Kedves Melinda!

    A napokban, kielemeztél engem. Elemezted mit tettem meg, kiért és mit nem. Elemezted, hogyan gyászolok. Elemezted azt is, hogy élesre próbálom fogni a tollam, bár fogalmazni nem tudok. Elemezted a „szar” blogomat. Elemezted a kinézetem. Sohasem tudtam, hogy ennyire érdekel, a hátsóm formája. Kiértékelted, hogy mosolygok egy-egy fényképen. Nem dühít, bár első körben elöntött az a bizonyos forróság, bevallom, de ma már nem zavar igazságtalanságod. A tiéd. Olykor-olykor megmosolyogtatott, amit írtál. Komolyan mondom, tetszik a cinikusságod. Ennek ellenére, nem érdekel a véleményed. Viszont inspirált. Inspirált arra, hogy a következő sorokat leírjam neked.

    Tudod, néhány élőt jobban gyászolok, mint a halottakat. Azokat gyászolom, akik nem tudnak szeretni. Az egoistákat. A nárcisztikusokat, az önzőket, a beteges hazudozókat, a tapintatlanokat és az érzéketleneket. Gyászolom azokat, akik kihasználják és felhasználják a másikat. A hibákat folytonosan megismétlő, tanulni képteleneket. Azokat, akik ámítják magukat. Akik egy hamis szeretetmorzsáért feladják elveiket. Gyászolom a gyermeküket megnyomorítókat. Az önpusztítókat. A semmittevőket. A nemtörődömöket. A menekülőket. Az önsajnálókat. Azokat, akik ha erősebb szavakba ütköznek, gondolkodás helyett inkább megsértődnek. Azokat, akik nem megértenek. Gyászolom a magas lóról segítőket. Az alázattalanokat. A rosszindulatúakat. A haragtartókat. Azokat, akik kérkednek. Akik folyton mások véleményével foglalkoznak. Akik mindig visszaigazolásra várnak. Azokat, akik gyűlölnek valakit. A féltékenyeket és az irigyeket. Azokat, akik nem tudnak megbocsátani, még maguknak sem.

    Aki élt és szeretett, aki ember tudott maradni minden körülményében, nem azt gyászolom jobban, az emberhez méltatlanul viselkedők helyett. Aki küzdött, azt ünneplem! Aki elfáradt, azt megértem. Aki úgy döntött menni akar, azt tisztelem.

    a27ro5Nem kell, hogy egyetérts velem. Az sem kell, hogy szeress. Nem kell, hogy tetszek én, amit mondok vagy írok. Nem kell, hogy szépnek láss, vagy okosnak tarts. Nem kell, hogy hízelegj. Nem kellenek udvariaskodó kedveskedések. Nem kell, hogy azért tegyél vagy mondj valamit, mert úgy illik. Nem kell semmi, ami nem szívből jön. Nem kellenek a lélektelen szavak. De az sem kell, hogy ítélkezz felettem. Hogy hogyan és mi fáj nekem. Ne mondd meg te, hogy én mit érzek vagy azt, hogy mit kellene éreznem. Ne akard megszabni, hogyan gyászoljam azt, aki elhunyt. Ne tudd jobban te, hogy mi fáj nekem! Ne akard megmondani, hogy mit tegyek!

    Csak láss. Gondolkozz. És használd közben a lelked is. Láss tisztán – elsősorban ne engem – inkább magadat! Nem a saját önszerető, vagy öngyűlölő szemeden keresztül. Próbáld másképp. Közömbösen. Kiszállva magadból. Kicsit cinikusan, ha másképp nem megy.

    Én megtettem. Nem tetszett minden, amit láttam. Sok hibám van. Neked is van. Mindenkinek. De nem hibakeresés az élet. Számomra az élet felfedezés. Minden napban a boldog pillanatok meglátása. A jóra koncentrálás. A hasznosra. Azokra az emberekre, akik kiállnak mellettem, akik szeretnek. Az élet nekem folytonos tanulás. Nem a lexikonok bemagolására gondolok. Nem a kérkedő hangos tudományoskodásra.

    Az életben fontos megtanulni megérteni. Az embert és a természetet. Megpróbálni átérezni és meglátni a másikat is teljes valójában. Benézni a dolgok mögé. Fontos tudni megbocsátani és elengedni. Azt is, aki nem fér bele az életedbe, mert káros arra. Azt is, aki már nem része ennek az életnek. Elfogadni a megváltozhatatlant, változtatni azon, amin kell, és a lehető legszebbé tenni a jelen pillanatot, az egyik legfontosabb dolog, amit tehetünk szerintem.

    Tudod próbállak megérteni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy próbáljam magam a bőrődben érezni. De kényelmetlen, mert látom, hogy nem látod meg a szépet. Pedig életed tele van gyönyörű percekkel. Én láttam őket. Téged viszont elvakít, mások élete. Veled ellentétben, én nem tudom megmondani neked, mit kellene tenned az életedben, csak tanácsolhatom, hogy éld a sajátod, ne félj tőle!

    Azt mondtad tegnap, hogy én sem merném felvállalni az igazi véleményem rólad, ezért ne okoskodjak arról, hogy te miért boncolgatod az én „gyászolási módomat” a hátam mögött. Felvilágosítalak. Nincs olyan, hogy gyászolási mód. Mindenki más. Mindenki másképp fáj. Felesleges méricskélni a lehetetlent. Egy biztos. Ha szeretsz valakit, az mindig hiányzik. Ezen nem változtat egy kisminkelt mosoly.

    Elítélsz, mert ahogy mondtad “alig néhány héttel a halála után mosolygni láttál és ez nem fér bele egy gyászoló fájdalmába.” Mondd meg nekem kedves Melinda, elítéled-e ő it is, mert mosolygott aznap amikor meghalt? Elítéled-e, hogy inkább erőt gyűjtött és rám mosolygott, ahelyett, hogy síratta volna saját magát? Gondolom nem érted, ha azt mondom, egy mosoly sokszor nem önmagunknak szól. Van úgy, hogy azoké akik szeretnek minket. Értük van, nem pedig, mert szétvet minket a boldogság.

    Ha már elemezted, hogyan tudok „vigyorogni”, pedig gyászolnom kellene, elmondom neked, hogy szerintem semmit nem tudsz az életről. A halálról pedig annál is kevesebbet. Tiszteletlen vagy és tapintatlan. Érzéketlen. Ez a véleményem.

    Tudom, hogy nem érted, de amióta elment, fontosabbá vált a mosoly. Az hogy, tudok mosolyogni. Azokra is, akik nem hozzám tartoznak. Idegenekre, akik magányosnak tűnnek, keserűnek. Fontos lett a segítség oda, ahová kell. Még fontosabb lett, az alázat, amivel a szenvedők felé fordulok. A tisztelet. A megértés. Az összetartás. A szeretet, ami összeköt. A nevetés. A hangos kacagás. Az igaz barátok társasága. Az ölelés. Még fontosabb lett a hely, amit otthonomnak nevezek. A családom, ami nem mindig vérszerinti. Szeretteim boldogsága, akik nélkül az utóbbi két dolog semmit sem jelent. Fontosabbá vált a természet körülöttem. A levegő, amit belélegzem. A jó minőségű étel, amit megeszem, mert megtehetem. Az, hogy mindezt értékeljem. Fontosabbá vált a test gondozása, a lélek ápolása. Az, hogy egészben legyek. Az elme építése. A tudás. Az, hogy igazán boldog legyek, ne csak kényelemesen érezzem magam az életben, amit élek. Fontosabb lett az utazás. A közben látottak. A mindig új cél. A változatosság. A megismerés. A felismerés. Az idő, ami nekem megadatott. A most. A legfontosabb pedig az, hogy nem félek élni. Kedves Melinda, hát ez az, amiért „vigyoroghatok” akár ebben a percben.

    I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

9 thoughts on “Kedves Melinda!

  1. Hát komolyan a pofám szakad !!!!!!! Ki ez a Melinda (nem én ) ? Ki ő ? Hogy veszi a bátorságot hogy egy ilyen dologba mint a gyászod (a szabad vélemény nyilvánítást leszámítva) , mint az életedről ismeretlenül véleményt alkosson ???? Talán Ő az aki makulátlan , minta ember Nem nagyon nem mert ilyen nincs ! Ő és az aki ilyesmin köszörüli a nyelvét vélhetően tapasztalatlan primitív senki !!!! Nem tart senki fegyvert a fejéhez hogy olvassa vagy nézegesse az életed ha valami nem felel meg neki vagy nem azonosul dolgokkal veled kapcsolatban hát ott az a kis x a képernyő jobb felső sarkában és haladjon tovább ! Hát innen üzenem ennek a “hölgynek ” mélységesen szánom hogy ennyire lelki szegény mert borzalmas lehet ekkora öngyűlölettel élni amit rád vetít ki ! Te csak haladj tovább az utadon és csináld amit eddig mert akinek nem tetszik az nem tiszteli a döntéseidet és az életed !

    Kedvelés

    1. Az illető egy ismerős, aki egy emailben feszegette a dolgaimat egy harmadik személynek. Ő pedig nekem is elküldte, mert engem ismerve, tudta, hogy tudni akarnám. 😉 Nem hittem a szememnek! Bár mostanában sokszor ütközöm tapintatlanságokba, hiszen érzékenyebb vagyok, ez azért nekem is sok volt. Bár jót mosolyogtam a “nagyseggű fogalmazni képtelen blogos” jelzőn, azért szomorú, hogy valaki meg meri kérdőjelezni egy másik ember gyászát, kibeszélve azt, miközben szemtől-szemben kedves és folyton azt hangsúlyozza ő mennyire tisztel és kedvel. Lehet az új piros rúzsom szúrta a szemét, amit a minap készült “vigyorgó” képen látott, ami annyira zavarta őt? 😉

      Kedves Melinda. (haha 😀 ) Egyébként jól esik a “védelmező” hangsúly a kommentedben! Köszönöm.:)

      Kedvelés

  2. Szia Ildi!:-)
    Nagyon szép volt amit írtál,és nagyon őszinte.Diplomatikus,méltóságteljes és nem volt sértő vagy bántó,ill.nem volt kioktató.Gratulálok!Azért írtam hozzászólást,mert tökéletesen egyetértek veled és pontosan értem,tudom,érzem amiről írtál….3 éve vesztettem el Anyut és a mai napig gyászolom.Belül!!!Nem kívül!!!Mert a gyászt(véleményem szerint) nem kívül viseled,mint holmi ruhát amit felveszel majd le is veszed.Az igazi gyász az belül a szívedben van,nem kell a külvilág felé mutogatni,hogy “nézzétek,én gyászolok” Aki a mosolyodat bírálja a gyászodban,az talán nem is tudja mi az igazi fájdalom és talán azt sem tudja,hogy ez mekkora erőt jelent.
    Igazad van,fontos a most!Mert beleesünk abba a hibába,hogy “majd holnap”,és csak akkor döbbenünk rá,hogy elkéstünk mikor az élet megmutatja,hogy eljön az a nap aminek nincs holnapja.Mindannyian hibázunk,vétkezünk….de tanulni kell a hibáinkból és nem másokat bírálni.
    Véleményt alkotni lehet,ha kéri akkor tanácsot adni neki,de pálcát törni senki felett nem,mert makulátlan,vétek nélküli,hibátlan ember nem létezik.
    Tehát MOSOLYOGJ!:-)
    Mert:
    “Nem múlnak el Ők,kik szívünkben élnek,
    Hiába szállnak árnyak,álmok,évek.
    Ők itt maradnak bennünk csöndesen….”

    Kedvelés

  3. Az ilyen embereknek nincs helye az életünkben. Volt már olyan velem is pár éve, hogy egy “barátnőm” egy másik személynek azt ecsetelte, hogy szerinte én nem is voltam ‘beteg’, csak megjátszottam az egészet. És mindezt akkor, amikor épp kezdtem már kilábalni a 2 évig elhúzódó depressziómból.

    Mondanom sem kell, hogy páros lábbal rúgtam ki az életemből. Nekem ilyen ember nem kell. Azóta is megmosolygom magamban, amikor (hála az égnek) nagy ritkán összefutok vele az utcán és már messziről kiszúrom azt a félreérthetetlen művigyort. 😀 A “Jaj, majd írj ám!” meg már csak hab a tortán… 🙂

    Kedvelés

  4. Az ilyen kellemetlenkedők csak többé, értékesebbé tesznek, mert rákényszerítenek, hogy önértékelj és kurva jól tud esni, hogy ha adott esetben pozitívan csalódsz abban amit magadban végül találtál. Sokkal több tartást ad hosszú távon, mint egy semmitmondó dícséret.

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s