Nem mondtam el…

Régen nem írtam neked. Egy ideje nem is beszélek hozzád. Elmegyek a képed mellett, rád nézek néha köszönök, máskor nem, van, hogy felemelem az ezüst keretet, kap egy puszit a hideg üveg, ami mögött félszegen mosolyogsz – ahogy csak a te generációd tud – , és megyek tovább. Nem nézlek hosszasan már, nem keresek válaszokat az arcodban, és nem rettegek attól, hogy egy nap majd elfelejtem milyen volt az állad vonala. Nem úgy fáj az, hogy meghaltál, mint régebben.

Nem elfelejtettelek, és nem szoktam meg a hiányod. Nem múlt el a fájdalom. Mindez lehetetlen. Csak megtanultam együtt élni azzal, amit kitörölni nem lehet… Viszont amikor rád gondolok az utóbbi időben, lesütöm a szemem. Szégyellem magam. Ezzel még mindig meg kell küzdenem, látod?

Annyi munkám van még, itt bent, ezzel az összetört szívemmel…

Úgy érzem, hogy az egyik legfontosabb dolgot nem mondtam el neked. Nem mondtam el, hogy mennyire sajnálom, nem kértem tőled bocsánatot.

Bocsáss meg nekem anya!

Bocsásd meg, hogy haragudtam rád, hogy, mint egy dacos kisgyerek tagadtam, kapálóztam, elnéztem felette, hogy hazudtam magamnak. Mert nem csak fájt, nem csak gyászoltam, nem én voltam a szegény kislány, aki szülője nélkül maradt, de harag is volt bennem, azért mert meghaltál. Mert itt hagytál ilyen korán. Magamnak sem vallottam be, éveknek kellett eltelnie.

Haragudtam rád mindenért, mert nem sportoltál, nem ettél egészségesen, mert rágyújtottál, és még azért is, mert 36 éve nemet mondtál annak az embernek, aki szeretett téged, hogy válassz helyette egy bizonytalanságot, egyedül egy kisgyerekkel. Haragudtam rád, mert egész életedben egy olyan férfit szerettél, aki nem érdemelte meg.

Haragudtam, mert nem mindig döntöttél jól az egészségeddel kapcsolatban sem. Közben meg önfeláldoztál, gyötörted magadat, mindig mások voltak az elsők, ha bele szakadtál, akkor is. Dühös voltam, mert nem mondtad ki fájdalmaidat, hurcoltad anyád gyarlóságát, a rossz érzéseket gyermekkorodból, mások igazságtalanságát, elfojtottad magadban a rossz érzéseket, a fájdalmat, nem mondtad ki, amit éreztél, amitől féltél és erre az életed ment rá.

Haragudtam rád, mert bármit hibáztál, a szándékod mindig jó volt, mindig a szeretetről és a szeretve lenni akarásodról szólt, és ezért, nem tudtam igazán sosem haragudni rád.

De miután itt maradtam egyedül, az ölelésed otthona nélkül, itt mélyen, legbelül dühös voltam. Mert nem éltél jól. Mert nem találtad a célt és nem láttad a jövőt. Mert nem gyógyultál meg. Mert elmentél. Mert olyan nagyon szenvedtél előtte. Mert nem akkor adtad fel, amikor azt mondták áttét van az agyban és nem lehet műteni, hanem sokkal korábban, amikor a rák a közelben sem volt még. Az azután jött csak…

Haragudtam rád, mert nem emlékeztem mikor voltál felhőtlenül utoljára boldog, mint nő és ember.

Tudom, kegyetlen vagyok. Szívtelen.

A könnyek hiába mossák el ezt a mondatot, és mindegy hányszor írtam le megannyi szóban, hogy milyen csodálatos embernek láttalak, hogy mennyire erős és értékes voltál nekem, hogy mennyit tanultam tőled, nem voltam őszinte teljesen, mert azt nem mertem elmondani, hogy halálod haragot is adott.

Haragudtam magamra, mert nem láttam a depressziód, nem komolyan, pedig egész kislány voltam még, amikor kezdődött, de akkor nem figyeltem arra, hogy mennyire meggyötört az életben maradásért küzdés. Gyűlöltem magam, mert biztos, hogy egy ponton úgy érezted, hogy miután felnőttem, magadra hagytalak, elmentem utazgatni, felfedezni a világot, külföldre élni, életet kezdeni egy fiatal lendületével más reményekkel, mint amiket te gondolhattál, és nem néztem a te érzéseidet, lelkedet, amit hátrahagytam. Amikkel egyedül maradtál. Mindegy mit mondtál arról, hogy mit akarsz nekem, milyen életet, én hibáztattam magamat, talán olykor – gyengébb pillanataiban – még most is megteszem.

Azt mondja a józan ész, hogy olyanért, amiért butaság. Hisz a gyereknek az a dolga, hogy kirepüljön, élje az életét, az álmait, hogy keresse a boldog perceket és élje meg, de én dühös voltam, mert sokszor voltam boldog, amikor te csendben küzdöttél a belső szellemeiddel és fájtál.

Értem és tudom, hogy nem az én felelősségem volt az, amit annak hittem, amiért dühös voltam magamra, csak tudod, bármit megtennék, hogy visszamenjek az időben, oda, ahol annyi idős voltál, mint én most, és megfogjam a kezed erősen és ne hagyjam, hogy a depresszió, a kudarcok és a benézett döntések sorozata a mélyre taszítson. Akkor nem tudtam neked segíteni, amikor kezdődött, nem tudtam mi történik, nem tudtam visszafogni, okos lenni érted, figyelni rád és ezt nagyon sajnálom.

De az élet ilyen, nem mehetünk vissza a múltba, hogy jól figyeljünk, jól szeressük, hogy segítsünk azoknak, akik fontosak nekünk. Nincs múltba utazás azért, hogy bocsánatot kérhessünk, hogy elmondjuk, “nem vagy egyedül”. Csak a jelen van és a jövő.

Most pedig csend van bennem. Azt hiszem elfogadtam, hogy előre kell mennem és úgy élnem, ahogy te kérted tőlem. Remélem békét találtál bárhol is vagy most, és remélem meg tudod bocsátani nekem azt, amit én még nem teljesen.

“Anya, az álmokban majd találkozunk! ”

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.