet világától távol élek meg, ahol nem jelentkezem be napközben vagy esténként. Legutóbbi egy hónapig tartott, ahol leszedtem a Facebookot a telefonomról, a telefont pedig az éjjeli szekrény fiókjában hagytam napokra. Onnan vettem észre, hogy van telefonom, hogy vibrált a fiókban amikor lemerült. Van egy élet, amit élek, ami nem alkalmas online fogyasztásra, amit, úgy érzem, meg kell tartanom magamnak. Ha mindent kiadnék, ha mindent mutatnék, ha minden percem és történést megosztanám, akkor úgy érezném, hogy nem lennék más csak egy online termék .

Szeretettel:

Ildikó

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

14 thoughts on “Az egyetlen dolog, amiről nem fogok írni

  1. Néhány évig én is vezettem blogot, többet is, de ma már csak olyan témáim maradtak amelyekről nem fogok írni. Talán csak egy kivétellel – erről még van fenn egy bejegyzés.

    Hogy mi ennek az oka? Az hogy amiről lehetne (szabadna) írnom, nem tartom elég érdekesnek, amit érdekesnek tartok, arról nem írhatok.

    Ami ezt a kérdést illeti, engem egy troll sem tudna visszatartani az írástól, egyrészt mert nem érdekel a véleményük (egyedül értékes emberek véleménye érdekel) másrészt mert én ezeket az ember alatti lényeket megtanultam kiosztani. Én igenis a visszavágás majd a teljes elhatárolás híve vagyok, mert ez az egyetlen mód arra hogy az agresszív jellemzavaros egyén valamit tanuljon is miután támadásba lendült. Ehelyett mi történik? Az össznépi ostobaság miatt ez a világ már úgy néz ki, hogy abban a rossz kölöknek mindent szabad, nehogy megsérüljön az a szegény kis lelke, eközben amikor jó gyerek védi magát a bully-val szemben, ő lesz az akinek lehúznak egy jó nagy fülest.

    Az egyén jósága illetve jóra való törekvése egyébként sem elég nyomós faktor jövőnk és az emberiség megmentésében – ha így lenne akkor a világ nem azon jövő felé haladna ami felé halad. A jóság az valami olyasmi amit társadalmi szinten is a megtámadottak ellen fordítottak, hogy összezavarodottan asszisztáljunk saját ellenségeinknek. Csak meg kell nézni hogy ennek eredményeként miként pusztul saját fajtánk és saját kultúránk.

    Ha a jóságba nem férne az erő, és nem férne olyasmi mint jogos önvédelem és önvédelmi harc, akkor nem lettek volna végvárak sem. Akkor elég lett volna egy-két széplelkű bárd, aki ügyesen hátra maradva és kivonva magát a konfliktusból, örvendezvén saját széplelke felett, szépen végignézni ahogy a török sereg beveszi a várat.

    Kedvelik 2 ember

    1. Senki nem állította, hogy a jóságba nem fér erő. A jóságba szerintem pont hogy sok erő van, benne van a kiállás, másokért felszóllalas, védelme az embereknek akár olykor erősebb tettekkel is.
      Én akkor is megteszem, ha tudom, hogy ellenem fordulnak majd. Akkor is, ha nem látványos és az illető aki mellett kiáltok nem is tud róla, mert mondjuk a háta mögött is megteszem. Ez a fajta jóság – ha lehet annak nevezni, bár szerintem inkabb igazságosság – nem a tetszelgesről szól.
      Ugyanakkor a rosszindulattal, gúnnyal, ítélkezően kiosztás – ami ma nagyon divatos – szerintem nem fér bele. Az eszköz, a hogyan igenis fontos, hisz azok vagyunk mi, rólunk árulkodik a Hogyanunk.
      Azt, hogy ki értékes és ki nem nem biztos, hogy egységesen egyetlen ember kijelentheti hisz lehet te nem ítéled meg értekesnek xy-t személyes ellenszenv vagy bármi miatt, ami neked nem tetszik vele kapcsolatban, de ettől ő meg lehet értékes ember, csak szerinted, neked nem az.
      Az a hozzállás, hogy vannak “ember alatti lények”, nálam alsóbbrendűek, én felettük állok stb, pedig szintén nem vall jóságra, egészséges értekrendre sőt sok pszichésen zavart viselkedés alap pillére. Nyilván nem érzem magam egy szinten intelligenciában azzal aki nyilvános posztok alatt szapul, megaláz, gúnyolódó másokkal vagy rosszat kíván másnak, de nem azért mert elhiszem, hogy én több vagyok meg jobb – ilyenek nem szoktak valahogy eszembe jutni, nem méricskélni szoktam az embereket – , hanem azért, mert egyszerűen lehet másképp szocializalodtam, többet tanultam, jobban hasznosítottam tapasztalataimat, amik talán színesebbek, esetleg érzelmi intelligenciam talán életem eseményei, természetem miatt magasabb vagy én másképp erősebben fejlesztettem magamba (mert ez megtehető). Én ezt nem úgy ítélem meg, hogy a másik alacsonyabb rendű, hanem úgy, hogy még nem tart ott ahol én. Aztán vannak olyan emberek akik szintjén meg én nem tartok. Mind útközben vagyunk, nemigaz? .
      Viszont, ha valaki zaklató, bántalmazó, rosszindulatú, gonosz azt azonnal törlöm minden létező platformon, ahol jelen vagyok. Azt sem állítottam soha, hogy bármilyen troll vissza tud tartani az írástól, nem tudom melyik írást szeretőt tudná, aki valóban lüktet a tollal, nekem ők semmik viszont abszolút nem jellemem olyanná válni, mint ők.
      Egyébként a posztom alapján miért a jóság elemzése jutott eszedbe?

      Kedvelik 4 ember

      1. Válaszod első olvasása alapján úgy tűnik, hogy sok mindent beleolvastál kommentembe amit nem volt szándékomban beleérteni. Remélem itt tisztázni tudom ezek nagy részét.

        Kérdezed hogy “Egyébként a posztom alapján miért a jóság elemzése jutott eszedbe?”

        Írásod hossza és komplexitása miatt nyilván nem lenne alkalmam annak egészére reagálni, így csak azon pontjaira koncentráltam, ami éppen akkor foglalkoztatott engem is.
        Nem csupán e bejegyzésedre reagálván asszociáltam a jóság témájára, hanem általában blogod olvasva, és nem a jóság mint olyan elemzésének szántam hanem mintegy visszautaltam fenti bejegyzésed azon részeire amelyben leírod mi az ami olykor visszatart az írástól.

        Azért is a fókusz ezen, mert blogod tartalma és stilusa is tükrözi hogy egy jóakaratú és intelligens ember vagy, és ez objektív definíció szerint olyan jellemvonásokat foglal magában, mint igazságosság, szociális érzékenység, empátia, jóindulat, jó szándék, jóakarat, segítőkészség, kedvesség, stb, és mert minden egyes bejegyzésed mögött az arra való törekvés érződik hogy megmaradj eme definíció keretein belül. Számomra pedig a kedvesség mint olyan csak másodlagos és csak annak jár aki eleve normális ember módjára és tisztességesen nyilvánul meg.

        Egyébként pedig nem a jóságot mint olyat elemeztem, hanem arra próbáltam utalni hogy a tisztességre való törekvésünk nagyon sokszor a visszaélők malmára hajtja a vizet, akik eme törekvést kihasználva előnyökhöz jutnak – nemcsak a netes ideológiai harcban, hanem odakint is. A minden áron békességre törekvés egy téves morálfilozófiai beidegződés ami a nem hosszú távon végzetes lesz mert ennek hatása valós világunkban is lecsapódik.

        Az amire én jóságként utaltam, Te igazságosságnak nevezted, de lényegében egyre gondoltunk. Nevezhetjük tisztességnek is.

        A fenti kommented egyébként is arra utal, hogy lényegében e ponton is egyet értünk (bár lehet hogy tévedek) csak annyi a különbség hogy Te másként definiálod a “troll” kifejezést mint én, és úgy véled hogy ha valaki visszavág attól olyanná lesz mint a támadó, szerintem pedig nem.

        Te ezt írod: “Ugyanakkor a rosszindulattal, gúnnyal, ítélkezően kiosztás – ami ma nagyon divatos – szerintem nem fér bele.” Szerintem pedig nagyon is, sőt, kiváltképpen ha az igazságosságot tekintjük.

        Hogy mi fér bele a verbális önvédelmi harcba és mi nem, én e tekintetben nem fontolgatok és nem méricskélek. Minden az adott helyzettől és kontextustól is függ. A rosszindulat észrevétele és kimutatása nem rosszindulat, hanem önvédelmi fegyver. Sokszor éppen az irónia az egyetlen eszköz ami által tükröt lehet tartani, de van amikor a jogos felháborodás és igazságérzet az ami természetesen kidübörög az emberből.

        Más szóval, a nagyágyúval lövöldözőket a karddal hadakozó lovag nem állítja meg.
        Ha egy bejegyzés alatt valaki előáll valami rosszindulatú komment-tel, akár durvasággal, akár provokációval, egy jókora hazugsággal, vagy egy jól elhelyezett érvelési hibával, én visszavágok. Ha provokál, kimutatom hogy provokál, ha hazudik és/vagy hibásan érvel, rámutatok arra hogy hol és miként teszi. Ha személyeskedni és gúnyolni kezd, onnantól kezdve blokkolom vagy kizárom.

        Ettől még nem változik valaki jelleme, nem válik sem rosszindulatúvá, sem trollá. Ugyanakkor ez az egyetlen módszer ami elveszi a kedvük attól hogy ilyesmivel próbálkozzanak, akár az adott helyen akár máshol. Vagy legalábbis megnehezíti a dolguk.

        További félreértés forrása az a gyakori jelenség, hogy a blogger valami konkrét esetre gondol, amikor egy általánosabb megjegyzést tesz, de ezt minden olvasó a maga tapasztalatára vetítve értelmezi, ám a két tapasztalat illetve amire konkrétan gondolunk teljesen különböző lehet.

        Az én tapasztalatom mind a blogszférában mind a szociális médián más mint a Tiéd, mert én elsősorban közéleti témákra koncentráltam, és innen ered a megjegyzésem hogy a csendes, nem ítélkező és nem hadakozó többség béketűrése addig csendes és addig béke, amíg a tisztességes fél visszavág, nos akkor a néma cinkosok nagyon gyorsan megszólalnak, vagy egyenest a védekezőt elmarasztalva vagy a konfliktus minden oldalát egyszerre. Egy olyan általános ítélkezés ami egy kalap alá sorolja a támadót és védekezőt, csak a támadókat segíti, és nem nehéz megjósolni hogy mi lesz ennek a vége.

        Nagy divat manapság a konfliktus minden oldalát egyaránt elítélni, sőt, sokszor a védekezőt leinteni, és ezzel az erényt a kapituláció irányába definiálni. Ez a téves morálfilozófiai alap pedig arra való motivációként szolgál hogy “odakint” is kapituláljunk. Óriási ennek az ára, a jövőnk fog rámenni.

        Ebből pedig egy további következtetés ered: a tipikus rosszkedvű blogger nem ugyanaz mint az üres fejű rosszindulatú troll, az előbbi nem azért bocsátkozik vitába másokkal mert nincs jobb dolga hanem azért mert aggódik, mert érzi sőt tudja hogy gyerekei már másod/harmadrangú elnyomottként, jogfosztottként tengetik majd életük, saját országukban, azt is csak akkor ha az idegen népek akik jogot formálnak arra hogy bárhol letelepedjenek, egyáltalán engedik majd utódainkat túlélni. De a nyugati “szabad világ” által fenntartott cenzúra nem engedi meg az efféle témákban aló csatározást, egyedül a rosszindulat és ostobaság számára van csak hely. Úgyhogy óriási a tét és óriási az ok az elkeseredésre.

        A tisztességes de jóhiszemű, becsapott tömegek gáláns béketűrése eredőjeként a rosszindulatúk és belső árulók ma már eluralták az egész internetet és a valóság szféráját is, amire rá fog menni a jövőnk. Ennek mikéntjébe és további részleteibe nem megyek bele, és abba sem hogy egészen pontosan kik azok a támadók és miért támadnak, mert ez az a valami amiről pedig én nem fogok írni.
        (Javaslom Oriana Fallaci olasz írónő/újságírónő munkáit e témában).

        Tehát a fentieket és korábbi kommentem nem a Te személyedre vonatkozóan írom és írtam, hanem beszélgetésként, asszociálva a bejegyzésed egyes pontjaira. Tisztellek amiért Te is beszállsz ebbe a harcba, és szükséges is, mert az aratók már nagyon kevesen vannak. Már-már utolsó mohikánok.

        Ami pedig az “ember alatti ember” kifejezést illeti, nagyon is üt és nagyon is valós – egyébként pedig maga a kifejezés Jókai Anna írónőtől származik.

        Kedvelik 1 személy

      2. Uh, köszönöm a szép hosszú es komplex válaszod, hogy erre időt szántal.
        Erre gyorsan reflektálok mielott elfelejtem:
        “Te ezt írod: “Ugyanakkor a rosszindulattal, gúnnyal, ítélkezően kiosztás – ami ma nagyon divatos – szerintem nem fér bele.” Szerintem pedig nagyon is, sőt, kiváltképpen ha az igazságosságot tekintjük.” – nekem szemely szerint ezzel az a bajom, hogy a roszzindulat es ítélkezés negatívan ertve ebben a kontextusban számomra nem igazsagos, nem tisztesseges. Es engem nem erdekel, hogy velem szemben álló sem az.
        Regen nem erdekelt semmilyen eszköz, semmilyen durva kimondott igazság, ami esetleg nagyon melyen fajhat masnak, mett az volt az igazsag. Nen az enyem, tényként, altalanosan. Idokozben viszibt megtanultam, hogy az igazság nem mindig a legfontosabb es az igazsagossag nem mindig kivitelezhető. (Dolgozom egy irason ezzel kapcsolatosan egyebkent).
        Mobdok egy peldat blogger tapasztalatkent. A dekoltázsos írásomra nagyon sok szemetkedest ksptam Facebookon es itt is kommentben. Kurvaztak, ítéltek ferfiak es nők, “anyad minek szult meg”, es sokan nagyon kegyetlenul nekem estek. Nem viselt meg, számítottam ra, de neha azert a hirtelen düh elkapott egy-egy aljas kommentre, ami nem trollkdas volt, csak rohadék stílusú. Nos, kiderult, hogy a bekes harcos kis bloggerke bennem egy szavakat hidegvérű kegyetlenseggel használó is tud lenni, aki cinikusan visszavág, oda ahová faj. De en ezt nem szeretem, csak azert, mert kepes vagyok ra. Neha eloveszem, de nem a rosszindulat es itelkezes vezerel, hanem simán az, hogy ne engedjem magam a foldbe tiporni.
        Uresfeju, roszzindulatu trollokat válaszra meltatas nelkul tiltom, kivéve, ha epp kivancsi vagyok (a termeszetere) vagy epp ugy dontom viszem a kommentekkel a posztom elérését. Egyetlen hasznuk a trolloknak ez. Persze kesobb a baromságaikat vagy ha elfajul lathatanna teszem vagy tiltom a francba az embert. Ez csakis a bloggerségről szól, mármint, ha engedek 1-2 ilyen szitut. Amugy mai napig van troll követőm, aki meggondolta magat es nem szol mar be, csak csendben olvasgat, figyel, likol ezt-azt, de korabban határozottan trollkent jött hozzam, hogy ő most aztán ‘jolmegaszongya’.
        Nem tűröm az erőszakot, a bantalmazast, verbálisan sem engedem szólok, ha tapasztalom, akkor is, ha nem ellenem van. Es sokszor azert egy olyan szintu cinizmussal avagy iróniával szólok, hogy az kinyitja a bicskat. De azert látom mikor nincs értelme az, igazsag neveben megszolalni. Altalaban a total psziches torzultsagban élő, személyisegzvaros embereknel felesleges idopazarlas. Ez pefig nem felmentesük nekik, csak szeretem magam es van, hogy ugy dontok nem megyek valamibe bele, ami energist sziv el.
        Fallaci munkáját jól ismerem, kozel 20 eve élek Olaszországban, ő az egyik legnagyobb olasz újságírónő es nagyon jól írt, iszonyu tehetseggel es tudassal, ezt elismerem, de nem szeretem őt kulonosebben – ha ilyet lehet mondani valakire, akit személyesen nem ismer az ember – , nem sokak szerint rasszistának mondható nezetei es ideologiái miatt, hanem inkabb, mert akárhány interjút, videót, riportot láttam vele, láttam pszichés problémait is, a mindennel nagyobb haragjat és valamifele negedes gyuleterzest, amit úgy éreztem kedvelt. Egyszeruen nem keltett bennem jó érzést emberi szinten. Az, hogy kb anyanyelvi szinten beszelem a nyelvet amit ő, talan másképp adja át őt, nem tudom. Ninel mélyebben figyeltem arra amit mondott, annal jobban nagyobb tavolsagot akartam tőle. Sokszor olvasom rola, hogy vitathatatlan tehetseges, de toxikus személyiség volt ő. Ettol fuggetlenul hires riportjait olvastam, ahogy könyvei közul is parat es volt, amit elismeroen elveztem.
        Attol, mert egy kifejezés Jókai Annától származik, vagy bármelyik írónőtől mi tortenik? Biztosan ezert valós? Sokan hiszik magukat felsőbbrendűnek, többnek, értékesebbnek a masik embernel nem tenykent – hisz egy eroszakos gyilkosnal nyilvan többet ér egy normális barki -, hanem elnyomas, eltiporas, nekem mindent, tobbet szabad, en tobbet erdemlek ezert a madikkal, akit kevesebbnek hiszek barmit megtehetek szinten. En ebben nem hiszek.

        Kedvelik 2 ember

  2. “Amugy mai nspig van troll követőm, aki meggondolta magat es nem szol mar be, csak csendben olvasgat, figyel, likol ezt-azt, de korabban hatarozitran trollkent jött hozzam, hogy ő mist aztán ‘jolmegaszongya’.” – Ugye ez nem rólam szól?

    Kedvelés

  3. Én is köszönöm a rám szánt időd, gondolatébresztő soraid, és köszönöm kedves szavaid is.

    Remélem nem baj hogy megint egy hosszabb agyalással állok elő, de nem láttam egyéb módot arra hogy a még mindig meglévő félreértéseket tisztázni próbáljam.

    E kommentedből is az jön le nekem, javíts ki ha tévedek, hogy valamiért sok mindent beleolvasol a mondandómba és ennek megfelelően úgy értelmezed mintha én rosszindulattal kezelném az ilyen eseteket és hogy erre biztatnék másokat. Pedig én sehol nem írtam olyasmit ami efféle félreértésekre ad okot.

    Illetve egy kivétellel, de azt sem szándékosan tettem. Csak most vettem észre, a legutóbbi kommented elején újra idézett szövegrészből, “Ugyanakkor a rosszindulattal, gúnnyal, ítélkezően kiosztás – ami ma nagyon divatos – szerintem nem fér bele.” hogy szépen belesétáltam abba a csapdába hogy a számba adott szóra mondtam igent. Mert ezt a részt túl gyorsan olvastam és valójában csak az iróniára reflektáltam, ugyanakkor soha nem a rosszindulat vezérel. Épp ellenkezőleg. Az igazságosság mellett való kiállás a rosszindulattal szemben NEM rosszindulat. A rosszindulat észrevétele és a másik ezzel való konfrontációja sem rosszindulat, még ha olykor az irónia alkalmazásával is teszi az ember. Számomra ez triviális, egyszerű mint a pofon, de valamiért túl lett ez bonyolítva.

    Először úgy érzékeltem, hogy lényegi síkon közös nevezőn vagyunk de végül sikerült megértenem hogy azok a pontok amelyek mentén különválik a megközelítésünk nagyon is relevánsak.

    Mivel én bloggerként soha nem személyes témákkal álltam elő, hanem mindig valamely közérdekű tárgykörben, így ln elsősorban olyan esetekbe ütköztem amikor az általam tárgyalt lényeges igazságot érte a támadás, így az adott kontextusban az én személyem sokadlagos.

    Számtalan olyan helyzet volt amelyben én is kiálltam mások mellett, amikor nagyon ott volt a pont, de az igazság és igazságosság mellett való kiállás akkor is alap amikor a támadást nekem címzik.

    További félreértést eredményez, hogy te másként definiálod a trollt mint én, és hogy e tekintetben is teljesen más konkrét eseteket tárgyalunk.
    Annak örülök hogy Neked is voltak pozitiv tapasztalataid is bizonyos trollok csodálatos átváltozásáról, nekem is. Ez csak olyankor lehetséges ha valaki eleve jóindulatú csak éppen pillanatnyi elmezavara alatt nyilvánult meg negativ módon. A normalizáláshoz azonban az kell hogy félreértéseket tisztázzunk, és uram bocsá, az illető megváltoztassa viselkedését. Igen ilyen is van. De amikor valaki csak görgeti maga előtt az abúzusok sorát, nyilván egy reménytelen esetről van szó. Amikor a helyzet normalizálására a hibát elkövető fél nem hajlandó, akkor az reménytelen eset. Én ezen toxikus egyénekre utaltam a troll szó alatt.

    Azt is félreértetted a szövegemből, az hogy én itt arra biztatnék bárkit is hogy süllyedjen le a trollok szintjére és időt és energiát vesztegessen rájuk.

    És arról sincs itt szó hogy többnek képzelem magam másoknál. Éppen forditva – azok képzelik többnek maguk akik veszik maguknak a privilégiumot arra hogy megszegjék a civilizált társadalmi normákat (ez az a bizonyos nárcisztikus “sense of entitlement”) és olyan hangot üssenek meg, olyan stílussal és tartalommal, amitől még a képernyő is kiég. Amikor én konfrontálom ezeket saját viselkedésükkel, éppen az egyenlőség helyrebillentése a cél és nincs e mögött semmiféle feltételezés hogy én “jobb” vagy “több” lennék. Ők nullázzák le magukat.

    Egy másik bejegyzésedben felteszed a kérdést, hogy mi lett velünk emberek és miért?
    Nem tudom mennyiben adtad már meg magadnak a választ, de a kérdés szerintem életbe vágó és úgy hiszem éppen ez a téma az ami mentén rávilágíthatunk.

    Hát ezért. Amikor az igazság és igazságosság nincs jelen egy kontextusban, és amikor a jó és rossz relativizálva van, az mindig a rossz felmentését, bátorítását és dominanciáját eredményezi. (Ez sem egy légből kapott megjegyzés, hanem egy mások által is megfigyelt tény.)

    Mert mint kiderült, bár az igazságosságot említed korábban, utóbbi kommentedből az jön le hogy az igazság és igazságosság mégsem annyira érdekes számodra sem.

    Attól való félelmében hogy nehogy mondjon már valami olyasmit ami távolról is “negativnak” vagy “nem-pc-nek tűnik, a normális többség már fut a beszélgetések elől, nem meri kimondani a véleményét semmiről és senkiről, nehogy megszólják. Más szóval, az öncenzúra és “pc” béklyójában, ami szinte már semmi mást nem enged meg mint egymás dicsőitését, szmájlik, lájkok és szivecskék cseréjét, s amibe egy valós beszélgetés már nemigen fér, a normális többség hallgat, miközben a rosszindulatú ráérő trollok, akiknek sem mondani valójuk, sem emberi érzékenységük, nyomulnak előre.
    Csoda akkor hogy az egész internet, úgy néz ki a net mint ahogy kinéz és most egy ilyen torz visszajelzést küldő médium befolyása alatt felnövő nemzedékektől mire lehet számítani?

    Hát ezért van az hogy a divatok közt a legpusztítóbb trend a gonoszságra mentséget találni.
    “Van rosszabb a rossznál – tudniillik a rossz igazolása. Természetesen nemesnél nemesebb eszmék segítségével.” (Ancsel Éva)

    És itt van az ítélkezés elleni ítélkezés és az ebben foglalt kettős mérce is. Üres fejű rosszindulatú trollokat egy tollvonással fel lehet menteni azzal hogy ne ítéljük már meg őket, hisz azok is emberek és hogy mindenki “úton van”. Meg hogy senki nem tökéletes.
    De amikor valaki egy jó ügyért való emberfeletti harcban, mint Fallaci tette, nem marad meg “tökéletesnek”, az egy pillanat alatt el van ítélve mint toxikus és rá van aggatva a szokásos rasszista bélyeg, mint mindenki másra aki az eljövendő rasszista világbirodalom ellen érvel. Hát hol van ebben igazságosság?

    Hogy ez is tisztázásra kerüljön: nem azért valós az ember alatti ember kifejezés mert mert egy írónő alkalmazta hanem azért mert a valóságban létezik amire utal. (Egyébként aki ismeri Jókai Anna műveit és őt magát, tudja hogy ő sem vélte magát másoknál többnek.)

    Ami ezt a kérdést illeti, nem nincs mindenki úton, legalábbis nem morális értelemben. “A gonoszság nem más, mint a karakterré dermedt gyűlölet.” Na, hát ilyen is van, ráadásul nem kevés, és csak azért mert egyikünk sem tökéletes, érvelési hiba az a “következtetés” hogy mindannyian javíthatóak vagyunk.

    Volt alkalmam (sajnos) találkozni jónéhány olyan egyénnel, mind odakint mind a neten, akikben sem az emberi jellemzők nem voltak meg, sem az arra való törekvés, és ez konzisztens módon állt fenn.

    Mindemellett ott van a véget nem érő trend ítélkezni az ítélkezők felett, és mindenre csak legyinteni és egy szmájlit nyomni. Könyörgöm, hát nem élettelen bábuk vagyunk egy panoptikumban, és nem katatonok egy intézetben – mi mást tehetnénk mint arra reagálunk ami van?
    Az érkező támadásra adott hasonló reakció, visszajelzés, feedback, mind természetes emberi dolog, nem rosszindulat.
    “Kit megszúrnak, vérzik, nem igaz? Kit csiklandoznak, hát nem nevet? Kit megmérgeznek, meghal, nemdebár? És nem áll-e bosszút az ki ellen vétenek?” (Shakespeare)

    Mindannyian ítélkezünk, legalábbis olyan értelemben hogy reagálunk, kifejezzük a véleményünk, meghúzzuk a magunk határait, véleményt formálunk valakikről, és annak viselkedése alapján megválasszuk kivel akarunk értekezni, kivel nem. A nem ítélkezők, mint pl Te, is ítélkeznek. Ez a normális. Mindenki elkerülhetetlenül itélkezik valamilyen szinten, kiváltképpen akik társadalmilag releváns, olykor csőre töltött témákban is megszólalnak, sőt hadakoznak. Akkor csak az a kérdés marad, ki itélkezik igazságosan?

    Ja és itt van ez a a nagyon is naiv feltételezés hogy “mindannyian úton vagyunk”. Ezt olvasván is egyértelművé válik számomra hogy a valós emberismeret és pszichológiai ismeret mint olyan mennyire hiányzik a köztudatnak tekinthető ismerethalmazból.
    Az hogy mindannyian úton vagyunk, egy általánosítás amit sokan azért feltételeznek mert a saját kereső és önjavító énjükből indulnak ki.. A valóságban sokak el sem indulnak vagy már megrekednek az elején mint “megérkezettek”. Más szóval az egyéni evolúciók során nem mindenki válik emberré.
    Az embert nem az teszi emberré hogy a külseje és genetikai állománya szerint a homo sapiens fajba sorolható, hanem az morális és eszmerendszer amit vall, ahogy gondolkodik, és ahogyan megnyilvánul. Ez egyedenként különböző, azaz ennek semmi köze sem fajelmélethez, sem senki bőre színéhez.

    Sőt, vannak akik egy emberi szintről visszafejlődnek, mind morális mind szellemi értelemben, azért mert nem kapnak megfelelő visszajelzést, mert azt látják hogy a fülest a jóknak osztják ki, nem a rosszaknak.

    Azaz többek közt éppen azért fejlődnek vissza mert erre lettek motiválva, azáltal hogy látják, mindent szabad, és éppen azért szabad mindent mert nincsenek igazságos ítéletek sem mikro sem makro szintem. És azért mert a szellem mint olyan már nem számít, miközben az erkölcsi relativizmus értelmében mindenki egyenlőnek lett téve, ami egyértelműen a rosszakat segíti és bátorítja. Itt van előttünk a bizonyiték, a folyamatos kontraszelekció és az egyre mélyebbre süllyedő emberiség.

    Ezzel kapcsolatosan még ideírnám egy vonatkozó észrevételem a világról. Minden valódi emberi és társadalmi fejlődés alapja a valódi béke, és minden valódi béke alapja az igazság és igazságosság, ezek hiányában pedig az emberiség ember alattivá süllyed, egyre gyorsabb ütemben. Az igazság és igazságosság hiányában vagy háború van, vagy egy olyan kapituláció ami elkerülhetetlenül újabb háborúkhoz vezet.

    Valahol meg kell álljak, hát legyen itt.

    Azt hiszem Ildikó, ha ezután sem értünk egyet, soha nem is fogunk. Ha ez a szintű részletezés sem volt elég ahhoz hogy megértessem magam és kiküszöböljem a további félreértéseket, nem lesz értelme annak hogy folytassam.

    Szeretettel megköszönöm gondolataid és a beszélgetést.

    Kedvelés

    1. Kijavitalak, tevedsz, nem irtam sem gondoltam, hogy rosszindulattal kezelsz barmit vagy arra biztatsz barkit. Nem ismerlek, nem gelteteleztem rolad, ha megtennem, oda írnám, hogy “en azt feltetelezem te”, majd folyrwtnsm a mondandomat.
      Sehol nem írtam azt sem, hogy mások roszzindulatat jelezni felejui, rosszindulat lenne. Nyilvan nem az.
      Nem értettem felre, nem allitotfam, hogy biztatsz barkit, hogy süllyedjrn le a trollok szintjére es vesztegesse idejét. Mibol gondoltad ezt a feltetelezesed, amit kijelentettel?
      Tovabba, az sem vokt sehol allitasomban, hogy nalad arrol van szo, hogy tobbnek kepzeled magad.
      Általában reflektaltam.
      Nem tudok sem akarok feltetelezeseket leirni senkirol, foleg nem szemelyes tapasztal, ismeretseg nelkul.
      A mi lett velunk emverek kerdesem koltoi volt. Tudom ra a valaszt. Olvasoknak szant reflexió. Egyebkent nem lett, mindig is volt.
      A rosszat sosem mentem fel, ettol meg megérteni letezeset, miertjet van amikor lehet.
      Az igazsag es igazsagossag mar nem kerdes nekem, nem jelenti azt, hogy nem fontos, sot, csak sokkal erdekesebb mar az, amikor azt kutatom, hogy mikor nem kivitelezheto az igazsagossag es ez milyen hatssaal lehet illrtve miert alakult ki.
      Az igazsag olykor tul vsn becsulve olyan ertelemben, hogy sojsn ragaszkodnak a maguk igazához a sajat igazsagossagukhoz, ami van, hogy nem realis, nem kivitelezheto es pont. (pl nem vaghatod le a farkat egy gyerekeket molesztalo ferfinek, bármilyen igazságos is lenne, mert egyszeruen nem es nem csak a torveny miatt, ami tiltja.)
      En sosem hallgatok pl, nem tudom ki a normalis tobbseg szerinted, de sokan nem teszik körülöttem. Viszont meddo vitakba nem megyek bele. Nincs ra energiam meg egy ponton tul en sajna leszarom az online ter hulyeit.
      Szerintem aki nincs uton, legalabb valamilyen szinten, legyen az kukturalus fejlodes, tudassal kapcsolwros onfejlesztes, folyamatos fejlődés, tapasztalatok szerzese, tanulsagos észrevétele, es csak ugy van elete tulnyomo reszeben nem pedig csak ritkan, az valoszinu nem el igazan, de lehet neki az a jo.
      Fallaci mondott olyanokat (pl mindenkir, aki az iszlám szerint él el kelkene torolni a föld színéről), amiktol nem lett szimpatikus es kialakított bennem egy velemenyt, ítéletet, ha úgy tetszik. Neha befoghatta volna ez a velemenyem. Azt vallom ugyanis, hogy a valoban tehetseges, intelligens iro pontosan tudja mikor ne nyissa ki már a száját, mikor ne irjon le valamit, meg tud szabadulni saját “sikeres író vagyok” szellemetol, az egojatol, ami azt erezteti fele, hogy ennek halhatatlansagaban barmit megengedhet maganak. Ez az egyik legnagyobb baja nagyon sok ironak szerintem.
      Az írónőkkel kapcsolatos kerdesem nem egeszen arra iranyult, amire valaszoltal, inkabb arra utalt, hogy az írók valojaban sxinte ugyanazt irjak le másként. Szinte nincs olysn tema, amit elotted nem irt le más, ki jobban, ki rosszabbul.
      En azt mondom, hogy nem szeretek itelkezni negatívan senki felett, es feleslegesen nem foglalkozom ezzel. Sokan félreértik amikor azt mondom “nem vagyok itelkezo” , mert azt jelenti vslojaban, hogy azt valasztom, hogy nem forditok arra energiát, hogy madok negatív megítélését hangoztassam vagy ezzel tobb idot toltsek, mint az szuk kereteken belül olykor szukseges lehet. Nem azért vagyok itt, a vilagon ugy értem, hogy negativ iteleteimet hangoztassam, erot, eletet adjak nekik, sot azert sem vagyok itt, hogy ezeket eszre vegyem, akarjam fontossá tenni oket. Elkerulhetetlenul formalodnak mindenkiben aztán van, aki nem szereti ha fobtossa esetleg megmondova, fontoskodova válik. Viszont tok igazad van abban, amit errol irsz es a nem itelkezok, iteleterol. Hat persze, hogy így van, szerintem egyértelmű.
      Ha mar igazságossag… Azt ugye te is belatod, hogy nem mindig az a helyes, ami igazsagos? Ismered a borodon, az erzes a tied? Tudod, hogy ez mit jelent?
      Aki mindenek felett az igazságahoz, igazságossághoz ragaszkodik, barmi aron, akkor is, ha az nem helyes az sokat veszithet. (pl ha megis levagja a farkát a molesztalonak fuggetlenul attol, hogy az nem helyes tett).
      En pl pszichológiat tanulok, es viselkedeskutatassal is foglalkozom egy ideje, hivatalos felkeresre pedig bántalmazott gyerekekkel is dolgozom mar eleg régóta. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy szerintem abbol válik jo emberismerő, akinek van egy alap adottsaga ra, egy empatikus, de analitikus hozzáállása mar gyerekkora ota, es fejleszti, foglalozik ezzel, az atlagos ember es a koztudat viszont mással van terhelve, eltompitva, en nrm ronam fel nekik es ez a mondatom nem jelenti azt, hogy a te mondatodat felróvásnak tekintem.
      Egyébként nem értem miert kell mindenaron egyeterteni minden ponton, mindenben, illetve en nem latom hol van a mi párbeszédunkben, nem egyetertes, ami fontos. Altalanos es önreflexiót látok meg dialógust.
      En ertelek teged, amennyire ismeretlen, idegen ember irott mondanivalóját egy olvasni es értelmezni jol tudó ember kepes, viszont azt erzem itt at, hogy neked nagyon fontos, hogy ertve legyel es ha jol erzem, nem kifejezetten általam, de úgy altalaban.
      Latod en pl ehhez, sem ragaszkodom. Mar nem erdekel ki mennyire es mit ert meg belolem, tudom, amit ezzel kapcsolatban ugy velem tudnom kell es tenyleg a magmánkban, ott legbelul valojaban csak egyetlen ember erthet meg minket, ő pedig nem rajtunk kívül, de bennunk él ugye. Az egyetlen fontos dolog szerintem, amikor kommunikalunk az, hogy mit adunk at a másiknak – es sokszor elofordul, hogy abszolút nem ugy ertik amit mond foleg, amit ir az ember, ahogy ő -, milyen erzest keltünk, mi marad egy beszélgetés utan meg.
      Legyen szép napod.

      Kedvelés

      1. Csak gyorsan olvastam válaszod, és eszerint reagálok, szintén gyorsan és röviden.
        Ezek szerint tényleg elbeszélünk egymás mellett? … Tudom hogy nem vagy negativ, hát persze hogy nem.
        Fogalmam sincs mi az amit nem fejezek ki elég jól, hogy emiatt egyfajta sértettségnek tűnő reakció érkezik részedről.
        Azt írod : “azt mondom, hogy nem szeretek ítélkezni negatívan senni felett, es feleslegesen nem foglalkozom ezzel.”
        Igen tudom. Én sem.
        Fontos számomra hogy megértsenek? Itt most két blogger cserél tapasztalatokat, gondolatokat. Hát persze hogy az a motivációm, hogy szeretném ha megértenél, enélkül nem tudunk beszélgetni.
        Sőt, hisz te is ugyanúgy tisztázni próbálod azt amit én értettem félre. Ha az ember beszélgetni akar, fejlődni, gondolatokat és érveket cserélni egy témában, ahhoz az kell hogy érthetővé váljon számunkra a másik mondani valója.
        Azért vagyok itt mert tetszik a blogod, a stilusa is, a tartalma is, az értékrendszered, az igazságérzeted, őszinteséged, a bátorságod, és mert beszélgetni próbálok veled. Mint blogger a bloggerrel. És mert úgy érzékelem hogy azon bloggerek közé tartozol akiket tényleg érdekel mások véleménye. Más szóval nagyra tartalak …
        Én is szép napot kívánok neked, és remélem hogy az eszmecserét mégis csak folytathatjuk egy későbbi alkalommal.

        Kedvelés

      2. Öööö, nem bizonyításkent irtsm, hogy nem vagyok negatívan itelkező vagy mert azt gondolom te maskepp látod. Nagyon oszinten nem jutott eszembe a kerdes, hogy te hogyan latod ezt velem kapcsolatban, mert mar leirtad tisztán mikent latsz, meg tudod engem nem sxokott foglalkoztatni különösebben, hogy a szűk szeretteim körén kivul, ki hogyan lat. Ne erts felre jóleső erzes, ha szepen, pozitivan itelnek meg, kedvesnek tartom amikor mondjak, de nem kerdes ez bennem. Te nagyon pizitivan irtal rólam eszembe se jutott, amit valaszoltal kezdesnek.
        Oh, nincs bennem sertettseg, nagyon nehezen keltheto es ritkan erzett erzes ez bennem. Sajnalom, ha targyilagossagom, annak tunhet. Okykor ridegnek erzodik ez utóbbi, talan ez vélheto sertettsegnek, de csak az, ami. Targyilagossag. Vannak ilyen napjaim.

        Akkor kipipalva, amit szeretnel, hisz irtam, amennyire lehetseges ertem mindazt amit irsz es az erveid, általános nezeteid, amiket leirtal.

        Örülök, hogy itt vagy. Köszönöm szépen.

        Kedvelik 1 személy

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.