Mihez kezdesz a kudarcokkal az életedben?

Az, hogy bátraké a szerencse köztudott, ahogy az is, hogy a kevésbé bátrak, esetleg gyávák ezt sokszor nem díjazzák különösebben, mindenesetre ez engem nem szokott érdekelni, és mindenkinek azt mondom, hogy legyen bátor, merje, csinálja, ne féljen a kudarctól, ne féljen a nemtől, a kritikáktól, attól, hogy valakinek nem tetszik az, amit csinál, vagy szeretne, akarna, eltervezett tenni. A kritikát egyébként is egyetlen módon kerülhetjük el, mégpedig úgy, ahogy a jó öreg Arisztotelész is megmondta, hogy nem mondunk semmit, nem csinálunk semmit, azaz senkik leszünk.

Tudjátok elég régen megtanultam már, hogy ha az életünk bármely területén előrelépni, változtatni, tanulni és fejlődni szeretnénk, akkor elkerülhetetlen, hogy kisebb-nagyobb kudarcok is fognak érni minket. Olyan nincs, hogy kudarc nélküli karrier, magánélet, életút. Mindegy, hogy most arról beszélünk, hogy ötödszörre sem sikerült a kenyér, amit sütni akartál, vagy arról, hogy nem sikerült a felvételid az egyetemre/munkahelyre esetleg, a céged nem úgy működik, ahogy kell, sőt csődbe ment, a kudarc érzése ott van, mindenben, ami nem úgy sikerült, ahogy azt akartuk, elterveztük. Azt vallom, hogy nem tartani kell tőle, hanem tudni, hogyan maradjunk bátrak ahhoz, hogy talpra álljunk egy-egy kudarc után, és menjünk előre továbbra is, anélkül, hogy beleragadnánk a jelenbe vagy épp a múlt felé fordulva siránkoznánk. Az egyik legfontosabb dolog az életben szerintem az, hogy tudjuk megélni majd elengedni a kudarcainkból fakadó érzéseinket, hogy azok ne tartsanak minket valamiféle állandó kudarcérzésben és ezzel semmissé tehetjük létezésüket és visszagondolva rájuk, már nem kudarcként, hanem inkább leckeként gondolhatunk rájuk. Ugyanezt tanítják az emberi viselkedést kutatók is, én pedig beleástam magam a témába a elmúlt hetekben, hogy meglássam, mennyire tudjuk kezelni a kudarcot, mi emberek.

Szerintem az egyetlen valódi kudarc az, amikor nem állunk talpra egy-egy pofára esés után és nem tanulunk belőle.

Már hosszú évek óta alkalmazom azt, ami mindenkinek segíthet, amire a környezetemben és igen, a blogom írásaiban és a csoportomban is mindenkit ösztönzök, noszogatok, próbálok inspirálni és amiről a szakemberek azt mondják, hogy jó irány. Azaz, hogy higgadjunk le és fordítsuk előnyünkre egy-egy hátrányunk (bukásunk, kudarcunk), de ne ignorálva azt, mintha meg sem történt volna, hanem igenis törődjünk a kudarcainkkal is pont annyira, mint a kitűzött céljainkkal. Ne tagadjuk le vagy meg őket, ne magyarázzuk ki, és főleg ne fogjuk rá, hogy semmiség, ha belül azt érezzük szétfeszít minket. A bukásaink által csak akkor fogunk megerősödni, ha nem menekülünk el a nehéz érzések, harag, feszültség, kétségbeesés, fájdalom elől, és akkor, ha a tanulságokat amiket ezek adnak beépítjük az életünkbe. Magyarul, tanulunk a saját kárunkból, hibánkból, kudarcainkból. Ez szépen hangzik, de a valóságban nem annyira igaz, mint amennyire szeretnénk, hogy az legyen, ugyanis sokan – nagyon sokan – nem tanulunk a kudarcainkból, a hibáinkból, sőt, utóbbiakat elkövetjük újra és újra és újra és a végtelenségig…

Kutatásom ezen pontján bevallom, picit megrekedtem, mivel hosszú évekig én bizony tagadtam és menekültem a nehéz érzések elől. Nem sirattam el egy viszonzatlan szerelmet, azt hazudtam nem szerelem volt, elfutottam a harag és düh elől, amit anyám rákja és a halála okozott bennem, és sokáig tagadtam, hogy nem fáj még most is az, ahogy apám sosem volt az életem része igazán, hogy sosem éreztem, milyen az, ha az embernek törődő apukája van, akihez mindig lehet fordulni.

Nem csak magamon, de nagyon sok emberen megfigyeltem, hogy az a nagy büdös helyzet ezzel a kudarc dologgal, hogy megpróbáljuk minél gyorsabban lesöpörni magunkról és nem veszünk róla tudomást, sőt tagadjuk, azt hazudjuk sokszor, leginkább önmagunknak, hogy nem is akartuk valójában azt amit és jön a “leszarom” meg “nem érdekel”, “nem számít”, “nem is volt fontos” szöveg, és ami ennél is rosszabb, elkezdünk teóriákat gyártani, másokat hibáztatni vagy éppen magunkat minősíteni, negatívan persze. Ezek a reakciók, viselkedésformák nem tesznek jót, ahogy a nehéz érzések ignorálása sem vagy az esetleges szégyen súlya, amit érezhetünk. Ezek az érzések gyengítenek minket, a magunkba folytásuk pedig időzített bombává válik, ami hátráltató ómenként nehezíti életünket. Ezt jól megtanultam.

Ha megtagadjuk az érzelmeinket, legyen az bármi, abból sosem lesz fejlődés.

Sokan nem értjük, hogy amikor eltávolodunk a nehezen elviselhető érzelmektől, amikor letagadjuk őket, nem nézünk velük szembe, akkor azok nem tűnnek el, sőt meghatároznak minket és mindent amit teszünk vagy nem teszünk.

A kudarcaink nyomán keletkező gondolataink, érzéseink, a vélekedésünk és a kudarc “megmagyarázása”, amit magunknak találunk ki és egy szerintünk tanulságos történetté gyúrunk, amolyan fabulává, nem is biztos, hogy a valóság. Sőt, a legtöbb esetben kudarcainkkal kapcsolatos bennünk lévő “tény” általában csak a vélekedésünk az adott kudarc élményről, az, amit mi érzékelünk és nem a valóság, igazság, ez pedig elképesztő erővel hat az életünkre.

Minden ilyen fabulából, ami a fejünkben van a legveszélyesebbek azok, amik azt ültetik el bennünk, hogy nem vagyunk elegek, nem érdemeljük meg, nem vagyunk képeske rá vagy épp a szeretetreméltóságunkat kérdőjelezik meg. Nekem is volt ilyen az életemben…

Ezt egyébként Brené Brown nagyon jól elmondja a; ‘Bátraké az erő’ című könyvében, ami nekem nagyon sokat adott, az elmúlt hetekben. De, hogy konkrét példát is mondjak, például egy fájdalmas válás, szakítás is kudarc az ember számár és járhat olyan kreált történettel a fejünkben, hogy nem érdemeltük meg és elhitethetjük magunkkal, meggyőződésünkké tehetjük azt, hogy nem vagyunk szerethetőek (ezt persze nem mondjuk ki vagy csak nagyon kevesek). Vagy egy meddő nő is gondolhatja azt, hogy nem érdemli meg az anyaságot és azért nem fogant meg sohasem. Vagy itt vagyok én, aki több, mint húsz évig elhittem tudat alatt, hogy nem vagyok szerethető, mert apukám elhagyott gyereknek. Hatalmas kudarcként éltem meg tudat alatt, hogy nem törődött velem… De beszéltem olyan emberrel is, aki meg volt róla győződve, hogy megérdemli a rákot, hisz “megdolgozott” érte rossz szokásaival, azzal, ahogy élt. Érzitek, hogy mennyire káros és tragikus mindez?

Pedig ha valaki nem tud, nem akar vagy nem képes szeretni minket, el akar tőlünk válni, az nem jelenti azt, hogy nem vagyunk szeretetreméltóak. Csak azt jelenti, hogy ő nem tud, akar minket szeretni (tovább). Ha egy nő meddő, az sem azért van, mert azt érdemli, hanem egyszerűen azért, mert “olyan” a teste/genetikája és ebben a szituban a fabula-gondolatokban való elveszés helyett ráadásul érdemesebb lenne arra koncentrálni, hogyan javítható a helyzet, ha javítható, illetve mennyire vágyik a nő valójában az anyaszerepre, esetleg tudna-e örökbefogadni stb. A rákot pedig senki nem érdemli meg, senki nem szolgált rá és bárkit, bármikor utolérhet, függetlenül attól, hogyan él az ember. A rák nem válogat, bármit is hiszünk erről.

A viselkedéskutatók azt mondják, ezek az érzések, a kudarc érzése, az önhibáztatás, a vélekedésenik adta érzelmek, nem kontrollálhatóak, addig biztos nem, amíg meg nem nézünk velük szembe, nem értjük meg őket, a miértjüket, illetve amíg nem látjuk tisztán a valóságot és benne saját felelősségünket.

Amikor azt mondjuk nem vagyunk elegek, szeretetreméltóak, amikor ignoráljuk kudarcaink valóságát és csak arra figyelünk mit érzékelünk belőle, érzünk miatta, mit gondolunk róla, akkor önmagunk fejlődését, előrehaladását hátráltatjuk, azaz saját magunkat szabotáljuk. Sok megrekedt élettel volt dolgom, ahol pont ezekre a kreált “fabulákra” kellett figyelnem illetve segítenem megsemmisíteni őket. (Nyilván magammal kezdtem sok évvel ezelőtt…)

Ahhoz, hogy rálépjünk a bátorság mezejére, meg kell értenünk, hogy a fabulák a fejünkben, leginkább a félelem alapú gondolkodásról és az önvédelemről szólnak, és meg kell tanulnunk nem állandóan védeni magunkat a kudarcoktól és felni tőlük, hanem merni az életünk bármelyik területén. Amikor azt a konkluziót (azaz hamis sztorit) vonjuk le egy-egy kudarc után, hogy “nem kellek”, “nem szeretnek”, “nem vagyok tehetséges”, “nem vagyok elég ügyes”, “nem nekem való” azzal, beprogramozzuk az elménket erre, ráadásul eltrozítjuk azt, aki valójában vagyunk, és nem nézünk szembe a valósággal, azzal, hogy lehet csak félünk illetve védjük magunkat, hogy nehogy megpróbáljuk újra, mert mi lesz ha megint kudarc lesz a dologból. El kell fogadnunk, hogy ha beérjük azzal, hogy lenyomjuk magunkat a “nem vagyok elég”, “nem érdemlem meg”, “nem vagyok jó ebben”, “nem vagyok szeretetreméltó” szintre, amit belső hangnak mondunk vagy elnyomott traumákkal magyarázunk meg magunknak, vagy esetleg kudarcaink felelősségét a másokra, “a szemét főnökre”, “a hülye exre”, “nemtörödő barátainkra” hárítjuk, akkor gyakorlatilag semmi esély arra, hogy a kudarcainkból tanulva menjünk tovább, előre.

A tanulságokat sosem felejtve újra kezdeni bármit, vagy csak nem feladni és valami másba fogni esetleg, egyébként sem biztos, hogy kudarcot fog adni, ugyanolyat, ugyanott semmiképp.

Sokszor kérdezték tőlem, mi a titka annak, hogy mindig megújuló erővel talpra állok, és azt, hogy honnan a bátorság bennem, ami sokak szerint jellemez. Azt hiszem nincs itt semmi titok, csupán hajlandó vagyok szembenézni és észrevenni a különbséget a kudarcaimmal kapcsolatos valóság és aközött, amit én gondolok róla vagy érzek vele kapcsolatban. Továbbá a legkeményebb őszinteséggel vállalom saját magam előtt, hogy mi a védekezés, a félelem és a fabula a fejemben és azt, hogy milyen érzések és előítéletek vannak jelen bennem helyzetemmel, kudarcommal kapcsolatban. Feküdtem már többször arccal a földön, konkrétan a padlóba harapva, ezért tudom, hogy menekülés helyett érdemes jobban belenézni a saját “mocsarunkba”, ami a valóság és a fejünkben szőtt fabulák között elsüllyeszti minden bátorságunkat, tettrekészségünket, erőnket, akaratunkat az életben.

Mindeközben persze tudom azt is, hogy pontosan ez az a pont, ahol sokan – nagyon sokan – megfutamodnak, mert kendőzetlen őszinteség és fájdalom nélkül a szembenézés nem megy, és pont ezt a fajta “önmagunkért megküzdést” sokan nem akarják. De nem lehet kikerülni. Ez a fajta szembenézés nélkülözhetetlen, ahogy az is, hogy megengedjük magunknak, hogy félelem és folytonos paranoid önvédelmi reflexek nélkül vegyük szemügyre a történeteinket, és igen, éljük tovább az életünket. Ha tisztázzuk az érzéseinket és gondolatainkat és megpróbáljuk harmóniába hozni őket egymással és a viselkedésünkkel, meg azzal amit következő lépésnek szánunk, akkor máris megoldottuk az egész kudarc kérdést magunknak. Ha van bátorságunk szembenézni kudarcaink által bennünk keletkezett érzésekkel, sztorikkal, fabulákkal, és a tiszta valósággal, nem csak azzal, amit mi észlelünk belőle, az már bizony az első lépés ahhoz, hogy a kudarc adta hátrányból, előnyt faragjunk, és előre lépjünk, fejlődjünk.

I.

Foto: Pixabay szabadon felhasználható képei közül

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

5 thoughts on “Mihez kezdesz a kudarcokkal az életedben?

  1. Arra van-e módszered, hogyan döntsem el azt, hogy egy kudarc után ugyanazzal érdemes-e próbálkozni még egyszer, vagy valami mással?

    Kedvelés

    1. Szerintem ha fontos az a dolog számodra és nagyon akarod, akkor nincs kérdés. Például én nagyon szerettem volna gyereknek megtanulni úszni, de az első 10-12 alkalom kínos kudarc volt, mert nemhogy a víz felszínén nem maradtam fenn, de a vízbe se mertem bemenni. Azóta óceánokban is úsztam, buvárkodtam mélységekben és imádom. Szerinted azért mer tnem ment, azert, mert totál kudarc volt az első tíz próbálkozásom fel kellett volna adnom? Szerintem nem.

      Kedvelés

      1. Utólag látszik, hogy ebben a konkrét esetben kár lett volna feladni. (Amúgy én be merek menni a vízbe, csak nem maradok fenn a felszínen. A mozdulatokat nagyjából ismerem, de mégis elsüllyedek. De ez most mellékes.) De ez csak egy utólagos meglátás. Honnan tudhatok biztosat előre?

        Kedvelés

  2. Ez a bejegyzés is mutatja milyen sokoldalú gondolkodóként közelítesz meg minden élethelyzetet és mily árnyalt stílusban fogalmazod meg meglátásaid, érzéseid.
    Saját tapasztalatom e tekintetben az hogy sokakban megvan a hajlam saját életútjukból következtetni általános igazságokra, és te ezt az akadályt is jól vetted.
    Amit különösen problematikusnak tartok e témakörben, annak eldöntése hogy egy adott helyzet valóban kudarc-e, hogy abban van-e felelős és ha igen, kicsoda, kicsodák? Ahhoz hogy a téves önvádat elkerüljük, sokszor az kell hogy a valódi felelősökre hárítsuk a valódi felelősséget. Hiába az önszembenézés ott ahol mások kellene hogy szembenézzenek önmagukkal, de nem teszik. E feltételek teljesülése nélkül az eredmény nem több mint áldozatvádlás és leragadás, a tisztázás és továbblépés esélyének megadása helyett. A terápiák alatt szerzett tapasztalataim szerint is, és az általam alább hivatkozott írás alapján is, világos hogy legtöbbször ez a lényegbe vágó tézis hiányzik a hivatalos narratívából.
    E tekintetben pedig nemcsak az a kérdés hogy mi a kudarc, de kérdés az is, mi az a siker?
    Ami engem illet, nőként e férfiak uralta farkasvilágban, és magyarként e magyar-ellenes vérzivataros történelmi és világpolitikai globális elmegyógyintézetben, már azt is sikernek élem meg, kiváltképpen nárcisztikus/mérgező szülők utódaként, hogy egyáltalán életben vagyok.
    A túlélés legtöbbször csak szerencsén múlik, és ezt szerintem mindenki aki rendelkezik némi életismerettel, beismeri. Ezen túl pedig siker az, ha valaki a saját adott lehetőségei keretein belül – ami a legtöbb esetben egy nulla felé konvergáló keretrendszer – képes kialakítani egy objektíve pozitiv morális értékrendszert és képes annak megfelelve élni. “Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes.” (Einstein)
    Ehhez képest baromira nem érdekel, hogy ki tart lúzernek csak azért mert nem lettem egy celeb menedzser, nincs egy szuper státuszom és szuper fizetésem, azaz nincs semmi olyasmim amit az emberek többsége sikernek titulál. Egyvalami érdekel csak, és ez a sikerek közt a legnagyobb siker, jó lelkiismerettel megmaradni egy olyan világban ahol ezt a célt az emberiség-ellenes globális nárcisztikus arisztokrácia már szinte lehetetlenné tette.
    A kudarc témájához kapcsolódik egy korábbi blog bejegyzés egy gyakorló pszichoterapeuta tollából. Nem régen bukkantam rá. Attól amit ott olvastam egyenesen kivert a hideglelés, oly annyira hogy a végére biggyesztettem a magam kis sztoriját is. Mint ahogy az kiderül az ott sorakozó hozzászólásokból, ezzel nem vagyok egyedül. Az előttem megszólaló “passzív agresszív lúzer” történetét olvasva pedig, szégyen ami szégyen, elbőgtem magam. Ez van …
    https://pszinesztezia.blog.hu/2018/02/14/neked_is_van_passziv-agressziv_baratod

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.