Elég vagyok!

    Sokáig nem emeltem fel a fejem. Úgy közlekedtem az utcán, hogy lefelé sütött szemmel néztem az utat amin épp bukdácsoltam. Épp csak annyira emeltem meg a tekintetem olykor, hogy ne menjek neki senkinek, hogy nehogy zavarjak valakit, ne okozhassak gondot. Annyira figyltem, hogy nehogy hozzám érjen valaki. Szerettem volna semmi lenni nagyon sokszor amikor gyermek voltam, tininek pedig dühösen gyűlöltem leginkább azt, akiről azt hittem nem elég. Magamat. Emlékszem jól erre az érzésre. Úgy éreztem hosszú évekig, hogy valami nem stimmel velem. Szégyelltem magam. Azt gondoltam kislány fejjel, hogy az én hibám, hogy apám nem akart. Biztos voltam benne, hogy rossz vagyok, csúnya is, sőt buta. Azt gondoltam megérdemlem, bármi rossz történik velem, mert nekem “megszületnem sem kellett volna.”

    Emlékszem, amikor kisiskolásként csúfoltak vagy megvertek többször a gyerekek, mert vicces volt számukra ahogy a földön feküdtem. A tanárok többnyire nem hallották meg a hangom, ahogy a felnőttek többsége sem, mert nem volt hangom, nem mertem megszólalni sem. Aki előtt mertem, aki meghallotta volna, annak nem mondtam el semmi rosszat, hogy ne fájjon neki, ne aggódjon miattam, úgyis volt mit cipelnie.Nehéz volt felismernem, hogy felnőttként is belém égett a “nem vagyok elég” érzése vagy az, hogy engem bántani lehet, mert megérdemlem. Nehéz volt ezzel szembe nézni. Borzasztó  volt látni, hogy önmagam hátráltatom, sajnálom, magyarázom ki, igazolom, nem mások, de önmagam előtt. Sokáig nem értettem, hogyan téphetném ki, hogyan higgyem el, nem igaz, csak egy tévhit, hazugság mindaz, amit tudatalattim vetített ki életemre. Nem ért túl sokat vagy szinte semmit, amikor mások, akik szerettek próbáltak meggyőzni értékemről és arról, hogy nem igaz, hogy nem vagyok elég, felejtsem el, addig pontig amíg magam nem éreztem ezt. Amíg nem hittem én el. Amíg nem néztem szembe mindennel, amit a gyermekkoromból cipeltem több, mint harminc évig, és azokkal a dolgokkal melyeket még útközben összeszedtem.

    Nem volt könnyű menet! Megláttam sok olyan dolgot, amit sokan inkább a legvastagabb szőnyeg alá rejtenek miközben elfordítják fejüket önmagukról másra, csak ne kelljen szembesülni semmivel, ami kényelmetlen vagy rosszabb. Láttam miért szerettem olyan embert is életemben, aki engem nem, olyat, aki csak használt és miért tűrtem el, ha verbálisan bántottak. Megértettem miért volt, hogy olykor a megaláztatás érzését kerestem, hogy miért szabotáltam a saját boldogságom épp elégszer ahhoz, hogy megállt kiáltsak és a saját arcomba nézzek! Emlékszem amikor szó szerint megtettem. Csak álltam és néztem az arcom, mintha nem is én lennék, csak egy külső szemlélő, valaki más, aki segíteni akar, aki látja miért kell. Sosem felejtem el azt az érzést, ahogy a saját szemembe bámultam hosszú-hosszú percekig. Kivülről elég pszihopata jelenet lehetett, még jó, hogy nem volt külső szemlélő, de nekem akkor ott,  sorsdöntő pillanat volt. Nem hibáztattam magam, nem a saját arcomba köptem, hanem megöletlem azt a kislányt magamban, aki nem jól volt szeretve. Önmagam által nem.

    woman-570883_640

    Elkezdtem feltenni a helyes kérdéseket, azokat amelyekben ott a válasz és igazán már nem is kérdések, csak tudás, megnyilvánulás, ami végig ott volt bennem. Csak pörögtek a fejemben egymást követve, mint egy kipipálni való kérdőív sorai egy tesztben, aminek minden helyes megfejtését jól ismered és amit időre kell kipipálnod, hogy A vagy B, majd ugrani a következő kérdésre gyorsan, mert felismerted, hogy tudsz mindent, minden benned van és nincs több elvesztegetni való egyetlen perced sem. Csak jöttek, törtek elő a mélyből, ahol addig várták, hogy tudomást vegyük róluk, hogy látni akarjam őket. Hirtelen minden letisztult, minden nyilvánvalóvá vált. Az ezt követő döntéseim, az elsőre még remegő lábbal, de önmagamért megtett lépéseim pedig igazolták az egyre jobban megfogalmazodótt énképem, amit nem engedtem és nem engedek vissza oda ahonnan felemeltem. Pedig volt, hogy fenéken kellett billentenem magam az elmúlt hónapokban, mert a változás nem egy dobpergetős esemény, ami megesik, és hirtelen minden csillogó és varázslatos, hanem napi munka, olykor küzdelem, de mindig akaraterő és kitartás. Nem egy rózaszín buborék. Volt, hogy visszahívott a múlt érzése és keményen kellett önmagamnak mondanom, hogy NEM! Te nem ez akarsz lenni, nem ezt akarod, nem ezt érdemled, már rég nem itt tartasz. Ezt is megtanultam végre! Mármint nemet mondani arra, amiről tudom, sejtem, érzem, hogy nem (lesz) jó nekem.

    Mit is mondtam, hogy nem volt könnyű menet? Azt hiszem nehezebb volt, mint hittem ugyanakkor semmi sem volt felszabadítóbb érzés egész életemben. Kislánynak arról álmodoztam, hogy egy nap jön egy herceg, aki majd megment, elrabol és távoli vidékre repül velem. Végül én mentettem meg saját magam. Vicces, de a sokszor megírt klisés szövegekben is van igazság, csak ne ragadna annyira a fennkölt blablabla cukormáztól megannyi esetben!

    Ma már felemelem a fejem. Tudom, hogy elég vagyok. Felismerem mire vagyok képes, tudom, hogy elérhetek  mindent, amit elhatározok és nem csak azt látom mennyire erős vagyok, de érzékelem, ahogy minden megváltozott, hogy szépen lassan és fokozatosan minden fejlődött itt bennem is. Elég lett az életem! Nem vágyok már mindig máshová, amiről megnevezni nem tudtam sosem, hogy miért és hová, csak el, messzire, menekülni a be nem vallott nem elég érzésétől távol. Már nem keresem azt ami megaláz, lenyom sem azt, ami vagy aki maga alá gyűr. Már örömmel tölt el minden, amim van és örömet okoz, hogy meg kell dolgoznom a jővőmért, hogy én alakíthatom, hogy megtehetem. Boldoggá tesz, hogy élek, hogy reggelente felébredek, hogy törődhetek magammal, hogy végre becsülni és szeretni tudom azt, aki ma vagyok és látom, hogy végre másokat is hogyan tudok igazán jól szeretni. Nyugalom van bennem, mert már nem el vágyok az életemből, hanem bele vágyok a saját életembe. Itt akarok lenni, most pontosan ebben a percben. Megtanultam azt, amiről alig másfél éve még csak körvonal nélküli vázlataim voltak a fejemben, ott a tükör előtt a saját tekintetembe meredve.

    I.

    Fotó: pixabay.com (jogtiszta képek)

10 comments

Add Yours
  1. tisztakék

    Sokszor úgy érzem, hogy előttem jársz egy lépéssel és közben mégis ugyanott is vagyunk. Jó, hogy írtál és megosztottál, de aminek a legjobban örülök, hogy sugárzik a soraidból a “jól vagyok” és a “megérkezés”. 🙂

    Kedvelik 1 személy

    • Ildiko Judit Kiss

      Ó, azt nem tudom megérkeztem-e, azt hiszem mindig ‘úton’ leszek, mindig fejlődni fogok, én legalábbis ezt szeretném, mégis van egy belső állapot talán, ami megkülönbözteti az éhes szükségből kajtatást, a habzsolva tanulást, a kutakodva keresést, a nyugodt, de erőből előre haladástól, a tudás gyarapításáért tanulástól, a hálás megéléstől és igazi meglátásától a dolgoknak. Ez a belső állapot van most bennem jelen, ez a különbség. 🙂

      Kedvelés

  2. thepurplehazeblog

    Gratulálok! Szuper lett ez a poszt! Sok mindenben magamra ismeretem, kb. ennyi idő alatt találtam én is magamra, igaz, más kiindulási alappal. Szerintem azok, akik végig mennek egy ilyen fejlődési úton, sosem felejtik el a pillanatot, amikor “megvilágosodtak” és magát az utat sem. Köszönöm! Jól esett ezt olvasni!

    Kedvelés

  3. Kamilla Gera

    Akik közénk tartoznak és szembenéztek önmagukkal, sosem felejtik el azt a pillanatot. Nem, nem is pillanat, hiszen ez is az út része. Talán az a pillanat, amikor eldöntöd, hogy megteszed. Szembenézni önmagunkkal, kíméletlenül, nagy erőt igényel. De ha elindulunk ezen az úton és megtapasztaljuk az ízét, sosem akarunk letérni róla. Elkezdjük jobban értékelni az apró dolgokat. Én olyan dolgoknak tudok örülni már, mint gyerekkoromban. Felhőtlenül, gyerekként. Megérintenek a dolgok. Gyerekkoromban azt mondták rám, “más” vagyok. Sosem értettem, csak azt éreztem, hogy kilógok mindenhonnan és igyekeztem hasonulni. El kellett telnie 25 évnek, hogy újra elkezdjem érezni ezt a másságot, ami én vagyok. És végre azt éreztem, hogy hazataláltam, önmagamba. Nem szégyellem magam. Ez vagyok én! Éreztem és érzem, amiről írsz!

    Kedvelik 1 személy

  4. K.R.Á.

    Szép írás, örülök, hogy így érzel az életeddel kapcsolatban! Nem könnyű eljutni eddig a pontig, amit leírtál, de felszabadító érzés, amihez nekem is rögös út vezetett.

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s