Viszlát, Helló, Szia, Isten hozott!

Néhány óra és itt az év utolsó napja, én pedig csak ülök és nézem a hópelyheket az ablakra fagyni. Mosolygva élvezem ezt a furcsa egyedüllétet. Soha nem volt ennyire kényelmes és ölelő a ‘csak én‘ társasága. Pedig van, aki szeret…olyan jó, hogy vagytok, és olyan jó, hogy értitek, hogy hagytok, hogy érzitek. Soha nem gyűlöltem és szerettem ennyire egy évet, soha nem vett el és adott ennyit az élet. Minden pillanata az elmúlt hónapoknak a tudatomban ég. Felnőttem. Beértem, mindaz, amit megéltem, ide vezetett; azzá a nővé értem, aki eddig nem lehettem, mert nem ‘jól’ éltem.

2015-in-lights-658x325

Pedig volt egy nap, egy perc, egy pillanat, amikor nem akartam tovább lépni. Még várni akartam, vissza akartam a régi mosolyom, az árnyék nélküli csillogást a szememben, a gyereklányt, aki szegyenlős, kiváncsi csupán, heves és játszik, nincs tudatában sok mindennek, csak lebeg egy gyönyörű világban… Azt aki még belebújt a mások által adott instabil biztonságba. Vissza akartam, mert ismertem, hiába nőttem ki azt a szerepet, még féltem.

Vegül mégis tovább léptem. Előre, hogy éljek. Nem tudom, hogy én voltam-e erős, vagy valami húzott és késztetett, vagy ő irányított, súgta, hogy merre menjek, és küldött valakit, hogy fogja a kezem, vagy mindez együtt, csak azt tudom, hogy nem volt könnyű. Fájt az elmúlás, a halál és igen az élet, mert nem várt, nem érdekelte, hogy vérzek. Ilyen ez, az élet nem kérdezi, hogy épp tudatodra ébredsz, rájössz-e a titkaira és érzed-e valódi erejét, fontosságát a van-nak, annak, hogy élhetsz vagy fogalmad sincs róla, csak vagy és nem érted a leckéket! Fájt a felismerés, hogy rosszul szerettem, időt vesztegettem el, önmagammal voltam kegyetlen, és igen azokkal is, akiket szeretni véltem. Fájt látni saját gyarlóságom, hiányaim, a hazugságaimat, az önámítást. Azt, hogy sokmindent tudtam, sőt minden igazság bennem volt, mégis egyre szürkültem bele egy létbe.

Fáj, hogy el kellett engedjelek, hogy menned kellett. Fáj a hiányod, amit érzek, és tudom, hogy érezni fogok, amíg élek.

De most már tudom, hogy ez így természetes, így helyes, így jó. Az, hogy hiányzol az életem része, ahogy a nevetés, az öröm, az élvezet, és a szerelem is az. Megértettem az élet változását, azt, hogy van, ami mégis örök, ami gyökeres egy emberben s a létezésben, hogy a halál is élet, ad és elvesz, a legtöbbet, ha a lényegre figyelve nézed. Nem vigasztalás, és nem valamiféle guruklisé vagy divatos lifecoach szöveg, hogy minden rosszban van valami jó, hogy vedd észre a napot a felhők mögött, sem, hogy minden csak gondolkodás kérdése. Az. Pár mondattal korábban leírtam, hogy fáj a hiánya valakinek, aki elment, írtam a halálról és arról, hogy szerepek mögé bújva éltem. A fájdalom nem rossz vagy jó, hanem mindkettő vagy egyik sem igazán, ahogy a halál nem csak vég, hanem egy kezdet is – mielőtt letámad az, aki nem érti ezt, leírom gyorsan, hogy ha másképp nem tudod, fogd úgy fel, hogy egy nélküle élet kezdete, – a szerepek pedig amikben olykor élünk, hasonulva, megfelelve, másokért, esetleg önmagunkat felejtve, gyáván vagy megalkudva nem csak álarcok, melyek mögé elbújhatunk hanem magunkra húzott jelmezek, melyek tanítanak is minket. Könnyedségre, őszinteségre, letisztulásra ihletnek. Engem mindenképpen.

Boldoggá tesz a mostani csend. A nyugalom amit ebben a pillanatban érzek. A félmosoly, ahogy az ablakról tükröződő arcomat nézem. Boldoggá tesz, még az az új halványka ránc is a szemem sarkában, ami az életre emlékeztet, meg arra, hogy be kell szereznem egy jó szemránckrémet. Jó, hogy érzem, hogy megégette a nyelvem a forrócsoki, amit kortyolgatok, mert megint nem fújtam meg, és megmosolyogtat, hogy talán csak apró jelzés lehetett, hogy ne váljak cinikussá egy komoly cikk végére, de most örömmel tölt el pillanatnyi öniróniám kedvessége. Boldoggá tesz, azt hiszem…

Jól esik a tudat, hogy már nem csak más lát, hanem én is felismertem az erőmet, ami több, mint hittem, a szépségem, ami nem az arcomon van, a nőiességem, ami nem csak egy mozdulat vagy egy formás részlet, a biztonságot magamban, aminek semmi köze a bankszámlámhoz, a hibáimat amiket van, aki egész jól elvisel, az erényeim, amikről nem is tudtam, hogy léteznek és az embert bennem, akit alig ismertem.

Soha nem gyűlöltem és szerettem ennyire egy évet. Soha nem voltam ennyire hálás azért, mert élek.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

7 thoughts on “Viszlát, Helló, Szia, Isten hozott!

  1. Ha jól csinálod – márpedig miért ne csinálnád jól –, akkor a jövő évet még jobban fogod szeretni és gyűlölni egyszerre. Minden jót kívánok hozzá!

    Kedvelés

  2. Nagyon jó volt olvasni a soraidat, olyan harmonikus és kerek az egész.

    Nincs más hátra, mint “Előre!” … Helló 2015-ben! 🙂

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s