Amikor még kislány voltam…

Amikor még kislány voltam minden szebb volt. Emlékszem az iskolából hazaérve minden nap előre elkészített ebéd várt, majd jött a gimis szomszéd lány, aki vigyázott rám és segített tanulni is. Felnéztem rá, mert annyi mindent tudott és mindig kedves volt velem. Nem érezte nyűgnek, hogy vagyok. Anya délután hazaért öt körül, és leültünk beszélgetni vagy elmentünk a közértbe, a parkba vagy csak sétálni, mi hárman, a kutyám Astor, anyu és én. Az én kis családom. Mindig együtt voltunk. Anya vidám volt és boldog. Ja nem! Ez nem az a történet.

13 éves voltam. Egy kora tavaszi nap volt, de a madarak nem csicseregtek, a virágok nem nyíltak színesen. Legalábbis én erre nem emlékszem abban az évben. A rendőrségen ültünk anyámmal. A nyolcadik kerületi kapitányságon. Egyhangú zöldes falak, itt-ott penészes és dohos nedvesség uralkodva vette körbe a perceket. Eleinte örültem, hogy nem is kellett várnunk olyan sokat, de amikor bizalmasan megsúgta az ügyintéző, aki értünk jött, hogy bevezessen minket egy irodába, hogy azért kerülünk sorra mások előtt, mert mi nem vagyunk cigányok, égni kezdett az arcom. Még akkor is szégyelltem magam, amikor arról próbáltuk meggyőzni percekkel később a velünk szemben ülő rendőr urat, aki fogadott minket, hogy nekünk védelem kell anyám expalija ellen. Közben a karamell bőrszínű nőre gondoltam a folyosóról, aki három kisgyerekkel várt előttünk a sorban, és mi ‘betolakodhattunk’ elé. A karjaiban egy alvó kisbaba szuszogott. A nő zokogott és panaszkodott, amikor elmentünk mellette, hogy neki senki nem segít, pedig ott ült hosszú órák óta. A feje vérzett és az egyik szeme helyén hatalmas hólyag volt. Egy vöröses lilás duzzanat, olyan nagy amilyet még sosem láttam előtte, pedig láttam már asszonyokat is és ütéseket is az arcukon. De olyat még korábban sohasem. Megfogtam anya kezét ahogy mentünk a hosszú folyosón előre, ami mintha magába szippantott volna minket. Nagylány voltam már, de szorítottam anyu kezét. Féltem. Féltettem őt. Féltett engem.

Ott ültem abban az irodában az iskola helyett, és csak arra tudtam gondolni, hogy az előző nap valóság volt. A kérdések, hangok egybemosodtak, az írógép kattogása is csak egy monoton jelzése volt annak, hogy higgyem el, az a rettegés ott bennem létezik és uralja az életem. Tudtam, hogy ült ott egy másik rendőr is oldalt, valahol sréhen, de rá nem emlékszem, őt nem láttam, csak egy árnyék volt, aki figyelt. Minden olyan szürke színű itt a fejemben arról a napról. Szürke és vörös. De sosem felejtem el azt, amit éreztem.

Alig 24 órával korábban lelkesen mentem haza a suliból és örömöm még nagyobb volt, mert anya épp a kapuban volt mire odaértem. Előbb eljött a munkából, azt mondta a szomszédok hívták, hogy Astor nyűszített nagyon. Felrohantam azonnal az elsőre ahol laktunk a régi körfolyosós házban, amit sosem szerettem meg. Rohantam, mint akit űztek, nem tudom miért, akkor sem tudtam. Csak valami hajtott. A rács, amit annyira utáltam, de kellett, nyitva volt, pedig én bezártam reggel. Mindig bezártam, ez volt a szabály. Akkor is, ha otthon voltam. Erre figyelnem kellett. Anya mögöttem jött, kérdezte miért nem zártam be, kérdezte, hogy levittem-e a kutyát,  mintha nem is kérdések lettek volna, hanem segélykiáltások azok a kijelentések, hogy “ugye azért van nyitva, mert te nem zártad be, ugye azért nyűszített a kutya, amiért felhívtak, hogy jöjjek haza, mert nem vitted le reggel, ugye?” Éreztem a kínt és a félelmet anyám minden rezdülésében.  És az enyémben, amikor a lakásba lépve Astor nem rohant elém, mint mindig mikor hazaértem. Néma csend volt. Semmi csaholás, semmi ugrálás, semmi öröm, hogy vagyok.  A póráz a helyén lógótt, nem vitte el…  Azzal legalábbis nem. Zakatolt a tudatom. Lerúgtam a cipőm miközben hívogattam egyetlen legjobb barátom, de a csend visszhangzott a falakon. Olyan csend, amitől remegtem bensőmben. Nem emlékszem anya mit csinált azokban a pillanatokban, amikor  szobába léptem, ahol le volt választva nekem egy kis rész könyvespolcokkal, hogy nekem is legyen gyerekszoba-félém, mint a ‘normális’ gyerkenek a tévében. Nem emlékszem mit mondott, mivel nyugtatgatott. Csak a hangja csengésére emlékszem és arra, hogy az ágyamra ültem és mint mindig, bedugtam a mezítlábam az ágy alá, csak kissé, hogy annyira ne látszódjon milyen hosszú vékony  lábbujjakkal rendelkezem, ami miatt sokszor gúnyos viccek célpontja voltam… Mintha puha szőrős szőnyegre léptem volna! Csak nekünk olyan nem volt! Jéghideg valami hasított a gerincembe, ami forrón végződött a fejem minden milliméterében. Dobogott a fülemben az élet, hevesen vert a mellkasom, lüktetett minden és alig kaptam levegőt. Azonnal az ágyam elé csuklottam, de nem mertem benézni alá. Visítottam, hogy “Anyu! Anyu! Anyu!”. Nem tudom, honnan tudtam, de tudtam, mi van ott. Zokogtam, kiabáltam, rettegtem! Égtek a könnyeim nem láttam, csak éreztem ahogy magamhoz húztam és öleltem, szorítottam a legjobb barátom élettelen szőrcsomó testét, miközben anya egy fecnit bámult kővé dermedve, ami  Astorról hullott a padlóra, ahol  kuporogtunk mindketten.

Azt sem felejtem, ahogy visszadobott a pillanat és a szavak oda, a nyikorgó székre amin ültem, abban a rideg irodában, mikor az arcunkba csapta a rendőr úr, hogy mást ő nem tehet, felvesz egy jegyzőkönyvet, de értsük meg az, hogy a kutyám halt meg (hiába volt a testére rakva egy cetli azzal, hogy “te leszel a következő”) nem elég ok arra, hogy rendőrök őrizzenek minket, vagy kiküldjék a speciális csapatot, akik elköltöztetnek és lezárják a lakást. Nincs miért eljárást indítsanak egy általunk vádlott valakivel szemben, mint annál a családnál, akit példának hozott fel anyám pár hónappal korábbról, akiket maszkos rendőrök költöztettek el. Nálunk nem volt nemi erőszak, sem betörés, kulccsal ment be az, akit egyébként csak én vádolok mindenfélével olyan hevesen. Ezt kihangsúlyozta. És ez nagyon fájt. Úgy nyomta meg a szavakat, mintha szerinte kitaláltam volna egy történetet. Mégha azt is állítom, hogy hosszú ideje valami nem stimmelt, én mondom egyedül, anyám csak ül némán, és én meg kiskorú vagyok figylemeztetett. Hiába mondtam ki ott mindent amit hónapok óta nem mertem, rám szólt, hogy ha sokat beszélek még anyámtól is elvehetnek. Anyámtól, aki mellettem ült törékenyen, a sokkban megdermedve, amiben az előző nap óta létezett.

Befogtam.

Anyám kezdett beszélni helyettem. Elmondta, a rendőr úr kérésére, hogy lett ex a palija, hogy kidobta mert az utóbbi időben erőszakosabb volt vele, megrángatta a karját, de az hiába ment végül el, nem adta vissza a kulcsot, anya feleslegesen kérte, az exe visszajárt kényére-kedvére, főleg éjszaka.Ígérgetett mindent, hogy megváltozik, de anya félt… Elmondta azt is anyám, hogy ő napi 16 órát dolgozik, hogy élhessünk és én sokat vagyok egyedül, meg a szomszéd lánynál heti háromszor tanulni, de ő nem tudta, fogalma sem volt azokról a dolgokról, amiket én felsoroltam, mert neki nem mondtam el. Könnyes szemmel mondta, hogy ha ő nem dolgozna ennyit visszakerülnénk abba a mélyszegénységbe, ahol nem volt mit ennünk, ahonnan alig két éve másztunk ki. A rendőr úr tudatta, hogy ez sem jó pont a gyámügynek, de neki sajnos jegyzőkönyvbe kell venni mindent, amit mi ott mondunk, és ezzel sem fog tudni nekünk segíteni, sőt. Neki sajnos át kell adnia majd a papírokat a gyámosoknak mivel én kiskorú vagyok.

Anyám is befogta.

Ültünk ott némán mindketten. A rendőr úr cigifüstös szájából jöttek a hangok, de én már nem hallottam meg mindent. Égetett szárazságot éreztem a torkomban. Nem bírtam nyelni és szinte mozdulni sem. Az agyamban fájtak a gondolataim amik a Multifilteres szavak keményésgével keveredtek. Minek kellenek papírok a gyámosoknak? El fognak venni anyutól? Én nem mehetek intézetbe! Nem hagyhatom egyedül őt! Az nem igaz, hogy anyám nem jó anya! Mindent megtesz!  Ezért sem mondtam el neki a furcsa érzéseimet amit az exe kreált bennem. Azt a félelmet amit megnevezni nem mertem. Nem volt kézzel fogható, csupán pillanatképek, eleinte alig hittem el. Azt hittem álmodom, hogy éjjel állt az ágyam felett. Azt akartam hinni, hogy az normális, hogy a térdére ültet, hogy ő nem nyomta a térdét, csak hát ő erős fiatalember, nem olyan mint Papa, aki már öreg és nem olyan erős a lába… Meg lehet nem is nyomta, csak én érezhettem félre, mit tudok én erről, kislány vagyok, mindig elengedett, igaz furcsán mosolygott, de elengedett, csak én féltem, de mitől? Biztos nagy a fantáziám, ahogy a tanárnő mondta, akinek panaszkodtam, hogy megfogdosott ott lent a takarító a tornateremben. Ő is azt mondta félregondoltam, biztos csak elestem és segített a Gyuri bácsi, hiába álltam, nem elestem, hiába mondtam bármit, én éreztem félre, a Gyuri bácsi nem olyan!  Miért kell mindennek elromlania? Anya olyan boldog volt vele eleinte… Biztos az én hibám, ahogy az exe is mondta, ha én nem lennék, anyum a saját boldogságát választaná helyettem! Ott tértem vissza az irodába, amikor azt mondta a rendőr úr, hogy a cetlit én is oda tehettem, mert mondjuk féltékeny voltam anyám pasijára. Kitalálhattam azt, hogy anyám palija furcsán viselkedett velem. Mert a mai kislányoknak élénk a fantáziája ugyebár!

Menni akartam. Szóltam anyumnak, hogy menjünk haza azonnal. A rendőr úr átnyújtott egy névjegykártyát anyámnak miközben nyomatékosan elmondta, hogy amíg nem történik igazi bántalamzás, valódi testi sértét, ami orvosilag igazolva van, amíg mi nem sérülünk meg, csak egy kutya, addig igazán komolyan semmit nem tehet. Értsük meg. Ez egy veszélyes környék és a komoly ügyek előnyt élveznek. Itt naponta történnek erőszakok, gyilkosságok. Majd rám nézett és erőltetett kedvességgel közölte, hogy sajnálja a kutyámat, de én  ne féljek majd ő meglátogatja anyukámat és engem, és nem fog bántani senki sem, de azért ne mászkáljak egyedül este és ne provokáljak senkit sem.

Egyre inkább remegtem.

Nem emlékszem a nap hátralevő részére. Anyám beszélt hozzám lehet, kérdezett talán, nyugtatgatott, hazafele menet, de az is lehet, hogy nem. Az is lehet, hogy csak némán mentünk egymás mellett oda, ahol nem éreztünk mást, mint félelmet. Csak arra emlékszem, hogy este csöngettek. Az ágyamon ültem, mint akit oda betonoztak, mozdulni sem mertem. Hallottam, hogy a kulcs nem mozdul el. Nem nyílt az ajtó, nem engedte be! Megkönnyebbültem. Napok óta ez ment, de csak éjjel, amikor anya hazajött. Dübörgött pár percet, de mindig elment. Most nem. Újra csengetett, majd verte az ajtót egyre erősebben ahol érte, a rács rései között, majd a rácsot is kezdte rúgdosni és rázni. Anyám kiabálta, hogy “menj el vagy hívom a rendőröket!”  Többször elismételte. Az ajtó dübörgése még most is fejemben veri az emlékeimet. Kimentem a konyhába, ami egyben volt a bejárati előtérrel, ahol anyám állt a nagy fehér ajtóval szemben Kivettem egy konyhakést a mosogatóból. Picinek éreztem magam, a négy méteres belmagasság egyre jobban nyomott a fekete-fehér kövezetbe. Anyám megfordult és csak állt, csak nézett rám könnyes szemmel. Rettegett. Félig nyitva volt a szája, de hang nem jött ki rajta, megdermedt. Semmi, de semmi nem fájt jobban addigi rövid életemben, mint az a tekintet. Láttam, hogy elképzelni sem tudja mit akarok tenni azzal a késsel. Megvágtam a karom. Mégegyszer. Hiába kiabált rám anyám, hogy ne és hiába ugrott felém. Mégegyszer megtettem. Ledobtam a kést a konyhapultra és mondtam anyámnak halkan, hogy hívhatja a rendőröket. Leültem a kőre, nem fájt már semmi. Sem a dörömbölés sem pedig a félelem. Anyám nem értette csak ölelt és zokogott, ahogy az új, alig pár hetes vezetékes telefonunkról hívta a rendőr urat, aki délben haza küldte azzal, hogy ő többet nem tehet. Láttam, hogy nem mert belegondolni, nem merte érteni valójában mit is tettem.

Sokáig én sem gondoltam erre. Olyan voltam, mint egy gép. Sokáig szürke és vörös volt minden akkori emlékem. Szürke, mint a világ aminek képzeltem életem és magamat benne, és vörös, mint a vérem, ami a karomon folyt furcsa melegséggel. A vér aminek folynia kellett, hogy segítséget kapjunk érdemben. Akkor így gondoltam erre. Hiába voltam érettebb, mint a korombeliek, hiába mondták rám, hogy koravén vagyok, hogy más, hogy nem volt gyerekkorom, hogy túl hamar felnőttem, hosszú évek kellettek, hogy megküzdjek mindezzel. Csak azt sajnáltam, hogy anyám magának sohasem bocsátotta meg azt, amit én igen. Hibáztatta magát, hogy elvette a gyermekkorom, miközben nem látta, ő valójában csak szebbé tette, és csupán áldozata volt valaminek egy periódusban, ahogy nem látta azt sem, hogy szörnyeteget szeretett. Rajtam kívül, mindenki őt hibáztatta, a bíró is később, hogy felelőtlenül választott szerelmet. Javasolták neki, hogy jobb lenne ha magába nézne, mert kiderült, hogy az exe korábban megerőszakolt és majdnem halálra vert egy 14 éves kislányt. Mi az, hogy ő ezt nem tudta amikor megismerkedett vele. “Hát hogy választ maga kedvesem?” Sosem felejtem el a bíró érzékeny kérdését abban a teremben, ahol engem is megkérdeztek többen, hogy biztos-e az, hogy én nem provokáltam az exet arra, hogy halálra verje a kutyámat amíg iskolában voltam azon a napon amire jó, hogy van bizonyíték, mert előfordul sokszor, hogy a tini kislányok feltűnést akarnak kelteni és csúnya dolgokat is megtesznek…. Megismételték többször a kérdést, hogy biztos vagyok-e abban, hogy nem volt sosem szexuális kapcsolatom azzal a férfivel. Az, hogy az orvosok szerint szűz voltam, és az, hogy csak 13 éves voltam amikor mindez történt, a bírót nem érdekelte. Azt mondták az mindegy, mert én pár óra múlva, amikor az orvosok ellátták a sebeimet, bevallottam, hogy én vágtam meg magamat, azaz hazudtam. Hiába indokoltam azzal, hogy féltem és így vér folyt és a rendőrők elvitték, és másnapra kiderült, őt körözték más ügyben, a lényeg az volt, hogy hazudtam.  Lehet, hogy szűzességem sem igazi! Megdorgáltak, hogy tegyem össze a két kezem, hogy majdnem 15 éves lettem közben és mire az állam elvenne anyámtól addigra nem érné meg, minek! És bizalmasan megjegyezték azt is nekünk, hogy a szerencsénk (!) az volt, hogy az ex tényleg egy veszélyes bűnöző volt, és a másik erőszak ügyében körözték, de jegyezzük meg jól, hogy ilyen dolgok nem történnek olyan nőkkel és kislányokkal, akik vigyáznak magukra és nem állnak szóba holmi akárkivel. Az senkit nem zavart, hogy ez az ex minek és kinek állította be magát, hogy egy évig mintaférfiként élt életünkben. Azt mondták a tényekre kell hagyatkozniuk és az pedig az, hogy anyám rosszul választott, egy erőszakos embert, én pedig hazudok és bizonyára anyám nem jól nevelt. Pszichológusra köteleztek, anyu ellen meg valamiféle eljárás indult, ahol a gyámügy felmérte, megalázta, de a legszörnyűbb dolog mégsem ez volt az egészben.

Attól a perctől, úgy éreztem, hogy azért mert nő vagyok az én szavam kevesebb. Úgy éreztem, hogy azért, mert én átmentem dolgokon, amit mások tettek velem vagy ellenem, én vagyok a hibás a világ szemében. Úgy éreztem soha nem beszélhetek ezekről a dolgokról őszintén, mert engem bélyegeznek majd meg, rám néznek majd furcsán és összesúgnak mögöttem, hogy biztos én csináltam valamit, hisz csak egy “hazug gyerek” voltam, egy kislány, egy csóró kicsi senki. Úgy éreztem nem hiszem többé el, hogy van, akihez segítségért fordulhatok és megvéd majd, ha kell. Úgy éreztem évekig, hogy ujjal mutogatnak rám, és volt egy pont, ahol azt is megkérdőjeleztem, hogy valóban miattam verte halálra a kutyám, az én hibám, én felelősségem. Úgy lettem felnőtt, hogy nem éreztem magam érdemesnek, hogy nem emeltem fel a fejem és többé nem nyitottam ki a szám, akkor sem, ha kellett. Azt éreztem a szavam nem ér semmit sem. Évekig elhittem, hogy senki vagyok, csak egy nő, ebben a világban nem sokat érhetek. Amikor még kislány voltam nem így képzeltem el ezt a világot s benne az embereket. De ott 13 évesen a konyhapadlón felnőttem végérvényesen. Nem ez volt a legrosszabb élményem életemben, de ez volt az egyik legkegyetlenebb pillanata gyermeki éveimnek.

Ezért érzem ma, és már egy jó ideje azt, hogy nem, én soha többé nem fogom be!

Nem, én nem fogok leszegett fejjel járni és nem, én nem fogom szégyellni magam más tette, személyiségzavara, pszichopátiája, gonoszsága, rosszindulata, hazugságai miatt, semmiért, ami nem az én felelősségem! Soha nem fogom csendben tűrni, hogy vannak emberek, és olykor hatalmukkal visszaélők is, akik elhiszik és elhitetik, hogy a bántalmazás, az erőszak az áldozatok felelőssége!

Ildikó

Kérlek, érezd át mielőtt kommentelnél, hogy ez egy valós, megesett történet, amit nagyon nehéz volt megírni. Kérlek, legyen elég emberség benned, ahhoz, hogy ne trollkodj, okoskodj mások érzelmeinek kárára feleslegesen a ‘mi lett volna ha’ felvetéseddel, vagy az  ‘ezt így vagy úgy kellett volna’ gondolatokkal.

Ez az írás személyes, ezért a szerző Kiss Ildikó Judit engedélye nélkül nem megosztható weboldalakon, gyűjtő portálokon, Facebook csoportokban, internetes közösségekben és sehol semmilyen formában nem átmásolható!

Köszönöm.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

9 thoughts on “Amikor még kislány voltam…

  1. Én úgy tudtam túljutni a velem történt atrocitásokon, hogy rosszabbul is elsülhetett volna. Gondolom ez a nyolcvanas évek végén lehetett, de még a kommunizmusban. Akkor volt gyakori az agyonvert cigányasszony. Gyerekként én is láttam őket sajnos. Biztos nagy, életreszóló trauma lehetett, de nem mindig jó a múltat bolygatni. Remélem azóta a sebek begyógyultak?!

    Kedvelés

  2. Nagyon szomorú eset, és elhiszem, hogy utána évekig rosszul érezted magad, én sem tudom, hogy lehet lelkileg túlélni ilyesmit, de engem inkább az érdekelne, hogy ez a fordulat mikor és hogyan történt: “Ezért érzem ma, és már egy jó ideje azt, hogy nem, én soha többé nem fogom be!”

    Kedvelik 1 személy

    1. Ez egy folyamat Andris, történések összessége életedben, amik arra ébresztenek rá, hogy igenis fel kell állnod önmagadért, neked kell megtenned, mert mindaz, hogy te talpon állj és erősen ebben az életben mást sosem fog annyira érdekelni, mint téged.

      Kedvelik 2 ember

  3. 😦
    Dühöt érzek azért, mert ilyen a rendszer és áldozatban keresi a hibát.
    Felfoghatatlan, ami veled történt.
    A kutyátámért soha nem lennék képes megbocsájtani, ha valaki ilyet tenne.
    Nagyon megérintett.

    Kedvelés

  4. A korszakot idézve egy történet: nem tudom pontosan, úgy 2-3 éves lehettem, és feltehetőleg nem is emlékeznék semmire, ha valami nem úgy történik, ahogy történt, és mindjárt elmondom, hogy hogyan és mi volt az. Tehát, betörtek hozzánk késő este. Én már aludtam a szobámban, a szüleim pedig tévéztek, és apukám meghallotta, hogy valaki bejött. Egy fiatal, roma származású gyerek volt, de nem a származása a lényeg, csak tényként írom le. Apu megfogta, és bezárta a fürdőszobába. Akkor még nem volt telefonunk otthon, ezért, azt hiszem, hogy anyukám ment ki a legközelebbi telefonfülkéhez, hogy hívja a rendőrséget. Ki is jött két rendőr. A fiatal férfit átkutatták, hogy eltett-e valamit, majd ott a lakáson belül agyba-főbe verték, az sem érdekelte őket, hogy ott van egy pár éves gyerek, azaz én. Nyilván nem is értettem semmit abból, hogy mi történik, de azért emlékszem erre az egészre, mert rettenetesen féltem. Anyukám bevitt a nappaliba, hogy ne lássam, hogy hogyan verik félholtra a betörőt a rendőrök. De nyilván hallottam mindent, és nagyon sírtam. Aztán elmentek, elvitték a srácot. Illetve nem csak őt, hanem apukám pénztárcáját is, ami a konyhaasztalon volt. És végezetül, mivel apu nem tudott elmenni a tárgyalásra tanúskodni, hisz dolgoznia kellett, még meg is bűntették édesapámat. Aki semmi mást nem tett, mint elfogta a srácot, bezárta a fürdőbe, a nélkül, hogy a haja szála görbült volna, és hívta a rendőrséget. Nyilván nem a betörőt védem, hisz egy bűnöző, és azt is elfogadom, hogy akár ki is nyírhatott volna engem, ha apu nem veszi észre, én meg felriadok (mert állítólag pont a szobám felé tartott), de akkor is, közel sem nevezhető normális eljárásnak az, ahogyan az a 2 rendőr eljárt. Illetve, maga a rendszer sem nevezhető normálisnak, hisz még édesapámat büntették meg végül. Tehát, hidd el, nem te voltál a hibás, bár szerencsére ezt már nélkülem is tudod. Egyébként meg le a kalappal, hogy ezt megírtad! 😉

    Kedvelés

  5. Az jutott még eszembe, hogy Ha ez nem történik meg Veled, más ember lennél. Nekem egy barátom halt meg mikor 15 éves volt, én 16 voltam. Közúti baleset, együtt voltunk. Akkor kezdtem foglalkozni az élettel és a halállal illetve keresni az élet értelmét. Egy 16 éves nem azon szokott gondolkozni, hogy miért élünk, és mi lesz ha meghalunk? Én sem szerettem volna, de nem volt más választásom. Onnantól kezdve más emberré lettem. Máshogy gondolkoztam. Amiben más lehetőséget látott én veszélyt. Ahol örökkévalóságot, és elmúlást. Nagyon sajnálatos, hogy ilyen dolgok megtörténnek egy kislánnyal, sosem volna szabad, de az a kislány ha ez nem történik meg vele nem ez a Kislány lenne.

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s