Rekviem

Véglegesen és teljesen elszakadtam a gyökereimtől, a szülői ház fogalmának jelentésétől. Eladtam az örökségem, amely nagyszüleim vidéki háza volt, amelyben anyám is nevelkedett, és bevallom, kicsit nem találom a helyem. Nem kesergek, nem fáj már az elmúlás sem csak úgy érzem teljesen gyökértelen vagyok, és most már tényleg nincs otthon, ahová haza lehet menni, hogy egy kicsit még érezzem, ha máshol már nem lehet, a falak repedéseiben, hogy milyen kislányának lenni valakinek.

Sajnos, ha teljesen őszinte akarok lenni, amióta a nagyszüleim is elmentek, nincs már olyan hely Magyarországon, ahol igazán otthon érzem magam, mert nincs az az ölelés, ami egy hazatérő gyermeket vár. Ami van ölelés, az nem olyan, bármíly csodálatos is legyen, mások a szerepek, más a figyelem, más a közös szeretetnyelv a többi szerettemmel. A mindenekelőtt és a mindenekfelett érzése hiányzik talán, amit egy szerető és törödő szülő adhat csak gyermekének.

Négy év alatt meghalt mindenkim, aki felnevelt, aki a kezdetektől ismert, szeretett, látott felnőni, kislányból nővé érni, fejjel menni a falnak közben párszor, elesni, felállni, rossz döntéseket hozni, meg jókat is, hibázni, kijavítani azt. Elmentek akik felnőtt szemmel, kimondatlanul is ismerték gyermekkori kis titkaim, kisebb és nagyobb csínytevéseim, akik az út kezdetén is már láttak annak, aki pontosan vagyok és tudták mi és ki lehetnék, ellenére annak, hogy én nem hittem sem láttam magamban azt, amik ők már olyan nagyon régóta igen.


Pár hete “hazaugrottam” egy napra, aláírni a papírokat és utoljára elmenni a házhoz, ahova megannyi gyermekkori emlék és a lelkem egy hatalmas része köt. Őszintén szólva mindegy mit terveztem, nem tudtam bemenni, csak a veranda lépcsőjén ültem, szorongattam a kulcsot és néztem a semmibe. Elmerengtem a most is gyönyörű rózsabokrokon, a napfény és a felhők árnyéktáncán a kövezeten és az járt a fejemben, hogy mi az idő, hogy mennyire kegyetlen és csodálatos egyszerre, hisz nem is olyan rég itt ült velem Mami és Anya és borsót pucoltunk. Szinte hallottam Papám lépteit, ahogy a szőlősből jött le és halkan megjegyezte, hogy “ne egyél többet kislányom, mint amit pucolsz, mert nem lesz zölborsólevesed télen”. Nem felrótta, a sokszor zordnak tűnő arca mosolyt sejtetett kalapja alól, és én mindig láttam az összes félmosolyot, a szemét, a szeretetét és tudtam, hogy ő csak rám figyelt szavaiban. Ahogy tudtam azt is, hogy amikor az első zöldborsó beérett, Papám nekem szedte le külön a legfinomabb, legzsengébb zöldborsót a világon, mert az a zamatos “Ildikének volt”.

Bármennyit vártam, bármilyen kellemes és mára csodának számító emlékeket is idéztem fel azokból az időkből, amikor a család teljes volt még és kislányként unokatestvéreimmel az udvaron szaladgáltam, vagy épp fent a szőlősben a hatalmas cseresznyefára mászva tanakodtuk meg a gyermeki lét nagy dolgait, nem tudtam bemenni, nem voltam képes látni az ürességet Mami nélkül, hogy nem ül ott, a kedvenc kis padján és képtelen voltam szembenézni azzal, hogy az a ház nélküle már végképp semmit sem jelenthet. Nem akartam érezni az illatot, ami a házhoz tartozott sem érezni mindazt, ami hiányozhat, ha kinyitom az ajtót.

Valahogy gyenge már a szívem az ilyenekhez. Azt gondoltam anno, egy kicsit cinikusabb pillanatomban, hogy “jó” ez a sok fájdalom, legalább nem leszek olyan érzékeny kis virágszál, majd megedz, ahogy az elengedés megtanít, az élet meg majd jól megkeményít. Ez utóbbit cáfolni látszik az, amit éreztem akkor ott, ahogy utoljára bezártam a Papám olajozgatása nélkül berozsdásodott kaput magam mögött. Kicsinek éreztem magam, gyengének és egyedül. Olyan nagyon egyedül léteztem ott akkor, ahogy elindultam a temető felé.

Hozzájuk.

Egyetlen sírkőn áll a nevük. Apa. anya és lányuk. Mellettük egy másik sírban a nagybátyám pihen, már olyan régóta, hogy kimondani sem merem. Belőle itt maradt nekem egy unokatestvér, aki testvérként társ és fogja a kezem. De néha ő sem érti, hogy bármennyire szeretné elvenni az olykor feltörő egyedül érzését, nem teheti, mert ez bennem csak abból fakad, hogy senki kislánya lettem.

Nincs rossz érzésem, amikor temetőben járok, sosem volt és hozzájuk sem megyek viszolyogva, sőt, valamiféle nyugalmat érzek, ami az összetört szívemben mégis otthonra talált. Amikor Mami még élt, azt mondta, “Kislányom, amikor haza tévedsz a nagyvilágból, gyere, ülj le a márvány kőre, jó nagy, elférsz rajta és mesélj nekünk!” Most is hallom a hangját és érzem, ahogy minden szavában készült már a halálra, de félt menni, amíg nem volt biztos abban, hogy én jól vagyok anyu halála után, azután, hogy felforgattam az egész életem fájdalmában és őrült gyászomban. Tudni akarta biztosan, hogy jól leszek, helyére került minden és nem kell féltenie, addig nem ment sehova, amíg ez nem volt tény. Makacs asszony volt és kimondott mindent, ezért is szerettem, akkor is, ha sokan nem bírták őt el… Mindig azt mondogatta nekem, hogy amióta Papám is elment, ő csak fél lélekkel van itt, miattam, mert meg kell várnia, hogy erős legyek eléggé ahhoz, hogy magamra hagyjon ő is.

Azt nem tudom, hogy elég-e ez az erő itt bennem, de próbálkozom, ahogy próbálok eleget tenni az ígéretemnek, de megszólalni nem tudok soha, amikor ott állok a neveik előtt. Csak leülök törökülésbe és nézem a vésett betűket, meredek magam elé, a hatalmas ősfák árnyékában a gondolataim pedig…. Mennek mindenfelé.

Remélem látják. Látják, hogy mi lett velem, hogy min dolgozom, hogy kivé lettem, mik a terveim, hogy nem csüggedek, akkor sem, ha az élet olyan sokat elvett, nem csak őket, de azt is, amit kimondani még mindig nem merek. Remélem látják, hogy ha valami nem lehet úgy, ahogy pontosan én akarom, akkor nem dacoskodom és dúlok-fúlok már, hanem megtalálom a módját, hogy a lehető legközelebb menjek ahhoz a “pontosan én akarom” verzióhoz és remélem látják, hogy keményen dolgozom, a fájdalom nem vette el az álmokat, vágyakat, nem tett hidegebbé, nem vette el a kedvességet, sem azt a szinte naiv hitnek látszó “meg akarom menteni a világot” hozzáállásomat, amivel minden reggel felkelek mégis. Persze a megtapasztalás adott cinizmust is és egy olyan odafigyelést, ami azelőtt nem volt részem. Remélem látnak, bárhol is vannak most és egy nap igazán büszkék lesznek rám.

Aztán, ahogy ott ülök, a gondolataim közé mindig lopok egy kis külön időt, ami csak Anyué. Megkérem Nagyiékat, hogy most hagyjanak minket… Ilyenkor mindig eszembe jut Papám csendje, hogy mennyire tisztelettel bánt vele és a felém vagy anyukámhoz intézett szavaival, amiket a világ számára csak ritkán használt el. Persze anyuval itt, a temetőben csak rövid és mindenki elé való gondolatokkal beszélek, hisz nekünk megvan a ‘Mi helyünk’ valahol a délen a tengerparton, ahova minden évben elmegyek, hogy egyedül kibeszéljem neki igazán az évet, ahol elmondhatom mi a boldogság épp, mi jó történt, mi a rossz, mi fáj, mi a helyzet a szerelemmel vagy azt, hogy apámmal a kapcsolatom van, még ha nem is idillikus, szeretem azt hinni, hogy ő megtesz mindent, ami tőle telik, de sajnos az nem olyan, ő másfajta ember, akit megtanultam pont annak szeretni, aki és nem vágyni már tőle olyan dolgokra, amiket nem tud megadni nekem. Végül pedig ott vannak az álmaim, ahol ha kérem anyut, találkozunk.

Szóval itt tartok most, egy aláírással elvágtam az utolsó szálat is, amiről nem tudtam addig a pontig, hogy azt a gondolatot tartotta bennem, hogy az ott, az a ház, az a vidék, azok az illatok az otthonom, a gyökereim eredete. De a repúlőúton hazafelé elfogadtam végre, hogy azok csak öreg falak voltak, amiket egykoron Papám a saját kezével épített s, hogy a kert csak a házhoz tartozik, mindegy kivel ültettem együtt ott virágokat, és  amióta nem jár oda haza anyám, amióta nem laknak ott, akiket olyan nagyon szerettem, valójában semmit sem jelent, bármit hiszek csak egy ház, ahol a szeretteim éltek. Számomra nincs ott semmi más, csak az út, ami tovább visz és az emelkedő után ketté ágazik, az egyik az élet felé megy, arra, ahol szeretet vár rám, a másik pedig a temető felé, ahol emlékek ébrednek fel, pontosan ott, ahol egy sírkőn az ő nevük áll.

Végül pedig, mire hazaértem és beléptem az épp felújítás alatt álló lakásomba, elmosolyodtam, mert valamit mégis jelent az a ház, ami nem az otthonom már. Egy új életet jelent, a fiatal párnak, akik megvették, akik a gyermekükkel, újra otthont varázsolnak majd a falak közé és a tornácra, a kert minden sarkába. Termővé teszik majd a földet újra és boldoggá a falak közti repedéseket. Nekik a mindent jelenti, nekem pedig valamit, amit el kellett engednem. Mindkét dolog, végül nyugalmat és békét ad ad, a biztonságát a tudatnak, hogy az élet halad előre.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

One thought on “Rekviem

  1. Kedves Ildikó!

    Mindig megráznak és ugyanakkor meg is nyugtatnak a gondolataid. Nem tudom, nem értem miként lehet az, hogy szinte szóról szóra, ugyanazokat a mondatokat írod le adott élethelyzeteidben, mint amiket én. Csak én nem osztom meg.

    Köszönöm Neked azt, hogy Te megteszed.
    Pozsgainé Ildikó

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.