Ezért nem kerestelek többé

Ma eszembe jutottál, hogy mennyi év eltelt, de még mindig le tudnálak rajzolni az utolsó hajszáladig, ha tudnék rajzolni, persze nem tudok, de érted, ugye? Még mindig felismerném a hangod, az érintésed is talán, és hihetetlen, de még mindig tudom fejből a telefonszámod, pedig arra már nem emlékszem hogyan szerettelek, hogy valaha voltunk bármik is, hogy voltunk ‘mi’ vagy csak egy kérdőjel.

Remélem jól vagy és minden pont olyan életedben, amilyennek álmodtál róla, amikor még álmaidat nekem mesélted el. Remélem úgy élsz, legalább olyan jól ahogy én, szeretetben, boldogan, egy fantasztikus ember oldalán, aki a családod, oltalmad, biztonságod, nevetésed, szeretőd és a barátod is egyben. Remélem van neked egy Ő, aki ismer téged, azokban a részeidben is, amikről nem beszél, ott is, ahol nem vagy szép, és szeret téged így is, és akkor is, amikor iszonyúan haragszik rád. Remélem viszontszereted, hogy tudod jól szeretni és értékeled, megbecsülöd őt. Remélem megtanultad te is a leckéket, hogy nem cseszed el és ismétled meg a már elkövetett hibáidat. Remélem nem érzed magad egyedül vele, hogy nincsenek rések, amiken át nyugtalanság furakodhat életedbe.

Aztán a jókívánságokat kísérő félmosoly eltűnik belőlem, amikor eszembe jut a sok “talán”. Az, hogy talán el sem hiszed, hogy én neked kívánok bármi jót is, és az is, hogy talán tévedtem veled kapcsolatban, mert végül talán azt gondoltad, hogy azért tűntem el a történetünk végén egyetlen szó nélkül, mert nem voltál valaki, aki többet érdemelt volna a szememben. Bárki is voltál, bármit is jelentettél én nem tudtam neked többet adni akkor, és azt hiszem, nem is kellett, hogy tegyem. Amikor megismertelek azt éreztem, hogy van valami láthatatlan köztünk, ami összeköt és hittem, hogy a kimondatlanban ezt te is tudod, te is érzed. Azt éreztem összetartozunk, hogy a lelkünk ismeri egymást, és dolguk van együtt. Talán csak a fejemben létezett mindez, de hosszú évekig nem tudtam elengedni a gondolatot. Egészen addig, amíg újra nem találkoztam veled.

Megértettem, hogy várni rád olyan, mintha vonatra várnék ott, ahol nincsenek sínek.

Eszembe jut az a pillanat is, amikor rájöttem, hogy valaki olyantól vártam, hogy keressen, hívjon, szeressen, akarjon és válasszon engem, aki akkor sem volt velem, amikor együtt voltunk. Emlékszem, amikor először megfogalmazódott bennem, hogy talán menekültél valami elől, talán magad elől, vagy a felelősség elől, vagy csak a kontrollt kellett magadénak érezned és soha nem hagyni, hogy kicsússzon a kezedből, amit biztosan tudok az, hogy gyáva és hazug voltál, az első pillanattól, és ez gyávává és hazuggá tett engem is. De magamnak nem hazudhattam, akkor sem, ha végül felvettem a nyúlcipőt. Nem erőszakolhattam meg magam, gyáva férfit nem szerethettem. Akkor sem, ha igen. Végül mégis hasonlítunk valamiben, látod? Megszabjuk magunknak, kit szerethetünk, kit engedhetünk meg, és mi az, amit nem vállalhatunk be. Az olyan rizikót, ami az életünket jelentheti egyikünk sem engedte be. Nem igazán, csak játszottunk vele, az ötletével, mint “két farkát csóváló fenevad”- mondtad… Nevetséges. Szomorú. Kegyetlen is, lehet.

Emlékszem, ahogy egyszer csak felébredtem és tudtam, nem élhetek úgy tovább, hogy azt kérdőjelezgetem meg folyton, hogy mit csináltam rosszul én, mit mondtam, amiért nem hívsz, amiért csak éjjel kettőkor kerülsz elő, esetleg részegen a vonal másik végén. Hirtelen ráeszméltem, hogy önmagammal bántam rosszul és nem volt jó semmi amit tettem, amikor ismertél engem. Így kijavítottam az egyetlen hibát, amit a leggyorsabban lehetett.

Nem vártam rád többé. Élni kezdtem.

Elköltöztem. Munkát és telefonszámot cseréltem. Meg hajszínt is és frizurát, és kidobtam az ajándékokat, amiket neked vettem, amikért soha nem jöttél el. Napok, hetek, hónapok és évek múltán sem hívtalak, nem írtam rád többé, nem gondoltam arra, hogy kellene, nem akartam hallani a hangodat, nem akartam, hogy érdekeljen mi van veled. Soha többé nem kerestelek, egyre jobban csak arra koncentráltam, hogy túléljem épp, amit túl kellett akkor, és arra, hogy kijavítsam, amit lehet. Az igazság az, hogy amikor új telefonszámom lett, nem éreztem úgy, hogy neked is küldenem kellene erről egy üzenetet. Nem azért, mert attól tartottam, hogy felhívsz majd valaha, hanem attól féltem, hogy ha elküldöm, lesz egy pont a jövőben, ahol én végül várni fogom, hogy megtedd. Nem akartam többé azt a rossz érzést magamnak, amit az jelentett, hogy nem szerettél, hogy nem szerettük egymást jól emberként, sem tisztelettel, sem méltón vagy épp tisztán, szépen. Nem voltam biztos abban, hogy te különösebben észrevetted, hogy eltűntem, talán csak azt érzékelted, hogy “jó, hát akkor egy hülyével kevesebb”. Nem érdekelt, ha foglalkoztatott téged, hogy leléptem, mert biztos voltam benne, hogy megkönnyebbültél, hogy amúgy sem kerestél többé sosem, hogy az utolsó beszélgetésünk valamiféle búcsú volt, az utolsó üzenettel együtt, amit írtál nekem. Hittem, hogy megkönnyebbítette életed, hogy nem lebegtem ott valahol benne. Ezt ma sem gondolom másképp. Hátborzongató tudni ilyenkor, hogy végül ritkán tévedek.

A szerelem jön-megy, fellángol hevesen majd semmivé lesz, értem és tudom ezt, sőt azt is amikor valaki a szerelembe vagy épp a szépbe a tökéletesbe szerelmes, minél többször életében, de én mást éreztem. Soha annyira tisztán nem láttam embert önmagában, tökéletlenül is, nem másokhoz viszonyítva, szépnek is, rondának is, teljességében, úgy, olyan élesen, mint akkor téged. Végül elfáradtam abban, hogy várjam, beérj utánam, hogy elnézzem gyávaságod, és azt az enyémmel viszonozzam, közben pedig az a nagy büdös helyzet, hogy eljátszhatnám az áldozatot, sajnálhatnék szavakban egy kreált szegény ént, akit nem szerettek viszont, de nem, az igazság az, hogy én sem mertelek téged vállalni, választani, akarni és igen jól szeretni sem. Beletörtem a saját lelkem abba, hogy olyan emberért nyújtottam a kezem, aki nem fogta azt meg, pont ugyanazért, amiért én nem fogtam meg az övét.

Most pedig itt állok a tükör előtt és azt fürkészem miért jutottál eszembe. Lehet az új hajszín és az új frizura tréfált meg. Egy nőt látok magam előtt, aki olyan nagyon távol van már attól, aki ezekben a gondolatokban mégis picit benne volt, mintha nem is én lettem volna az a lány. Már nem érdekelnek a “talánok” sem, hiába írom le őket, már csak az a szerepük, hogy történetté váljanak és szépen csengjenek egy olvasott szövegben. Az ujjaim szinte maguktól mennek a billentyűzetre, nem kontrollálom mit nyomnak le. Már nem fáj semmi, ami veled kapcsolatos, nem fájnak a hibák, amiket elkövettem, sem azok a dolgok, amiket elvesztettem miattuk. Pedig sokat vesztettem, a lelkem egy részét is talán, és dolgokat, amikben hittem. Nem fáj már, hogy gyűlöltem akkori cselekedeteimet, hogy méltatlan voltam magamhoz, és megbocsátottam a legtöbb dolgot az énnek. Már amit lehet… Nem érzem, hogy hiányzol, már nem érzem azt sem, hogy éreztem akkor. Csak azt tudom, hogy felnőttem, hogy ez a nő, aki velem szemben áll, nem csak egy tükörkép, akire nézek, akit nem ismerek, akitől félek, akiről nem tudom mire képes, akiben nem vagyok biztos, nem egy elképzelés, nem valaki, aki másnak látszik, mint ami belül, nem az a lány, aki egykoron volt, akinek a feje egy álarcba szorult bele. Azon túlnőtt, túllépett, meg kellett tennie, ahogy át kellett lépnie rajtad és felül kellett kerekednie azon, hogy csak lebegett egy életben, ami nem adott, hanem inkább elvett. De néha eszembe jutsz, nem hazudok róla, nem is küzdök ellene. Ilyenkor csak minden jót kívánok neked, picit elmerengek majd azt remélem neked, hogy boldog vagy és szereted az életed.

Szerinted késő megtanulni rajzolni majdnem negyven évesen?

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

2 thoughts on “Ezért nem kerestelek többé

  1. Csak ehhez tudok hozzászólni: “Szerinted késő megtanulni rajzolni majdnem negyven évesen?” Szerintem nem. Mindig kell új dolgokat tanulni, kipróbálni, új élményeket keresni. Ettől szép az élet.

    Kedvelik 1 személy

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.