Csendesen szemlélve

Előre szólók, nem fogok ebben az írásomban finomkodni, most ez így jön ki, aki nem bírja a nyersebb szóhasználatot, guruljon át szőke babucika rózsaszínű blogjára inkább. Azt hittem, hogy nincs ma jó napom, mert valahogy betelt a pohár, de most jöttem csak rá, hogy ez az egyik legjobb napom 2016-ban. Elég volt sok mindenből.  Lezártam egy csomó dolgot az elmúlt hetekben. Legfőképpen elegem volt abból, hogy befogom a pofám, mert nem akarok sok lenni, nem akarlak megbántani, és csak mosolygok, mint egy jókislány, aki szót fogad, aki nem megy a feje után, aki befogja amikor azt akarják tőle. Nem! Nem fogom be, ha van mondandóm, főleg akkor nem, ha te elmondtad, szónókoltad, amit akartál. Elég volt. 

Tehát beszéljünk végre tisztán egy pillanatra. Fog ez menni ezen a kitudjamennyimilliószoros elcseszett energianapon??? Fogják az angyalok a kezed neked is, hogy végre szembenézz önmagaddal?

Tisztán elmondom mi az, ami zavar. De rohadtul. Az álszent, hazug, megfeleléskényszeres, rosszindulatú, féltékeny, irigy emberek, azok, akik a szemembe mondanak A-t, a hátam mögött B-ét (meg ez egész ábécét), és azok, akik felmentik saját magukat a gyarlóságaik alól úgy, hogy hazudnak róla önmaguknak, majd azt le akarják nyomni a torkomon, és azok zavarnak leginkább, akik manipulálni próbálnak vagy manipulálnak embereket, mások érzelmeivel játszanak kényük-kedvük szerint. Egyszerűen nem tudok tovább olyan emberekkel mégcsak egy légtérben sem lenni, akikről úgy érzem az időmet vesztegetik, és nem érdemlik meg az erőfeszítést sem, hogy megpróbáljam megérteni őket. Elegem van azokból, akik nem érdemlik meg az időmet.

Az utóbbi másfél (két) évben többnyire csendes szemlélője voltam a körülöttem történő világ eseményeinek. A sajátoménak is, ha teljesen őszinte akarok maradni. Beleszartam nagyjából mindenbe, kit érdekel és lesz ami lesz alapon. Ja, depressziós voltam, nem is egyszerűen, darabokra tört a lelkem, kiégtem és az sem érdekelt, hogy semmi sem érdekelt. Aki ismer vagy olvasta a blogom és van némi érzéke a figyelemhez, tudja miért lehetett ez.

Nem divatdepressziós voltam jódolgomban, hanem egyszerűen nem tudtam túltenni magam életem legnagyobb fájdalmán és magamat hibáztattam. Butaság ilyet mondani talán, és nem is könnyű kimondani, sem tudni, de magamat okoltam, mert nem tudtam megmenteni az életét.

Aztán valahogy kimásztam a gödörből. Voltak profik akik segítettek és voltak kontárok akik okoskodtak. Volt valaki, aki sok mindenre megtanított, az életre magára talán, amiért örökre hálás leszek. Már tudom kezelni az érzéseim, önmagam, és mindent, ami a múltban történt. El is tudok engedni. Ez pedig fantasztikus, jó érzés, könnyebb vagyok és szabadabb, mert tisztán látom, hogyan tudom irányítani az életem. Nem függök berögzödésektől sem pedig félelmektől. Nem függök emberektől s attól sem, hogy azt akarom, szeressenek (mindenáron), mert gyereknek nem volt elég amit kaptam, az hiányzott amit nem. Nem hiszem el többé, hogy nem vagyok elég jó és nem hiszem többé, hogy az én hibám, ami nem az.

Megbocsátottam neki, neked, és magamnak is. Ez volt a legnehezebb. Tudni, hogy valóban miért is kell megbocsátanom. Ez sem volt tiszta… Végül lezártam 35 évet az életemből, mindennel tisztában vagyok, tudom a mit miérteket, a félelmeket, a hogyan miért csináltam, miért nem tettem, a haragot és düht, a hurcolt valós és vélt sérelmeket. MINDENT. (mély levegő)

Szóval, ennek tudatában..Térjünk csak vissza picit az elejére… A  csendes szemlélő nem azt jelenti, hogy nem szóltam be ennek-annak, – többnyire olyanoknak akiket szeretek és pont ezért – így vagy úgy. Csendes azt jelenti, hogy 90%-ban nem tettem szóvá azoknak az embereknek a fszságait akik nem tartoznak a “Az Igazán Szeretteim” csoportba, de azért az életem részei voltak (ah, a varázszó múltidőben).

Például nem említettem az álszent pcsának, egy bizonyos mondjuk úgy “munkakörömben”, hogy “Hé Mari Basszus, hónapokig fújtál erre a csajra, hogy ostoba, idióta, buta liba, most meg ajnározod, kényezteted és búgtok arról milyen jók is vagytok, egy szakmában, amihez valójában annyi közötök van, mint nekem a kvantumfizikához, miközben úgyanúgy kigúnyolod az angolját, a körmeit, a magas homlokát, mint azelőtt.” Piszkálja a fülem, kerülöm is a társaságod, az interneten is mellőzlek, akkor is, ha valójában értem, hogy közöm nem sok hozzá, hogy kétszínű (3-4-5) vagy, de kiváncsi lennék milyen elégedettségel bámulod a saját képed a tükörben. Hogy megy ez Mari? Elhiszed, hogy milyen jófej vagy mert esélyt adsz valakinek az életedben, akiről lealacsonyító véleménnyel vagy? Ez az évi jótékonykodásod?  Azért kerüllek téged, és a hozzád hasonlókat, mert aki másról rosszindulattal beszél, pletykál, aki mást hátbaszúr, az velem is megteszi szó nélkül és ilyen egyedekre semmi szükségem.

Nem szóltam annak az illetőnek sem, aki hónapokig nyalta a hátsóm, hogy atyaúristen milyen jó barinők vagyunk mi, de amikor nem tetszett neki egy-két véleményem, akkora szart kavart, amin rothadó koronával a fején most trónolhat a barátnők királynőjeként. Ő csak hű volt önmagához, ez igaz, én meg a hülye, mert figyelmeztettek, hogy  “vigyázz Gizivel”. De én persze úgy fogtam fel, hogy esélyt kell adni az embereknek, szegénynek vannak tragédiái. Ja. Hogyne…

És nem mondtam semmit annak az embernek sem, aki valamilyen megfejthetetlen oknál fogva megharagudott rám amióta, anyám hamvaival az ölemben utazva ezer kurva kilométert, elfelejtettem telefonálni, hogy elbúcsúzzak és megköszönjem neki a nem is tudom mit, lehet például azt, hogy bár megtehette volna, nem tette jobbá a gyermekkorom, és elvett belőle mindent amire képes volt. Pedig kislànynak azt hittem ő egy jótündér, aki miatt szebb lesz minden. Nem lett. Talán észre sem vette, hogy életem legnehezebb időszakában is az ő siránkozását kellett hallgatnom arról, hogy milyen nehéz neki, de az nem foglalkoztatta, hogy nekem milyen. Egyszer sem hívott fel, hogy, megkérdezze hogy vagyok, anyám halála után, sőt azt is mondta mindenkinek csak nekem nem persze, hogy mekkora fájdalom (drámakirálylány) neki, hogy nem hívtam meg a temetésre. A kva életbe te idióta! A temetés nem esküvő! Aranybetűs meghívóra vágytál névre szólóan? El akarsz menni, tiszteletedet akarod tenni, akkor fogod magad, megkérdezed az időpontot, ha nem hívtak fel vele, beteszed a segged a kocsidba és odamész a templomba egy szál virággal. A temetés dátumát egyébként is tudtad, hisz leírtam üzenetben. Kimondani nem tudtam. Ennyire hülye senki sem lehet, hogy nem érti mi történhetett bennem. Ja, de.

Nem mondtam semmit azoknak sem akikről tudtam, hogy ki- vagy fel akartak használni, manipulálni szerettek volna és meg is tették, s azoknak sem, akik úgy bántak velem, mint egy félresöpörhető szeméttel, nem szóltam, mert én hagytam. Most viszont szólók. Nem tolerálom soha többé azt, ami nem méltó hozzám. Egyetlen embert, de egyetlen szót sem engedek be az életembe, amiről nem érzem, hogy az “enyém”.

Csámcsoghattok, hogy én milyen rohadék vagyok, meg, hogy milyen csúnyán beszélek, írok, (hogyan írt rólam Úristeeeeen!!!! Énénénénénénénén…….) és, hogy a soraimból ítélve szerinted tele vagyok dühvel, és röhöghettek meg gyárthattok mindenféle mendemondákat, hazugságokat is rólam magatoknak, mondogathatjátok is őket, akár hangosan is.Nincs jelentősége.

Amit nem láttok az, hogy most már csak az én életem érdekel. Nem érdekel már, hogy te azért tetted amit, vagy azért mondtad amit, mert ezt és ezt érezted. Leszarom. A te felelősséged, hogy érzéseidet megéld, urald és értékrendend szerint élj velük együtt és viselkedj úgy, ahogy hozzád méltó. Ahogy én teszem, azzal, hogy kitettem a szűrét az életemből azoknak, akik csak elvesznek belőlem, de nem adnak semmit az életemhez, az időmhöz, a lelkemhez.

Amit még nem tudtok, hogy merre haladok, és hová akarok eljutni, azt pedig elképzelni sem tudjátok hová fogok valóban eljutni. Nélkületek és a hozzátok hasonlók nélkül.

Abszolút nincs már bennem düh sem harag. Megtanultam, hogy olykor kitartani valaki(k) mellett fájdalamsabb, mint elengedni ő(ke)t. Megtanultam, hogy sokszor, amikor nagyon lent vagyunk, hagyjuk, hogy mások jobban a földbe tapossanak, sőt kérjük őket, ha nem is közvetlen, ha nem is mondjuk ki, de azt keressük, hogy kitapossák belőlünk az érzékenység utolsó szikráját is, és maradunk lent, nem mozdulunk, de ez megbocsátható. Mert van, amikor semmi nem marad, mint a fájdalom. Van, amikor nem kelsz fel az ágyból hetekig és ez nem a kibaszott Szex és New York, ahol egy pasi miatt befordulsz, arccal a párnákba siránkozni, mert a valóságban rémálmok gyötörnek és bűzlik a hajad, ha nem fürdesz napokig és lefogysz tíz kilót, ha nem eszel, de hízol tizenhármat, ha alkoholba menekülsz, és kiégsz, ha elzárod magad az érzelmektől, mert az fáj vagy ha  pótcselekvésekben keresed, hogy  elnémítsa azt, amit nem akarsz hallani. A saját belső hangodat!  Ami üvölti, hogy vigyázz kiégsz, elveszted a szépet ami még maradt benned a lelked, és semmivé válsz ha feladod, ha lemondasz álmokról és célokról, ha nem látod már a jövőt vagy nem is akarod látni, mert leszarod, akkor nem vagy ember csak valaki, aki létezik, de egy semmiember, akit nem becsülsz sem értékelsz, aki nem él. És fáj, kurvára fáj, amikor felismered, hogy végül tényleg kiégtél, és még rosszabb, amikor felismered, hogy ezt kerested, ezt akartad, te kreáltad magadnak, megsemmisítetted az embert, az ént, azt, aki vagy, hogy ne érezzd azt, ami ide vezetett.

Innen a legnehezebb felállni.

De újraszületett a szikra, és az indulat ami átjárja a soraim, nem düh, sem keserűség, hanem felismerés, erő és tudatosság. Akkor is, ha még mindig úgy érzem néha, hogy eltűnt közel két év az életemből, amit nem én uraltam, idő, amit soha nem kapok vissza, ami ugyan sokat tanított, és tudom, hogy kellett, de baromi nehéz volt pofával feküdni a padlón és a szemem sarkából figyelni, hogy mit művelek a lényemmel,  miközben mozgásképtelennek, éreztem magam. Kevés ember volt, aki mellém feküdt, aki megvárta, hogy megforduljak, arccal az ég felé, aki figyelt rám, és megfogta  a kezem, aki nem sürgetett, mert tudta, ha hozzám ér, összetörök mint a legvékonyabb üveg, csak kérlelt olykor, s szeretett engem helyettem is. Kevés olyan ember volt, aki nem adott fel. Alig volt, aki ott volt, amikor talpra álltam és aki mosolygott rám, hogy “tudtam”. Nehéz felismerni, amikor az ember valóban a padlót harapja, hogy szálkák mentek a torkába, amiket nem tud már lenyelni, csak kiköpni, vérezve és  küszködve. Feleszmélni, hogy lábra kell állni, nincs más lehetőség, menni kell előre, tovább, valóban tudni megbocsátani, elengedni, átlépni dolgokon nem könnyű. Pont ezért nincs többé időm, Marikra, Gizikre meg féltékeny szarkirálynőkre, sem eltéved emberekre, semmire, ami nem igaz, és nem értékes.

Hogy is van ez?  Az elengedés napja van ma? Remélem mindenkinek tiszta, mit is kell elengednie.

(a kép saját fotó)

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

22 thoughts on “Csendesen szemlélve

  1. Nagyon jó, hogy a negatív embereket, “leírod” az életedből. Sokkal jobb lesz ezután, de ezt te is tudod.
    u.i. észveszejtően jó nő vagy és a pillantásod, a férfiaknál igazi tömegpusztító fegyver! 😀

    Kedvelés

  2. Az egyik legnehezebb dolog egy ember életében amikor nincs uralma a saját élete fölött.
    Azt nem mondom, hogy tetszett az írás, mert nem tetszik az, hogy valakivel olyasmi történik, hogy ilyet él át. Nem tetszik, mert én is átéltem ugyanezt nem is olyan rég. De okos írás volt és volt benne lélek és erő és szív. Olyasmi amiből manapság keveset érzek leírt betűk mögött. Köszönöm!

    Kedvelik 1 személy

  3. Én is csöndesen szemlélődő típus vagyok, de olyan értelemben, hogy kíváncsi vagyok, mi miért lehet…aztán ha nagyon nem tetszik valami, odébb röppenek, és magasról teszek mindenkire. 😀

    Kedvelés

    1. En is kivancsi vagyok, a bemutatkozasombol megtudhatod mennyire, de mar nem mindenre. Az igazi mierteket meglatom hamar a kifogasok es mas gyarlobb emberi erzesek mozgatta tettek mogott. Es mar van, akinek a miertjet, bar tudom, ugy dontottem nem erdekel. 😉

      Ennek ellenre a vilag maga s az emberiseg erdekel. Csak megtanultam, hogy van, amit es akit el kell engedni, nincs mese

      Kedvelik 1 személy

  4. Hihetetlen, hogy milyen röviden meg lehet fogalmazni a mélyrepülést és a kimászást a gödörből. Hiszen ez nem kicsit hosszú folyamat! Tudod, hogy tudom, mit éltél át a lelkedben. Sajnálom, hogy akkor nem lehettem veled!

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s