Hiányzol

    Volt tegnap egy furcsa telefonbeszélgetésem, egy rég eltűnt ismerőssel. Elmesélte az életét, onnan kezdve, hogy utoljára találkoztunk, majd kérdésekkel árasztott el. Azt is megkérdezte, hogy hiányzik-e ő nekem. Megdöbbentem, hogy megengedi magának, miközben arra gondoltam, hogy ” hékás, ennyire jóban azért nem vagyunk!” 

    Vannak kérdések, amiket azt hiszem, soha nem tennék fel komolyan senkinek. Hiányzom? (amit rosszabb esetben meg is ismételnek, hogy tuti értsd, választ várnak rá…). Na, ez egy ilyen kérdés. Egyszerűen azért nem kérdezném meg ezt komolyan, mert ha a válasz rá igen, azt úgyis tudom.  Tudom, mert mondják, vagy mert éreztetik. Érzem, ha hiányzok. Ha tagadják, vagy próbálják, akkor is tudom. Meghallom egy elcsukló hangból, egy féltve kiejtett szó elharapott végéből, vagy meglátom a pillántásból, ami nem mer a tekintetembe fúródni. Tudom és kész! Nem kérdezek ilyet. Maximum mondom, ha van kinek, de nem kérdezem! Játszadozhatok a hiányzom kérdéssel, poénból szeretteimmel vagy, hogy megszabaduljak egy előre látott konfliktustól; “ne morogj, úgyis tudom, hogy hiányzom” vagy  “…azért, ugye hiányzom, annak ellenére, hogy kiabálsz?”

    De térjünk vissza  a kérdésre, ha már elhangzott. Hiányzom? (?????) Elgondolkodtatott, hogy vajon mit vár az illető? Tudtam mit akar hallani, de ez nem érdekelt túlságosan, az érdekelt, hogy miért van arra szüksége, hogy hiányozzon? Nem hiszem, hogy személy szerint nekem, szerintem ezen a ponton csak hallani akarta “bárkitől”, mert magányos ( ezt említette is), vagy mert régen mondták már ezt neki.  De nem “menthetek meg mindenkit”. Miközben nyugtáztam eme változásomat magamban (hogy nem érzem szükségét, hogy kedvére tegyek bárkinek), azon agyaltam, hogy valahogy mindig rosszul hangzik, ha a válasz erre a kérdésre, nem “Igen”. Ha nem válaszolunk, akkor a csend hangzik „rosszul”. De én még találtam egy ennél is rosszabb választ. Kegyetlenül kicsúszott, nem tehetek róla. (a tudatalattim a hibás, esküszöm!) Még ma, ennyi idős fejjel is megesik néha, az, ami gyerekkoromban. Kiesnek a gondolataim a számból. Azt hiszem, ez már nem fog megváltozni.

    Nem te hiányzol, hanem az, akire emlékeztetsz!

    101911andthenimetyoulovequoteloveimagelovephotoMi a fenéért emlékeztetsz rá? (azaz, addig a pontig emlékeztettél, amíg ezt az idióta kérdést fel nem tetted). El akarom őt felejteni!!!! (akarom a fenéket). Őt a távoli múltból, akivel akkor találkoztam, amikor azt gondoltam nagyképűen, na most semmi egetverő nem történhet velem, hiszen, épp egy nehéz perioduson vagyok túl, az élet ilyenkor lazít kicsit a leckékkel… Aztán bumm! Történt ő.

    Ő, aki a elsősorban a barátom volt, és sokféle címkézhetetlen, más is. Ő az aki valóban hiányzik! Ezen a hosszú évek sem változtatnak, amelyek átformálták az életem nélküle. Hiányzik az, ahogy befejezte a mondataim, hogy meghallotta a gondolataimat, és tudta, mikor mire volt szükségem. Tudta mikor kellett a csend, és mikor nem. Tudta mikor hívjon, hogy mikor keressen és mikor kerüljön el. Tudta, hogy nekem a kemény, igazi szavak kellenek, a jólnevelt udvariaskodás helyett. Hiányzik, hogy tudtam, ő mikor mit szeretne, és azt is, hogy neki a legfontosabb, hogy mi olyanok vagyunk amilyenek. Akkor is, ha ez fájdalommal járt, olykor több embernek, mimt mi azt szerettük volna.

    Hiányzik a tekintete, ami mindig valami csínytevésről árulkodott. A nevető gödröcskék. Hiányoznak a dalok, amiket azóta sem hallgattam meg. Ahogyan táncoltunk. Hiányzik a hangja. Az órákig tartó hosszú beszélgetések. A nevetése.  Hiányzik, hogy szinte egyszerre voltam képes sírni és hatalmas szájjal röhögni, fájni és boldognak lenni, amikor ő az életem része volt. Hiányzik, hogy semmi sem fájt igazán, mert ő létezett. Hiányzik, hogy elhittem, a legjobb dolgok majd csak ezután jönnek. Hiányzik a hitem.

    Hiányzik érezni a boldogságát. Érezni a maradéktalanul érzését ami bennem lakozott.

    Vele voltam. Nem csak mellette, hanem vele. Vele, igazán. Hiányoznak a közös álmodozásaink. A történeteink amiknek szereplői voltunk. A telefonbeszélgetések, amikor egy kontinens választott el minket. Bármi akarta is megcáfolni, nem volt távolság köztünk. Hiányzik, az, ahogyan bíztam benne. Valamiféle ősi bizalommal. Az első perctől éreztem, bármennyire cinikusan is fogadtam ezt és zárójelben dorgáltam magam a fejemben. Mintha mindig is ismertem volna. Ezt éreztem. Hittem benne. Hittem, jobban, mint ő azt  elképzelte.

    Hiányzik, ahogy éreztem őt, és az embert benne. Ahogy éreztem a világot, magamat, a nőt magamban, az anyát aki egy nap lenni akartam, az ösztönöket, a tűzet és az embert akinek valójában születtem. Hiányzik ahogy éreztem a lelkemet, az elmémet, az egészemet. Hiányzik, hogy úgy éreztem, minden apró részlet pontosan ott van ahol lennie kell. Vele szabadnak éreztem magam, önmagam voltam teljesen. Ma már tudom, bármit is hittem, ő akkor jött az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és akkor is lépett ki belőle. Egyik napról a másikra tűnt el.

    kettossegAzóta nincs zene, ami igazán boldoggá tenne. Nincs nap sem, ami eléggé ragyogna, és nincs tűz a szememben. Látom, hogy csak pislákol. Látom, hogy remek színésznő lettem. Nincs könyv, amiről ne jutna eszembe, (ha nem jut róla eszembe el sem olvasom) és nincs tükörképem, amiben ne őt látnám, ha sokáig nézem. Tehát nem teszem. Futó pillantás reggel és rohanás előre, bele az aznapba, a jelenbe, a mostba, a pozitív gondolkodásba, (hurrá, én boldog akarok lenni!) tovább a jövő felé. A múltból el, tőle messze, az emlékétől, az érzéstől, ami mindig feléled, ha meglátom őt a tekintetemben.

    Küzdök, hogy éljek, hogy szeressek, hogy mosolyt adjak, boldogságot, hogy elvegyem a fájdalmat azoktól, akik szeretnek engem. Vigyázok, hogy ne törjek össze álmokat, és olyan nő legyek, akire büszke lehetek (akire ő is az lenne). De olykor elfáradok. Feladom, és tudom nem menekülhetek. Ilyenkor elképzelem őt. Egyedül, éjszaka, amikor nem jön az álom, elképzelem, hogy mit mondana. Látom, ahogy rám mosolyog egy-egy „Ildikós” megnyilvánulásom után. Elképzelem, ahogy ül velem szemben és ráncolja a homlokát, hogy “ezt nem így kellene”. Elképzelem, ahogy azon a beceneven szólít, amin csak ő tette, és leteremt, mert nem azt az életet élem, amiről együtt álmodtunk. (“beleszorult a fejed abba a kurva álarcodba, hát nem érted?!”)

    954820_571254606238140_249403726_nÉs akkor belém hasít, hogy elvesztettem őt, és a közös álmokat, amik nélküle semmissé lettek. Belém hasít, hogy van egy élet, ami tovább lépett egy darab nélkül a lelkemből. Nélküle (és nélkülem). Felismerem, hogy bármit is képzelek el, bármire is vágyik a lelkem ott nagyon mélyen, az élet nem állt meg, ment előre. Vittek a lábaim és én észre sem vettem. Hiába maradt egy darab én, valahol a múlt és az álmok határán, látom, hogy mi a valóság. Érzem a jelent. Tudom, hogy vannak új szereplők akik mellettem vannak, hogy van aki az életem része lett, úgy, ahogy ő csak a múltamé lehet. Értem, hogy ez így helyes, hogy jogom van egy teljes (?) élethez, ami nem áll meg. Tudom, hogy már közel vagyok, hogy már csak egy apró kis darab hiányzik, és végre összetettem egy új képet, amit ráfesthetek a régire…

    Látom, hogy boldoggá is tesz, ami van, de azt is látom, hogy megváltoztam nélküle. Látom, hogy az életem mégsem teljes. Nem, mert nem az vagyok, akit ő szeretett. Nem az aki lehettem volna. Az a nő meghalt. Ahogyan ő tette.

    I.

    képek: weheartit- pinterest

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

5 thoughts on “Hiányzol

  1. Szia Ildikó!

    Friss olvasód vagyok – ez volt az első bejegyzés amit olvastam tőled, de ez olyan volt, hogy atyaisten.. Legördült egy könnycsepp, gyönyörű írás..

    Kedvelés

    1. Szia Viktória,
      Örülök, hogy itt vagy. Komolyan. 🙂
      Köszönöm a szavaid. Sokat jelent, ha át tudok adni valamit, egy érzést, leginkább a “Töredékeim” cimke alatt.

      Kedvelés

  2. Minden, amit leírtál, olyan ismerős nekem… Most kicsit én is visszamentem az időben, és eszembe jutott pár dolog még év elejéről. Amikor még hosszú hónapokig én is egy “közös jövőről” ábrándoztam annak ellenére, hogy az már rég eltűnt a süllyesztőben. Azóta már sikerült túllépnem az illetőn, szerencsére.

    És én is örülök, hogy “megjöttél”, nagyon hiányoltam az írásaidat is. 🙂

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s