Ugyan anya, te ezt nem érted…

Az időskori bántalmazásról akartam írni. Arról, ami létezik, de nem beszélünk róla. Mindenről fecsegünk, annyi mindent kibeszélünk, csak ezt nem. Statisztikákat akartam felsorakoztatni, igazolt és hiteles forrásokból leírni, hogy mennyire keserű dolog az, hogy időseket rabolnak ki utcán, csapnak be ál villanyszerlők, vágnak át családtagok. Le akartam írni, hogy az egészségügyben és a gondozó otthonokban milyen abúzusok vannak az idősek ellen. Tudatni akartam, hogy mit jelent a bántalmazás maga és mi tartozik bele, hogy úgy, mint a gyermekek ellen bűn az, ha elhagyod, ugyanez vonatkozik az idős szüleinkre. Írni akartam arról a jogszabályról miszerint felelősségre köteleznek szüleidért, ami a mai törvénykönyvben igaz, hogy idén kiegészítve lett, de már jóideje benne van, bárki hiszi is, hogy most találták ki az egészet. Számokat, adatokat és százalékokat szerettem volna felsorakoztatni, de valami történt, valami nem hagyott nyugodni itt bent miközben az időskori bántalmazás fogalmát tanulmányoztam. Mégpedig az, hogy én is megtettem. Én is bántottam olykor azt, aki felnevelt.

Szembe  kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bizony volt néhány pont, ahol mégsem figyeltem jól a lelkére. És ezt soha nem tudom kitépni magamból. Soha! Ahogy a szégyent sem amiatt, ahogy átléptem azon a tényen, hogy még ha akaratlanul is, de volt, hogy türelmetlen voltam sokszor míg élt, s ez bánthatta őt. Lelegyintettem, amikor valamit mondott, amit én jobban tudtam, s előfordult, hogy ingerült és fölényes voltam és akaratomon kívül lekezelőre sikeredett mondanivalóm. És ő már nincs… Szeretem elhinni, hogy tudja, mi lakozik most a lelkemben, de mégis úgy érzem ez nem elég, mert volt, hogy időt szalasztottam  el.Időt a szeretetre. Időt vele. Időt, amit soha nem kapok vissza, mert az lehetetlen.

Te ezt nem tudod, hagyd majd én megcsinálom! Jajj, anyu, most komolyan nem érted, hogy le kell nyomni az entert? Nem igaz, hogy nem tudod megjegyezni hogy használd azt a rohadt telefont! Nem igaz, hogy mindent nekem kell csinálnom! Hát nem érted, hogy nem így kell? Jaj már, anya! Jaaaaj, apa! Jaj, ugyan már, ehhez te nem értesz!  Ezt te nem értheted! Ezt te nem tudhatod! Add már ide azt a vackot, majd én megcsinálom! Nagyon sokat dolgozom, nem érek most rá. Jó, majd holnap. Jó, majd jövő héten. Majd karácsonykor. Majd nyáron. Meg fogom csinálni. Majd el fogok menni. Meg foglak látogatni, ahogy időm engedi. Majd anya. Majd apu. Majd, majd, majd… MAJD SOHA!

Hányszor mondtuk ki ezeket a mondatokat? Hányszor fordult elő, hogy szüleinkkel, nagyszüleinkkel úgy beszéltünk mintha hülyék lennének? Hányszor mondtuk “Ugyan anya, te ezt nem érted…” pedig csak mi nem akartunk elmesélni, elmagyarázni egy dolgot, megnyílni felnőttként, bevonni őt az életünkbe, mert nem. Hányszor hazudtuk, hogy nincs időnk miközben csak akaratunk nem volt? Hányszor voltunk türelmetlenek? Önzőek, konokok, okoskodó tiszteletlen kis hálátlan valakik? Hányszor legyintettünk rá, hogy “jól van mondd csak, egyik fülemen be, másikon…” Hányszor, még ha nem is mondtuk ki, éreztük legalább egy pillanatra nyűgnek, hogy ő is törődést igényel? Hányszor még csak fel sem merült bennünk, hogy az amit elkövetünk a bántalmazás egyik formája? Pedig az. És nem csupán az emberi méltóságot célozva meg, de annál valami sokkal mélyebb radikális részét az embernek.

Tudom, biztosan van, aki soha nem keresett kifogásokat szüleivel szemben, soha nem volt bántó akaratlanul, soha, de soha nem volt türelmetlen, tudom, hogy van millió kivétel. De vannak azok a felnőttek is, akik ott legbelül, ha magukba néznek tudják, még ha ki nem is mondják, mégha most egójuk kiabál az olvasottak ellen, tudják, hogy sokszor türelemtlenek, sőt lekezelőek szüleikkel. Nekik írom leginkább ezeket a sorokat. Nem vádollak hidd el! Jártam ott ahol te… De idővel beláttam és megláttam mennyire fáj az idősebbeknek az, ha úgy érzik mellőzve vannak. Ha úgy érzik nem figyelünk rájuk érdemben. Láttam öregeket ülni a telefon mellett és várni. Várni, hogy hívd, csak hogy megkérdezd, hogy is van ő. Várni, hogy tényleg érdekelni fog téged, ő, mint ember, s nem mint öregedő meggörnyedt ráncos valaki, akinek nem is látod  lelkét, sem, hogy ő ki volt és ki is most ebben a percben. Nem csak anya, nem csak apa, de ember, egy egész élettel maga mögött. Láttam öregeket várni az utolsó lehelettel, hogy eljön gyermeke, hisz “tart még a látogatás és ő már nem dolgozik”, várt akkor is, ha tudta gyermeke sosem érkezik meg…

Te és én, a mai átlag ember, sokszor a jelenedet is alig bírod el, szerinted milyen ötven, hatvan, hetven évet cipelni a maguk hibáival, megbánásaival, elveszett szerelmeivel, szeretettel ami már nem a régi, rosszal, keserűséggel és jóval és mindennel ami az élettel jár? Panaszkodik? Lelassult? Keveri a neveket és évszámokat? Megismétli magát ötször és mindig ugyanazokat a történeteket meséli el? Azt mondod furcsa illata van meg túl közel hajol, bele az arcodba és olyan más már? Felejtsd el ezeket! Ez mind csak a felszín, ami  egy tovaszálló életet jelez, az emberre figyelj! Te is panaszkodtál milliószor neki évekig. Te is voltál idegesítően lassú és csökönyös. Te is keverted a betűket, évszámokat. Évekig fogalmad sem volt az időről, semmiről, ami nem a te szükségleted volt és bizony szó szerint volt, hogy iszonyú büdös voltál! Ha van gyereked és épp túl vagy pár hasmenéses pelenkázáson, akkor  tudod miről beszélek. Csak azért mert ő  öreg, mert lassabb, mert régebbi világból jött, mint amiben mi most élünk, nem jelenti azt, hogy ő nem érthet dolgokat, sem hogy nem tanulhatja meg azt, ami neki felhasználható a ‘mi’ modern világunkból. Hidd el fáj, a türelmetlenségünk. A mellőzni akarásunk. Ott van a tekintetükben amikor rájuk nézel, a remegő kezekben, ami feléd nyúl, s ami sokszor érintésed nélkül marad. Ott van bennük egy egész leélt élet, amiben te az egyik legfontosabb ember voltál, s amíg te nem erre figyelsz rendesen, ő bizony szeretetlenséget érez s azt, hogy már nem kell. Azt, hogy ők nem hasznosak, nem érdemesek, senkit sem érdekelnek, már téged sem.

Mielőtt túl érzelgős leszek, azért leírok pár tényt, ami a nálam racionálisabbakat is érdekelhet. Sokan kérdezték tőlem az elmúlt napokban, hogy mi is az időskori bántalamzás. “Erről akarsz írni, te most ugye viccelsz?” Talán cinikusan még a szemöldökét is felhúzta jópár ember, hogy mégis kit érdekel mindez. De én úgy érzem, az időskori bántalamzás éppúgy nem játék, mint a gyermekek bántalamzása. A különbség csak az, hogy a közvélemény és  a média, az emberek maguk kevesebbet foglalkoznak ezzel. (Na, nem mintha a gyermekek bántalmázásával eleget törődne sok ember, de erről máskor…) A közös pedig maga a bántás, maga a fájdalom okozása.

 

Szóval mi is ez az egész bántalmazás dolog?

Az időskori bántalamzás az egy egyszer előforduló vagy  többszörösen is ismétlődő tett, vagy egy szükséges beavatkozás, tett hiánya, amely árt, félelmet és fájdalmat okoz az idős személynek egy olyan kapcsolaton belül, amiben a bizalom elvárható lenne. Ez magába foglalja a fizikai bántalmazást, a szexuális erőszakot, az érzelmi és a szóbeli bántalmazást, a fizikai elhanyagolást, a lelki elhanyagolást, az anyagi- és pénzügyi kihasználást, az emberi jogok megsértését. És persze a faji, a nemzeti, és a vallási megkülönböztetés is abúzus, remélem ez azért eléggé evidens.

Az idősek családon belüli bántalmazása nem csak  négy fal között fordul elő. Sajnos kórházakban, és ápoló otthonokban is elég gyakori a családtagok által és nem csak. A rosszul gondozás akkor is bűntett, ahogy az elhanyagolás is, ha szülőnk épp idősek otthonában van. A bántalmazó itt is legtöbbször szoros rokoni kapcsolatban áll az idős emberrel. Hogy magyarul mondjam, fogja magát és nem látogatja az ápolt idős embert. Leejti. Nem megy. Nem ér rá. Nem tud. Kifogásokkal igazolja vagy még azt se. De van, hogy előfordul, hogy a bántalamzó pont az, akire rábízzuk szüleink ápolásást. Előfordul az is, hogy az idősek otthonában, gondozóházakban, bármilyen ápoló intézményekben dolgozó az, aki abúzust követ el. Fizetett szakember aki visszaél hatalmával. Ez borzasztó pszichikai következményeket von maga után, hisz az idős ember nem mindig tudja elmondani ha nem jól bánnak vele, vagy nem mindig akarja. Van, hogy kímélni szeretné gyermekét és soha nem tudatja bármit is tettek vele. És van ennél sokkal rosszabb is…

Ott van még az önelhanyagolás is. Amikor feladja. Amikor még helyén az esze, teljesen kompetens és felmérve a következményeket tisztában van azzal, hogy döntéseivel akár kárt is okozhat saját egészségében, de már nem érdekli. És előfordul az is, hogy csak pillanatokra tiszta a feje, mégis felméri, hogy ami körülménye lett, nem érzi méltónak emberhez… Ez volt a valaha legborzasztóbb dolog amit láttam emberi szempárban. Kezdeti dühöt és kétségbeesést követő  megtört, elfásult apátiát követő ürességet jégkék szemekben, amik megváltásként várták a halált… Ezt az állapotot a legnehezebb kivédeni,  újra erőt, élni akarást találni a törékeny öregségben. Ez sokszor lehetetlen…

Mivel sokat vagyok idős emberekkel tudom milyen stresszes is lehet. Tudom, hogy van, hogy a jó szándékú segítő, bármilyen szerető gyermek is vagy épp a legpéldásabb ápoló, bizony túlterhelve érzi magát a függőségben lévő idős ápolási szükségletétől. Az időskori demencia például és az állandó ellátást igénylő állapotok emelik az agresszió lehetőségét, ahogyan a mi önözésünket és türelmetlenségünket is, ezért gondolom azt, hogy mindenkinek fel kellene készülnie erre, és belátni, hogy nekünk most még több erőnk van arra, hogy elviseljük, megoldjuk, nekik pedig már nincs mindig erejük. Van, hogy elveszik a jóindulat, és a ‘menekülést’ választjuk, ezért elhanyagoljuk időről-időre az öregebbet, és igen van, aki meg is üti anyukáját vagy apukáját sajnos, avagy nagyszüleit, esetleg más módon árt az idősebbnek aki rászorul. De tudnunk kell, ha  a ránk háruló felelősséget nem tudjuk a helyén kezelni az bántalmazásnak minősülhet.

És ha nem elég morális szinten megközelíteni mindezt a jogszabályok is ismerik a szüleink, idős családtagjaink iránti kötelezettségeinket. Az alaptörvény kimondja, hogy “A nagykorú gyermekek kötelesek rászorúló szüleikről gondoskodni.”  A családok védelméről szóló törvény azt mondja: “A nagykorú gyermeknek külön törvénybe foglaltak szerint tartási kötelezettsége áll fenn azon szülőjével szemben, aki magát önhibáján kívűl nm képes eltartani.” A polgári törvénykönyv pedig ezt írja ugyanerről: “Rokonaival szemben az jogosult tartásra, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani, és akinek tartásra kötelezhető házastársa, volt házastársa vagy volt élettársa nincs. Érdemtelen a tartásra az a nagykorú, aki a tartásra kötelezettel vagy vele együtt élő hozzátartozójával szemben olyan súlyosan kifogásolható magatartást tanúsít vagy olyan életvitelt folytat, amely miatt tartása a kötelezettől – figyelemmel a jogosult és a kötelezett kapcsolatának jellegére és a kötelezett magatartására is – nem várható el. Ha a szülő a tartási, gondozási és nevelési kötelezettségének eleget tett, a gyermek a vele szemben tanúsított kirívóan súlyos magatartás esetén hivatkozhat a szülő érdemtelenségére. Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, nem köteles mást eltartani, aki ezáltal saját szükséges tartását vagy a tartás sorrendjében a jogosultat megelőző személy tartását veszélyeztetné.” *

Én valahol mégis azt gondolom, hogy az ezüstgenerációval  és a szüleinkkel való törődést nem azért kell komolyan venni, mert törvény írja elő, illetve mert ránk aggathatják a “bántalmazó” szót, vagy mert ki mit gondol, hanem simán emberségből. Emberi kötelességünk nem átlépni azon a generáción, aki felnevelt minket, aki adta azt amibe születtünk, bármily szerény vagy tökéletlen is legyen az. Ők a gyökereink, a családunk, az otthonunk. Szerintem  – kivételesen rossz esetektől eltekintve, ahol szülőnk volt a bántalmazónk – a hála, ami bennünk van, kell, hogy természetes legyen, és kell, hogy természetesnek érezzük, hogy szüleinket nem hanyagoljuk el. Sem a nagyszüleinket persze. Családokban mindig van nézeteltérés, vita, olykor harc, problémák, de úgy vélem, hogy felelősséggel tartozunk azokért, akik szerettek és felneveltek minket, nem kötelesség, nem kényelmetlenség kellene, hogy legyen az érzelmi és fizikai törődés, hanem a legtermészetesebb reakció. Ahogy egy ölelés, mosoly vagy kedves szó, egy sima ‘szeretlek’ vagy egy ‘köszönöm’ is természetes kellene, hogy legyen a türelemetlenségünkkel és mindennapi rohanásunkkal szemben.

I.

Ha szeretnél velem kommunikálni és nem itt hozzászóláson keresztül, vagy bármely írásom felhasználásért írnál, itt megtalálsz: theworldofildiko@gmail.com

Köszönöm szépen.

A kép a http://www.everystockphoto.com jogtiszta képei közül van.

*Forrás:Ptk.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

10 thoughts on “Ugyan anya, te ezt nem érted…

  1. nem értem miért van az hogy egy téma bátor ? miért kell bátorság valamihez ? Semmi nem kell csak szeretet , gondoskodás, ehhez pedig nem kell törvény. Megette a fene ha már csak így működik. Nagyon tetszett az írásod, könnyeket csalt a szemembe. Sok embernek el kellene gondolkoznia, de ebben az érzéketlen, könyörtelen világban ne várjunk túl sok jót, bár kezdek felfedezni bizonyos jeleket, hogy egyre nagyobb az igény újra az igazi érzelmekre, és ez jó. Szeretem az írásaidat, mindig megérintik a lelkemet, végre valaki aki le meri írni az érzéseit. Köszönöm.

    Kedvelés

  2. Biztos, hogy kivételes az, hogy a szülő bántalmazó? Mert szerintem nem. Alig ismerek olyat- magamon kívül- aki szeretetben, félelem nélkül, jó légkörben nőhetett föl! Ettől függetlenül nem helyeslem a “bosszúállást”.

    Kedvelés

  3. Milyen szerencsés vagyok a fiaimmal.Mennyi szeretet, tőrödést, türelmet, figylemet kapok tőlük.
    Talán, valamikor, valamit jól csinálhattam. Szeretném remélni.

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s