Búcsúzóul

Tudjátok az elmúlt időszak kicsit sok volt nekem, a múlt hét pedig pontot tett az i-re. Egy pillanatban azt éreztem, hogy az emberek megőrültek. Mindenki, és velük együtt persze én is, közben pedig az járt a fejemben, hogy teljesen elment az eszem, ha elhiszem még mindig az emberről azt, amit. Azaz, hogy eredendően jó, jóra törekvő és csak megtanulja azt, hogyan legyen rosszabb, s hogy eredendően szeret és csak megtanulja, hogyan gyűlölhet illetve, hogy alapból fejlődni, tudni és megismerni akar, figyelni nem csak azoka a dolgokra, amik őt érdeklik, amik ‘őféle’ dolgok, de úgy általában, csak felnőtté válása során ellustul, elveszti az akarást, a vágyat, eltompítja benne mindezt a már apatikussá vált rohanó külvilági behatás. Azt hittem mindig is, hogy az ember, az emberiség csodálatos, és ezt kell felszínre hozni mindenkiből, akikből csak lehet, és ha sikerül minél több emberből, akkor semmi sincs veszve. Amikor kislány voltam, és anyám megkérdezte, hogy mi akarok lenni, ha felnövök, azt mondtam “meg akarom menteni a felnőtteket”. Utána persze akartam tanár, ügyvéd, gyerekorvos is lenni Afrikában, de az a mondat, amit anyu soha nem feledett meglepett, mégis büszke arca fogadott, örökre belém költözött. A részem most is.

De, mint írtam, az elmúlt időszak soknak bizonyult és nem bírom el az online teret, most nem. Úgy érzem megszakad a szívem, beletörik a lelkem, abba, amiben végül mégiscsak rendíthetetlenül hiszek, abba, amiről az életem szól az online téren kivűl is, de most ezt, itt, ami a szociális platformokon folyik, nem szeretném látni többet.

Amikor ezt elmondtam egy barátnak, megkérdezte tőlem mosolyogva, hogy dehát miért? Hisz “te csak egy blogger vagy”, ne vedd ilyen komolyan, szarj bele, engedd el az ostoba kommenteket, ne vedd őket észre! Persze, igaza van, így teszek sokszor, de mégsem tudok mindig, pontosan azért nem, mert nem csak egy blogger vagyok, hanem elsősorban ember.

Olykor, amikor olvasom az embereket, nem a blogomon vagy a Facebook oldalamon, de a világomon kívül más posztok alatt, hírek alatt, Facebook csoportokban, sokszor jut eszembe a kérdés, hogy mi a baj, mi történt, hol vesztettünk el és mit vagy mindig ilyenek voltunk és én vagyok naív, hogy elhiszem fejlődni, változni képes az ember? Honnan ez a sok keserű gyűlölet, ítélkezés, gonoszság vagy épp leszaromság, mi ez az apatikus cinizmus?

Mi van velünk emberek?

Egy asszony a kocsija után köti és halálra kínozza a kutyáját, majd elássa, egy öregember baltával végzi ki a saját kutyáit, amire egy fiatal, gyönyörű lány, aki a jövőt jelenti, azt írta egy véleményben, hogy jogunk van megölni akár a kutyáinkat is a kert végében, mert mi vagyunk a taplaléklánc tetején… Aztán hattyúkat mérgezünk meg, természetes élőhelyükön, mert zavarnak minket, macskákat gyújtunk fel tiniként, mert az vicces, lovakat éheztetünk halálra, kisállatok tartunk ketrecben, dohos sötét pincefélében, ahol halálfélelemtől visítva várják, hogy megnyúzzák őket, mert szőrüket másnak kell viselnie, dehát azok az állatok ezért születtek szólt egy csinosra retusált hölgy a fenti jelentet bemutató videó alatt, amit néhány másodpercnél tovább nem bírtam hallgatni sem nézni. Ezután, mivel már nincs több erőnk a világra is figyelni, közömbösen nézzük, hogy Szibéria lángokban áll és ahelyett, hogy támogatnánk szervezeteket, akik ott segítenek, összefognánk és arra buzdítanánk mindenkit, vagy mi mennénk, segítenénk, megpróbálnánk tenni valamit, szakértőkkel, hogy a megmaradt, kimenekült vadakat begyűjtsük, elszállítsuk, hogy rehabilitáljuk, esélyt adva egy új életre nekik valahol máshol, mit teszünk?  Medvék kilövésékre adott engedélyről szóló hír alatt örülünk, hogy mehetünk vadászni, már sokat szenvedett állatokat távolból lelőni.

De nem csak más élőlényekkel vagyunk ám lélektelenek, szemlélem, ahogy undort kiabálunk másokra, mert azok nem olyanok, mint mi, abberált betegségnek gondolunk egy szexuális orientációt, és halált kiáltunk egy párra, akik épp egybekeltek a világ másik végén, utáljuk őket, csak azért, mert egyneműek. Ostorozunk egy vagy több celebfeleséget, akik sokszor védőpajzsok, a férjük mocskos dolgairól a figyelmet elvonva, s mindeközben összefogunk azért, hogy gyűlölködhessünk egy reklámkapmány miatt, ami olyan fotókat helyezett a publikum elé, ahol egynemű emberek, együtt szeretteteljesen voltak ábrázolva, párként. A szeretet ellen tüntetünk az ítélkezés nevében, kis gyárak előtt, mintha rajtunk kívül fontos lenne valakinek és büszkén posztoljuk, hogy a meleg kóla senkinek sem kell és még hozzátesszük, hogy azt a borotvát sem használjuk, ami femináci módon alázta az ‘igazi férfiakat’ egy másik reklámban anno… De ennyi eszetlenség és gyűlölet még nem volt elég, támadjuk azt is, akit nem zavar a homoszexualitás, aki az élet részének tekinti, normálisnak, és nem akad ki semmilyen csóktól, öleléstől szerelmesek között, csak azért, mert azok egyneműek. Támadjuk a nőt, nőként is bőszen, mert ahogy kinéz, vagy ahogy nem, azért, hogy mit visel, vagy épp mit nem, hibáztatjuk, megszóljuk, ha szül, akkor miért nem többet, ha nem szül, akkor meg “minek él, hisz selejt” olvastam egy kommentben. Aztán, hogy a nők helyzete jobban legyen megítélve országunkban, férfiként arra gondolunk, hogy jó hecc megütni egy lányt a táskája miatt, ami “bu*ihirdető” egy kommentelő szerint, és még jobbat is tudunk, például hívni a havert, hogy egy nagypapa korú öregembert a földön rugdossuk együtt, így legalább az az “eszement bu*ivédő libsi vénember” megtanulja majd, mi a magyarok Istene, szólt ékesen még egy idegen és egy másik még okosan odaírta, hogy: “minek kell  simogatni a melegeket”. Az már meg sem kottyant, hogy egy embert meghazudtolnak első körben, gondolkodás nélkül, hogy nem igaz, hogy azért ütötték ki várandós felesége mellől, mert arab migránsnak nézték, “hát szólalt vóna meg magyarul az idióta”, hanem mert cigány, ezért pedig igazat sem mondhat, mert nem. Mintha az rendben lenne, hogy bárkit bántalmazunk bőrszíne, származása, etnikuma, vallása, öltözet miatt, vagy esetleg azért, mert azonos nemű embert szeret. Mintha oké lenne ütni ököllel az életben vagy szavakkal a világhálón.

Azt látom, hogy sokan annyira belemélyedtek a gyűlöletbe, hogy észre sem veszik, hogy mi számít annak és azt nevezik gyűlölködőnek, akik felhívják a figyelmet, hogy valami nem stimmel. Közben pedig a nagy frusztráció, ami nem csak terjesztett, direkt hirdetett, de szívesen befogadott is sokaknál, elveszi emberekből az alap képességeket, például az emberséges bánásmódra, megnyilvánulásra, értésre – igen, szövegértésre is az online térben, hisz sokan nem arra figyelünk, amit olvasunk, hanem arra, amit feltételezünk -, érteni akarásra, odafigyelésre, figyelmességre, mások meghallgatásra. De a jó ízlés is kiveszett egyesekből ebben az online állatkertben, idegen férfiak  feleségükre panaszkodnak ismeretlen nőknek privát üzenetben, kiadják párjukat, olyan szavakat használva rá, mintha egy tárgy lenne, leírják egy szuszra, hogy rossz vele az ágyban, mintha ez egy idegenre tartozna, hogy aztán kitérhessenek arra, hogy “egyébként te gyönyörű nő vagy” és eljussannak odáig, hogy egy pornószínészről, akarjanak diskurálni, s mivel ez nem ment, sem közelbe férkőzni nem sikerült, hát akkor nincs más hátra, mint szóljunk be neki minden adandó alkalommal nyilvánosan gyalázzuk, személyeskedjünk vele.

Hányingerem van a múlt héttől, mint magánember és mint online író ember, pedig kihagytam sok dolgot direkt, például azt, aki még privát üzenetben megtalált vasárnap éjjel kettőkor, hogy épp fültanúja, ahogy a szomszéd nagyon megveri az asszonyt, lehet meg is szokta erőszakolni, mindig sikoltozás van, meg kiabálás, és ő nem tud aludni, ő most mit csináljon, tanácsoljak neki én valamit, s miközben a francba küldeném el, hogy kit érdekel, hogy te nem tudsz aludni egy embert vernek te meg magaddal vagy elfoglalva, ki tudja hányszor szartad le, azt írom “hívj rendőrt azonnal, majd a nőnek, ha legközelebb látod add meg a NaNe számát, beszélj vele, mondd el neki nincs egyedül, álljon fel”! Sejtem, hogy felesleges amit írtam, és valószínűleg nem fog semmit tenni, pont úgy, ahogy eddig.

Tehát most minden kicsit sok lett, úgy érzem fuldoklom az onlnie szennyben, ez pedig hátráltat, elveszi a kedvem, és ezért már most tudom, hogy komoly változásokra lesz szüksége a blogom oldalának a Facebookon, keményebb leszek a személyeskedőkkel, nincs válaszolás, nincs kommunikáció azokkal, akikkel már első körben is látszik, hogy felesleges, és azt hiszem sokkal kevesebbet fogok olvasni online, főleg kommenteket. Nem érdekel tovább, ha vannak, akik saját rosszindulatú böfögésük savában fetrengenek és érzik úgy didadalittassan, hogy hű, de helyretették kommentjükkel azt, akinek beszóltak. Nem akarom már megérteni, legkevésbé pedig megmenteni az ilyen embereket. Csak elkerülni. Mert nincs időm, szavam és lelkem többé arra, hogy feleslegesen vesztegessem olyanokra, akik nem érdemlik meg.

De előtte, lelépek picit, kikapcsolok mindent egy kis időre vagy lehet annál picivel többre.

Szeretettel:

Ildikó

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

One thought on “Búcsúzóul

  1. Ez mind igaz, tényleg vannak ilyen rossz dolgok a világban. De ha ezekre koncentrálsz, hamar eleged lesz belőlük. Keresd inkább tudatosan a jó híreket és a pozitív élményeket! És ez nem azt jelenti, hogy közömbösen elmész a rossz dolgok mellett, hanem azt, hogy a szépre, jóra figyelsz, és ezzel szebbé teszed a világot magadnak és másoknak. Így talán kevesebb olyan történet lesz, mint amikről most írtál.

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.