A szégyenem

Volt egy nyomorúságos időszak az életemben amikor konkrétan nem voltam jelen benne. Állandóan a telefonom bújtam, a szociális platformokra figyeltem és ettől méginkább egyedül éreztem magam. Hogy miért tettem? El akartam magam zárni, szeparálni a valóságtól, attól, ami körülvett, de leginkább a saját belső érzéseimtől és gondolataim elől bújtam el. Azoktól a ‘legbelsőbbektől’ , amik nem a felszínt kapírgatják, hanem sokkal mélyebbről törnek fel.

Illúzió kapcsolatokat kerestem a világgal, mert a valódiakat nem bírtam el. Úgy éreztem, nem vagyok elég, és nem vagyok szerethető. Hogy valami eredendően rossz bennem, hisz már picinek sem voltam szeretve, akarva, sem elég a szeretetére annak az embernek, aki az apám volt. Legalábbis ezt mondogatta bennem egy kis suttogó hang. 31 évig egészen pontosan. Hogy ő azért nem volt jelen életem kezdetén és azért nem gondoskodott rólam, játszott velem vagy csak azért nem ölelt meg, mert nem akart, mert nem szeretett. Ez határozta meg a legradikálisabban az életemet és az emberi kapcsolataimat. A saját kapcsolatomat önmagammal.

Szóval ott álltam, totálisan elvesztve a talajt a talpam alól, munka nélkül, szerelem nélkül, otthon nélkül, sőt család nélkül, hisz az egyetlen embert, akit igazán a családomnak éreztem, alig egy évvel korábban temettem el, és mit csináltam?

Menekültem.

Az online világba, rossz társaságba, alkoholba, abuzív és lélekölő emberek társaságába, olyan helyekre és kapcsolódásokba amelyek méginkább lenyomtak és elvettek belőlem. Olyan embereket kerestem magamnak, és olyanokba kapaszkodtam, akik azt az érzést tudták csak adni, amit apám, amikor gyerek voltam. Hogy nem tudnak szeretni engem sem felelősséget vállalni érzéseikért, vagy épp nem is akarnak, nem érdekli őket ez a része a dolognak velem. Nem véletlenül nem írok kapcsolatokat egyébként, nem azok voltak, semmilyen valódi kölcsönösség nem volt bennük, semmi, ami valódi értéket adott volna a lelkemnek. Akik szeretni akartak vagy szerettek, azokat meg nagyon messzire löktem, akár fájdalmat is okozva nekik ezzel. Nem érdekelt. Nem érdekelt az sem, hogy ez mennyire fájt nekem, ott bent nagyon mélyen.

Aztán egy nap – nem tudom mi vezetett, a mai napig nem tudom, hogy jött – felelkeltem és azt mondtam; elég volt. Talán az üres boros üveg az ágy mellett, amiben pofára estem, vagy a szörnyű ábrázatom a tükörben volt az, ami segített, de tudtam, hogy haldoklom és tudtam, hogy lépnem kell.

Elvesztettem a fényem, a kreativitásom, az akaraterőm, bármilyen erőm, a szívemet sem találtam és a lelkem közepét hatalmas lyuk tépkedte. Nem csak a gyász, anyám halála volt mindez. Hanem az, hogy nem találtam azt az embert, akit ő szeretett, akit látott, és felnevelt. Mert ő többnek látott engem. Azaz én hittem ezt. De ő csak annak látott, ismert, aki ma vagyok, akinek születtem. Érdekes dolog tudni ezt.

Még érdekesebb felvállalni és nem szégyellni azt, hogy igen, egy idióta seggfej is voltam és majdnem tönkretettem az életem. De akkor, ott, még zuhanyzás előtt, savanyú boros lehelettel közöltem hangosan magammal, hogy: “Nem!” Még mindig érzem annak a kiáltásomnak a szagát… “Nem ezt érdemlem! Ennél sokkal több és sokkal jobb vagy! Szép vagy és okos, és szeretetreméltó, tehetséges, vicces és erős.” Ezeket mondtam magamnak, és mindegy volt, hogy igaz volt-e abban a percben. Nyilván nem volt, egy rakás szarkupac voltam és szánalmat sem érdemeltem, de nem számított. Az volt a fontos, hogy én mit hiszek el magamról. Hogy mit akarok elhinni, mi és ki akarok lenni.

A lényeg az volt azokban a percekben, hogy higgyek én, abban amit gondoltam magamról és abban amit éreztem. Nekem kellett elhinnem, hogy igenis elég vagyok, szerethető és nincs bennem semmi eredendően rossz, hiába éreztem azt kislánynak, hogy engem azért nem akart az apukám kisgyermeknek, mert én biztosan rossz vagyok.

Elhittem, hogy nem az vagyok, aki ott állt a tükör előtt, és az sem akinek hosszú-hosszú évig éreztem magam ott bent mélyen, hanem inkább az a nő vagyok, aki ma, négy évvel később itt ül és nektek (is) írja ezeket a sorokat.

Tudjátok mi még az, ami libabőrt okoz ma? Az, hogy amiket magamnak mondogattam a tükör előtt, azon a reggelen, pontosan azok a dolgok voltak, amiket anyukám mondogatott nekem amikor pici voltam, vagy már nagyobb is, és amikor felnőttként rossz döntésem áldozata lettem… Csak nem tudtam, hogyan higgyem el neki, hisz ott volt a másik oldalról a szeretetlenség erős érzése és egy kislány értetlenkedése bennem. Nem értettem, hogy miért nem érzem, hogy szeret az apukám. Hiába mondogatta anyu, hogy nem úgy van, ahogy gondoltam, apu szeret, csak elfoglalt, én mást éreztem, már egész picinek. Azt éreztem, hogy nem vagyok neki elég jó, sem elég méltó a szeretetére. Amibe pedig beleremegett mindenem azon a reggelen az volt, amikor megkérdeztem magamtól, hogy “szerinted mit gondolna rólad most anya?”

Ma már tudom, hogy megérdemlek minden szépet ebben az életben, tudom, hogy erős vagyok, intelligens, hogy harmóniában vagyok magammal, szeretetreméltó vagyok, és nemhogy elég, de tökéletesen az vagyok akinek lennem kell. Tökéletesen én vagyok, nem ment ki a színezés a körvonalból és már nem hiányzik egyetlen részlet sem. És miért írom ezt nektek?

Mert kevesektől érzem, hogy tudják mennyire fontos, hogy higgyenek, igazán higgyenek magukban, s nem értik sokan, hogy magukért kell hinniük. Nem másért, nem a gyerekeinkért, szerelemünkért, hanem önmagunkért fontos a magunkba vetett hit! Nem sok embertől látom, hogy tudja, hogy mennyire fontos az, hogy hogyan hisz magában az ember. És még kevesebben értik mennyire erős befolyása van mindenre annak, amit gondol magáról az ember. A kapcsolatainra, a munkánkra, a szerelmi életünkre, a szexualitásunkra, az egész lényünkre.

Persze az a fajta változás, amire szükségem volt, nem egy reggeli felébredés és egy tükör előtti magmahoz beszélgetés következtében történt meg. Az csak egy hosszabb örlődésből való felismerés volt, egyfajta magamhoz térés, fordulópont, katarzis. A kemény munka csak ezután jött. Tennem kellett magamért. Minden egyes nap. Át kellett látnom dolgokat, fontossági sorrendet kellett felállítanom, átértékelnem és önértékelnem kellett és főleg iszonyat mélyre ásnom magam a saját mocsaramban. Nagyon őszinte leszek. Kurva nehéz menet volt.

Profi szakember segítségét is kértem, igen kerestem magmanak egy jó pszichológust, mert tudtam, hogy kell egy olyan ember, aki a helyes kérdésekkel tudja vezetni a fejemet. Ráadásul voltak olyan dolgok bennem, amikkel kapcsolatban nem voltam biztos, hogy képes vagyok egyedül szembenézni. Hiába vagyok jó én is ebben, kellett egy kis segítség, erősítés, főleg, mert én sem tudok mindent ugye. Negyedszerre sikerült csak a megfelelő embert megtalálnom magamnak. Visszamentem a gyermekkoromba, beleképzeltem és éreztem magam a kislányba, aki voltam, az első élményekbe ahol bántottak, kritizáltak már nagyon picinek vagy ahol apám szeretni nem tudása összetörte a szívemet életemben először, alig négy évesen. Át kellett éreznem és meg kellett értenem a saját akkori érzéseimet és azt, hogy mi maradt ebből, mint következmény a felnőtt életemre.

Vissza kellett utaznom a múltbamba és meg kellett mentenem saját magam. Azt a kislányt, aki ott voltam. El kellett mondanom neki, hogy bár nem lesz könnyű mindig, de minden rendben lesz.

Meg kellett értenem, hogy az akkori érzéseim fontosak voltak mindig az életemben. Hogy cipeltem, hurcoltam őket, mint egy láthatatlan akadályt, koloncot, súlyt, ami egy nagyon mély fájdalomból eredt. Abból a fájdalomból, amit az okozott, hogy úgy éreztem, az egyik szülőm nem akart, neki nem kellettem. Fel kellett fognom, hogy ez az érzés láthatatlanul a bőröm alá kúszott és írányította az elmém, és ezáltal az életem. Tudni, hogy gyermekkori mély érzéseink irányíthatják felnőtt énünket fontos dolog, amikor a ember fejlődni akar. Fontos pontosan meghatározni mi az a negatív érzés, ami gyermekkorunkból velünk maradt, hogy mit cipelünk, mert ez az, ami hátráltat mindannyiunkat.

Nekem a szégyen volt az érzés.

Ez az, ami leginkább meghatározta az életem. Szégyelltem magam, mert azt éreztem, hogy az apukám nem akart engem és azt, hogy ha nem akart, akkor biztosan nem érdemlem meg. Ezt gondolta a kicsi lány bennem hosszú évekig. Szégyelltem magam gyermeknek, mert azt gondoltam, hogy biztos rossz vagyok, buta és ronda és senki más sem szerethet, figyelhet arra, amit mondok, ha neki – az apukámnak, a hősömnek – nem vagyok fontos, másnak sem leszek. Ha neki nem voltam elég jó, akkor senkinek nem lehetek az. Ha ő nem figyelt rám, nem akart, akkor én nem érdemlem meg, hogy akarva legyek, hogy figyeljen bárki is rám. Ez volt bennem. Mondhatod, hogy ez butaság, de egy pici lánygyermek vagy épp kisfiú nem irányítja a gondolatait és hatalmas a fantáziája is, sokkal több színben látja a világot egy gyermek, mint azt sok felnőtt gondolja.

A gyermekkorban szerzett apró sebek, vélekedések és érzések igenis irányítják jellemünk és személyiségünk fejlődését. Meg kellett értenem mindennek a gyökerét, a saját gyermeki érzelmeimet, ahhoz, hogy fejlődni tudjak, hogy felnőni tudjak végre és valóban jót tenni az életemmel. Kislánynak szégyelltem magam, mert úgy éreztem apám szégyell engem, nem büszke rám és ezért nem akart, nem kedvelt. Több, mint harminc évig szégyelltem magam ezért. Akkor is amikor nem tudtam róla. Valójában ez irányította az egész életem, az érzéseim, a kapcsolataim és igen, a szerelmet bennem.

Akkor is, amikor újságok címlapjain mosolyogtam szerte Európában, akkor is amikor nagy plakátokról néztem a járókelőket Fokváros és Johannesburg utcáin vagy Milánóban, bennem volt ez az érzés. Talán ezért nem lettem sosem igazán sikeres semmiben. Mert a szégyenhez automatikusan társult az önmagamba vetett valódi hit hiánya. Modellként sminkek és szerepek mögé bújtam, eljátszottam azt a nőt, akit kellett, aki az aznapi feladatom volt, amiért a pénzt kerestem. Tudtam, hogy meg tudok tenni dolgokat, és elérhetek ezt-azt, de nem gondoltam, hogy bármit megkaphatok ( azt sem amiért megdolgozom) és a végsőkig nem hittem magamban, ráadásul nem is dolgoztam keményen, mert a kitartás magam miatt, magamért nem volt meg bennem, hisz tudat alatt úgy voltam vele, hogy “felesleges valakiért, akire nem vagyunk büszkék”.

Aztán öt évvel ezelőtt megmutatkozott, hogy ki vagyok valójában. Valaki miatt, akit nagyon szerettem – és akit ma is nagyon szeretek -, nagyon hirtelen le kellett dobnom a hurcolt súlyokat, mert azok csak hátráltattak, leginkább abban, hogy jelen legyek. Hogy ott legyek, jelen, a pillanatban érte, miatta, neki, amíg ő haldoklott. De ez a magamhoz térés csak akkor tartott ki, arra az időre, később a mélybe vetettem magam. Utóbb visszagondolva, ma büszke vagyok arra a lányra, aki ott voltam, bármilyen nehéz helyzetben is nyilvánult meg az ember, akinek tudom, hogy születtem, aki ma vagyok, minden nap az életemben.

Ma már az a valaki, aki miatt jelen akarok lenni, aki miatt tudatosan dolgozom, aki miatt hátrahagytam a cipelt súlyokat, amik visszatartottak, én vagyok.

De amíg ide eljutottam, több olyan dolgot tettem meg, ami szégyent adott. Azt hiszem direkt bántottam magamat és hoztam olyan helyzetekbe, amik mai szememmel nézve nem voltak méltóak. Sokáig nem voltam büszke magamra és semmire, ami velem volt kapcsolatos, ha pedig valaki szeretett vagy szeretni akart, legtöbbször szabotáltam magam előtte, nem akartam jól a kapcsolatokat, féltem, hogy meglátják, valójában nem is vagyok szerethető. Szégyelltem magam, önmagam miatt.

Felismerni mindezt, a tudat alatt cipelt terheket a gyermekkorból, a rossz berögződéseket nagyon nehéz dolog, de ez volt az első igazi öngyógyító lépésem. Mindez egy iszonyú nehéz folyamat. Az önmagunkkal való szembenézés a legnehezebb.

Tudni és elhinni, hogy én már nem az a kislány vagyok ma, akit az apukája nem akart, és azzal a kislánnyal az egyetlen dolgom felnőttként, hogy szeressem őt is magamban, öleljem és elmondjam neki akárhányszor is kell, hogy ő csodálatos, és akart, hisz azért született, mert élnie kell, a világ akarta őt ide, oka van létezésének, az egyik legnagyobb erőm volt az elmúlt években. Ma már nem kell olyan sűrűn mondogatnom ezt magamban, már automatikusan hiszem és tudom, hogy bármit elérhetek, amit szeretnék, amiért megdolgozom, amiért kitartó vagyok. Már tudok keményen dolgozni, tudok kitartó lenni, és képes vagyok bármire, amit elhatározok.

Képes vagyok arra, hogy alkossak, tanuljak, képezzem magam, célokat tűzzek ki, karriert építsek fel és esetleg adjak valami érdemlegeset másoknak is. Tudom, hogy ha valamit nem lehet úgy, ahogy én azt elképzeltem, megvan bennem az erő arra, hogy más utat keressek, más oldalról közelítsem meg a dolgokat. Ami pedig a legfontosabb, ma már meg sem kérdőjelezem, hogy szerethető vagyok-e esetleg megérdemlem-e, hogy szeressenek. Hát persze, hogy igen! És ezt nem csak gondolom, leírom hanem valóban el is hiszem. A legmélyebb részemben is igaznak érzem.

Ugye azzal kezdtem, hogy ez a lényeg?

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

Véleményed, gondolatod van? Oszd meg bátran, szólj hozzá bátran a fentiekhez!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.