Nem éppen egy Valentin-napi cukormáz

Nekem nincs általános bölcsességem, sem klisékkel átszőtt gyönyörű fényképem, ami elmondja mi a szerelem. Szerintem a szerelmet nem is lehet elmondani és igazán leírni sem, csak körülírni, sugallni, éreztetni, ahogy a világ legnagyobb írói tették megannyi regényben, versben, esszében. Írókat pedig, akik mindig kicsit belehaltak abba, amit egy-egy írásuk jelentett nekik a szerelemről, s amit az érzés maga adott nekik, nem aláznék meg egy elkapkodott közhellyel. Ennek a posztnak is elég óvatosan álltam neki, nehogy megbántsam a szerelem ‘szentségét’. Ráadásul helyre kellett tennem magamban, hogy nincs univerzális igazság, és valójában nem is biztos, hogy  meg tudom fogalmazni mi is ez az érzés.   Tehát csak elmondom, amit én tudok a szerelemről.

Olykor azt gondolom semmit, hogy hiába szakadt meg a szívem párszor életemben, hiába vesztettem el a lelkem, és maradt tátongó űr ott, ahol nem szerettek viszont, mégis tudatlan fruska vagyok. Már csak azért is, mert volt, hogy nem számított a szilánkos mellkasom, egy kis idő múlva, mintha amnéziám lett volna, és képes voltam szerelembe esni újra olyan hévvel és lelkesedéssel, mintha akkor szerettem volna először. Aztán vannak olyan napok, amikor azt gondolom birtokában vagyok valamiféle tudásnak már, hogy megtapasztaltam – ha nem is mindent -, de sokat ahhoz, hogy némi fogalmam legyen, tiszteletem, csodálatom, ha nem is a vad és perzselő szerelem, de inkább a kitartó mindig forró szeretni tudás  iránt.

Igen, mert azért mára már a rajtam ejtett nagyobb sebek után megértettem, hogy ez az apró különbség az, ami nekem kell. Ez az a szeretni tudás, ami mindent felülír nálam. Mindent átértékel. Nem a langyos víz biztonságáról beszélek. Ó, dehogy! Inkább arról a mindig forró szeretésről, ami radikálisan az emberben van valaki iránt, akit semmi nem szakít ki az emberből, akkor sem, ha éppen külön utakon jár.

Persze a legjobb az, ha egymás kezét fogva egy irányba mentek, ugyanazt akarjátok az élettől, egymástól, a jövőtől, önmagatoktól, és együtt akartok és tudtok fejlődni, hasonló álmokkal és értékrenddel, egymást támogatva. Viszont idáig, olykor hosszú út vezethet.

Sajnos szeretni lehet rosszul is. Tapasztaltam. Én is szerettem rosszul és engem is szerettel rosszul. Nagyon rosszul. Nem igazán lélekből inkább egóból, hevesen, felemésztve a másikat, az egész szerelmet. Ma már tudom és belátom, nem jól szeretni, az ember egyik legnagyobb tragédiája.

Voltak vad szenvedélyeim, oh Istenem, voltak szakadékok is, amikbe belevetettem a lelkem, hogy azon hídaljam át a szerelmem és köztem tátongó világokat. Nem érdekelt mi a jó nekem és mi nem, nem érdekelt mi a jó neki és mi nem, csak szerettem mindenáron, és így akartam szeretve lenni. Sokszor nem vettem észre, hogy ez mekkora hiba, nem figyletem, csak kergettem az időt, érzéseket, egy elképzelést, a hitet arról, hogy szeretni kell bármi áron azt, akit választottunk, akkor is, ha fáj. El kellett jutnom arra a pontra, ahol megértettem, hogy a szerelem, amit én akarok az nem fájhat. Lehet másnak ez oké, belefér, de nekem nem. Én úgy vagyok vele, hogy a szerelem, ahogy a szeretet nem fájdalamat és bánatot kell hozzon az ember életébe, hanem pont az ellenkezőjét. Azért megjártam a poklot párszor, eme bölcs felismeréshez.

Forró megszelidíthetetlen felkorbácsolt érzelmeket akartam nagyon sokáig, világmegváltást és földrengest, és rendszerint meg is kaptam. De nem volt jó, fájt és fájdalmat szült, felégetett mindent, volt, hogy darabokra szagattam lelkeket az eszeveszett szerelem nevében. A sajátoméval az élen, mire megtanultam azt a nagyon kemény leckét, ami végül úgy érzem az életemet mentette meg.

A szerelem bármi áron csak a filmekben szép és a regényekben romantikus, a való életben akár rémálommá is válhat.

Ma már tudom, én a szerelemben nem elégni akarok, nem beledögleni akarok, bármennyire csípem Shakespeare drámaiságát a Rómeó és Juliában, azért én másképp képzelem el magamnak a nagybetűs szerelmet. Mondjuk kezdésnek úgy, hogy nem nyírjuk ki magunkat a másikért, és együtt élünk át sok dolgot, fenteket és lenteket, vad szeretkezéseket, őrült röhögéseket, igen veszekszünk is és ölelve békülünk ki, csókjaival az arcomon mindenhol, az orromon és a szemhéjamon is, az összes szeplőmön egyenként akár, aztán közben együtt öregszünk meg, és egymás csoszogása éjszaka, ahogy a fürdőbe sietünk, jelenti majd a “még mindig biztonságban vagy, szeretlek, itt vagyok, akkor is, ha pokolba kívánom, hogy félóránként pisilsz vénségedre” idilli érzését.  (Szia, Nagyikám, milyen ott fent, emlékszel erre a mondatodra, ugye?)

Én azt szeretném, hogy a szerelem melegen tartson, éltessen, ne megöljön heves perzselésével, csupán forrósága simítson végig a gerincemen minden reggel, amikor meglátom őt magam mellett. Mosolyt akarok, és pizsamában, kócosan odabújni, azt akarom, hogy legyenek apró butaságaink, amiket csak mi értünk és, hogy ne érezzem magam ufónak mellette, hogy ne féljek attól, mennyire mélyen ismer, átlát minden hanglejtésen, hogy ne akarjak megfeleni, mert nem kell, mert neki pont így és pont ez a jó. Mindem ami és aki vagyok.

Idő kellett míg rájöttem arra, hogy hogyan jó és milyen szerelem kell nekem, mi az ami az én személyisegemhez és lelkemhez igazodik, mi az amire szükségem van, ami épít, fejlődésre késztet, ami éltet, ami ad, nem pedig elveszi azt belőlem.

Eszem ágában sincsen már harcolni valakiért a szerelem nevében. Főleg nem pont kifogások ellen fogok hadba állni, amiket ő fogalmaz meg. Hülyét sem csinálok magamból már azzal, hogy valaki olyanra vágyakozom, aki túl gyáva vagy önző (rosszabb esetben mindkettő) ahhoz a szerelemhez, ami már bizony felelősséggel és döntésekkel jár, nem  csupán rózsaszín buborékokon való vad szexről szól. Olyanra sem fecsérelném soha a lelkem, aki  összekeveri a szerelmet a testi vággyal, és nem lát túl a szenvedély hevességén, lelkesedésén. Táncoltam már az ördöggel és űvöltöttem farkasokkal eleget ahhoz, hogy tudjam, ez utóbbi bár nagyon fontos a szerelemben, de ha csak a kéjes vadság köt össze, az nem elég semmire. Nagyon sokszor pedig nem is szerelem. Legalábbis nem az a fajta, amit én ma már annak nevezek.

Volt, hogy ellenkezőjét hittem, de tudok szeretni. Végtelen erő van ebben, nem adom fel, kitartok és képes vagyok “meggyógyítani” bármilyen kiszáradt, megtör szívet, ha úgy döntök, és képes vagyok az áldozatra, a legnehezebb döntések meghozatalára is másokért, ha az szükséges, de nem ez a lecke, amit meg kellett értenem. Amit megértenem és elfoganom kellett,  hogy nem másokat kell szeretnem előbb, nem a világot kell megmentenem,  hanem először nekem kell megtanulnom jól szeretni. Elsősorban magamat, hogy igazán tudjak adni azoknak, akiket fontosak vélek.

Volt, hogy ártott nekem (és másnak is) az, ahogy én mindenáron szerettem, el kellett ismernem ezt. Meg kellett értenem miért volt bennem az a féktelen szeretve lenni akarás, milyen sérelmeket és elhagyatottságot, rossz berögződéseket cipeltem hosszú évekig, akár gyermekkoromból, ami odáig vezetett, hogy olykor megalázó szituációkon át is kitartottam a saját szerelmem nevében valaki mellett, aki nem volt érdemes erre. Nem csak másnak hagytam, hogy megalázzon, de volt, hogy én tettem meg magammal. Sőt. Szembenézni ezzel nagy falat volt, tisztán emlékszem ahogy a torkomon akadt a felismerés. Persze végül nem fulladtam meg és ma már emelt fővel és önbecsüléssel szeretek.

A szerelem pedig az életemben teljesen mást jelent most, mint azt valaha remélni mertem. Nincs benne szenvedés, már nincs benne világfájdalom, vagy a hiánya valaminek, nem pótlás, sem meneküléssel átszőtt viaskodás, nem pusztít és nem taszít szélsőségekbe, sem őrültségekbe, csak forróságot ad, hullámzóan mikor mennyire, de mindig, minden percben melegen tart, mosolyt csal az arcomra bármikor és bizonyosságot mutat, nap mint nap. Végül rájöttem, nekem mindig ez volt a szerelem, mindig ezt akartam, csak nem tudtam hogyan kell.

I.

Kép: Pixabay jogtiszta képei közül

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

6 thoughts on “Nem éppen egy Valentin-napi cukormáz

      1. Maradtam a jól bevált “kisebb mint 3-nál”, de ha jól tudom, akkor a Google-ben rá lehet keresni úgy, hogy heart symbol, és ami eredményt kiad, abból párat copy-paste-tel elfogad a blog is. c:

        Kedvelik 1 személy

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s