A szexuális bántalmazás mindenki ügye

Az elmúlt napokban többen, többször is megkérdezték miért írok olyan témákról, mint például az utolsó poszt a blogon, ami a erőszakról szól (kinek miről ugye). Mit akarok én ezzel elérni, miért nem maradok a “helyemen”, kérdezték, sőt rótták fel kommentben, hogy sok vagyok, bár a téma kapcsán, nem egészen volt világos miért is, aztán amikor jött a személyeskedés és libsizés, azonnal kristálytiszta lett minden. Mégis normális, tanult, és intelligens emberek is rákérdeztek miért írok ilyenekről és miért nem maradok meg az életmód, általános langyos igazságok vagy jótanácsok mezején.

Nem igazán megmagyarázni szeretném miért, mikor és milyen témában írok, a témaválasztásom az enyém, akinek nem tetszik, az úgyis keres más olvasnivalót, bár az, hogy rákérdez bárki is, hogy miért fontos téma ez, miért kell erről írni, pont azt mutatja, hogy kell, persze nem szeretnék másokat analizálni, hogy miért baj, hogy rákérdez egyáltalán, inkább csak megosztanék egy történetet.

Emlékszem, nem tudtam sikítani. Nem jött ki egy hang sem a torkomon. Annyira megdöbbentem és annyira megijedtem. Halálra rémültem, egy pillanat alatt elhatalmasodott bennem egy elemi, belső és mély félelem, amit nem ismertem addig, de ami ösztönösen éreztette, hogy – ez ami épp történik velem – valami nagyon nem helyes, nagyon nem jó. Utána mélységesen szégyelltem magam. Igen, szégyelltem magam!

Azt gondoltam, hogy talán születésemtől kezdve hiba lehet bennem, hogy baj lehet velem, amiért én megérdemlem, hogy megtámadjanak, megérintsenek, hogy egy idegen ‘úgy’ olyan durván és fájdalmasan hozzám érjen. Igen azt hittem rossz vagyok, mert ha jó lennék ilyen szörnyűség nem történhetne meg velem. Ő is ezt suttogta a fülembe. Még csak egy kislány voltam. Alig 13 éves, de a rendőr megkérdezte, hogy provokáltam-e azt az embert. Még azt sem értettem igazán, hogy mit is kérdezett tőlem az, akihez segítséget kérni mentem. Nem tudtam, hogy mire gondolt. Talán én csináltam valamit amiért megérdemeltem? Azt mondták szerencsém volt végülis ‘a valódi erőszak’ nem történt meg, nem esett bajom. De a lila foltok a testemen nem ezt éreztették. A gyomorgörcsök, az álmatlan éjszakák, az újra bepisilések és a hónapokig tartó szótlanság sem arra utalt, hogy “nem esett bajom”.

Ami még borzasztóbb volt, hallani a tanáraimat hónapokig összsúgni, hogy én vagyok a “problémás gyerek”, mert eljátszom, hogy félek iskolába menni és kísérgetni kell. Azt mondták, hogy kitaláltam dolgokat. Hogy csak a figyelmet akartam magamra vonni, mert nincs apám és kitaláltam, hogy megtámadtak az utcán, biztos nem igaz, hisz meg se erőszakoltak, ‘állítólag’ elszaladt az illető. Még ezt is valahogy felrótták nekem.

Néhány évvel voltam csak idősebb, picit tudtam csak többet a világról, amikor újra előfordult, hogy egy felnőtt férfi hozzám ért anélkül, hogy én azt megengedtem vagy akartam volna. Hosszú évekig titkoltam még önmagam előtt is ennek emlékét. Eltávolítottam az elmém felszínéről olyan mélyre, amilyen mélyre ő akkor a kezét nyomta. Nem egy idegen volt az utcán, bíztam benne. Hiába könyörögtem, hiába zokogtam, hogy ne érjen hozzám. Nem érdekelte, miért kérlelem, nem érdekelte, hogy csak egy tinilány voltam. Nem érdekelte, hogy az én testem volt, amit akart és nem érdekelte, hogy tiltakozom vagy, hogy kárt tesz bennem, hogy bánt, ő csak a saját örömére akarta elvenni azt, ami tetszett neki, amit akart, mert miért ne. Mert csak. Már én nyugtatgattam magam, hogy másodjára is szerencsém volt, hisz “az igazi erőszak nem történt meg, nem esett nagy bajom, nem sérültem meg komolyan.”

Pedig de!

A lelkem sérült meg. Egy részem örökre elment. Soha nem fogom magam 100% -ig biztonságban érezni. Mindig azt fogom gondolni, hogy bármikor megtámadhatnak és bántalmazhatnak, bármikor zaklatás vagy erőszak áldozatává válhatok, csak azért az egyszerű tényért, aminek születtem. Mert nő vagyok. 17 éves koromra megtanított arra a társadalom, hogy ha bántalmaznak és segítséget keresek, valószínű nem az, amit azonnal megkapok, hanem inkább a kérdéseket, a megkérdőjelezését annak, amiért segítséget kérek, és mindenféle feltételezéseket rosszalló tekintetek keretében. Az emberek vagy a rendőrség, megkérdezi majd, hogy biztosan nemet mondtam-e, hogy biztos vagyok-e benne, hogy nem én provokáltam ki? Biztos egyértelműen mutattam, hogy nem akarom? Nem viselkedtem olyan módon, ami azt hitette el vele, hogy azt akarom amit ő? Vagy, ami rosszabb, engem okol, hogy nyilván valamit én csináltam ‘rosszul’ amiért ez megtörtént velem. Ha megtörtént ugye…

17 éves koromra azt is elhittem, köszönhetően annak is, hogy mennyire meghurcoltak a felnőttek, hogy az én szavam kevesebbet ér, mert nő vagyok. Anyám egyedül nem volt elég, hogy bebizonyítsa nekem az ellenkezőjét, főleg, mert az akkori Magyarországon az ő szava is kevesebbet ért, mivel ő is nő volt. Ezért közel 16 évig nem mondtam ki, hogy mi történt, mi fájt, ki bántott, amikor tini voltam, és ezért, a megcsorbult önérzet miatt, nem álltam ki magamért más területeken sem. Megtört az, hogy és az, ahogy bántalmaztak. Nem csak az, aki zaklatott, de azok is, akik nem hittek nekem az első esetnél, akik vádoltak, akik összesúgtak mögöttem felnőtt létükre, akik lelegyintettek, akik azt mondták; “Oh, ez semmiség, nem történt semmi komoly”!

El sem tudom, sőt nem is merem elképzelni, hogy mit érezhetnek, mit élhettek át nők, kislányok ezrei, milliói, kisfiúk és férfiak, akiket ténylegesen, véresen valósan megerőszakoltak, többszörösen, esetleg többen, és nem “csak megfogdosták” őket, mint engem. Bele sem merek gondolni, hogy az ő lelkükben mi játszódott le, hogy életük, az útjuk mennyire sérült meg, állt meg, mi halt meg bennük, és mit veszítettek. Én csak azt tudom, hogy sérült voltam életem kezdetén, hátrányból indultam és nagyon sokat kellett tanulnom és tennem ahhoz, hogy felemelt fejjel szembe tudjak nézni múlttal, jelennel és jövővel és azért is, hogy ne legyek valaki, aki a saját életét rontja a cipelt terhek súlya alatt. Igen, volt olyan pontja életemnek, ahol szembe kellett néznem azzal, hogy tönkreteszem magam, és amikor komoly és profi segítségre volt szükségem, mert majdnem elvesztettem magamat, de végül én nyertem.

Ezért ma már biztosan mondom, hogy a csendünk, ha nem mondtuk el amikor zaklattak, bántottak, megerőszakoltak minket, nem a mi hibánk. A megaláztatás szégyene, nem a mi hibánk. A mocskosság érzésének szégyene, nem a mi hibának. A félelem nem a mi hibánk. Az, hogy áldozatok voltunk, nem a mi hibánk, senki nem róhatja fel nekünk, mi sem önmagunknak.

Ugyanezt nem mondhatom el a társadalomról, sem azokról az emberekről, akik az áldozatokat hibáztatják, akik feltételezik, hogy bárki kiprovokálja a szexuális bántalmazást vagy zaklatást akkor is, ha épp csak 13 éves. Nem tudom őket felmenteni, bármilyen értő, részletmeglátó és racionális sőt hideg gondolkodó tudok lenni, mert én úgy gondolom, hogy ostobának lenni, a bántalmazók, erőszakolók mögé beállni áldozathibáztató nézetekkel igenis az egyén hibája és választása. Ez az a pontja az intelligenciának és jóérzésű emberi létnek, ami fejleszthető.

Sokat gondolkodtam, hogy egy ilyen személyes traumát miért kellene kiteregetni ‘közönség’ elé a világhálón, miért írjak személyesebb dolgot a bántalamzásról, hisz sokan azt mondják ez “túl intim”. Aztán megértettem, hogy nem kell, ‘csak’ lehet. Szabadon megtehetem, és talán érdemes is megtennem, főleg, ha ezzel erőt adok bárkinek, aki úgy érzi magát, mint én éreztem 10 évvel ezelőttig, majdnem mindig. Sérültnek, hibás valaminek, nem elégnek, alpjában véve nem jónak, valakinek, aki megbélyegzett.

Érdemes lehet összefogni és közösen több tucat, száz, ezer, és millió nővel – és férfiakkal is persze -, elmondani, hogy a szexuális bántalmazás valós, súlyos és igenis mindennapos probléma. Én blogon, más könyvben, mások hashtagek és kampányok alatt, videókban beszélnek erről, és szerintem ez egy fontos, jó, és hasznos dolog. Beszélnünk kell róla, felállni, kiállni önmagunkért, egymásért vagy épp azért, aki még túl sérült, hogy megtegye magáért. Nem személyes, nem túl intim és nem magánügy a szexuális zaklatás, pontosan azért sem, mert a társadalom, a köznyelv, az emberek – idegenek és nem – és azok, akik segítséget kellene, hogy nyújtsanak az áldozatoknak, pont őket hibáztatják nagyon sok esetben. (A #minekmentoda nem egy vicces hashtag, amivel érdemes jópofáskodni…)

Amíg emberek megírják kommentekben a világhálón, hogy az a ribanc, akit szexuálisan bántalmaznak vagy azt gondolják sokan, hogy bárki kiprovokálja magának a zaklatást/bántalmazást, amíg nők és emberek erőszakot kívánnak más nőknek, függetlenül attól, milyen ember az a nő, és amíg a buszon lányok alá nyúlkáló emberek láttán a világ elfordítja inkább a fejét, vagy azt mondja az semmiség, addig nem magánügy.

A szexuális zaklatás mindenki ügye. Nőké, férfiaké, időseké, fiataloké és sajnos gyerekeké is.

I.

Kép: Pixabay jogtiszta képei közül.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.