December. Karácsony. Nélküled.

Sosem fog elmúlni. Sosem fog megszűnni. Az űr mindig fekete marad és súlyos, amit itt hagytál nekem, az ami utánad maradt velem. A hiányod. A nélküled.Pedig boldog vagyok, már nem vágyok másra, mint amim van, örülök az álmaimnak, (hogy egyáltalán vannak, mert láttam, van, akinek az sincs már), amelyekért dolgozhatok, hálás vagyok a mának és minden ezelőtti napnak is, tisztelem az életet és végre magamat is. Átformált a fájdalom, amiről azt hittem nem bírom el, tudom mit adott, mit tanított… de… de  mindig, minden mellett és minden jóval együtt, fáj lüktető hiányod bennem. Nem szűnik meg és sosem fog, együtt kell élnem ezzel, hogy itt van bennem, ami a tiéd, csak adni neked nem tudom, nem úgy, ahogy szeretném, ahogy kellene, ahogy elterveztük egyszer.

Olykor azt gondolom idő előtt magamra hagytál, hogy helyetted magamat is szeressem végre már, és helyetted magamnak mondjam el százszor is ha kell, “nem a te hibád”. Néha megfogalmazódik bennem, hogy akartad, hogy olyan ember legyek, mint amilyen most vagyok, hogy te tudtad, hol hibázom, miért hátráltatom magam, te láttál, ismertél, de mindig hittél bennem s abban, hogy ez lesz a vége. Egy újjászületés. Egy metamorfózis. Azt érzem, hogy te tudtad már akkor, amikor még nyomokban sem voltam érdemes a belém vetett hitedre.

Három karácsonnyal ezelőtt kezdődött a haláltusád, pont ezen a napon. Emlékszel? Emlékszel milyen volt amikor először néztél a szemembe ott azok között a zöld falak között? Ugyanígy kora este volt, tisztán emlékszem, ahogy rohantam a lépcsőn felfelé, ahogy beléptem abba a kórterembe. Soha nem fogom tudni szavakba önteni, mennyi mindent lehet mondani egy tekintettel, hogy mennyire mindent oda lehet adni egy pillanat alatt, vésve bele az örökkét, a teljes valóságot, egy egész életet. Még mindig őrzöm az utolsó üzeneted amit írtál, az utolsó mosolyod, amit még adni tudtál és az utolsó pillantásod, ami már máshová tekintgetett. Vegyül a mindenség emlékével, az összes szép és rondább pillanattal is, és így, gyors némafilmként pereg a fejemben az, amit az a szó jelent, aki te vagy, és mindig leszel, miközben itt ragyognak képzeletemben mogyoró szemeid, és látni vélem a mindig huncut mosolyod.

Fájdalmasnak tűnhetnek ezek a sorok most neked, melankolikusnak, de hidd el ez normális, vannak ilyen percek, hozzá tartozik a léthez, de ettől még nagyon sokszor boldog is vagyok. Már tudok az lenni. Napjában többször is, sőt boldog is tudok maradni, ez az újdonság, képzeld, megtanultam igazán örülni is és nem félni. Nem félek érezni, szeretni, elengedni, cselekedni, dönteni. Megtanultam választani. Választani önmagamat,  ha kell, nem pedig mindig mást helyettem. Nem félek, hogy nem érdemlem meg, sem, hogy összetöröm. Nem félek már a boldogságtól. Talán van, aki ezt nem érti, de te tudom, hogy igen! Mindig is voltak dolgok, amiket csak mi érthettünk meg! Képzeld elhiszem, hogy képes vagyok bármire, amit szetetnék, már elhiszem, hogy elég jó vagyok, hogy méltó vagyok rá, hogy sikerülhet, amit elterveztem, amit elhatározok, amiért megdolgozok. Ugye most mosolyogsz velem?

Azt gondolom a hála és az elégedettség teszi, na meg az amit tapasztaltam és az, hogy változnak a dolgok én pedig nem álltam végül ellen, nem dacoskodtam, befogtam a nagy szám és tanultam egy kis alázatot és csendet. Formálodtam, csiszolódtam az elmúlt három évben. Kemény meló volt, közben sokszor összetörtem. Igen, tudom, még mindig egy csomó dolgom van, tanulnom kell még, de azért így is lehetek egy picit büszke, hogy nem döglöttem bele az önmagammal vívott történetembe.

Oké, bevallom, nem egyedül az én érdemem. Sokat segített még a mocsár amibe fejest ugrottam, a rothadó bűz amibe fojtani akartam magam és az érzéseket, az önpusztítás magas foka is, megtanította a kötelező leckéket. Segített, mert én nem elvesztem benne, nem beledöglöttem. Nem igazán, csak egy részem, aminek mennie kellett, mert felesleges volt. Felszínre törtem és ez lett belőle, most itt írom neked, hogy végre jól vagyok. Sejtem, hogy te ezt tudtad már akkor, amikor elaludtál örökre, de azért fogadjunk megijedtél az érzelmi és mindennemű ámokfutásomtól, az utolsó években. Ezért zaklattál álmomban olyan sűrűn, ugye?

Viccet félre…

Nem kell többé aggódnod értem. Erősen állok önmagam s a világ előtt. Szeretem a nőt, az embert, aki ma vagyok, pedig egy éve még gyűlöltem szinte minden rezdülésem. Tudom, hogy volt akkor is, aki szeretett, és nem az ő hibája, hogy nem jól, ma már tudom. Tudod, (persze, hogy tudod) soha nem éreztem ezt a teljességet, amit ma, azt, hogy nem vágyom el, nem akarok menekülni a jelenemből, az életemből, magamból ki. Soha nem voltam elégedett, sem igazán hálás, megértő, elfogadó, törődő magammal szemben, vagy épp biztos az emberben, aki vagyok. Már nincs káosz itt bent a fejemben sem a lelkemben. Már nem csak azt tudom mit nem akarok, de azt is tudom mit igen. Megtanultam a legnehezebb leckéket, bár olykor azt hittem összetör az, hogy olyan töményen jött, de ma  már nyugalom van bennem.

Azt érzem, neked közöd van mindenhez. Nem hiszem, vélem vagy gondolom. Érzem. Neked köszönhetem végül az embert, aki lettem. Oké, kellettem én is a dologhoz, nem csak a te érdemed, de miattad van igazi erőm és hitem. Miattad felnőttem. Azért halkan idesúgom azt, hogy “Anya, nagyon hiányzol, az álmokban találkozunk majd, ugye?”.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

3 thoughts on “December. Karácsony. Nélküled.

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s