Öt év

Régen kedveltem a januárt. Ötödikén már lelkesedtem, már kitaláltam mit kapsz a szülinapodra, hogy mit csinálunk a te napodon, amit öt évvel ezelőtt nem értél már meg. Te ötödikén hajnalban elaludtál. Elmentél. Békére vágytál. Nyugalomra. Remélem megtaláltad. Remélem most jó neked. Jobb, mint az utolsó éveid itt, ebben az életben.

Nem tudom mi fájt annyira az életemben, mint az, hogy láttalak elmúlni, napról-napra kissebbé változni, elnémulni, elfakulni, fájni, szembenézni még utoljára a saját elméddel majd meghalni. Talán az, hogy tavaly novemberben elvesztettem valamit, amiről nem tudok beszélni még. Lehet majd egy nap leszek annyira erős, de az a nap nem most van. Közben meg látom, hogy milyen csodás és értékes az élet, mert a veszteséggel együtt kaptam valamit, ami hatalmas, ami miatt nagyon hálás vagyok. Emiatt enyhébb a fájdalom, és ezért dolgoztam fel gyorsabban a dolgokat, de az is lehet, hogy csak megedzett az élet.

De az ősz még így is borzalmas volt, kitépődött a szívem, és ugrált rajta egy ítélet, ami elvenni próbál tőlem valamit, amit nem veszthetek el, ami az esszenciám, a legradikálisabb részem.

Emlékszel arra, amit tíz éve írtam abban a versben? Tudod, abban amit annyira szerettél? Azt írtam, hogy én hiszek a csodákban. Nem tudom már, hogy ez mindig így van-e. Nem vagyok biztos benne, hogy igen. Persze, általában erős ember vagyok, de kinőttem abból, hogy el akarjam hitetni a világgal, hogy engem nem küld semmi a padlóra, hogy én mindig tudatos, pozitív, derűlátó, boldog és jó ember vagyok és főleg, hogy mindig tele vagyok hittel és erővel. Mert nem. Én is elakadok.

Ilyenkor pedig teljesen egyedül vagyok. Nincs senki, akihez mehetek, mert hozzád mennék, de te nem vagy már itt ebben az életben. A többiek is meghaltak, akik az otthont jelentették nekem. A párom pedig… Bármennyire is szeret, ő nem te, és vannak dolgok, amik neki kimondva nem olyanok, mintha te hallgatnád azt, ami feltör belőlem.

Mert senki nem tud úgy figyelni, ismerni, szeretni, érteni és érezni, mint te tetted. Senki nem lát engem úgy és nem néz rám úgy, ahogyan te tetted. Úgy, csak egy szerető anya képes.

Azért nyugodj meg, most nem fájt annyira a pofon csattanásának a visszhangja. Most nem önpusztítottam, nem romboltam, nem szabotáltam a saját életem miután megtörtént ami, csak vártam, hogy tovább álljon a kudarc, a veszteség, a fájdalom érzése. Vártam és próbáltam mélyeket lélegezni és vigyázni magamra. Viszont még mindig hidegség mögé menekülök. Ha valami nagyon fáj, jégcsappá változom, leállítom az érzéseket, amennyire tudom. Csak az írásban engedem ki, de azzal is várnom kell, mert a pillanatban lebénulok, elmegy a hangom és mintha lebegnék a saját életem felett. A nálam többet tudó, lelkeket kutatók azt mondják azért, mert én túlérzek. Túl sokat, túl erősen érzek, minden apró részletet, amikben olykor elveszek. Azt is mondták, hogy valószínű így próbál racionálisabb énem védelmezi engem, hogy lefagyaszt, és én engedjem meg neki, de próbáljak senkit sem bántani ezzel. Fárasztó mindig ez a nagy odafigyelés és bevallom, olykor elengedem, mégha nem is túl messzire.

Hiányzol.

Hiányoztál nagyon az ősszel. Kellett volna az ölelésed, a hangod, az illatod. Az, hogy elmondod bármelyik nyugtató mondatod, ami mindig “kicsim”-el kezdődött és valamiféle higgadt és kedves fejmosással fejeződött be. Jó lett volna, ha emlékeztetsz az álmaimra, és arra is, hogy kislány korom óta meg akartam menteni az egész világot (meg a szomszédból kilopott cicát, akit soványnak ítéltem meg, és az összes állatot, amit találtam az utcán, emlékszel?). Hiányzott, hogy rám szólj, hogy ne felejtsem el a céljaim és azt, hogy ki vagyok. Nem bántam volna, ha megfogod a kezem és elmondod racionálisan, hogy a remények, a hitnek, a magamba vetett hitemnek nem szabad meghalnia, még egy kicsi időre sem, de nem szabad görcsösen akarni semmit, sőt van, hogy jobb bízni az élet nevű főnökben és hagyni, hogy az történjen, aminek kell olyan dolgokkal kapcsolatban, ami felett nincs hatalma az embernek, amit nem kontrollálhat senki sem. Jó lett volna, ha elmondod nekem megint, hogy tegyem csak a dolgom, ne adjam fel, az álmaim sem amit fontosnak hiszek és érzek, főleg addig ne, amíg nem néztem meg az összes lehetőségem arra, hogy elérjem őket.

Szerettem volna, ha letörlöd a könnyeim, és elmondod nekem, hogy nem szabad bánkódnom, hogy mindenem megvan ahhoz, hogy boldog legyek és boldog pillantokat adjak másoknak is. Bármit megadtam volna azért, ha hallottam volna a szavaid, amik nem csak elfogultak, de racionálisak is voltak mindig, és kimondták az igazságot, mert tudták, hogy az kell nekem.

“Nem érted el, amit akartál? Előfordul, kicsim. Ilyen az élet, de ha igazán szeretnéd keresd meg azt az utat hozzá, ami a tiéd, miután meguntad, azt, hogy lógatod azt a szeplős nózid.”

Igen, valami ilyesmit mondtál volna miközben valamelyik kedvenc ételemhez vetted volna ki a hozzávalókat a hűtőből. Képzeld, nem akartam a karácsonyt sem, eszméletlen erő kellett, hogy fát díszítsek, hogy megsüssem a sütiket, hogy nekiálljak a töltött káposzta receptednek, meg az egész lakás dekorálásának. Most a nagy olasz vacsorák is nehezemre estek. A barátokkal és a gyerekekkel körbeült asztal most nem lelkesített. Kisebb is volt a vendégsereg, most nem voltunk húszan, csak nyolcan, így most jobban esett.

Végül készülődés közben olyan volt mintha ott lennél velem. Láttam magam előtt, ahogy te csináltad a vacsorákat, az édességeket, sütiket késő este, a dekorációt, amikor kislány voltam. Még azt is láttam ahogy nevettünk és táncoltunk a Queen-re, amikor a macskák bebújtak a fenyő alá, mert nem tudták mit ugrálunk össze-vissza a szoba közepén. Láttam magam előtt ahogy a mi karácsonyunk kettesben semmihez nem volt fogható ebben az életben, mindegy hány évesen mentem haza hozzád az ünnepekre.

Ezek a képek a fejemben persze keveredtek az öt évvel ezelőtti karácsonyi emlékekhez is, ahol vért hánytál, szenvedtél némán és már nem voltál velem, csak néztél rám kétségbeesetten, miközben ahhoz sem volt erőd, hogy félj a haláltól. Amikor a rossz emlékek jöttek olyan volt, mintha megfogtad volna a vállam, minden egyes alkalommal, kicsit erősebben és elhesegetted volna ezeket a pillanatképeket a szorításoddal. Ez minden évben így megy. Nem hiszem, hogy változni fog, talán csak csiszolódni itt-ott, remélem a szörnyűbb emlékekben.

Emlékszem arra is, hogy megígértetted velem, hogy folytatom a tradicíónk és mindig úgy ünneplem meg majd a karácsonyt azokkal akiket szeretek, ahogy azt te tetted volna. Emlékszem, ahogy mondtad, hogy minden karácsonyban ott leszel…

Ott vagy anya, efelől semmi kétségem.

Valahol a linzer és a mákos bejgli tányérra tétele között jött az elégedett sóhajom, hogy pont olyan, mint a tiéd volt. De abban a sóhajban más is ott volt. Egy pillanatra mintha láttalak volna az asztal végében, és láttam, ahogy mondod a tekinteteddel: “kicsim, engedd el, nem a világ, hidd el, ne szomorkodj, minden rendben lesz, akkor is, ha vannak dolgok, érzések amiknek végük, amiknek mennie kell.”

Az ünnepek vége után bennem is vége lett valaminek. Most már nem sajnálom magam, el tudom fogadni, amit el kell, azt is, hogy van amikor elvesztek dolgokat, érzéseket függetlenül attól, hogy mit akarok és mit nem. Adott helyettük az élet nagyon sok más élményt, örömöt, leckéket. Tudom, hogy pont ezektől a dolgoktól is lehetek az, aki vagyok, akinek lennem kell. Tudom, hogy csak cselekednem kell olyan kitartóan, olyan hideg fejjel, és annyira elrettenthetetlenül, ahogyan a kezedet fogtam az utolsó heteidben.

Csak tudod, amikor nehéz, amikor elfáradt szívem pihenne picit, hiányzik az, aki lehetnék, ha élnél. Hiányzik az egyetlen dolog ami sohasem lehetek többé. A kislányod, aki hazamegy hozzád, ha fáj neki a világ, az élet és elbújik az ölelésedben picit.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..."

3 thoughts on “Öt év

  1. Üdvözöllek Nagyon régen nem érintett írás így meg. Megfogalmaztad az ember tragédiáját egy oldalban összefoglalva ami egy szóban az elmúlás es nem a halál . Nagyon szep es nagyon jól esett. Rengeteg erőt kívánok neked es tovább olvaslak. Valamikor 14-18 éves koromban én is tudtam írni es jobb volt utána mindig de elnyomtam ,más utat választottam hogy feldolgozzák a dolgokat. De a mai napig is ha nagyon faj akkor csak kiirom. magambol. A legnehezebb mindig érzésekrol írni .Irj tovább Szeretettel Zsuzsi

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) Ildiko J. Kiss bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.