Csak hogy tudd! Teljesen oké, ha kritizálsz…

…ahogy az is teljesen oké, ha van, akit nem érdekel semmilyen kritikád. Persze azon is múlik mindez, hogyan van megfogalmazva egy kritika, hogyan adja át az ember, mennyire van benne segíteni akarás, szeretet, tisztelet vagy épp rosszindulat. A kritizálást sajnálatos módon sokan leértékelték, sőt sokan olyan kifejezésekkel öltöztették fel, mint a “gyűlölet” és a “rosszindulat”. Pedig nem csak negatív kritika létezik illetve nem csak rosszindulatúan megfogalamzott negatív kritika van. A pozitív, építő kritikák mellett ott van a tisztelettel vagy legalábbis illemtudóan megfogalmazott negatív kritika is, azaz ott kellene, hogy legyen, de sajnos azt vettem észre, hogy ez keveseknek megy. Mindeközben pedig legtöbben egyre éhesebbek vagyunk a pozitív kritikára és képesek vagyunk barátságokat felrúgni és családi viszályokat keríteni egy-egy rossz(ul megfogalmazott) negatív kritika miatt, miközben szinte vadásszuk a pozitív visszaigazolásokat, de szinte tömegesen nem tudjuk sem jól átadni, sem jól megfogalmazni a kritikát.  

Amióta nyilvánosan írok sokan kérdezik tőlem, hogy hogyan kezelem a kritikákat, és mit tudok kezdeni a negatív vagy olykor kegyetlen és gonosz vagy személyeskedő megnyilvánulásokkal. Tudjátok sokat tanultam a kritikáról az elmúlt években, arról, hogyan viszonyulunk a kritikákhoz, nem csak én, de úgy általában mi mindannyian. Megértettem például, hogy az online világban van, aki sosem fog figyelni arra amit te írtál, csak arra amit ő olvasott, és ez nem minden esetben ugyanaz, bármennyire meglepett ez engem kezdő kis bloggerként.

Szóval megtanultam, hogy nem mindenki fog figyelni arra, amit mondok neki (sem amit írok, akár egy kommentben), mert van, hogy nem számít más a velem szemben állónak, csak az amit ő fogalmaz meg. Illetve el kellett fogadnom, hogy van, aki igazi érvelés hiányában egy témával kapcsolatban (vagy azzal együtt), személyeskedővé válik, és ennek nem mindig van különösebb oka. Csak mert miért ne. Mert az interneten “büntetlenül” lehet kekeckedni, főleg, ismeretlenekkel, főleg álnéven és arctalanul.

Szokványos az is, hogy valaki a kritikát keveri a szubjektív véleménnyel, vagy épp alakoskdással és felesleges okoskodással vagy érzelgősködéssel.

Azért elég jól elvagyok a kritikák világában, észben tartom mindig, hogy sok helyről származhatnak, sokféle gondolat szülheti meg őket, és nem mindig harag, féltékenység, frusztráció, elégedetlenség  vagy rosszindulat vezérli őket, de fel kell ismerni a lehető leggyorsabban, amikor igen és ilyenkor felesleges foglalkozni vele.

Amikor egy kritika már személyeskedő bírálat és ítélkezés és semmilyen konstruktív üzenete sincs, semmilyen jó és segítő szándék sem vezérli, akkor annak figyelmen kívül hagyása egy igen jó módszer arra, hogy kihesegessük az életünkből azokat az embereket, akiket csak az érdekel, hogy rossz pillanatokat és esetleg kárt okozzanak nekünk. Biztosítsunk helyet inkább azoknak akik tiszta szándékú, becsületes kritikákkal építik személyiségünket, tevékenységünket, életünket, kapcsolatainkat akkor is, ha nem értenek egyet velünk.

Azt látom, hogy sokan elfelejtettük azt a fontos különbséget, ami az életünket javító pozitív kritikák és az olyan negatív kritikák között van, amik csak le akarnak nyomni minket. A szándékot. Fontos átgondolni és látni szerintem, hogy mi a célja a minket kritizáló embernek, hogy ő mit veszít vagy kap azzal, hogy megfoglamazta kritikáját, hogy milyen szándék vezérelheti. Egy velünk nem egyetértő kritika is lehet pozitív, ha azt segítő szándék vezérli, de az olyan, amit rosszindulat szül, egy másik embert eltipró szándék vezérel, az sosem lehet más, mint negatív. Ezért mindig a szándékot próbálom elsőre szem előtt tartani, amikor egy-egy kritikát fogadok. Arra összpontosítok, hogy mit ad az illető magából, hogy milyen szándék vezérelheti, és csak ezután arra hogyan fogalmazza meg mondanivalóját együtt azzal, hogy mit is közöl a kritikájában. Ugyanezt próbálom szem előtt tartani nyilván akkor is, amikor én fogalmazok meg egy-egy kritikát, bár a negatív kritikát én legtöbbször megtarotom magamnak, és akkor adom, amikor kérik, szem előtt tartva az embert.

A negatív kritikát próbálom csak akkor átadni, ha azt meg tudom fogalmazni konstruktív módon és a szituációnak megfelelő lehetséges legnagyobb tisztelettel.

Nyilván, ha leidiótáz valaki vagy személyeskedő és átlépi a tűréshatárom, azzal nem leszek különösebben finomkodó, de azért figyelek arra, hogy ne legyek olyan szavaimban, amiért esetleg nem szeretném magamat a következő nap. Persze gurult már el nekem is, volt, hogy egy-egy valóban gonosz kritika vagy cinikus személyeskedés nagyon feldühített, és odaszóltam, de ez azért elég ritka, főleg az elmúlt három évben nem jellemző.

A szándék mérlegelése után általában azt fontolom meg, mi az amit pontosan kritizálnak velem kapcsolatban. Könnyű beleesni ugyanis abba a hibába, hogy azt képzeli az ember, hogy aki kritizál velünk vagy véleményünkkel kapcsolatban valamit, az egyben személyesen is támad minket, és könnyű egyből védekezve visszatámadni, de ez sosem vezet jóra, hisz elveszítjük a figyelmet, a képességet arra, hogy valóban lássuk mi az, ami a kritizáló embert vezérli, illetve mit kritizál valójában.

Megfigyeltem azt is, hogy nagyon sok esetben – mivel sokan nem tudunk kulturáltan megfogalmazva illetve jól kritizálni manapság – a negatív, rossz lehúzó kritika mögött sem áll különösebb rosszindulat, van, hogy olykor csupán egy berögzödött vagy társadalmi szinten tanult szokás vagy önigazolás és saját helyes önértékelés hiánya, önmagunk alulértékelése miatt sikerül rosszul átadnunk a kritikánkat.

A legtöbb esetben sokkal több van belőlünk egy negatív és másokat lehúzó kritikánk mögött, mint az emberből akiről megfogalmazzuk azt.

Azt is  át szoktam gondolni, hogy honnan, kitől jön a kritika, ami elhangzik, legyen az pozitív vagy negatív. Amikor egy-egy kritika éri a személyem vagy épp a munkám esetleg az írásaim mindig figyelek arra ki az, aki kritizál. Nagyban függ ettől ugyanis az, hogyan ér célba a mondanivaló. Szerintem amikor elfogadunk és értékelünk egy kritikát számít, hogy  ki is az aki kritizál, nem csak a kritika mondanivalója a fontos. Ha valaki olyan kritizálja és von le következtetéseket például a magánéletemről, aki semmit nem tud róla, mert egy idegen ember, valaki, aki mondjuk olvassa a blogom (ez ha ritkán is, de elő szokott fordulni), az nyilván nem lehet fontos picit sem, ellentétben azzal, ha például a párom  fogalmaz meg egy kritikát a magánéletemmel, intim dolgaimmal kapcsolatban. De egy másik példával élve, ha egy irodalomban jártas ember kritizál negatívan, de konstruktív módon vagy pozitívan, egy könyvet és magasztolóan mondjuk az író anyukája, nyilván az előbbi kritika alapján fogom eldönteni, hogy megveszem-e azt a kötetet.

Mindenesetre amióta blogon írok észrevettem, hogy túl sokan elfelejtették vagy sosem tanulták meg, hogyan kell megfogalmazni ellentétes véleményüket, kritikájukat anélkül, hogy felesleges köröket futnának kekeckedő személyeskedéssel. Az ilyenfajta piszkálódással az a baj, hogy nem ad semmit, nem késztet fejlődésre senkit és nem ösztönöz semmiféle előre jutást, nem csupán egy párbeszédben, de az életben sem.

A személyeskedés csupán dagonyázás egy olyan mocsárban, ami csakis a személyeskedő ember jelleméről szól.

Amikor valamilyen kiritika ér a belső hangomra is szoktam hallgatni, a saját reakcióm miatt is. Ha valami haragot és indulatot szül bennem első körben, azt is megpróbálom úgy lereagálni, ha mindenképpen úgy gondolom, hogy le kell, hogy ne mások, egy harmadik vagy sokadik fél pozitív visszajelzéséért tegyem, hogy az majd elfedje a negatív rosszindulatú kritikát és jobb színben tüntessen fel engem az olvasók és önmagam előtt, hanem csakis azért, hogy kiálljak önmagamért.

Egyébként manapság már nem reagálok mindenre és nem reagálok rögtön, főleg a blogomon az írásaimmal kapcsolatban, inkább átgondolom és újra olvasom a dolgokat vagy nem is olvasom el azonnal a kritizáló kommentet, ha éppenséggel egyéb elfoglaltságom van. Már nem ugrok rögtön a kommentekre és kritikákra, és ez nyugalommal tölt el valalmiért. Nyilván ha valaki átlép egy személyeskedő vagy obszcén határt azt mihamarabb ‘kezelem’, de ilyen azért ritkán fordul elő ahogy a blogomon úgy az életem más területein is. Van persze, hogy a rosszindulat szinte kézzel fogható egy-egy kritikában, de ezt azonnal megérzem és legtöbbször figyelmen kívül hagyom, legalábbis  a blogom világában.

Végül pedig, amikor kritika ér, legyen az bármilyen töltetű elgondolkodom azon is, hogy én fogalmaztam-e már meg hasonlót és ha igen miért, ha pedig nem, akkor miért nem. Azt hiszem ezek a legfőbb pontok azzal kapcsolatban ahogy a kritikához viszonyulok és amit megtanultam róla amióta blogot vezetek és nyilvános oldalam van több internetes felületen. Amiben biztos vagyok, hogy megtanultam finomabban bánni a véleményező megnyilvánulásaimmal és kevésbé kritikus szemmel figyleni a világot és benne az embereket. Jobban fókuszálok a megértés és elfogadás felé. Bár lehet ez már a belső egyensúlyon múlik és azon, hogy mennyire egészséges az ember önértékelése és önbecsülése. De ezt valami okos pszichológus előadó mondta valahol, én meg nem cáfolom meg.

I.

Kép: Pixabay jogtiszta képei közül AlexasFotos képe.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s