Utóirat

    Mindenben, amit leírok, benne vannak lelkem darabjai. Legyen az egy cikk a blogomon, egy vers, egy novella avagy a készülő regényem, ott vannak a “részeim”. A kitalált történeteimben van a világom egy része, életem szereplői, helyszínei, más-más ruhákban, átformálva kicsit, vagy nagyon, a történetemhez igazodóan. Mindenből és mindenkiből táplálkozom, az életből, ami megihlet. Talán pont te is benne vagy a leírt soraim között. De Ő mindenképp ott van, és mindig ott lesz.

    Két hónapja, hogy elment. Hogy hová nem tudom. Meghalt. Szeretem azt hinni, hogy valahol mégis csak van. Szeretnék békét találni spiritualitásomban. Szeretném, ha nem szólalna meg az a „hang” a fejemben, ha nem látnám a világot olykor ennyire ironikusan és nem kérdőjelezné meg a racionális (?) énem azt, hogy miben hihetek és miben nem. (kissé skizofrén érzés..)

    imagesNéhány nappal a hatvanadik születésnapja előtt aludt el. Hiába tűztük ki “következő célnak“, hiába bíztam, hiába reméltem, hiába hittem, láttam, hogy mindez már kevés. Láttam utolsó hónapjait, utolsó heteit, minden nap utolsó percét. Láttam az utolsó Karácsonyt, az utolsó otthon töltött órákat, az utolsó kocsikázást (velem), láttam vékonyka arcát, amely gyermeki csodálattal nézte az Andrássy út fényeit. Láttam az utolsó Újévet, az utolsó tűzijáték örömét, és láttam a kórházi szoba ablakába szűkített külvilágot, ahonnan figyelte a mindennapi életet, ami nem állt meg.

    Láttam minden egyes elmerengő tekintetét is, ami talán egy másik világ felé nézett. Láttam, hogy valóban elfáradt. Láttam, hogy fél mert nem tudja hová tart. Láttam, hogy fél, mert nem tudja, hogyan maradhatna. Sokáig küzdöttem (akkor, nem tudtam, hogy igazából vele), hogy ne adja fel (“nem mondhatod azt nekem, hogy elfáradtál! Nem adhatod fel! Szükségem van rád! Küzdened kell, nem teheted meg. Nem és nem. Neeeeem!”), mert nem akartam érteni, amit ő érzett.

    Végül megértettem. Igazán megértettem! Beláttam. Megláttam, hogy tényleg elfáradt (éreztem). Megláttam, hogy belefáradt, hogy már nincs ereje, hite, nincs tűz a lelkében. Tíz évet háborúzott egy betegséggel. Én voltam a legfőbb hadvezére. Több csatát nyertünk, de végül háborút nem. Bármennyire is akart élni, végül egyre rosszabbul lett. Felette egy kór, testét-lelkét bekebelezte. Megértettem, hogy utolsó erejét nem egy elvesztett háborúra akarja pazarolni, hanem a lehető legméltóbb kivonulásra a csatatérről. Ma már tudom, hogy mekkora erő kell ahhoz is, hogy méltósággal haljunk meg.

    sleep

    Olykor álmodom vele. Álmaimban újra vagyunk, nem csak voltunk. Napközben pedig a tudatalattimból szívom magamba az álmok emlékét is, és vegyítem őket a valódi emlékeimmel. Némafilmként kel életre bennem egy egész eddigi élet. Pillanatképek suhannak át a szemem előtt naponta többször, játszva az érzékeimmel.

    Kegyetlen dolog ez, de nem annyira, mintha csak arra emlékeznék, ahogy élettelen kezét tartottam utoljára a kezemben. Hiába szorítottam meg, nem szorított vissza. Látni és tudni, ott akkor, és most is érezni, emlékezni arra a pillanatra, a lélektelen arcra, amin egy utolsó megkönnyebbült arckifejezést hagyott az élet, kifejezhetetlen. Nem fájdalmas, nem elrettentő, nem szívet szaggató, ennél sokkal több. Nem zavar, hogy láttam. Természetesnek találom, hogy ott voltam. Sehol máshol nem akartam lenni. Valahogy megnyugtat, mert éreztem, az már nem ő volt. Ő valahol máshol lehetett, de nem ott, nem abban a testben, nem abban az ágyban, nem azok között a zöld falak között. Jó, hogy ebben biztos lehetek.

    Emlékszem minden együtt töltött pillanatra. Nehéz elrendezni őket magamban, kiiktatni a rosszat, a háttérbe szorítani amit kell, hogy tudjak élni, elfogadni a mindennapokat, plusz küzdeni a hülyékkel (Kedves Melindával), akikből nem csak ez az egy volt persze. Voltak akik ügyetlen mondatokkal „most végre megkönnyebbülhetsz” vagy “most végre magadra koncentrálhatsz“, próbáltak közeledni felém. Tudom, hogy nem akartak ők rosszat, tudom, hogy nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, ilyen helyzetben, de tudom azt is, hogy jobb lett volna a csend. Voltak barmok is, akik halála után pár nappal a fejemhez vágták, hogy „ha kipróbáltátok volna a ×××terápiát, még élne!” (Mindent kipróbáltunk amit lehetett. A test és a lélek terápián át, a vitaminokat, gombákat, teákat, kínai orvoslást, természettudományt, kemókat, mérgeket, sugarakat, és persze legelsőre a műtétet, pozitív énképet, agykontrollt, testtisztítást, sejtújítást, vértisztítást, még kuruzslókat is. Azt a hülye terápiát is! MINDENT! Érted te idióta?!?!?!)

    lark-linen_we-heart-it_a-good-cry Nehéz úgy lerendezni a dolgokat magamban, hogy alapjáraton boldog típusú ember vagyok és „széplátó”, mert ebben semmi szépet nem találok. Jól ismerem a pozitív dolgokat, hogy mellette voltam, az időt amit ajándékba kaptunk még, a közös utazásokat azokban az években, amikor az orvosok szerint már nem kellett volna élnie. Tudom, hogy mindent megtettem, ismerem az összes nyugtató szöveget, azt is tudom, hogy alvás közben meghalni kegyelmes vég (elismételték nekem egy párszor az elmúlt hetekben), de azt is tudom, hogy az élete vége előtt szenvedett!!! Némán fájt! Egy szót sem szólt, hogy engem kíméljen.

    Tudom, hogy végül nem tudtam őt megmenteni!

    Tűrte az elmúlását, egyszer sem jajgatott, vagy sziszegett, egyszer sem mondta, hogy fáj, vagy, hogy fél, de én mégis tudtam. Éreztem. Nincs nagyobb fájdalom a világon, mint látni szenvedni azt, akit szeretsz. Az egyik legkegyetlenebb dolog, érezni ott bent, a lelked legrejtettebb zugaiban, és minden egyes porcikádban, hogy neki fáj az élet, és csak azért mosolyog rád, mert az egyetlen, ami még mindig számít neki az, hogy szeret téged. Ilyenkor tudni, elengedni őt, bármit is érzel te, az élet legkeményebb leckéje.

    Odasuttogni neki minden esti puszinál, hogy „minden rendben lesz velem, ne aggódj értem! Aludj nyugodtan, majd az álmokban találkozunk” lelket kitépő érzés.

    Megtenni mindent, megérteni, elengedni, elbúcsúzni, elfogadni, tovább élni… (Élni!) ehhez, olyan erő kell, amiről nem tudtam, hogy van nekem. De ő tudta! Ő ismert engem! A világon mindenkinél jobban. Ő volt az egyetlen, aki látta a szelídet a vad mögött, az elhallgatott mondandómat a cserfességben, a fájdalmat a mosolyokban, a szerelmet, akkor is, ha azt tagadnom kellett, az emelt fővel viselt sebeket, és megaláztatást, a  szeretetet az indulat mögött, és az igazságot a hazugságban. Átlátott rajtam. Ismerte a hibáimat, és látta azokat a jó tulajdonságaimat is, amiket én (még) nem. Bízott bennem, hitt bennem! Akkor is tudott mindent rólam, amikor én ezt másképp gondoltam. Mert egy igazi anya ilyen! Látja a gyermekét. Nem mindig szól, nem mindig int a bajtól, szabadon hagy, mert akarja, hogy tanuld meg az életet, de ő mindig anya marad. Ott van, ha szükség van rá. Az utolsó percig. Érted aggódik akkor is, amikor ő már inkább máshol van, mint ebben az életben.

    407147_295996643782990_201582443224411_791298_46510212_n_large

    Emlékszem, amikor néhány évvel  ezelőtt, először elolvasott egy novellámat. Addig nem tudta senki, hogy szeretek az „írott szavakkal játszani”. Hetekig nem szólt róla semmit, végül nem bírta tovább a tollam hiúsága és a mindent tudni akarok természetem, és rákérdeztem, hogy „mi van ennyire nem tetszett, ilyen rossz volt?” Amikor rám nézett, könnybe lábadt a szeme. Bocsánatot kért, hogy nem tudta, mi van bennem, hogy nem segített az utamon. Bocsánatot kért, hogy nekem dolgoznom kellett, felsőoktatás helyett, mert szükség törvényt bont. Bocsánatot kért, hogy lefoglalta az élet gyarlósága, a betegsége, hogy pont ettől sem tudott megkímélni. Bocsánatot kért, hogy nem figyelt oda arra a szenvedélyre, amit kiolvasott a soraim közül. Sírt.  Azt mondta, sohasem hallott úgy beszélni, ahogy írok. Sírt, mert azt mondta nem figyelt eléggé arra, ami bennem van. Félt, hogy nem tett eleget. Megkérdőjelezte, hogy jó anyám volt-e. Azonnal átöleltem.

    Elmondtam neki, hogy ő volt a legjobb anya nekem, hogy soha nem kívántam más anyát, és nem is akarnék mást. Soha! Miatta lettem az a nő, aki vagyok. Ő megtette azt, amit sok szülő nem mer. Nem törte le a szárnyaim. Nem erőszakolta természetemre az akaratát. Mindig én döntöttem az életem felett. Soha nem kényszeríttet rám semmit. Minden az én döntésem volt. Bízott bennem és tisztelte az embert bennem, a személyiségemet, már kisgyermek koromban is. Mindig ott volt, amikor a hibáim nagyon fájtak, vagy amikor a boldogságomnak örülhetett. Soha nem adott fel engem. Nem hagyott el.

    Szerencsés vagyok, hogy a lánya lehetek. Minden egyes vele álmodott éjszaka után azt kérdezem magamtól, hogy mit adhatnék még neki. Mi az, amit szeretne, amire vágyott? (azon kívül, hogy fehér kontyos házsártos macskás öregasszonyként sokáig éljen, sok unokával, és az agyamra mehessen, mer már megint elkényeztette a gyerekeket). Úgy érzem, amit ő a leginkább szeretett volna az, az én boldogságom. Az én lelki és testi épségem. Soha semmit nem akart jobban, mint tudni, hogy én igazán, valóban jól vagyok.

    Just-Believe

    Néhány hónappal ezelőtt arr kért, soha ne adjam fel azt az Ildikót, akit ő a világon mindenkinél jobban szeret. Arra kért, hogy írjak, hogy higgyek, és ne kérdőjelezzem meg folyton magamat! (mondom, hogy ismerte az „Akhilleusz sarkamat” is). Arra kért, hogy mondjam ki, írjam ki azt a sok csodát magamból, amiről már tudja, hogy bennem van. Azt mondta már érti a gyerekkori kitalált meséimet, a fantáziavilágot amivel “születtem” és arra kért ne öljem ki magamból azt a gyermeket. Arra kért, ne szabjak határokat, szárnyaljak, alkossak, és legyek elhivatott. Arra kért adjak magamnak az erőmből, a hitemből, a lelkemből és ne engedjem, hogy azt mások használják fel! Arra kért, hogy ezt soha ne felejtsem el.

    Érzem, hogy most itt van velem. Pont, ahogy azt megígérte… Érzem, hogy végül  Ő ment meg engem!

    U.i.: Anya! Az álmokban találkozunk…

    I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

5 thoughts on “Utóirat

  1. Most már értem a bátorságodat. Minden számodra fontos lépésedben ott van benned az ő támogatása, hite és bátorsága. Ennél többet nem adhat egy anya. Csodálatos és fontos dolog, hogy ezt megkaphattad tőle.
    Megfogott, ahogy ezt meg tudtad osztani velünk.

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s