Csak mi ketten

A pszichológusnál töltött hosszú órák alatt, ahova a gyász vezetett emlékszem csak én beszéltem. Bármennyire erőlködöm nem tudom felidézni a doki hangját. Talán nem is lényeges. Talán csak az a fontos, hogy mindent, de tényleg mindent kimondtam. Nem tudtam, hogy mennyire nehéz dolog ez. Mármint kimondani mindent. De amikor kimondod a múltadból feltörő dolgokat, vagy a legnagyobb fájdalmaidat azok valahogy végérvényesek lesznek. Nem törölheted el. Nem lesz soha többé valami, ami csak a tudatalattidban lebeg.

Utáltam magam, mert haragudtam rá. Igen, szembe kellett néznem azzal, hogy harag is volt bennem felé. Ez elsőre hihetetlennek tűnt, hisz imádtam őt, ő volt az én egyetlenem, az egyszemélyes családom, ő volt a “csak mi ketten” bennem élő jelentése. Végül fel kellett ismernem, hogy haragudtam rá is, és nem azért, mert szegénységben nőttem fel, sem mert nem volt hibátlan ő sem, semmiért a gyermekkoromból, a múltból, hanem simán azért mert meghalt. Mert hónapokkal korábban azt mondta nekem ő elfáradt. Mert azt mondta ő nem akar már küzdeni a rák ellen. Kegyetlen volt hallani ezt tőle és rettenetes most látni, hogy önző kisgyermekként sajnáltam magam akkor és kiabáltam vele, hogy de én küzdeni akarok, hogy de én nem akarom feladni, hogy de én, én, én…

Mert én nem így képzeltem el. Nem ezt akartam. Az én anyukám a hősöm volt. A mindent leküzdő gyönyörű amazon, aki soha nem adja fel. Mindig azt gondoltam, hogy idős fehérhajú mosolygós nagymama lesz belőle, 90 évesen sütiket fog sütögetni és minden macskát befogad majd a környékről és minden vasárnap, minden ünnepnap együtt lesz. De ő nem lett hatvan éves sem. És a sok felismerés között, ami egy idegen embernek mesélve történt bennem, rá kellett ismernem a tényre, hogy nem csak a halálra, a rákra és magamra voltam dühös, mert nem tudtam megmenteni, hanem rá is, mert ő nem akarta ezt tőlem. Nem akarta tovább, hogy ez legyen az életem prioritása.

Be kellett ismernem, bármennyire vele voltam, és küzdöttem mellette, a rák nem az enyém volt. Nem én éreztem magamban a szörnyeteget. Nem én szenvedtem vele, sem a terápiákkal meg a kísérleti gyógyszerekkel. Én csak szemléltem, támogattam, öleltem, szerettem, fájtam a tehetetlenség újra és újra feltörő érzésében, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit ő élhetett meg.

A doki szerint, akinek a gyász volt a kenyere kevesen vallják be, mondják ki, de sok gyermek dühös az elhunyt szülőjére valamiért. Én ezt nem tudhatom, csak azt, hogy gyűlöltem magam érte. El akartam pusztítani magam ezért. Elég sokat is tettem érte. Szó szerint értve.

Végül mégis megmentettem magamat. Mai napig azt gondolom, hogy nem egyedül, hogy csapatmunka volt és anya vezetett ki a gödörből. A gyászomban ő megfogta a kezem. Az álmaimban, amikben felébredtem és őt láttam, vele beszéltem majd újra felébredtem, a pillanatokban amikben ráeszméltem, hogy teljesen pontosan ugyanúgy mozdultam meg mint ő, ott volt velem. Úgy érzem anyu segített, hogy megmentsem a saját életem.

Sokszor beszélek hozzá, hangosan is amikor itthon egyedül bármit csinálok. Elmegyek a képe mellett és mondom ami jön. Ami az övé. Ami a miénk. Esténként olykor jó éjt puszit kap a hideg üveg ami az arcát védi a keretben. Olykor megölelem a képet, olykor suttogom, hogy hiányzik nekem. Olykor a boldog pillanataimban arra gondolok, hogy ő most mennyire elégedett ezért a csillogásért a szememben.

Sok dolgot értek már anya. Nincs már bennem düh. Ne aggódj emiatt. Patetikusnak sem hiszem már magam, amiért írok hozzád meg eleve és a világnak mutatom azt meg. Emlékszel, mit mondtam erről? Hogy nevetséges. Nem értettél egyet. Te azt mondtad miután elolvastad az egyik írásom, hogy annyi minden van bennem, nem maradhat ott bent. Nem tudom… most megint valami nagyon cinikus jutott eszembe erről, főleg, hogy hallom, ahogy mondtad nekem, hogy én vagyok a legerősebb ember akit ismersz. Nem anya. Nem én vagyok az, te voltál. Akkor is ha meghaltál, te vagy a legerősebb ember, akit valaha ismerhettél, mert megtetted azt, amihez a legnagyobb erő kell.

Már tudom, hogy nem én engedtelek el. Te engedtél el engem, és ezt azért tetted, hogy éljek. Ez volt szereteted legvégső bizonyítéka. Nem kapaszkodtál tovább belém, az egyetlen láncszembe, ami ebben az életben tartott, hanem elengedtél, mert tudtad én sosem fogom megtenni ezt. Mintha megértetted volna, hogy ezzel szenvedésre ítélem mindkettőnket. Az erő amivel tartottalak ebben az életben a betegséged, a fájdalmad nem vette el, csak éltetett. De te fájtál, féltél miközben a tested, az elméd és a lelked bekebelezte egy szörnyeteg. A szenvedésed pedig bennem is lüktetett. Láttad, minden rezdülésem, minden fájdalmam. Ezért engedtél el. Megtetted azt, ami a legnehezebb. Mint, amikor gyermek voltam, s nem vágtad le a szárnyaim, hanem szabadon hagytál. Szerettél életedben. Szerettél halálodban. Elengedtél, nem törődve azzal, hogy ez neked mit jelenthet, csak azt figyelted, hogy nekem mindig jobb legyen.

Soha nem felejtem el, amikor a kórházi folyosón az orvosod megállított és azt mondta, hogy haldoklasz, készüljek fel. Nem tudom mit láthatott az arcomon, de könnyes volt a szeme. Azt mondta, ne féljek, az én anyukám nem fogja hagyni, hogy lássam őt meghalni, hogy ott legyek abban a pillanatban és lássam azt, hogy nem akar menni, nem akar valójában itt hagyni, csak muszáj, csak mennie kell. Hallom még mindig ahogy kimondta, hogy az én anyukám éjjel fog elaludni, hogy megkíméljen engem legalább attól az utolsó pillanattól.

Ez vagy te. Az én édesanyám. Az egyetlen. Az örök “csak mi ketten”.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

3 thoughts on “Csak mi ketten

  1. Szép, anyák napjára épp a megfefelő visszaemlékezés.
    Bárhogy is legyen, néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy ennyire nem is lenne szabad valakit szetetni, mert ha elmegy olyan űrt hagyhat mega után amibe a szerető másik beleroppanhat.

    Kedvelik 1 személy

  2. 😥 Ez egy gyönyörű és megható bejegyzés!
    Az én anyukám is rákos volt, és megölte magát gyógyszerekkel, amikor már járni alig tudott, és aput is gyászolta, ezért sem akart élni, szerintem a rákot is ez okozta, meg persze a sok dohányzás 35 évig. Álmomban ő is jött elbúcsúzni, hófehér volt minden, a ruhája is, fehér fény vette körül, és egy kis piros gömböt mutatott, hogy azzal tudott visszajönni elbúcsúzni. Ebben az az érdekes, hogy sok-sok évvel azelőtt, még gyerekkoromban mesélte egy álmát, amely nagyon nyomasztotta: abban egy piros gömb követte mindenhová!

    Kedvelik 2 ember

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s