Miért jó, ha te szeretsz jobban?

Volt egy pont az életemben, ahol be kellett látnom, hogy általában én voltam a kapcsolataimban az, akit jobban érdekelt a dolog. Aki erőteljesebben törődött, aki 110 százalékot beletett és aki néha úgy érezte jobban szeret a másiknál. Nem minőségileg értem, hanem nagyobb érzelmekkel, nagyobb odaadással már az elejétől kezdve. Ez persze sokakat meg és elrémísztett, olykor engem is. Ahogy beleástam magam az önismeretbe és találkoztam az emberrel, aki vagyok, ahelyett, hogy azt nézegettem volna a tükörben akit hittem, hogy vagyok, felismertem, hogy mindezt nyilván a gyerekkori elhagyatottág érzése adta nekem, mint útravaló csomagot. Cipeltem is egy ideig, de végül, már nekem volt sok. A meg nem értettség és a magány érzése, amit a ‘túlszeretés’ adott arra késztetett, hogy szembenéznek a valóságommal. 

Emlekszem, hogy hajlamosak voltak az érzelmeim túlságosan erősnek, ‘soknak’ bizonyulni mindig is az emberek számára. Ez velem járt sokáig. Olykor meghökkentek rajtam, olykor pedig “érzelmi hidegségbe” ütköztem felnőtt létem első tizenhét évében. Aztán nagyon csúnyán pofára estem. (Ezt a példát most megtartom magamnak inkább elmesélek egy másikat, mivel abban a periódusban volt ám több arcra zuhanásom is.) Összegyűltek a dolgok és sorra abba ütköztem, hogy ‘sok’ vagyok. Egy földrengés alkalmával – ami reggel nyolckor dobott ki az ágyból – első dolgom az volt, hogy felhívtam telefonon a barátnőmet, aki öt percre lakott tőlem és aki épp három hete szülte meg az ikreit. A szülésen én is ott voltam, vagyis csak én voltam ott. Nem a szüleit sem a párja szüleit hívta amikor beindultak a fájdalmak, hanem engem. Szóval barátnőm aznap reggel nem vette fel a mobilt, én pedig aggódtam, mivel tudtam, hogy nagyon fáradt, nagyon nehéz neki az első pár hét, hisz én segítettem (kérésére) minden nap szinte. Pár perc elteltével újra hívtam, már a kávéfőző előtt állva, de még mindig nem értem el. Dobtam egy üzenetet, hogy minden rendben van-e és tudassa ha szüksége van valamire, ha segítség kell, illetve megkérdeztem, hogy az ikrek jól vannak-e megijedtek-e nagyon vagy átaludták az egészet.

Baratnőm visszahívott egy óra múlva és megkérdezte tőlem, hogy mégis mit akarok tőle, minek hívogatom reggel, mit zaklatom? Gondoltam átsiklok a hangsúly felett, hisz ő most kismama és kivan, de azért nem mondom, hogy nem hallottam meg. Mondtam, hogy csak érdeklődtem, hogy szükségük van-e valamire, esetleg megijedtek a földrengés miatt  a picik, erre nekem estek a szavak amiknek miértjét nem értettem. Hogy nevetséges vagyok az csak egy “kurva földrengés volt”, alig lehetett érezni, de én mit hívogatom őket reggel, amikor minden zsúfolt és miért nem érzem át, hogy sok vagyok, mert senki nem veszi be a szöveget, hogy csak aggódalom és segíteni akarás vagy szeretet van bennem, nyilván akarok valamit. Letettem a telefont. És idővel ezt a barátságot is, amiről kiderült, hogy a másik oldalról versengés, kételkedés és rosszindulat fűszerezte és a földrengéses reggelen nem a szülés utáni depresszió jelentkezett, hanem csak egy ember jelleme, önbizalomhiányából fakadó sérüléseinek rosszindulata, aminek korábbi megmutatkozását nem vettem tudomásul, nem akartam, mert úgy voltam vele, hogy biztos csak az anyja szigora miatt olyan bunkó néha elszólásaiban, a munkanélküliség tépázza az idegeit, aztán meg a terhesség hormonjait, majd a szülés utáni időszak a lelkét. Szóval sorra mentegettem barátságunk ideje alatt. De!

Egyetlen dolgot nem tűrök el senkinek a személyemmel kapcsolatban. Senki (főleg, aki elvileg ismer) nem kérdőjelezheti meg, senki nem hazudtolhatja meg a szeretetem, jószándékom, segíteni akarásom. Azaz megteheti, de akkor esélyes, hogy elég hamar elveszít. Mert ha azt mondom szeretlek, ha azt mondom érdekel vagy aggódom, akkor az úgy van. Nincsenek hátsó szándékaim, rejtett céljaim. Sosem voltak.

A szerelmi kapcsolataimban meg…. mondjuk úgy sokáig nem volt szűrőm, mindent kimondtam, mindent tudni akartam és mindent tudatni akartam, ami bennem volt. Nem igazán érdekelt ki mit bír el, az sem, hogy én elbírok-e bizonyos dolgokat. Én voltam az, aki azt mondta, nem érdekel, mennyire fájdalmas én mindent tudni akarok, ha megcsalnak azt is. Mindig azt gondoltam, hogy jobb tudni, mint nem tudni dolgokat. Igen, olykor rossz volt, olykor megsérültem, s ebben nem igazán más gyarlóságának volt szerepe, inkább az én “túlszeretésemnek” és “túlakarásomnak”, az én saját figyelemtlenségemnek köszönhetem a lyukakat a lelkemben. Mégis azt gondolom, hogy még mindig jobb “túl soknak” lenni, mint túl kevésnek. Még mindig jobb egy kicsit  jobban szeretni a világot és benne az embereket, mint nem szeretni eléggé. Ki is fejtem miért is jó, ha te fordulsz több szeretettel a világhoz (főleg, ha már megtanultad, hogyan ne használják ezt ki lélekvadászok meg a seggfejek).

Az emberek kényelmesen érzik magukat, amikor veled beszélgetnek. Egyszerűen olyan energiákat sugárzol az emberek számára, hogy neked mindent el lehet mondani, hogy neked kimondhatják életük sztoriját. Persze ez néha azzal jár, hogy tudod, hogy Marika tehene mikor ellet a világvégi kis faluban és egy csomó olyan infó jut el hozzád, amit nem akartál tudni, akkor sem, ha akartad tudni mi van az emberrel akivel épp beszélgetsz, de ez ilyen. Te pedig nem inted le az előtted ülőt, aki meséli élete dolgait, hanem kedvesen mosolyogsz és részt veszel életében, átérzed érzéseit, elképzeled az embert. Beleadsz mindent, mert te ilyen vagy. Szerintem meg külön jó dolog, hogy hozzád fordulnak mindenféle butasággal vagy épp nagy dolgokkal, legtöbb esetben azért van, mert az emberek érzik, hogy benned nem az ítélkezés dolgozik.

Nem kell megjátszanod, hogy hidegen hagy. Eljátszani, hogy valami nem érdekel, hogy nem érzel, hogy minden oké, amikor nem így van iszonyatosan nehéz. És bár életemben biztosan tudom, hogy egyetlen egyszer sikerült Oscar alakítást kerekítenem egy ember előtt, aki épp darabokra törte a szívem, be kell vallanom, hogy több, mint kimerítő az első húsz perc leforgása után eljátszani, hogy nem érzed azt, ami fáj. Az igazság az, hogy aki ismer jól és tudja mennyire erősen tudsz érezni, tisztában van azzal, hogy téged nem hagy hidegen szinte semmi, és ez rendben van. Jó, hogy előttük nem kell eljátszanod semmit, de nem is kezdhetnél bele, hisz nem jutnál el odáig, mert ők látnak téged. (Ugye, Eszterem?)

Nyitott vagy arra, hogy szerelembe ess. Naponta akár többször is. Séta közben egy fán csicsergő madárkával, vagy egy idős ember gyönyörű redői mögött rejtőzködő elképzelt élet történetébe, vagy abba a ténybe, hogy a párod létezik és a keze a tiédet fogja meg minden reggel.

Nagyon tudsz lelkesedni. Elsöprően mondhatni. Akkora a lelkesedés benned, hogy elsodorsz mindent s mindenkit, magaddal viszed az embereket az örömödbe egyenesen bele, és ez nagyon bájos dolog tud lenni. Persze tudni kell tartani is a lelkesedést és nem csak kezdeti fellángolásnak hagyni, de ez sokszor nem csak rajtad áll. Emlékszem hányszor törték le a lelkesedésem “szárnyait”, azok, akik nem mertek hinni bennem vagy érzéseimben. Emlékszem jól milyen kegyetlenül képes az ilyen ember rombolni bennem, de szerintük nyilván ezt is “túlérzem”. De nem is ez a lényeg.

Lelkesedni valamiért, mint egy kisgyerek, igenis fantasztikus dolog, és senkinek nincs joga megölni ezt benned, szóval ne hagyd.

Amikor fáj, akkor fájsz. Vannak olyan emberek, akik magukba szívják az összes kellemetlenséget és fájdalmat, ami érte őket és eltárolják valahol mélyen. Nem beszélnek róla, nem néznek vele szembe. Addig a pontig (szerintem) amíg egyszercsak hatalmas bombaként robban a felgyülemlett minden az ember életében, van, hogy egy bizonyos kor után, vagy az ember élete vége fele, amikor már kvázi mindegy. De amikor nyíltan “túlérzel” dolgokat, akkor ez nemigen fordulhat elő. Te igenis szenvedsz amikor itt az ideje, analizálod, kimondod, próbálod megérteni, zokogsz akár hetekig, kiadod magadból, ha más nem valamilyen művészi tevékenységben.

Pont olyan erőteljesen tudsz szenvedni, ahogyan szeretni és ez lehet borzasztó a pillanatban, de amikor szembenéztél mindennel, nem tárolsz el semmilyen dühöt, frusztrációt, gyűlöletet, hanem megérted a miérteket majd szépen továbblépsz.

Tudsz sírni! Nem igazán érdekel ki mit mond, sem, hogy férfi vagy avagy nő, tudod, hogy egy jó kiadós sírás igenis egészséges reakció tud lenni. Tudod, hogy kellenek a könnyek az életbe, hogy edzik a lelket és nincs benne semmi szégyellnivaló.

A kapcsolataid mélyebbek. Talán nics sok kapcsolatod több különböző emberrel, sem szerelmi sem baráti téren, de olyan mélységekre vagy képes elmenni egy másik emberrel, hogy nem is kell sok belőle. Nem félsz attól, hogy sebezhetővé válsz, egyszerűen felmérted korábban ösztönszerűen, és nem érdekel a lehetősége sem, hogy összetörheted magad, akkor sem, ha látod, ha sejted. Te a mélybe akarsz menni. Nem tudsz kevesebbet adni a lelkednél, sem a hitednél, amivel a másik emberhez fordulsz, akkor sem, ha mások esetleg vészcsengőt fújnak neked. És igen, néha összetörik a szíved szerelmek és barátoknak hitt emberek, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy te ennek ellenére is hiszel és mindig a mélységet keresed mindenben.

 Pontosan tudod milyen az, ha darabokra törik a szívedet. Ha egyszer már érezted milyen az igazi megalázó, komoly visszautasítása a lelkednek, ami abból fakadt, hogy mennyire mélyen érzel miközben a másik meg pont nem, akkor gyorsan megtanulod, hogy bármit túlélsz majd. Kevésbé fog ijesztőnek tűnni a fájdalom lehetősége, és bár az emberek azt fogják mondani rád, hogy túl bátor vagy, netán vakmerő, te tudni fogod, hogy egyszerűen csak már nincs mitől félned, mert tudod milyen az, ha összetörik a szíved, és tudni fogod miért éri meg mégis kockáztatni egy kicsit ezt az eshetőséget.

 Jellemző rád a bátorság. Nem ijedsz meg attól, milyen szeretni, milyen mélyre menni, milyen kockáztatni, milyen megírni akár évek múltán is azt az üzenetet, ami megmutatja neki, hogy te sosem engedted el azt a kis darabot a lelkedben, ami ő benned.

Mindent ki akarsz probálni az életben. Úgy értem minden érzést, legalábbis pozitív értelemben. Az emberek néha talán kinevetnek vagy összesúgnak a hátad mögött, mert furcsa dolgokat művelsz ezért, meg mert kikerülöd a csigát az úton a biciklivel és az árokban végzed, vagy elmész egy jótékonysági ejtőernyőzésre miközben bekakkantasz már attól is, ha a félemeleti lépcsőfordulóból lenézel, de valójában táncolni éjszaka az utcán egyedül vagy zokogni az állatkertben a rács mögött ülő gorillával szemben ülve a földön, és utánozni a mozdulatait csak azt mutatja meg, hogy milyen a lelked. Hogy mindent teljesen magadba fogadsz és az egész világot átérzed miközben mindent látni és érezni akarsz.

Nem érzéketleníted el magad másoknak megfelelésből, nem érdekel ki min nevet, mert valljuk be, te nevetsz utoljára, majd nyolcvan évesen, amikor vigyorgó fitt öreglányként az életük terhei és a korábban szőnyeg alá söpört érzések alatt roskadozókkal találkozol a vasárnapi piacon és ők már nem nevetnek. Már nem tudják, hogyan kell, miért érdemes. Persze akkor sem rajtuk mosolyogsz majd, hanem az öröm miatt, ami benned megmaradt, belőled nem tűnt el.

A szíved mindig nyitva áll. Mindegy, hogy az kisgyermeknek tört össze először, mert megértetted, hogy egyik szülőd nem akart téged, vagy szerelmek dobták el és barátok léptek át rajta. Mindegy, hogy az élet milyen hatalmas lyukat vájt a lelkedbe, te sosem zárod be igazán a szíved az élet és főleg a szeretet előtt. Ilyen a természeted.

Boldog emberré válsz! A nap végén a legjobb dolog abban, hogy ilyen “túlérző” lény vagy, az, hogy valóban és megrendíthetetlenül tudsz boldog is lenni. Élvezed a legapróbb dolgokat is, a szépet keresed, arra koncentrálsz, hiába látod a rosszat is, az örömokozás és az öröm maga az amire törekszel a legnehezebb helyzetben is.

Tudjátok végül arra jutottam, hogy igenis jobb ‘túlszeretni’, jobban szeretni, mint nem. Jó kicsit úgy élni mint Amélie abban a filmben, (ami egyébként engem évekig idegesített, és rá se bírtam nézni Audrey Tautou színésznőre) mégha nem is annyira végletesen. Nem a bugyuta rózsaszín felhőkön való naiv ugrándozás mellett kampányolok. Nyilván nem, azért ahhoz túl sok a cinikus pillanatom. Csak azt mondom, hogy ha megtanultunk figyelni magunkra és nem mindig másokat előtérbe helyezni önmagunk elé, de ugyanakkor szeretni a mélységekig, ahogy csak tudunk, örömmel, lelkesedéssel és hittel, azokat az embereket, akik sosem kételkednek igazán szeretetünkben és hisznek bennünk na meg a lelkünkben, akkor nyert ügyünk van.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

One thought on “Miért jó, ha te szeretsz jobban?

  1. Valamiért a ringispil jutott az eszembe. Mindannyiunk a saját ringispilét üzemelteti, ez kinek gyorsabb, kinek lassabb. Aztán időnként beülnek emberek ebbe a ringispilbe. Lesz aki azért száll ki mert neki lassú ez a forgás és unatkozik, van aki azért száll ki mert szédül az őrül forgástól, na és lesznek páran akik huzamosabb ideig maradnak mert élvezik a menetet. Az a Joyride 🙂 https://www.youtube.com/watch?v=xCorJG9mubk

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s