Lelketlenül, eszetlenül…

Azt mondják, hogy metakommunikációs értelemzésben az empátiának van a legjelentősebb szerepe és azt tapasztaltam, hogy az életben is az egyik legfontosabb dolog. Az empátia, a megértés, az elfogadás, a megbocsátás és az elengedés kulcsa is. Sokan nem értik, hogy érzékenynek lenni mások világára (és a világra általában) nem gyengeséget jelent, és azt sem tudják sokan, hogy nem csak emberi tulajdonságnak kellene lennie. Az elefántok, delfinek, kutyák és a majmok néhány faja is magas empatikus képességekkel rendelkezik, sokszor többel néhány embernél… Kérdem én, mi van velünk emberekkel, amikor nem akarjuk átérezni egy másik ember helyzetét, érzésvilágát? Mi ez a nagy érzelmi intelligencia hiány manapság? Mi van az érzelmi és  a gondolati empátiával manapság?


Hallottatok már hasonlókat?

“Biztos kacérkodott. Minek öltözik kihívóan. Megérdemelte. Minek ismerkedik ilyen alakokkal. Megérdemli, minek császkál késő este. Biztos rosszul nevelték a szülei. Engem bezzeg nem erőszakltak meg, pedig én is jártam bulizni. Én bezzeg sosem ittam, annyit, hogy ne tudjak magamról.” stb.Nem folytatom, mert elöntötte a végtagjaim az a dühös forró zsibbadás.

Sajnos azt vettem észre, hogy vannak akik elfelejtik, hogy emberek vagyunk, és a szavak, nem csak szavak, hanem súlyuk van, mert érzéseket kreálnak, akár örökre nyomot hagyva ezzel. Mit érezhet egy anya, akinek a lányát például megerőszakolták és megölték, ha a világhálón a lánya képe alatt a fentihez hasonló mondatokra bukkan? Teljesen mindegy, hogy idegen, aki odaírta. Azok a szavak ott vannak. Fájdalmasan az ember retinájába égnek s ezzel a tudatába is. Egy összetört szív hézagos részeibe minden szemét és minden genny beépül, amit a külvilág még zúdít rá. Sokan elfelejtik ezt. Ahogy sokan elfelejetenek együttérzően, empatikusan fordulni manapság az áldozatokhoz. Olyan mértékű áldozathibáztatást figyeltem meg mostanában, ami undorító. Miért van ez? Így könnyebb elviselni a bűnt? Ha azt mondjuk magunknak és a világnak, hogy biztos az áldozat hibája is, könnyebben elviseljük, hogy kegyetlenségek megesnek a világban és emberek (mint mi) követik el, vagy egyszerűen csak elkorcsosodott sokak lelke?

Sosem fogom megérteni azt, aki még egyet belerúg, a pillanatban épp gyengébb emberbe. Honnan ez a sok rosszindulat, a gyűlölet, a gonoszság?

img_20160614_132724.jpg
Orta Tó tegnapi séta alkalmával

 

Olyan jó lenne, ha megállnánk egy pillanatra, és felfognánk, hogy a világ amiben mi élünk, a mi látásmódunk, gondolkozásunk, érzelmeink, nem mindig, sőt legtöbbször nem egyezik más emberekével. Mindenki egy másik „világ”, más érzésekkel, tapasztalatokkal, családi háttárrel, emlékekkel. Te nem érzed pontosan azt, amit én, és én, nem érzem pontosan azt amit te. A te lelked a tiéd, az enyém csak hasonlíthat tapasztalataiban. Persze a hozzánk hasonló emberekkel könnyebb megértőnek lennünk, ahogy empatikusnak is, de az empátia nem kizárólagos a szeretteinkre vagy a hasonszőrű embertársaink felé. Viselkedhetünk empatikusan idegenekkel szemben is. (A világ sokkal jobb hely lenne…) Beleérezhetnénk magunkat mások, idegenek helyébe, akikről olvasunk egy tragédia kapcsán, vagy akiket például látunk szenvedni egy háborús övezetben, mielőtt következtetéseket vonunk le, avagy hangoztatjuk a média által belénk sulykolt vagy környezetünk által betanult álvéleményeket. Azt gondolom, kicsit jobban beleérezhetnénk magunkat mások bőrébe, ha jobban figyelnénk. Nem ördöngösség ez az egész és ráadásul tanulható. Akkor is, ha az empátia kialakulásában nagy szerepe van a szülői nevelésnek, mert kisgyermek korban kezdődik, ahogy elsorvadásában is felelőssége van a szüleinek, mert a rossz szülői példa gyilkolja a velünk született empátiás készséget. És itt a kulcs. Az empátia velünk jött erre a világra. Radikális részunk. Noha azt vallják tudósok és okosok, hogy női dolog, a férfi is érez, sokszor mélyebben, empatikusabban, mint egy nő. Ilyet is láttam már életemben.

Az empátia, nem egy sajnálkozó odavetett mondat, sem álszent, műviesen előadott színpadiaskodás, és leginkább nem álruhába öltöztetett ítélkezés. A valódi empátia nem cinikus, és nem okoskodó, nem mondja meg, hogy bezzeg te hogyan csinálnád sem bezzeg te milyen vagy. Az empátia beleérző képesség. A képesség arra, hogy egy másik ember helyzetébe, gondolkodásába, érzésvilágába, lelkébe „érezzük” magunkat. De megpróbálni egy másik ember szívével érezni, nem fog menni, ha a saját szívünkkel nem érzünk, ha a saját lelkünnkel nem figyelünk jól, nemhogy a világra vagy másokra, de önmagunkra sem.

 Tudom, hogy az emberek csak egy kevés rétege képes valódi, mély, teljes körű, és magasabb szintű empátiára. S tudom, hogy akik ebbe a csoportba tartoznak, sok lelki szenvedésnek az áldozatai, mert minél mélyebben érzünk, annál több szenvedésnek tesszük ki magunkat, de ugyanakkor annál több csodának is. Kevesen értik ezt, s kevesebben merik megélni mindezt. És sajnálkozva látom, hogy napjainkban, a “felébredés” korában, a beleérző képesség, az empátia, mint érzés, még mindig hátrányként kezelt, mert felgyorsult világunkban még mindig gyengeségként éljük meg, úgy érezzük akadály, ami korlátozza karrierünket, önmegvalósításunkat és egy olyan érzésnek tartjuk, ami kárunkra van, amitől védeni kell magunkat. Sokan tanítják gyermekeiknek, hogy ne foglalkozzanak mással, az az ő baja, ahogy sokan mondják “engem nem érdekelnek az emberek vagy aki, hülye haljon meg, vagy úgy, kell neki, minek vett fel miniszoknyát” stb. Elmegyünk mások szenvedése mellett, elfordítjuk a fejünket, mert akkor nekünk jobb, védjük a burkot a falakat, amiket kiépítettünk az évek alatt, mert érezni fáj, beleérezni magunkat más helyébe pedig idealista baromság.

Pedig az empátia hiánya vagy csökkent szintje, komoly szociális zavarokat okoz és elkísér minket a pszichopátia, nárcizmus, és más személyiségzavarokhoz. Ez a nagy büdös helyzet! Nem tesz jót nekünk és ezáltal nem tesz jót világnak sem amiben élünk. Ugyanakkor az sem vitatott, hogy aki olyan foglalkozást választott, (vagy életre kényszerült) ahol sok szenvedés lát, annak eltompulhat a képessége az empátiára, akár örökre is, mert előfordulhat, hogy bezárja magát, valódi érzelmeit és fájdalmát. Sok ember megtörik, tönkremegy, mert nem tudja feldolgozni a tragédiákat, és akkor is, ha rendben volt az empatikus képessége, egy idő után önmagát kezdi el nem empatikusan és szeretettel kezelni. Ezért igazán erős embernek kell lenni, tudatosnak, ahhoz, hogy többszörösen megélt tragédiák után is képesek legyünk empatikusan fordulni embertársainkhoz és a világhoz.

Nem azt mondom, hogy minden esetben mások érzésvilágával kell foglalkozni és latolgatni, hogy mit gondolhat vagy érezhet a másik, sem azt figyelembe venni, hogy mit miért tesz, mert van, amikor olyat tesz, hogy nem számít. Leginkább akkor, amikor embertelen, nem morális, bántó és olyan viselkedésformákat mutatnak velünk vagy a környezetünkkel esetleg a világgal szemben (ki mire érzékeny), amit elfogadhatatlannak tartunk saját racionális megítélésünk alapján. Ha van olyanunk… Engem sem érdekel már, hogy Mari, Gizi, meg a szarkirálynők mit gondolnak sem éreznek.  Mindenesetre ezekben az esetekben is segít a megértés, nekünk, saját magunknak, hogy legalább düh ne legyen bennünk mások megnyilvánulásai, hiányosságai, tettei vagy viselkedése miatt.

img_20160614_132647.jpg
Orta Tó tegnapi séta alkalmával

 

Nem azt mondom, hogy hú, én aztán nálad jobban vagy a legjobban csinálom. Óh, Istenem….. nagyon nem, van, hogy elbukom én is. Sokszor hibázom és nem veszem észre, hogy amit mondok például, ami kibukik a számból, mert nem bírom épp befogni, mert annyira nagyon érzek és érzékenyen reagálok, az másnak túl sok. Kevesen bírják el a kimondó természetem, nekem is nehéz olykor elhihetitek. De egyszerűen, mégha ez is lesz a vesztem, én nem tudom szó nélkül hagyni a fölényeskedés legkisebb szikráját sem, az igazságtlanságot, érzéketlenséget, irigységet, az ebből született cinikuskodásokat, sem az  ítélkezést vagy amikor épp egy áldozatot hibáztatnak avagy amikor egy ember, megpróbálja manipulálni annak az érzéseit, aki szereti őket. Ez utóbbitól különösen kiakadok. 

Hívjatok idealistának, naivnak, ha akartok de nem értem, teljesen elképedek az emberek rosszindulatán. Nem csak az arcunkba csapott nyílt, irigy és vádaskodó rosszindulatra gondolok, hanem inkább arra a burkoltra, arra, amelyik nincs kimondva, csak finom utalásokba van öltöztetve, apró gonoszkodások, melyek tüskésen lapulnak meg néhányunk kommunikációjában a sorok közé ékelve. Nem felvállalva, meghagyva inkább a kiskaput, a menekülő útvonalat, hogy én ilyet nem mondtam, félreértetted, rosszul érzed, pedig mindketten tudjuk, hogy nem. Egyszerűen nem bírom elviselni azokat, akik együttérzés nélkül, szarnak bele a világba és csak magukra koncentrálnak, ahogy azokat sem, akik áldozatokat hibáztatnak és hosszas érvelésekkel próbálják alátámasztani vélt igazukat.  Amit nem bírok elfogadni az, ha valaki szentnek adja elő magát, jónak, segítőkésznek, hangoztatva és felsorolva, hogy ő aztán ilyen meg olyan jótettekkel ékeskedik, és ő aztán soha meg hú meg há, de apró fölényes kis mondatcafatokkal jelzi, hogy azért ő mégis magasabb szintre teszi az énjét mindenki másnál.

I.

8 comments

Add Yours
      • Ellenpont

        Köszönöm.
        Nem leszek álszerény. Tény, hogy frontálisan gyorsabb vagyok az átlagnál, de eközben érzelmileg meg lassabb. Mondhatnám még, hogy verbálisan bántalmazó szülő, és verbálisan és fizikálisan bántalmazó osztálytársak mellett kényszerpályán voltam.
        De ez a múlt.
        33 elmúltam, és ideje felnőni ebben is, mert most előfordul, hogy verbális bántalmazó vagyok.
        Mások hallgatásából én soha nem voltam képes tanulni semmit. Az ilyen orrba vágó posztok segítenek ennek leküzdésében a legjobban, legalábbis nekem.
        Komolyan hálás vagyok érte.

        Kedvelés

  1. Barb Tailor

    Sajnos elég korán kezdődik, saját magamon tapasztaltam meg, amikor még általános iskolába jártam. Már akkor is hiperérzékeny voltam, aztán persze emiatt céltábla lett belőlem, csak mert sosem úgy reagáltam helyzetekre, mint mások. Volt pár nagyon elszánt csitri, akik szinte sportot űztek abból, hogy állandóan az életemmel voltak elfoglalva, és lesték minden mozdulatomat. Viccet próbáltak csinálni mindenből, amiből csak lehetett. Azóta elég sok idő telt el, legutóbbi értesülésem szerint állítólag nem is vitték eddig valami sokra az életben. Amondó vagyok, hogy ez már akkor elkezdődik, amikor az ember először kerül valamilyen közösségbe. Arról nem is beszélve, hogy a neveltetésnek is van hozzá köze.

    Kedvelés

  2. bagoly35

    A gonoszság gyengeség. Az áldozathibáztató pl. ilyet gondolhat: “Ő hülye volt, vele megtörtént, én nem vagyok hülye, velem nem történhet meg.”
    Én tizenévesen hiperérzéketlen voltam. Éheztem, minden szar volt, és órán beírásokat kaptam óra alatti röhögésért! Otthon pedig az egész ház zengett, úgy nyerítettem hülye regényeken. Olyan voltam, mint a leprás, aki elhagyja a karját, és észre se veszi. A 15 éves koromban készült igazolványképemre apa azt mondta, úgy nézek ki, mint egy pszichopata. 😀 Huszonévesen találtam egy érzelmi intelligenciatesztet a neten, és igen alacsony eredmény jött ki, pedig az igazságérzetem például nagy volt. Úgy általában. Aztán ahogy egyre több pszichológiát és spirituális olvasmányt olvastam, meg hát öregedtem is, valahogy fejlődtem empátiában, nekem néha már soknak is tűnik. Boldogabb nem lettem tőle.

    Kedvelik 1 személy

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s