Álomtalan

    Láttam ma magam a tükörben. Nem hiszem, hogy tetszenék neked. Magamnak sem tetszettem. Nem ismertem fel azt, aki visszanézett. Kerestem magamat, néztem merre lehetek, de nem találtam senkit, akire büszke lehetsz. Nem abban a tükörben, nem a pótcselekvésekben, a pohár borban, meg még egyben, az egyre hosszabb alvásokban, a menekülésben, az altatókban, a délutánig pizsamában ülésben, mindenki ellökésében, sem az új ‘barátokban’, akikről  azt akarom hinni, te küldted őket, mert könyörögtem zokogva, hogy adj egy jelet, merre is induljak el utamon nélküled.

    Nem találom még mindig azt, aki vagyok. Aki voltam meghalt veled. Azt hittem könnyebb lesz. Hogy jobban viselem majd elvesztésed. Tudom, hogy fel kell állnom. Látom, érzem, hogy újjá kell születnem magamban, hogy végre éljek. Tudom, hogy ezt akarod, tudom, hogy nem azért döntötted el, elég volt, véget vetsz a szenvedésnek, hogy én megfutamodjak, mert még fáj az élet. Azért tettet, hogy időt adj nekem. Esélyt. Teret. Életet újra. Magamba véstem az utolsó leveled. Minden szavad éget. Elhitted, hogy erős vagyok, bátor és nemes, de én csak azt látom, hogy földbe tiporom a hitedet.

    Arról győzködtem magam a minap, hogy nem félek a magánytól, hogy nem félek semmitől sem, ahogy te írtad nekem gyöngybetűkkel, én “bármit legyőzhetek”. De félek. Egyedül vagyok. Senkim nincsen, akiről elhiszem, igazán ismer. Aki annak lát, amiben biztos lehetek. Én sem látom kivé leszek. Félek, mert nem álmodok többé, egy ‘szebb’ életet. Sem az étteremről, a bárról, vagy az ökofarmról, amit szerettem volna valahol egy szép helyen, emlékszel mennyit áradoztam róla neked? Elvesztettem azokat az álmokat. Mindegyiket, amelyiket megosztottam veled. Már nem látom, és nem hiszem el őket. Nem álmodok többé utazásokról, a világról, nem hiszek a nagybetűs igazi szerelemben, benne, aki megérti a szabadság fontosságát, sőt kedveli azt, érzi, miközben élvezi az összes csodát, amit adhatok neki, mert igazán szeret. Nem álmodok családról, hangos karácsonyokról, arról, hogy büszke nagymamája leszel gyermekeimnek, nem álmodok semmiről sem. Nem emlékszem hogyan kell.

    Hiányzol.

    Mást most nem érzek.

    I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

4 thoughts on “Álomtalan

  1. Biztos láttál már olyan filmet, aminek a végén olyan fordulat következett, hogy kellemes – és kissé ijesztő – borzongás futott végig a testeden.

    Hát én valami ilyesmit éreztem, amint az utolsó mondatokhoz értem. Egészen addig ugyanis azt hittem, hogy ez egy bizonyos valakiről szól [nem is értettem, miért kell ennyire odalenni érte], aztán hirtelen belém hasított, hogy ez valójában egy teljesen más személynek íródott.

    Jól csavarod a szavakat, hatásosan írsz.

    [A poszthoz tartozó cimkéket csak később néztem meg.]

    Kedvelés

    1. Nem tudatos, nem próbáltam csavarni a szavakat, csak leírtam őket, ahogy jöttek, viszont tegnap, miután átolvastam, pont az jutott eszembe, hogy egy ‘kívülállónak’ csak a végén esik le, kiről/miről is van szó. 😉

      Kedvelés

      1. Ha nem tudatos, csak jon, akkor viszont meg inkabb oda kellene erre figylened, mert ezt tehetsegnek hivjak. Torodj vele mert inspiralo vagy, hatnak a szavaid, ahogy az elottem szolo is irta. Sokat adnak az irasaid az olvasonak, amiket te csak leirsz, mert jonnek.

        Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s