Szerkesztés nélküli életképek

Egyre többen nem tudunk és egyre nehezebben örülünk a kis dolgoknak. Manapság lassan már az a nem normális, ha valaki egy csendben olvasott jó könyvtől és egy pohár forró csokitól boldog, főleg ha az nem tej-, glutén-, cukor-, meg lehetőleg csokimentes és ezt ki is mondja. Valahogyan benőtte magát mindennapjainkba, nem csak az, hogy mindenáron megmondani akarjuk a másiknak, hogy hogyan jó élni anélkül, hogy egyenesen kimondanánk, de az is, hogy állandóan próbálunk másokat lenyűgözni, és mások folyamatosan próbálnak lenyűgözni minket.

Az online média egy normális napon, percenként mutatja ahogy az ember ikszedik ki tudja honnan ismerőse (mert abból is jó sok kell, hisz mitől lennénk érdekesek, ha csak 156 ismerősünk van?) épp kiruccant Prágába vagy Bécsbe  a hétvégére, vagy az Alpokba, vagy Mexikóba egy privát jettel, amit csoportosan bérel barátokkal, nem saját tulajdon, de ezt persze nem köti az orrunkra, mert az nem illik a képbe. Kiszúrják a szemünket a csodás lakosztályok, a hajók és luxuséttermek, na meg persze a megkomponált képeken, gondosan hajtogatott konyharuhára letett ebéd, amit addig fotózott a szerencsétlen ismerősünk, hogy az egész család ehette kihűlve, nézegetve a gyönyörű fényképet, hogy elérte-e a like kvótát, amit kell. A fürdőszoba sem tabu, mindig akad egy-egy ismerős hölgy, akinek a térde vagy tökéletes pedikűrje kikandikál a habokból. Gyertyafénynél persze és természetesen nem Hungária pezsgővel a hatalamas csillogó köves gyűrűvel ellátott kezecskéjében, ami a még a pontos részletekig beállított bathfie-n szerepel.

Amit borzasztónak érzek, hogy ezt a fotót simán megejtik tizenéves lánykák is, agy a népszerű ‘mutassuk meg a seggünk farmersortból kilógva’ képek is mindennaposak a tinik körében. Most épp azon hüledeztem pár napja, hogy egy általam ismert alig 17 éves kislány még ki is nyomta jobban a hátsóját a kerekebb látvány érdekében. Emlékszem néhány éve még az akasztott ki, ha egy-egy képen csücsörítenek a gyereklányok. Ma már ez meg sem rebbenti a pilláim és ezt sajnálom, mert azt jelenti megszoktam a jelenséget. Sajnos.

Néha annyira elárasztanak minket az online felületre gyártott életképek, hogy már félelmetesnek érzem, mennyire belelátok több száz ember magánéletének pillanataiba. Ha esetleg újra találkozom valakivel, akivel régóta nem, és online ismerősök vagyunk, szinte már nincs mit kérdeznem, mert nem csak a hogy vagy? -ra láttam a választ, amikor állapotát megosztotta tíz perccel korábban, amíg rám várakozott (és egyébként naponta legalább kétszer), de láttam mit evett, mikor ment nyarlani bármikor az elmúlt hét évben, milyen filmet nézett meg, milyen romantikusan (és überelve a celebet, aki színpadon rogyott térdre kedvese előtt) jegyezte el a tökéletes testű Instagramon lett modell barátnőjét pár hete, és teljesen tisztában vagyok politikai nézeteivel is illetve azzal mennyire empatikus, vallásos, propaganda benyaló, kamuhírnek bedőlő vagy esetleg öntelt avagy önbizalom hiányos ember.

Vannak, akik nincsenek tisztában azzal, vagy nem érdekli őket, hogy még egy átlagos megfigyelő számára is mennyire átlátszóvá válhat egy-egy részlete magánéletüknek, ha azt állandóan képekben pakolják fel az online térbe.

Olykor mégis, mindennek ellenére is, vagy pont ezért, nekem picit úgy tűnik, hogy jó néhányan elfelejtik, hogy minden pillanatban sok csodálatos dolog vesz körül minket, amit érdemes lenne meglátni, annak ellenére, hogy nem volt eléggé tökéletesen beállítva ahhoz, hogy gyorsan képes beszámoló legyen belőle az interneten. Vannak olyan gyönyörű dolgok, amik megérdemelnék azt, hogy elmeséljük őket, ahelyett, hogy egy barátunk barátjának a vitorláshajóján a testünket gúsba kötő madzagos, és kicsit sem előnyős, de a legújabb trendeknek megfelelő bikiniben feszítve vigyorogunk  a legújabb nagyon márkás (vagy annak látszó) kalapunkban, ami még a legszebb nőnek is förtelmesen áll, megjegyzem.

Hogy mire is gondolok pontosan? 

A kis dolgokra. A manapság  kisebbeknek hitt dolgokra. Vagy legalábbis a vizuálisan annyira nem szép pillanatokra, hogy képes beszámoló legyen belőle filterrel. A nem tökéletes fényviszonyokban és kellő dekorációval beállított életképekre gondolok. Az életünk gyönyörű pillanataira, amik nem lenyűgőzőek vagy divatosak, amikhez nem kell még egy virágcsokrot is beszerezni, hogy jobban mutasson a képen, mégis, mi a lelkünkben tökéletesnek érezzük őket.

Nekem ilyen volt például:

  1. Amikor egy nehéz, de eredményes munkanap után pizsamába bújva a kanapén elfeküdtem és nem csináltam semmit csak elégedetten vigyorogva a plafont néztem örültem magmanak, hogy igen, ezt a sikert én értem el.
  2. Amikor egy forró nyári napon ugyancsak munkából hazaérve levettem a melltartót (végre) és a fehér inget meg a nadrágot, kikapcsoltam a telefont és egy szál trikóban meg bugyiban (és persze mezítláb) kiültem a teraszra egy jó könyvvel, amit kiolvastam egy ültő helyemben.
  3. Amikor újra lóra ültem, és ügetni kezdtünk 15 év után először.
  4. Amikor meggyújtottam az első gyertyát a saját lakásomban, és az sem zavart, hogy nincs még áram, mert az a nincs is az enyém volt.
  5. Amikor a korábban csúnyán bántalmazott kiskutyám, akit örökbe fogadtam, először jött oda teljesen magától a kanapéra, hogy hozzám bújjon és a fejét a karjaimba fúrja és úgy aludjon el.
  6. Amikor szinte kézzel foghatóan éreztem, hogy hiába halt meg anyukám, abban a percben ő, ott állt mellettem és előttünk nem volt semmi más, csak a tenger.
  7. Amikor karácsonykor a kandalló előtt ülve borozgattunk és  egyszerre mondtuk, hogy: “Megnézzük a Casablancát?”
  8. Amikor végre tízedszerre (na jó inkább húszadszorra) teljesen tökéletesre sikerült a kenyér recept, amit korábban mindig elcsesztem.
  9. Amikor legközelebb is emlékeztem erre a receptre és nyugtáztam, soha többé nem fogom elrontani az én finom kenyerem.
  10. Amikor megláttam az első saját paradicsomom, paprikám, és avokádóm a kis erkélyemen a ládákba, amikbe nem egészen nagy hittel ültettem el a magokat.
  11. Amikor a jázminbokor virágzott az erkélyen.
  12. Amikor bármi virágzott az erkélyemen és méhecskék meg pillangók lepték el.
  13. Az utolsó közös két nap az én drága Nagyikámmal, a tudat, hogy megvárt, az, hogy megadatott, hogy még egyszer utoljára csak mi ketten lehessünk és elköszönhessek, meghallgathassam mit akart még mondani nekem.
  14. Amikor Nagyikám azt is mondta, “látom, hogy rendben vagy, már nem aggódom érted”.
  15. Amikor megláttam a karácsonyi fényeket az úton a kórházból hazafelé menet, egy nehéz műtét után és hirtelen nem éreztem többé, hogy minden porcikám fájt, mert csillogott az egész város előttem, és ettől valahogy a remény is bennem, hogy most már minden rendben lesz.
  16. Amikor rátaláltam a régen elveszettnek hitt kedvenc pólómra, amire anyukám véletlen céklalevet fröcskölt és mosolyogva nyugtáztam, hogy még mindig lila pöttyös itt-ott elvétve.
  17. Amikor szakadó esőben, egy idős bácsi nekem adta az esernyőjét mert ő már a háza kapujába ért, majd mosolyogva integetett utánam, ahogy csak a “régiek” teszik ezt.
  18. Amikor végre találtam valóban mag nélküli szőlőt a különleges szőlőlekváromhoz, aminek a receptjét én fejlesztettem ki egy étteremnek, és ami nagy sikert arat az egyik őszi előételükben.
  19. Amikor bizonygatnom kellett, mert komolyan nem hittek nekem, hogy de valóban, én már rég elmúltam 32, sőt a negyvenhez vagyok inkább közelebb.
  20. Amikor a legnagyobb hóvihar közepén a karjaiban feküdtem, miközben szótlanul néztük az ablakból a kinti fehérséget és azt éreztem, hogy a csendünk tökéletes, végre, ez az a nyugalom és biztonságérzet, amire mindig vágytam!
  21. Amikor végre újra belefértem a kedvenc farmernadrágomba, amit az elmúlt két évben akkor sem dobtam ki, amikor mindenki azt mondta, hogy “dehát két mérettel kisebb, sosem fogod újra hordani”.
  22. Amikor egy kávézóban ülve megszólalt egy régi kedvenc dal, és a vége előtt pár pillanattal rádöbbentem, hogy már nem emeltem fel a fejem és kerestem őt, aki darabokra törte a lelkem.
  23. Amikor úgy léptem be először egy teli helyiségbe, hogy nem lefelé szegtem a tekintetem sem másokhoz mérve néztem önmagamra, azt érezve, hogy nem vagyok elég, hanem egyenesen, felemelt fejjel, és igazán magabiztosan (nem csak eljátszva) indultam az asztal felé, ahol már vártak.
  24. Amikor az a gyönyörű tűsarkú, amit megvettem magamnak négy éve, először került fel a lábamra a napokban, és nemhogy nem törte fel, de úgy tudtam benne járni, mintha tűsarkúval születtem volna a virgácsaimon.
  25. Az a pillanat, amikor megkaptam az első fizetésem, mint szövegíró.
  26. Amikor ráeszméltem, hogy döntéseimet már nem azok a hibás dolgok határozzák meg, amik miatt sosem tudtam igazán jól lenni és jól élni.
  27. Amikor kinyitottam a szekrényem és mosolyogva néztem, hogy már nem csak fekete ruhák voltak benne.
  28. Amikor nagyon kellett pisilnem a minap és nem kellett várnom a liftre hazaérve és sem a kulcs zárba helyezésével sem a nadrágommal nem bénáztam és időben elértem oda, ahova kellett. Hihetelenül fantasztikus érzés, a Rocky filmek híres záró és diadalittas zenéje trallalázott a fejemben.

Szeretettel:

Ildikó

Kép: Pixabay jogtiszta fotói közül

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s