Ha szép vagy nem fáj?

A minap valaki a következőket mondta nekem: „Mit tudsz te a fájdalomról? Sugárzol a boldogságtól, mosolyogsz, téged mindenki szeret, akit ismerek vagy épp irigyel. Neked mindened megvan! Amihez nyúlsz jól sül el, és ez frusztráló is, főleg amikor okoskodsz, mert te sem vagy szent! Neked mégis szép az életed! Nézz magadra, te szerencsés vagy, szép vagy, és ezért neked minden megadatik! Neked könnyű, rólad minden rossz lepereg.”

Meglepett, és elgondolkodtatott, amit az ismerősöm mondott. Éreztem a haragját, azt is, ami a világnak szólt inkább, mint nekem, hallottam a ki nem mondott szavait is. „Hogy mersz te boldog lenni, amikor én nem tudok az lenni!” Szinte kézzel fogható volt a közénk álló csendben az önsajnálat, a keserűség, melyeket régi ismerősként lélegeztem be, egykori barátnőm rám lehelt szavaiból. A rövidre zárult találkozónk után még hosszassan hitetlenkedtem azon, hogy vannak olyan emberek, akik észre sem veszik azt az egyszerű tényt, miszerint a fájdalom és múltbéli sérülések nélküli ember nagyon (nagyon) ritka.

sad_man

Azt gondolom, sőt biztosra veszem, hogy azért mert valaki “szép” még nem biztos, hogy az élete könnyebb. A szépség, a valódi, nem mindig az, amit a szemünk lát, nem csak a külsőségek, nem egy ember arca, nem a külseje. Azt, gondolom, ennek a szépségnek, a boldogsághoz semmi köze, és azt gondolom, olyan kijelentéseket, mint amit ismerősöm tett, akkor sem tehetünk, ha a személyt, aki felé irányul, nagyon jól ismerjük. Mert sosem lehet tudni. Nem lehet tudni, mi rejtőzik az ember bőre alatt. Csak azért, mert nem siránkozik, nem mogorva és nincs, az arcára vésve minden, nem jelenti azt, hogy nincsenek tragédiái. Csak azért, mert valaki, nem sírja el magát úton-útfélen az életét mesélve, és nem kapaszkodik görcsösen másba, akivel együtt sajnálhatja magát és esetleges rossz döntéseit, továbbra is, nem azt jelenti, hogy neki nincs olyan, ami fáj. Ami üres lyukként tátong a lelkében. Vannak fájdalmak, amelyek soha nem múlnak el. Részünkké válnak, akár egy leamputált kar.

Soha nem mondanám egy embernek, főleg nem vádaskodó hangsúllyal: „Neked mindened megvan!” Nem tudhatom, mi az, amit elvesztett. Mi az ami soha nem lehet az övé, bármennyire is része lyukas lelkének. Lehet ő sem tökéletes, csak azért, mert én azt akarom hinni róla. Lehet ő is hozott rossz döntéseket, lehet ő is hibázott, és ezért évekig büntette saját magát. Lehet, hogy az, akit én boldognak látok, nem mindig volt az. Lehet, ő is volt lent. Annyira lent, hogy döntenie kellett, talál-e okot arra, hogy felálljon és tovább menjen, vagy ilyen ok már nincs.

Tudom jól, hogy nem mindig könnyű a boldogságot választani. Néha vannak dolgok, amikbe bele akar halni az ember, de nem lehet. Nem lehet, mert tovább kell mennünk. Fel kell állnunk, teljesen mindegy mennyire fájdalmas az, ami a földre terített. De azt is tudom, hogy a dolgunk az életben, nem feladni, hanem felállni, akkor is, ha úgy érezzük, átment rajtunk egy úthenger. Akkor is ha darabjainkban heverünk a földön. Össze kell tennünk magunkat, hogy az élet, ne a keserűségről szóljon, ne a sajnálkozásról és a múltról, amin változtatni már nem lehet. Meg kell találnunk az erőt, a hitet magaunkban, akkor is, ha azt hisszük elvették azt tőlünk. Ezt úgyis csak mi tehetjük meg magunkkal!

Annyira szerettem volna ismerősöm arcába kiáltani, hogy nyisd már ki a szemed!!! Ne önhitegess, hogy másnak könnyebb, mert ő szép vagy csinos, vagy azért, mert mosolyog, vagy csupán azért, mert te azt hiszed. Vagy mert ő más, egy másik ember, nem te vagy, mit tudhat hát ő a te fájdalmaidról?! Ne másra haragudj, mást vádolj, mert nem azt az életet éled, amit elképzeltél magadnak! De nem tettem. Nem emeltem fel a hangom, ahogy ő tette, nem mondtam semmit, csak gyorsan szabadulni akartam a találkozásunk véletlenjéből. Nem félelem volt bennem, csak láttam, hogy ő még erre nincsen készen. Láttam, hogy csak ajtóstól rontottam volna bele a lelke közepébe. Nem volt a szemében sem kedvesség, sem érteni akarás, semmi, ami miatt úgy éreztem érdemes lenne. Ő csak szidta elvakultan tovább, akit talált haragja”áldozatául”, utánam épp a szomszéd asztalnál ülő szőke lányt a tűsarkújában. Nem látta, nem figyelt fel a tekintetemre sem, és nem vett észre semmit abból, hogy mi az, amit rosszul csinál, amiért nem ismeri fel, hogyan kellene boldognak lennie.

I-Want-A-Happy-Life

Nem tudom ki mit gondol, de szerintem egy mosoly, egy kedves szó, a képesség az elengedésre, a szeretet, nem csodadolog, ami csak a boldog emberek kiváltsága. Azt gondolom képesek vagyunk bármire, amit elhatározunk, amiért megdogozunk, amiért küzdünk. Legfőképpen ha az, a boldogságunk. S leginkább akkor, amikor tudjuk, mi  is az ami minket valóban boldoggá tesz! Azt gondolom, a boldogság nem egy állapot amibe megérkezel, majd lubickolsz benne idétlen vigyorral a képeden. A boldogság napi cselekedetek összessége, az önisemreted és tapasztalataid eredménye, valóságod és igazi éned megélése. A boldogság választás, tett, nem valami magasztos elérhetetlen álomkép, legkevésbé pedig illuzió a fejedben. A boldogság nem egy ösztönző idézet, ami a világhálón kering más tollából sem valami, amit megvehetsz, legkevésbé pedig egy adottság vagy egy szép pofi, amit az élet adott valakinek.

Van itt még valami! Dühít, hogy az egykori barátnőm ilyen vak, hogy nem fogja fel, milyen szerencséje van neki is, mert a boldogság sajnos nem mindenkinek adatik meg vagy nem mindenkinek olyan könnyen elérhető állapot. Nem rá gondolok, aki önsajnálatba süppedve puffog azon, hogy másnak milyen az élete, sem azokra, akiknek a saját kezükben az életük, akik változtatnak, ha valami nem jó, hanem azokra, akik olyan körülmények között élnek, ahol minden percben a halállal néznek farkasszemet…

Azt gondolom az ismerősöm és a boldog emberek között az a különbség, hogy utóbbiak észreveszik minden napban a boldog pillanatokat, a lehetőségeket, arra koncentrálnak, oda figyelnek. Ha probléma merül fel, annak megoldására összpontosítanak, nem arra kit lehet hibáztatni érte. A boldog ember látja és érti milyen fontos, mégis törékeny az élet, tudja, hogy nem vesztegetheti el, hogy nem töltheti azzal az idejét, hogy irigykedjen, keseregjen állandóan, önmagát sajnálva, tétlenül egy életben, amit élhetne, és amin akár változtathatna is, ha annyira elégedetlen.

I.

Képek forrása:  Itt és itt. 

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

7 thoughts on “Ha szép vagy nem fáj?

  1. Nagyon sajnálom ezt az ismerősödet, sajnos még nagyon sok hozzá hasonló ember van… 😦
    Leírtad a kulcsmondatot: a boldogság választás kérdése, de nem mindig könnyű a boldogságot választani. Ez az esszenciája az egésznek: minden rajtad múlik, de néha könnyebb út az önsajnálat. A hosszú, rögös, boldogsághoz vezető utat pedig sokan nem merik, vagy lusták választani.

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s