Szeretni… Azt hiszem, szeretni kell, ennyi az egész!

Hónapokkal ezelőtt megkért valaki, hogy írjak egy emberért, akit mindketten szeretünk. Hogy írjak érte, a kételyei megszüntetéséért, a kétségei eltörléséért és az olykor felszínre törő nem hiszek az emberiségben érzése ellensúlyozására. Kért, hogy próbáljam meg, hátha ad valamit, hisz szerettünk figyel rám mindig, szóval mondjam el én, mi az élet értelme, hátha erőt ad, és talán egy kis fényt. Én úgy érzem nincs ilyen hatalmam, s nem is szeretném, hogy legyen, ezeket a dolgokat – bármilyen szépen is kérték tőlem – adni nem lehet, talán csak irányt sugallni, rávezetni lehet a másikat, hogy hogyan találja meg önmagában mindazt, amire szüksége van. De a szeretet mindennél erősebb bennem és fáj, ha szeretteim küszködnek belül, még akkor is, ha csak időlegesen is tör rájuk ez az egésznem találom az élet értelmét érzés’.

Aztán elkezdtem írni, az élet értelméről, de valahogy minden olyan banálisnak tűnt, nem éreztem a szavaim, nem találtam köztük meg azt amit adni szerettem volna. Megkértem több tucat blogger, hogy ők is írják le, hogy nekik mit jelent az élet értelme, hogy több oldalról mutathassam meg, hogy nagyobb hangja legyen a szavaknak, amelyek mindig életre kelnek. Aztán mégis elnémultam. Nem tudtam egyetlen szót sem írni a témában.

Egy – bár nem közeli, de – barátom, pont akkor halt meg agydaganatban. 4 hónap alatt. 42 évesen. Egy közelibb barátnőmről pedig – aki két gyermekes anyuka – akkor derült ki, hogy mellrákja van. Egy másik imádott és nagyon közeli barátnőm pedig akkoriban vesztette el a 2 hónapos magzatát. Megint. Ő is. 6 éve próbálkozik, minidg is anya szeretett volna lenni. Hiába. Közben néztem a világot, a híreket, a frusztrációt, nemtörődömséget, felelőtlenséget, gonoszságokat, gyilkosságokat, az erőszakot, háborúkat, az éhezést, a vízhianyt, a reménytelenséget, a küzdést és a feladást. Emlékezni kezdtem arra is, amikor Afrikában voltam, amikor ott éltem, részévé váltam egy pillanat alatt és valóban éreztem az élet értelmét, szinte minden nap, nem is volt kérdés… Aztán visszagondoltam arra is, hogy miért jöttem vissza, ide Európába, egyik napról a másikra, miért hagytam ott azt az életet, hogy mit nem akartam látni, elfogadni, mi elől menekültem, mihez nem voltam elég erős sem tudatos akkor. Mindezek pedig elvették a szavaim, hagyva helyette fájdalmat bennem olyan mélyen, ahol a legeredendőbb részünk van.

De, mint ember, aki írva alkot nem hagyhatom ezt senkinek és semminek. Még ha az egész világgal is kell farkasszemet néznem vagy csak a legsötétebb részemmel itt bent. Beletelt néhány hétbe, míg meg mertem fogalmazni magamnak múltat, jelent és jővőt, és megtaláltam azt a pontot, azt a pici kis dolgot, ami mindig értelmet adott minden mozdulatomnak, minden döntésemnek és lélegzetvételemnek.

Most pedig itt vagyok és próbálom átadni mindazt, amit az élet értelméről én tudhatok. Épp a kedvenc parkomban, a kedvenc padomon ülök és próbálok zen maradni, hogy összeszedjem jól a gondolatokat, amik állandóan itt cikáznak a fejemben, de iszonyú nehéz – na nem azért mert olyan össze-vissza vannak, hanem -, mert előttem egy kilenc éves forma kisfiú épp most dobta el a kindercsoki papírját a fűbe. Tudjátok, azt a Bueno izét. Előtte a szemetes két lépésre, bár csordultig van. Tőle 30 méterre viszont egy másik ott áll tök üresen. Az anyja pedig… Nem szól egy szót sem, csak párás tekintettel mosolyog fiacskája felé. Én meg nem értem. Mi a franc van az ilyen emberekkel? Vagy én ülök fordítva a lovon? Ilyenkor az élettől is elmegy a kedvem, amúgy. Igen, ennyitől is képes. Persze csak pár percre, de akkor is elillan, mert látom, hogy milyen ember lesz azokból, akik úgy nőnek fel, hogy nincs megtanítva nekik mi a helyes és mi nem az és miért. Igen, ebben közrejátszik egy olyan pici dolog is, mint az, hogy nem szemetelünk utcán, parkokban, erdőben. Sehol. Soha.

Szeretnék viszatérni az írásomban már nagyon, de most meg a kisfiú kapcsán eszembe jutott, hogy tegnapelőtt egy drága barátnőm elmesélte, hogy egy másik anyuka, azt mondta a kisfiának, hogy ne tapossa el a csigát a barátnőm gyereke előtt, mert az mimózalelkű. Nem azt mondta, hogy gyerekem, ne legyél hülye, nem taposunk el semmilyen állatot és nem is magyarázta el a kisfiának, hogy miért nem helyes, nem! Egy másik gyereket próbált lenyomni, mert annak mondjuk nagyobb az érzelmi intelligenciája, mint neki felnőtt nő létére. Én ezt nem értem… Vagyis nem akarom érteni, hogy vannak, akik nem tisztelik az életet és beleszarnak abba is, hogy mi a helyes és mi nem, mert nem érdekli őket, önzőek és énközpontúak, nem foglalkoztatja őket semmi, a saját kis pici létezésükön, személyes élvezeteiken, pillanatnyi örömükön kívül, és mert csak. Mert rohadtul nem gondolnak bele.

Közben pedig bennem lebeg mindig és örökké azoknak az afrikai gyermekeknek az arca, akiket nem tudtam s, akiket nem lehetett megmenteni, és azé, aki a karjaimban halt meg. Biztosan megtanítottam volna neki, hogy hibáinkért felelnünk kell, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk szeretve, csak azt, hogy mindennek amit teszünk, és amit nem teszünk meg, következménye van. Akkor is, ha nem láthatják mások, ha nem érzékeljük azonnal, tetteink és azok hiánya is sokszor hatással van. Elmondtam volna neki, hogy mi a helyes, és mi nem az, hagytam volna, hogy kérdezzen, hogy kérdezzen rá bármire, úgy neveltem volna, hogy ne féljen, hogy bármi történik tudja, én, az otthona vagyok és hozzám bármikor hazatérhet. Nem, biztosan nem hazudtam volna neki magamról, tudta volna, hogy nem vagyok tökéletes, s azt, hogy tudom, mi az tévedni, hibázni, mit jelent felelni tetteinkért, megbánni, bocsánatot kérni, megbocsátani, és nem hazudtam volna neki a világról sem. Annyi mindent szerettem volna neki elmondani, megmutatni, de ő sajnos szülei hibáiért felelt, akarata ellenére. Az életével.

Itt van a múlt bennem, amiből leszakadt kis töredékek néha olyanok, mintha egy másik életben éltem volna, vagy mintha nem is én lettem volna az, csak elképzelek egy beragadt képet egy fiatal lányról, aki túl gyorsan nőtt fel és aki elhitte, hogy megmentheti a világot.

Azt hiszem, az élet értelme mindazon érzések leküzdése, amik előjönnek belőlem, amikor mindazt látom, ami elveheti a hitem, azt a mélyen bennem élőt, amivel azt hiszem, együtt születtem. Mások nemtörődönsége, felelőtlensége, közömbössége, önzősége, a háborúk, erőszak, gyilkosságok ellenére is hinni akarok az emberben, az életben és tenni, cselekedni, inspirálni másokat ugyanerre, hogy ellensúlyozzuk ahogy és amennyire tudjuk a negatív dolgokat, a rosszat és bocs, de úgy összeségében a szart ebben a világban. Én így működöm, ilyen vagyok. Ha estére el is fedi mindezt az aznapi esetleges negatív történések egyvelege, s minden amit magamba szívok a világból, másnap reggel ugyanúgy ébredek, hittel és akarattal.

Az élet értelme nekem nem csak ez a hit, ez az akarat, de az is, hogy egy jobb jövőt kreáljunk és hagyjunk hátra gyermekeinknek, és nem csak akkor, ha nekünk van gyerekünk, nem csak értük, de akkor is tennünk kell, ha nekünk mondjunk nincs csak másoknak. Ők is a jövő. Minden gyermek az, minden új élet egy holnap, lehetőség a jóra, a jobbra, s mint ilyen, szent dolog is egyben. Nincs olyan, hogy az én gyerekem, meg azok a gyerekek, ha a világ jővőjét nézzük (és eleve), csak gyerekek vannak.

Persze mindeközben az életem értelme lett az is, hogy jól éljek és ez nem az anyagi jólétre vonatkozik. Szeretem kihozni a maximumot belőle, magamból, fejlődni, tanulni, nem csak iskolában, tanfolyamokon, de az emberektől, történeteikből, történésekből általában, az elkövetett hibákból, szüleim hibáiból, a rossz példákból, a jó példákból, a szerencséből, a balesetekből, a kisebb nagyobb csodákból és tragédiákból. De a jó élethez számomra nem csak a fejlődés, a tudás tartozik hozzá – bár nekem ez kiemelkedően fontos -, hanem a képesség, hogy otthont tudok adni szeretteimnek bárhol vagyok, hogy a minimumból is képes vagyok szépet, élvezhetőt adni, hogy táplálkozom és nem eszek össze-vissza, hogy figyelek a testemre, a fizika és szellemi jólétemre, és ugyanezt teszem mindenkivel körülöttem, de megtanultam sajnos nagyon kemény lecke által, hogy előbb nekem kell jól lennem, mert törött kancsóból nem fogok tudni vizet adni senkinek.

Az élet értelmének érzem azt is, hogy ne romboljuk magunkat. Ne meneküljünk függőségekbe – semmilyenbe – a fájdalom, sem a félelem vagy épp szeretetlenség érzése elől. Ne tönkretegyük hanem felemeljük magunkat. Ne rossz szokásokkal betegítsük magunkat, hanem jókkal vigyázzunk arra, akik vagyunk.

Persze nekem az alkotás, az írás, a szavaimmal másoknak adás is értelmét jelenti az életemnek. Szerintem mindenkinek kellene találni valamit, amit elhivatottsággal, bármi áron szeret, tud és akar csinálni.

Adni, segíteni (nem csak írva), figyelni arra akinek szüksége van rá, kicsit jobban nálunk, megtanítani felállni (és nem felráncigálni vagy mézesmadzaggal áltatni) azt aki elesett, szintén fontos nekem ezen az ‘élet értelme listán’. Adni úgy, hogy semmit nem várunk cserébe – valóban semmit, még egy köszönömöt sem, vagy épp csodálatot, rajongást, esetleg szeretetet -, csak jobbá tenni az élet körforgását úgy eleve, mert megtehetjük, mert dönthetünk úgy, az egyik legjobb dolog a világon szerintem.

Mindeközben a bőröm alatt érzem ezt az egy szóban kimondhatatlan dolgot, hogy vigyázni a természetre, megtalálni a harmóniát, azt a ‘részese vagyok és ő részese nekem, így minden tökéletes’ érzést, amit még mindig túl kevesen értenek, valami olyan, ami igazán értelmét mutathatja ennek a létnek, amit életnek nevezünk. Ez – ha jól figyelünk – átjár minket akkor is, ha sokat vesztettünk, ott van, akkor is, ha úgy érezzük elcsesztük, ebben mégis megnyugvást találhatunk, erőt, ha kell, akkor is, ha látjuk a jövő nemzedékét van aki úgy neveli, hogy beleszarik, ha gyereke szemetel vagy állatokat tapos agyon.

Az élet nem könnyű, nem egyszerű, de nem mindig nehéz, nem mindig fájdalmas, persze ez is része, minden fent és minden lent, minden szenvedés, tragédia, boldogság, veszteség vagy csodába illő pillanat a természetének része. Egyetlen univerzális mindenkire vonatkozó értelme szerintem nincs is igazán, az életnek csak természete és oka van ahogy okozta is.

Értelmet lehet találni abban, ahogy létezünk, erősnek maradni nem feladni, túllépni, elengedni, megérteni, nem bántani, bocsánatot kérni, megbocsátani és még egyszer megbocsátani, azt is, amiről azt hisszük nem tudjuk, nem hurcolni keserű haragot, szégyent, fájdalmat, terheket amik lelki alapon marcangolják nem csak elménket, de testünket is ezáltal formálva minket valakivé, aki nem tud semmi hasznosat adni másokak sem vissza az élet körforgásába bele.

Igen, talán értelemsebb lenne nem höbörögnöm nekem sem, mindenért szólni, ami szúrja a szemem és jobb lenne megbocsátani annak az anyának is, aki nem szól rá a gyerekékre, hogy hibát követ el, vagy helytelen az, amit tesz, megérteni, próbálni inkább belátni egy másik ember pillanatai mögé, az ő sztoriját is konsziderálni nem csak magunkból kiindulni talán segíthet jobban értelmét adni legalább önmagunkban mindennek.

Lehet az az anya kimerült, alig találja önmagát is vagy csak levegőt és lehet százszor szólt már, de más családtagok példáját is látja a gyerek, vagy a suliban a legmenőbb gyerek így csinál, és ő pedig kis kilenc éves fejjel már tartozni akar valahová, anyun és apun kívül, lehet itt bármi…

Utóbb, miután kipuffogtam magam mások hülyeségein, sokszor érzem, hogy meg kell értenünk, hogy dühből reagálva, agresszíven másokat soha nem fogunk sem jóra sem fejlődésre ösztönözni, inspirálni. Úgy nem lehet. Az ember a kezdetektől az odatartozás érzését akarja. Olykor mindegy hová, csak érezze, hogy kell, hogy fontos. Társas lény. Még az olyan legvisszahúzódóbb, sokszor társaságkerülő lökött tyúk is, mint én. Az összetartozáshoz pedig pozitív töltet kell és erő. Nem szélsőségesség és ira, sem erőszakos tettlegesség vagy félelemkeltés, esetleg pánik kreálása. Ezek mind csak káoszt, traumát, pszichés elváltozásokat okoznak az emberben.

Végül pedig, célt találni, célokat kitűzni, menni az úton feléjük, figyelni közben oldalra is, nem viszakozva, hűnek maradni önmagunkhoz, figyelni, adni és legfőképp szeretni az ami a legfontosabb az életben szerintem. Szeretni mindenek felett. Az életet, önmagunkat, az embereket, a természetet, az állandó körforgását, az érzelmek sokszínűség, az értelem, intelligencia és tudás határtalanságát, azt, amit én nem merek csak Istennek nevezni, sem szimbólumokban imádni, mégis spiritualitásomban, itt bennem mélyen érzem, hogy valós.

Olykor azt gondolom, hogy a szeretet az maga az Isten – és itt vonatkoztassunk el az ember irányította egyház világában megfogalmazott Istenségtől -, s azt érzem, vegül minden mindegy, szeretni a legfontosabb, a legnagyobb dolog az életben.

Most, hogy eljutottam idáig, hirtelen megint kicsinek érzem, nem elégnek a szavaim. Az élet sokkal nagyobb náluk, annál, amit leírhatok róla vagy annál, hogy számítson én miért hiszem, hogy van értelme. Nem tudom, hogy mindaz, ami nekem igen, az másoknak egyáltalán jelenthet-e hasonlóan sokat, esetleg egy saját igazságot is. Nem hiszem. Talán csak nyomokban, s pont ezért azzal zárom soraim, hogy megosztom veletek, mások mit mondtak, mit meséltek arról, hogy mi az értelme az életnek.

Adrienn a Megvalósítás alatt blogról: “Nem mondanám, hogy tudom, mi az élet értelme, inkább csak épp ebben a pillanatban azt érzem, hogy egyrészt az élet értelmének a keresése az élet értelme, másrészt meg azt, hogy az élet egy nagy játék, amiben nincsenek győztesek és vesztesek, próbálgatunk különféle utakat, megoldásokat, de nem hiszek például a jó vagy rossz döntésekben sem. “Dolgunk” örülni a csodáknak, felfedezni az élet szépségeit, de ugyanúgy megélni a nehézségeket is. Megérteni, mit akarnak üzenni ezek számunkra. És emlékezni arra, hogy minden elmúlik egyszer, a jó is, de a rossz is.”

Enikő a Tisztakék blog írója: “Volt úgy, hogy elhatalmosodott rajtam és beszippantott a sötétség, amivel azt hiszem, saját magam kényszerítettem térdre a változás ellen tiltakozó énemet. Egyetlen éles és mindent elsöprő érzés húzott ki a sötét mélyből: az élni akarás. Belőlem kellett fakadnia a változásnak és ehhez távolságra volt szükségem az akkori életemtől. Ebben a távoli nyugalomban aztán volt lehetőségem gondolkodni és rájönni arra, hogy tulajdonképpen már mindent tudok, ami ahhoz kell, hogy kihúzzam magam a mélyből, csak elfelejtettem ezeket, sőt nem tartottam elég fontosnak őket és egyúttal saját magamat sem. Elfelejtettem például, hogy nem a hibáim, vagy a félelmeim vagyok, elfelejtettem, hogy az életemet mindig én irányítom és azt is, hogy néha meg kell állni mély lélegzetet venni. Azt is újra fel kellett idéznem magamban, hogy a kulcsra zárt ajtó kilincsét hiába rángatom, nem fog kinyílni, sem eredményre vezetni ha másokért helyettük aggódom. Elfelejtettem, hogy sem a múltban, sem a jövőben nem szabad elveszni, csak a jelen pillanat számít. Korábban nem engedtem meg magamnak azt sem, hogy a szavak és az ölelések gyógyítsanak, ugyanakkor megvontam magamtól annak a biztos tudatát is, hogy képes vagyok megvalósítani azt, amit eltervezek. Aztán minderre a sötétség és a belőle fakadó élni akarásom emlékeztetett. Lépésről lépésre és csak lassan, de ezután jobb lett és ezekben az apró lépésekben, a küzdésben találtam meg az erőm, a lényegem, a reményt, a szeretetet és magát az életet is újra.”

Levente a Lust for Life blogról: “…úgy mondanám, hogy azok a dolgok adják meg nekem az élet értelmét, amikben örömömet lelem, amikben másokat is szolgálhatok és amikor magamat összehasonlítva egy korábbi, akár a tegnapi önmagammal fejlődést látok. Általánosan nem hiszem, hogy van egy mindenkinél működő élet értelme dolog. Ez egy hosszú út és az élet értelme is változik például számomra is egy kicsit, mert a változás része az életemnek. Nem gyökeres változásokról beszélek, inkább csak csiszolódás, formálódás ez. Próbálok befelé nézni és azt elérni amikor úgy ráizgulok valamire, mint egy gyerek az új játékára vagy egy csokira. Az a lelkiállapot visz előre leginkább. Soha nem gondolkodtam rajta, hogy mi az élet értelme. Nekem talán leginkább az, hogy kimaxoljam az időmet itt, éljek, fejlődjek, legyen rengeteg élményem és tapasztalatom és adjak vissza mindebből az életnek, másoknak.”

Anett Netti a Home Made Életünk Blogról pedig ezt mondta: “… az segített, hogy elértem a gödör alját, ahol a depresszió már fizikai tüneteket okozott. Kikészült a gyomrom, szétcsúszott a vérképem, lett két csomóm (már csak az egyik van meg, a másik ahogy jött eltünt). Amikor toltak be a csőbe, hogy megmondják az ítéletem elgondolkoztam, hogy megéri ez nekem? Nem nem éri meg, hogy mások kedve szerint, mások értékeihez alkalmaszkodva, mások fájdalmát megélve, másokat segítve szép lassan kicsinálom magam. Nem éri meg, hogy beledöglök abba, hogy dolgozzak és fizessem a számlákat, közben pedig elfelejtek én lenni, és MAGAMÉRT élni. Jövőhét utáni héten megyek az egyéves kontrollra, azaz egy éve dolgozok magamon… nekem az élet értelme, hogy szeressek élni 😜 Finomakat egyek, utazzak, olyan emberekkel legyek akik boldoggá tesznek, elfogadnak olyan kis válalhatatlan hibbant tyúknak amilyen vagyok, hogy ne kelljen folyton “viselkednem”, jókat nevessek… sokat legyek a természetben… Most elkezdtem újra tanulni(fitness edző leszek). Nekem ez segít.😊 De a depi az egy olyan ocsmány kis szörny ami megbújik az árnyékban és amikor már úgy érzed minden rendben megy, jön egy illat, egy mondat, egy helyszín és már bele is mar újra a gyomrodba… bocs, ha nem voltam túl összeszedett, még mindig nehéz írnom erről.

Réka a Habfürdő blogról így fogalmazta meg: “Szerintem az életünk kicsit olyan mint egy vidámpark. Van amikor a hullámvasútja fölé sötét ponyva épült, így hibába lenne szép a kilátás nem látszik, és akad, hogy sajnos tovább tart mint ami még “izgalmas”. Néha átülünk a körhintára, de azon sem szabad sokáig maradni, és vannak nyugalmas, kedves játékok mellett, veszélyesek is, amire jobban tesszük, ha nem is nézünk. Az élet értelmét nehéz megkeresni, mert egyszerre csak egy játékon tudunk ülni, és az értelme az egész parkban van. Ugyanakkor nem is feltétlenül az értelmét kell látni, mert az egy nagy egész, amit átlátni nagyon nehéz. De észrevenni az apró örömöket, melyek teljessé teszik a parkot, az okozhat örömöt, vagy ha szeretteinkkel ülhetünk le egy padra, mert ott vannak és akarnak velünk beszélni, az is segíthet. És nem csak a nagy élvezeteket kell keresni, mint a hullámvasút tetejéről a kilátás, hanem a kis pittypangot is, ami a park egyik fája alatt pukkadt ki, és mi leszakíthatjuk, hogy gyermeki élvezettel elfújjuk.
Nem tudom, hogy nem lett-e túlfilozofikus, bocsánat ha igen… és bár elég vicces, hogy a Hiszek a Boldogságban blog mottójával írom ezt, de talán csak még inkább ön-azonossá teszi a dolgot, szoktam nagyon lent is lenni, ilyenkor valahogy nem hiszem, hogy lesz újra jobb, de igyekszem tényleg az apróságokban megkeresni a szépet, a természetben, (keresztény ként) Istenben, sok sok jó beszélgetésben, és annak elfogadásában, hogy nem lehetek mindig a hullámvasút tetején, de igyekszem jól dönteni, hogy mikor mit teszek a parkban.”

Éva, aki a Szubjekteve-en ír, pedig ezt osztotta meg velem az élet értelméről: “Mindig örök pesszimista voltam, és ez rengeteg élethelyzetben bosszulta meg magát. Mígnem, elértem a saját állapotom mélypontját, és rájöttem, hogy kell, hogy legyen értelme mindannak ami történik velem, és a körülöttem lévő környezettel. Nem azt mondom, hogy azóta fáklyásmenetet vezeték az optimisták élén. De az biztos, hogy úgy tudok örülni a reggeli kávémnak, amit megihatok a Dunát nézve a teraszunkról, mint még soha. Ami történik, az okkal történik. Okít, vagy rávilágít valamire. Amin változtatnunk kell, vagy csiszolnunk magunkat. Az apró örömök és az élet értelme számomra az, hogy ezekben az élethelyzetekben megtaláltam a legjobb utat, hogy én magam még erősebb, még jobb lehessek, és ha ezzel ráadásul másoknak is segíthetek, na annál már nincs is jobb érzés.”

Végezetül pedig ajánlanék egy blogot nektek, olvassátok el kezdésnek A földhöz ragadt transzcendencia című posztot, ami a fenti témába vág.

Szeretettel:

Ildikó

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

3 thoughts on “Szeretni… Azt hiszem, szeretni kell, ennyi az egész!

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.