Anya! Apa! Mit tettetek velem?

 Nem tudom, ki, hogy van vele, de én hiszem, hogy vannak emberek, akik nem alkalmasak az anyai vagy apai szerepre. Bár sokak szerint, megtanulható, gyakorolható az anyaság és az apaság, és ezt most nem is vitatnám, mégis állítom, hogy vannak emberek, akik egész egyszerűen jobban tennék, ha távol tartanák magukat a gyerekneveléstől. Ezt teljesen komolyan gondolom! Azok az emberek, akik nem akarnak változni, tanulni, akik túl egoisták a másokkal való törődéshez, akik nem tudják, hogy mit jelent a gondviselés és a valódi felelősség, jobban tennék, ha bele sem vágnának az apaságba, anyaságba. Aki, úgy érzi, magát kell teljesen feladnia, és ezen siránkozik folytonosan, ahelyett, hogy az életében történő (szerep)változásokkal fejlődne, és általa „többé” válna, az szerintem nem alkalmas a nevelésre.

 

Tudom, hogy nem könnyű. Tudom, hogy nincs tökéletes anya, sem tökéletes apa. Tudom, hogy minden szülő hibázik egyszer, kétszer, néhányszor. Többször, mint szeretne. De azt is tudom, hogy hatalmas a különbség az olyan szülő között, aki hibázik, tudja, megérti, meglátja, beismeri és továbbá is anyaként, apaként viselkedik tanulva hibáiból, fejlődve, és az olyan anya illetve apa között, aki hibázik, sokszor, számtalanszor, mást nem is csinál, és ezen nem változtat. Meg sem fordul a fejében, hogy hibát követ el. Meg sem látja, mekkora kárt okoz gyermeke életében. Vannak emberek, akik egész egyszerűen, szerintem nem alkalmasak arra, hogy egy másik embert életre neveljenek. Ez nem bűn. Előfordul. Van néhány olyan jellembeli tulajdonság, ami miatt az ember alkalmatlanná válik erre a szerepre. Ha ezt felismeri és változtat rajta az egy másik dolog, akkor alkalmassá teszi magát és nincs is miről beszélni tovább.

Alkalmazkodni a körülményekhez, az élet tragédiáihoz (válás, haláleset, szegénység, depresszió, betegségek stb.) és próbálni tovább anyának és apának lenni, nem feladni, segítséget kérni, ha kell (ha nincs kitől, keresni), mind olyan dolgok, amikre csak a nevelői szerepre alkalmas emberek képesek. Akik ilyenkor “túladnak” gyerekükön, otthagyják valahol, vagy rosszabbat tesznek (nem tudom Magyarországon mennyire gyakori, de itt ahol élek túl sok olyan szülőről hallani, aki meggyilkolja gyerekét) számomra nem anyák és nem apák.

csalad

Volt, aki azt mondta nekem, hogy nem tudhatok én sokat a gyereknevelés rejtelmeiről, hisz nincs is gyerekem, vagy azt, hogy csak az tud „jól” gyereket nevelni, akinek nincs gyereke. Az egyik meggyőződésem ezzel kapcsolatban az, hogy egy „rosszul” vagy “hiányosan” nevelt gyerek nagyon is sokat tudhat a gyereknevelésről, és annak hiányairól, következményeiről, miután az élet megnevelte, avagy ő „nevelte felnőttre” saját magát. A másik véleményem pedig az, hogy nem minden szülő nevelő, és nem minden nevelő, szülő. Az pedig, ha valakinek nincs a jelenben gyereke, akiért felelős, nem jelenti azt, hogy sosem volt, hogy nem tudja mi az; felelősséget vállalni egy életért.

Biztosan tudom, hogy a folyamat, amivel egy gyermek nevelése, tanítása, óvása és szeretése jár, minket úgynevezett felnőtteket is tanít és egy másik szintre emel az emberi létben. A gyerekek okítanak, formálnak minket,  többé tesznek emberileg. Van, persze akit nem. Van, aki nem fejlődik, nem változik, nem tanul. Van, aki nehéz áldozatként éli meg, mindazt, amit egy gyerekért kell tenni, keserű elvételnek önmagából, idegesítő kötelességnek nem pedig örömforrásnak. Van, aki soha nem lesz anya, vagy apa, akkor sem, ha gyerekei vannak.

Vannak anyák és apák, akik cselekedetekkel, szavakkal, avagy tétlenségükkel tragédiát okoznak. Megnyomorítják gyermeküket. Nem életre nevelik, hanem elítélik őket. Megalázzák szavakkal és tettekkel, már egész kiskortól gyermeküket, hogy aztán nagy eséllyel frusztrált, fejet sosem felemelő senkivé válhasson gyerekük, vagy valami ennél sokkal rosszabbá. A világ tele van gyermekkorukban megsérült emberekkel. Lelki sérültekkel, akik elhiszik, hogy a szeretet fáj, mert anyáé és apáé ilyen volt. Fájdalmas.

 

Forr a vérem, amikor egy gyerekről tudom, hogy rendszeresen ver(ték)ik. Hol pofont kapott nyilvánosan, mások előtt is akár, hol egy kis lökdösést, rugdosást otthon, ott ahol nincs menedék, nincs családi fészek. Otthon, ami nem az a hely ahol a szeretet van. Látni, hogy összerezzen egy gyerek, és lesüti szemeit, mert te felemelted a kezed hogy a vizesüvegért nyúlj egy vacsora alatt, vérlázító számomra! Elképzelem, a gyermeket, aki nem ette meg a vacsoráját,  és kapott egy sallert cserébe. Vagy azt, aki rossz jegyet vitt haza és közös tanulás meg konstruktív büntetés helyett, kapott egy kiadós verést, meg egy „maradj a szobádban, látni sem akarlak, amíg nem tanulod meg azt a kurva leckét, te idióta, olyan vagy, mint anyád, egy igazi hülye!”. Mit tanult ebből a gyerek? Azt, hogy ha valami rosszul sikerül, akkor keményebben kell dolgoznunk, hogy jobb eredményt érjünk el, vagy azt, hogy gyűlölöm a sulit, magamat és mindent?

A gyermek ösztönből, szívből, lélekből, mindennél jobban bízik a szüleiben. Ez születésétől fogva így van. Ez a legszebb kötődés a világon.

Mit érezhet egy gyerek, amikor az anyja vagy az apja, aki a világot jelenti neki rendszeresen megveri? Mi lesz azokkal, akik egész gyerekkorukban azt hallgatták, hogy „ezt, úgysem tudod megcsinálni” vagy azt hogy „ostoba vagy gyerekem”? Azokra a gyerekek, akiknek álmaikon nevettek szüleik, akiket megaláztak, és akik csupán sóvárogtak megértésre, szeretetre szüleiktől, milyen nehézségek várhatnak az életben? Milyen emberi kapcsolataik lesznek? Mennyire indulnak hátráltatva egy életbe, ahol sok nehézség vár majd rájuk pontosan azért, amilyen kép kialakult bennük saját magukról? Ismerek olyat, aki évekig hallgatta azt, hogy „ne erőltesd, ami nem megy, minek tanulsz, úgyse lesz belőled senki!” Persze ösztönözheti mindez a gyereket valamiféle bizonyításra, de milyen fájdalmas áron? Ráadásul száz olyan életből, amely „rosszul” kezdődött, csak nagyon kevés lesz „sikersztori”, vagy boldog, kiegyensúlyozott élet.

 

Vannak anyák, apák, akik fel sem fogják, mekkora kárt okoznak. Vannak, akik nem értik, hogy szavaiknak súlya van gyermekük lelkében, nekik az mindent jelent. A verbális erőszak, a szavakkal való megalázás sokszor eltorzítja egy gyermek énképét, valóságát és a jövőjét is. Nem beszélve a fizikai és más típusú erőszakról…

Sajnos léteznek olyan anyák, apák, akiket egész egyszerűen nem érdekel gyermekük sorsa. Akik nem törődnek gyerekükkel. Akik nem tudnak szeretni, és még ha van is képesség bennük minderre, az nagyon mélyre lett temetve, gyermekük pedig csak azt érzi, hogy őt nem szeretik. Ez pedig önmaguk megkérdőjelezéséhez vezet. Sőt, van úgy, hogy mások és minden megkérdőjelezéséhez. Nem értik, és soha nem is fogják megérteni, hogy ők miért nem elegek arra, hogy anya vagy apa szeresse őket.

Nem hiszem, hogy zseninek kellene lennem, vagy hat gyerek anyjának, ahhoz, hogy tudjam, az, hogy ha leteszed a kisgyereked számítógép vagy a televízió, avagy a videojátékok elé (ami függőséget is okoz), csak azért mert fáradt vagy, eleged van az aznapból stb, nem túl jó ötlet. Néha persze ezt is lehet. De nem minden nap. És nem mértéktelenül. Nem hiszem, hogy az év anyja díjat kéne megpályáznom azzal az ötletemmel, hogy a gyerekkel, bármennyi idős is, beszélgetni kell. Nem gügyögni hülyeségeket, amikor pici, vagy lelegyinteni nagyobb korában, ha mondandója van, hanem beszélgetni kell vele. Meghallgatni. Élménybeszámolót tartatni, a napjáról, hetéről, oviról, suliról, életéről, hogy érezze, érdekel minket a világa, bízhat bennünk, nekünk (sok)mindent elmondhat. Kérdezve rávezetni válaszokra, amiket még keres, és ezáltal felfedezni őt, fantasztikus érzés lehet számunkra is. Tanítani gyermekünket hatalmas erő. Nem kioktatni, és cinikusan okoskodva, azt sugallni, hogy ő hülye, mi meg hű, de jobban tudjuk, hanem rávezetni dolgokra a legjobb amit tehetünk.

 

Időt  kell tölteni vele! Sokan azt mondják nincs idejük. Én erre azt mondom, találj, és ne kifogásokat keress! Játszani kell a gyermekkel és kész. Nem csak nézni, ahogy játszik, hanem újra kicsit gyerekké válni vele, és együtt játszani. Együtt csinálni dolgokat. Olvasni, mesét nézni, filmet nézni, főzni, sütni, rajzolni, festeni, színezni, zenét hallgatni, énekelni, táncolni. Felfedezni a világot, kirándulni, megismerni a természetet, a történelmet, a művészeteket, a sportot. Mindez élményt ad, sőt életre szóló leckéket. Nem lerázni kell a gyereket, mert egoisták vagyunk, frusztráltak, fáradtak, mert nem így gondoltuk ezt az anyaság vagy apaság dolgot, nem lehetne visszavinni ezt a gyereket?! Igen, rohadt nehéz dolog. Az életedet szenteled egy másik élet fejlődésére. Fárasztó. De ha ügyes vagy és figyelsz, te is fejlődni fogsz. Több leszel.

Ami pedig az egyik legfontosabb dolog szerintem az, hogy ne védd a gyerekedet az élettől! Úszni sem gumicsónakban tanul meg az ember!Hagyd, hogy hibázzon, hogy elessen. Hogy fájjon neki. Néha engedd „fejjel rohanni a falnak”, és legyél ott neki, amikor megérti hibát követett el. Hagyd, hogy megtanulja látni a világot. Akkor is, ha az tele van szörnyűségekkel. Tanítsd meg neki a különbséget a helyes és  a helytelen között, és mutasd meg neki az emberi gyarlóságokat is, (ne a tiédet az ő bőrén) ne csak a szépet és jót. Tudnia kell milyen világba született, joga van hozzá.

Ne legyen a gyerekkora tele mindenféle felesleggel, tárgyakkal és a legdrágább ruhákkal, kiegészítőkkel, ajándékokkal, mert nem fogja megtalálni a valódi értéket az életben. Tudnia kell, hogy mindez, ha van, nem magától értendő, nem kijár, mert szépek (mi a legszebbek, és ezért mindenek fellett, akkor is ha nem) vagyunk és gazdagok, hanem kemény munka ára. Hagyd, hogy megtanulja mit jelent megdolgozni valamiért, kiérdemelni valamit. Tudnia kell, mi az megbecsülni, mindazt, amije van, és nem lenézni azt, akinek mondjunk kevesebb jutott.

Értenie kell, és átéreznie, hogy a pénz csak egy eszköz, nem pedig cél. Meg kell tanulnia, nem a külsőből ítélni, hanem a belső értékekre koncentrálva látni az embereket és önmagát. Ne nézz mindent el a gyermekednek. Tanulja meg, hogy az életben a dolgoknak, leginkább a rossz dolgoknak, amiket elkövetünk, következményei vannak. Tanulja meg, hogy az őszinteség a legjobb út, még akkor is, ha fájdalmas. Értse meg, hogy a jó cselekedeteket sem azért kell megtennünk, hogy dicsekedjünk vele, vagy, azért mert várunk cserébe valamit.

Biztasd őt, ösztönözd, gondolkodásra, kreativitásra, hogy találjon valamit amit szeret csinálni, empátiára, arra, hogy kiálljon magáért, másokért, és azokért a dolgokért, amikben hisz. Legyenek álmai. Legyen kitartó. Tanítsd meg gyermekednek, mit jelent választani, dönteni és mindezért felelősséget vállalni. Tanulja meg, hogy olykor veszíthetünk, de ha méltósággal tesszük, akkor az nem igazi kudarc, csak egy újabb lecke. Mutasd meg neki mi az a hit, a szeretet, az odaadás, a felelősség, a tisztelet, a becsület, a bátorság. Ismerje mindezeknek a fontosságát. Mutasd meg neki, hogy mit jelent a család és legyen abban biztos, hogy ott mindig szeretetet talál, bármi történjék.

wings

Ne zárd be gyermeked, a te világodba, hogy mindig szemmel tarthasd, ne törd le a szárnyait. Bízz benne! Engedd el, amikor eljön az ideje! Ez a legnehezebb feladatod. Ne arra tanítsd, hogy tőled függjön, hanem arra, hogy megálljon a saját lábán, miközben tudja, hogy rád mindig számíthat. Tanítsd meg neki a függetlenség szépségét, azt, hogy önállónak lenni, kincs.

A gyereked nem a tulajdonod. Soha nem volt az és soha nem is lesz. Ő egy másik világ a te világodban (ha engeded), ami csodássá teheti az életed, vagy pokollá, ha nem fejlődsz azzá az emberré, akinek lenned kell, azért, mert ő létezik. Igazi anyává vagy apává. Soha ne feledd el, a gyereked nem te vagy. Hasonlíthattok, hisz belőled lett, de ő egy egyedi és valóságos személy, már egészen a kezdetektől. Nem a tiéd! A gyerek önmagáé! Nem tehetsz meg vele, amit akarsz! Nem használhatod fel céljaidra, és semmire sem! Ő nem mini te, hanem nagy ő, akinek te csak gondviselője lehetsz, az iránytűje, vagy sajnos a keresztje. Rajtad áll! Te formálhatod őt, (és vele magadat), a világát (és a tiédet is). Te tehetsz hozzá és sajnos vehetsz el belőle. Te adhatsz neki, vagy tagadhatsz meg tőle. Sokszor szeretetet, sokszor lehetőséget, sokszor egy életet.

Kiss Ildikó Judit

!!! Ha szeretnéd megosztani írásaim egyikét weboldaladon illetve blogodon, azt csak az én írásos engedélyemmel teheted meg, de ebben az esetben is kizárólag a szöveg és a cím megváltoztatása nélkül, nevemet feltűntetve illetve hivatkozva a blogomra. Itt elérsz: theworldofildiko@gmail.com

Köszönöm.

 

Képek: pixabay jogtiszta képei

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

30 thoughts on “Anya! Apa! Mit tettetek velem?

  1. Olyan meg végképp nem alkalmas szülőnek (szerintem), akiben egyébként is megtalálható az agresszióra való hajlam. Legyen az férfi vagy nő, mindegy. Tartsák magukat távol a gyereknevelés gondolatától azok, akik csak agresszióval tudják elérni azt, hogy “tiszteljék” őket és így látszódjanak a családfenntartó szerepében.
    Szomorú, de nem egyedi eset.

    Kedvelés

    1. Agresszioval nem lehet tiszteletet kivivni, csak felelmet, gyuloletet, indulatot, gondolom ezt te is igy gondolod. A latszat fenntartasa pedig, ha azt fentartjak, ebben az esetekben nem csupan az agresszor hibaja. Sajnos van aki, nem latja a kiutat, es inkabb enged az erzelmi es fizikai terrorizalasnak, ami csaladon belul tortenik az ilyen agressziv “latszat csaladfenntartok” kenyere-kedvere. Szomoru es egyaltalan nem egyedi. Igazad van!

      Amugy genkutatok allitjak, hogy minden emberi lenyben megtalalhato az agressziora valo hajlam, s annak erossege csak az illeto korulmenyeitol (szocialis helyzet, neveltetes, muveltseg, erzelmi intelligenicia, extrem tulelesi kondiciok, stresszhelyzetek, terror faktorok stb) fugg. Nem akarom ezt most lereagalni, errol csak annyit, hogy jartam mar haborus ovezetben, menekulttaborokban es volt ugy, hogy kezdett belolem is elobujni az agressziora valo hajlam. Nem hiszem, hogy azok az egyebkent bekes szulok, akik halott gyerekuket szorongattak a foldon ulve, buddhista modon kozelednenek gyermekuk gyilkosa fele, ha az elottuk allna. Ez is agresszio. Korulmenyek altal befolyasolt.

      Egyebkent viselkedeskutatok igazoltak, hogy a 2-6 eves kozotti gyerekek tobbsege indulatbol agressziven fejezi ki magukat, mert a “hajlamok” akkor kezdenek ilyen vagy olyan iranyba fejlodni. Afrika egyes orszagaiban ebben az eletkorban szoktak elrabolni a gyerekeket, hogy katonakat, gyilkolo gepeket csinaljanak beloluk, mar gyermekkent is. (errol van egy konyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia, a cime: Gyerekkatona voltam Afrikaban, amig ti jatszottatok! igaz tortenet.)

      Persze amirol fent irtam extrem pelda, megis ettol meg nem kevesbe igazabb.

      Kedvelés

  2. Szerintem a gyermeknevelésben az a legfontosabb, hogy a szülö lába legyen a féken…. s mikor látja a dolgok rossz irányba haladnak akkor megnyomja. Minden mást elintéz a környezet, iskola, barátok, a szabad s független élet maga.
    A másik dolog meg az agresszió, ami szerintem a müveltség hiányából ered. Egy müveltebb személynek vannak verbális szerszámai hogy kifejezzen dolgokat, s ezt majd mindég meg is teszi, mig egy “egyszerü szellem” inkább csak odaüt, mert hát másképp nem tud… Mikor gyerekére feleségére,férjére,szomszédjára… mikor hogyan.

    Kedvelés

    1. Igen, a muveltseg hianyabol is eredhet, de szerintem nem csak abbol. Jellemzobb lehet inkabb a tarsadalmi es szocialis helyzet, a mentalis egeszseg, muveltsegtol fuggetlenul. Sajnos ismerek olyan muveltnek szamito embert, aki “odaut” mert epp ahhoz van kedve. Mert “dominalni” akar. Mert megteheti. Mert ponotsan tudja, hogyan “terrorizaljon”. Es ismerek sok olyan egyszeru embert is, aki csak altalanos muveltseggel rendelkezik, megsem jar el a keze. Soha nem verne el a gyereket, sot sokkal boldogabb gyereket nevel, mint mondjuk magasabb muveltsegi szinttel rendelkezo ismerosom.

      Szerintem leginkabb a mentalis-hormonalis es pszichologiai egeszsegtol, ezek egyensulyatol fugg az, hogy mennyire agressziv tettlegesen avagy verbalisan gyerekevel (felesegevel, ferjevel, szomszedjaval) egy ember.

      Kedvelés

      1. Az én igazán egyszerű, vidéki, “paraszt” nagyanyám szájából a “harag” legdurvább kifejezése az “ereggy, vigyen a lábad” volt, ami után zsáknyi, nála nyaraló pesti és megőrzésre beadott helybeli unokái a szomszéd ház végéig száműzték magukat órákra. szégyenükben, hát nem az egyszerűségre, hanem valami csodálatos kötődésre, odafigyelésre, érzelemre utal… Szóval: az én nagyanyám egy tündér volt, és én boldog vagyok, hogy minden gyerekkori nyaramat vele (és csodálatos meséket tudó nagyapámmal) tölthettem…

        Kedvelés

      2. Az én Mamis ilyen 😉 imádtam gyermekkorom nyarait, én is Nagyiéknál voltam mindig 🙂

        U.i.: az “egyszerű” nem a vidéki, földművelő úgymond paraszt emberekre vonatkozik, mint pl az én nagyszüleim is, hanem az agyilag egyszerű értsd ostoba, nem gondolkodó emberre.

        Kedvelés

  3. Ezt kéne az iskolában tanítani, nem azt a sok és többé kevésbé használhatatlan maszlagot!

    Ami még eszembe ötlött:
    -Én mindig örömmel nézek azokra, akik boldog gyerekkorról, szeretetteljes családi kapcsolatokról beszélnek saját tapasztalatuk alapján. Legtöbben rám és családi viszonyaimra furcsán tekintenek.

    -Elképesztő milyen nagy hatalom van egy szülő kezében. És ordítani tudnék, mikor azt látom, hogy ennek nincs tudatában. ˛˛A kéz, amely a bölcsőt ringatja,az egész világot igazgatja……“

    -Agresszióval a szülő olyan félelmet kelt a gyerekben, amely nem csak a szülő felé irányul, hanem a világ felé is.. És hatalmas dühöt hagy a gyerekben. Sokáig. Talán egy életen át.

    -A félelem mindenedbe beleeszi magát. Kapcsolataidba, munkádba, hozzáállásodba.. Főleg, ha a szülő még rendszeresen gúnyolódik, megaláz, éreztetve és kihasználva fölényét(?). Akkor még az önbecsülésed is olyan csorbát szenved, amit csak a többi ember (barát, társ, közeli ismerős) tud valamicskét helyre billenteni, mert csak általuk hiszed el végre, hogy te nem is vagy olyan értéktelen, szerencsétlen rossz ember. Nem is beszélve arról, hogy nem tudod milyen az az érzés: hogy mindenütt jó, de legjobb otthon.
    ˛˛Egy anya az otthon szíve´´ És az otthon nem egy hely, hanem egy érzés. De ha az otthon túlnyomó részt a kiabálásról, feszültségről, elégedetlenségről szól, az ölelő karok, kedves mosolyok, beszélgetések helyett akkor nem is szeretsz ott lenni mégis örök vágy él benned hogy egyszer, végre otthonra lelj….

    Kedvelés

  4. Minden egyes szóval egyetértek, csak egyetlen hiba van az írásban, az viszont szörnyűségesen nagy. Ha ilyen nagyszerű emberré sikerül felnevelni valakit, akkor sajnos tuti, hogy deviáns lesz. Mégpedig azért, mert a nagyszerű ember manapság ritka, mint a fehér holló. Gyerekben, kamaszban, felnőttben egyaránt. A nagyszerű gyermekünk pedig magányos lesz…

    És épp ez az, ami miatt az intelligensebbje elgondolkodik: vállaljak gyereket? Adott minden, a harmonikus párkapcsolat, az anyagiak, az érzelmi és értelmi értékek, amit átadhatnánk – de ebben a világban két ember, azaz a szülők nagyon kevesek. Hiába minden örömteli erőfeszítés. Most meg pláne, hogy kötelező négyig-ötig az iskolában hagyni a gyereket. Mennyi ideje marad a szülőnek? Négy-öt óra. A tizenkettővel szemben, amit máshol tölt a gyerek. Úgy gondolom, hiába szülő valaki, hiába néznek fel rá, hátrányból indul. Kevés idő alatt nem csak kimosni kellene valahogy a gyerek fejéből, hogy nem a legdrágább okostelefontól lesz menő (mert naná hogy lesz osztálytársa, akit teletömnek pénzzel, akire majd a sok elhanyagolt gyerek bálványként tekint), hanem meg kell tudni mutatni azt is, vajon mi az, ami érték.

    És ha ez még sikerül is, akkor is hátravan, hogy megtanítsd lavírozni. Igen fiam, a munkahelyeden könyökölni fognak. Hazudni fognak rólad az anyagi/egyéb előnyökért. A tisztességes embereket kihasználják, félresöprik.

    Ennek a kivédésére hogyan tanítod meg, ha nincs benne rutinod?

    Természetes, hogy tudjuk, mit jelent: felelősnek lenni egy életért. És mi van, ha épp ezért nem merünk új életet indítani? Mert a mai világ nem a tisztességesen, évtizedeket végigdolgozott embereké, ők épp éhen halnak a nyugdíjukból, vagy macskakaján élnek, mert a rokkant párjukat kell gondozniuk, és nem futja még parizerre sem… És ha nem tudsz, és nem is akarsz dörzsölt, antiszociális üzletembert, vagy gengsztert nevelni a leendő gyerekedből, aki nem hal éhen, “csak” egy tisztességes embert tudsz megalkotni, de tudod, hogy éhen fog halni, akkor is vállalod?

    Valaki egyszer azt mondta nekem: nem az a mesterség, megcsinálni egy gyereket, hanem NEM megcsinálni.

    Ma mindenki eszeveszetten szüli a gyereket: szar házasságban élő önbecsüléstől mentes nők, hisztis-erőszakos férfiak mellett hiszik naivan, hogy majd megváltozik a fickó a gyerektől, és akkor még nem is beszéltem a megélhetési gyerekvállalókról…

    Mi meg nem merünk belevágni, mert elég intelligenciánk van ahhoz, hogy lássuk: egyáltalán nem garantálható a siker: vagyis egy boldog felnőtt.

    De ha az intelligensebbje nem vállal gyereket, akkor mivé lesz így az emberiség?

    Mit lehet ilyenkor tenni?

    Kedvelés

    1. Kedves Gabor,

      Nem az irasban van a hiba, hanem a vilagban, az emberekben, de azok tobbsegeben viszont szornyusegesen nagy. 😉
      Azokban akik szulnek maguknak gyereket, “en gyerekem, enyem” gyereket nem pedig eletet adnak egy masik elolenynek!

      Tisztessegesnek lenni a mai vilagban es betartani azok szabalyait nem biztos, hogy igazibol “helyes”, hogy az eletunkert van. Megtanultam, hogy ami tisztesseges eletet jelent, az sokszor kizsakmanyolas, korlatok koze szoritas, valamifele agymosas… a mai vilag normai szerinti “tisztesseges” nem mindig az…de nagyon elmentem az eredeti tematol.

      A siker semmiben nem garantalhato. Az elet nem garancia. De minden eronkbol telhetot meg lehet tenni, hogy alazattal es intelligenciaval viszonyuljunk hozza. Az alapok, hogy ha mondjuk gyereked van es nem vered, nem lekezeled, lerazod es nyugnek tekinted letezeset szerintem evidens. Errol szolt a cikkem. Arrol, hogy vannak akik lelkileg megcsonkitjak gyermekuket. Arrol, hogy tul sokszor elunk vissza azzal, amit magunkenak hiszunk. Pedig nincs hatalmunk masok elete felett. Azaz nem kellene, hogy legyen. De ha elvesszuk, ha csonkitjuk akkor megis van.

      Sokat lattam es tapasztaltam, ahhoz, hogy megkerdojelezzem, erdemes-e egy uj nemzedeket krealni erre a vilagra. Erre amit generaciok ota rombolunk. Es akkor jon a remeny. A remeny, hogy talan ha megtanitom mindazt amit tudok, ha megmutatom mindazt amit lattam, akkor talan egy olyan embert leszek kepes nevelni, aki tesz majd az eletert, a vilagert, ha nem is egeszeben, nehanyunkeert.

      Nem tudhatod soha, hogy boldog embert nevelsz-e, csak torekedhetsz ra es remelheted. Ez az amit tenni lehet.

      Torekedni arra, hogy teljes embert neveljunk, ne pedig felelmektol es gatlasoktol nyomoritottat. Olyat aki megkerdojelez dolgokat, akit nem vakit el a nediabol raaramlott szenny, aki tudja hasznalni a modern technikat es nem hagyja magat kihasznalni arra, hogy altala fuggo legyen, ahogy masok velemenyetol sem. Nem gondolom, hogy “tisztesseges, jo” embereket kellene nevelnunk, nem abban az ertelemben ahogy azt a nagy atlag gondolja. Okos, gondolkodokat kellene nevelnunk akik humanusak az elet fele es nem a veget hajszoljak, mint ma annyian.

      Persze az idealis vilag nem letezik,de lehet ra torekedni, arra, hogy jobb legyen, es igaz a kiveteles emberek is kevesen vannak, de egyre tobben! Ismerek eleget. Felismerek sokat.

      Nem garantalt a siker, ha arra torekszunk, hogy boldogabb, teljesebb embereket neveljunk, de garantalt egy meg szemetebb vilag, ha nem tesszuk.
      Ha az altalad ugynevezett intelligens emberek nem torekednek erre, hanem feladjak mar az elejen, hogy minek, akkor nem is olyan intelligens. 😉 Persze felni lehet. De a felelem azert van, hogy legyozzuk.

      Kedvelés

    2. Szerintem – ámbár az alany még 11 sincs, lehet boldog és jó irányba fejlődő gyereket nevelni, sőt meggyőződésem hogy a felnőttkor sem rettenetesen szörnyű 🙂 Az élet nagyon kellemes is lehet, a macskakaján élők esélyesen rengeteg rossz döntést hoztak életükben és nagyon kevés jót, ennek az okait ne itt vizsgáljuk, mert messze vezet a szülőségtől.

      Vannak jó emberek, jó munkahelyek, jó főnökök. Ki lehet szagolni őket, ezt kell megtanítani a gyereknek. Az általános iskola kimondottan jó terep tanulni, mert ott van a legkevertebb társaság, a neurotikus elváltanya mindenzavaros gyerekétől az ötödik gyerek cigányfiún át a vakbuzgó református gyerekverőig és az anyukakedvence kislányig. Ilyen széles társadalmi palettát az ember többet nem lát életében, minden más iskolában/munkahelyen válogatottabb a közönség. Ezt eladni egy szabaddá és gondolkodóvá nevelt gyereknek, úgy, hogy értelmesen működni tudjon, az komoly feladat. Ja meg a tanárok íratlan szabályait és hatáskör-túllépés elfogadásait. A tanulás az ehhez képest semmi.
      Szülőként olyan lazaság/fegyelmezettség kombináció kell, ami szerintem egy emberben ritkán van meg, de két szülőben esélyes hogy megvan. Ha játéknak fogjátok fel, amit a szülők és a gyerek játszik a társadalommal, kimondottan izgalmas lesz, a gyerek meg nagyon jó élmény, csak szomorú látni ahogy egyre kevésbé kellünk neki.
      Ja, és a gyerek legalább annyit nevel rajtunk, mint mi a gyereken.

      Kedvelés

  5. Volt idő, amikor nem akartam gyereket. nem azért, mert nem szeretem a gyerekeket, hanem azért, mert azt éreztem, hogy még sokkal fontosabb vagyok magamnak, mint más. Fel kell ismerni, hogy az ember mikor válik éretté a gyermekvállalásra. Már itt elkezdődik az anyaság/apaság.

    Kedvelés

  6. Igaza van a posztírónak sajnos. engem rettenetesen taszít egyébként, ha azt látom, hogy egy nő nem akar gyereket (egy koron túl), de ugyanakkor meg lehet, hogy jól látja magát, és legalább ebben a jó döntést hozza. sajnálatos, hogy ehhez nem kell jogosítvány, semmi…megcsinálni nagyon könnyű a gyereket, de még a szülés sem garancia sajnos…egyetértek veled, és nekem is fájnak ezek a dolgok. azért a terápia sokat tud segíteni.

    Kedvelés

    1. Szia Niki, köszönöm, hogy megosztottad velem, amit gondolsz és, hogy elolvastad, amit én… a terápia segíthet, ha jó szakember kezébe kerül az ember, mert ha nem, ha rossz terapeutát választ az végzetes lehet. Mindenesetre azt vallom, jobb lelkileg, testileg egészséges gyerekeket nevelni, erre törekedni, mint lelkisérült felnőtteket kezelni…

      Kedvelés

      1. Ez is igaz, természetesen. Egyébként nem mindig végzetes, szerencsére, saját példa alapján. Nekem fiatal koromban (20) volt egy pocsék béna terapeutám. Utána egy kókler, aki segített a felszínen, de aztán jött majdnem a tragédia…És végül egy, aki helyretett. Szerencsére ❤

        Kedvelés

  7. Terápia? Hogyan kell elképzelni egy ilyen terápiát? Honnan lehet tudni, hogy valaki kókler vagy sem? Én a párom miatt vagyok jobban, de szerintem sajnos nem elég jól. Tetszett ez az írás, nagyon így gondolom én is. Engem a rossz tapasztalat motivál, hogy majd ha nekem lesz gyermekem igazán szülő tudjak lenni, viszont mindeközben el is gyengít önmagammal kapcsolatban. Egyszer magabiztos és kiegyensúlyozott vagyok aztán jönnek a de mi van ha…kérdések és kiborítom magam.

    Kedvelés

    1. Egy gyermekkori traumákkal küszködő felnőtt terápiája hosszú évek. HA elmegy, ha mer segítséget kérni, ha hiszi, hogy pszichológia és/vagy meditáció, természetgyógyászat, lélekgyógyászat segíthet azon az érzésen, amit megfogalmazni nem tud, de szorítja a torkát és élete emiatt “akadozik”. Úgy érzi valamilyen területen, vagy mindegyiken vmi nrm megy. De nem mindenki tudja, érzi, hogy “sérült”.

      A kóklert könnyű felismerni, nem segít, amit csinál, még mélyebbre taszít, akár tragikus dogokig jut az ember kóklerek kezében.és többnyire mindez sok-sok pénzbe kerül….

      A megfelelő partner sokat segíthet, a szerelme, türelme, támogatása. Fontos, hogy nincs egyedül az ember.

      Örülök, hogy tetszett az írásom, megtisztelsz.

      A kérdések mindenkinek jönnek, normális dolog, de nem szabad kiborítanod magad, túl érzékenyen reagálni a saját érzésvilágodra és félelmeidre. Probáld megérteni őket. Hogy mit miért érzrl, mi váltja ki igazán. Félelem? Csalodás? Rossz emlék? Mi okozza? Magadnak felelj ezekre, magadat lásd és ismerd meg. Szülöként is fogsz hibázni, de a fontos dolog az, hogy ismerd a határaid és legyél türelmes magaddal és törekedj arra, hogy ne halmozd ugyanazokat a hibákat, és törekedj arra, hogy a legjobbat kihozd magadból emberként, nőként és anyaként majd.

      Kell, hogy magadat ismerd, szeresd és magaddal tudj jól bánni, ahhoz, hogy ezt mással is megtedd, ahhoz, hogy gondoskodj gyermekről, betegről, bárkiről. Ahozz, hogy másra tudj vigyázni jól, magadra is tudnod kell vigyázni. Ugyanez igaz a figyelemre is.

      Kedvelés

  8. Muszáj megszólalnom. Ahogy olvasom a cikket, mintha magamat hallgatnám… húsz évesen. Óvónő voltam, 2-3 éves gyerekek voltak a csoportomban. Reggel 8-tól déli 13 óráig voltunk együtt. Imádtam őket! Szó szerint feltöltődtem közöttük. Nem értettem a sok savanyú, fáradt szülőt, mit nyavalyognak annyit, mikor egy-egy ilyen kis aranyos mazsolájuk van. Most 3 gyermekem van, és tíz napból 8 alkalommal úgy fekszem le, hogy úgy érzem minden energiám lecsapolva, hogy Vekerdy jelzőjét használjam, lerágott csont vagyok. Legalább ezer dolgot rosszul reagálok le, és ki tudja még mennyit, amit fel sem ismerek. Az egyik gyermekem 5 évesen bepisil, a másik tövig rágja az összes körmét, a harmadiknál most kezdődik a szeparációs szorongás. A férjem látástól-Mikulásig dolgozik, hogy jól élhessünk, hogy kertes házban lakhassunk, hogy taníttathassuk őket, hogy utazhassunk.

    Valamikor az első gyermekem születését követő 48-ik órában kezdett el leesni a tantusz, hogy mitől is voltak, “azok a szülők” olyan nyúzottak és savanyúak. Amikor ránéztem a pólyába tekert kis szuszogó csomagra és kezdett elhatalmasodni rajtam egy édes-keserű érzés, amit ” szeretetnek” hívunk. Szinte megmámorosodsz tőle, annyira bódító: egy új élet, egy új esély…. Istenem …. egy makulátlan tiszta lap, …. egy szabad ember. És az enyém!
    Aztán a beadjuk-az oltást-vagy-sem, kapjon-most-lázcsillapítót-vagy-sem, adjunk-neki-édességet-vagy-sem, korai-e-a-tesó-vagy-sem döntések százait hozod meg nap, mint nap, átgondoltan vagy rutinból, ahogy sikerül… és érzed, minden este, amikor lefekszel, és minden reggel, amikor felkelsz, a mázsás súlyt a válladon… a visszafordíthatatlan idő súlyát, az elrontott és ki nem javítható döntések súlyát: gyermeked van, és a kerek világon, te vagy a az egyetlen igazi felelős érte! Ha elcseszed, majd ez fog majdan gyermeked sírkövén állni: boldogtalan ember volt, az anyja hibája!

    Pontosan tudom, mit kellene és sajnos sokszor azt is tudom, elméletileg, hogyan kellene elég jó szülőnek lenni. Szerencsére sokan vannak, akik ebben felvilágosítással szolgálnak. Nekünk, Szülőknek. És természetesen mardos a bűntudat, amiért majdnem minden nap sor kerül egy kiabálásba, sarokba állításba fulladó összetűzésre, és majdnem minden héten elcsattan egy pofon, vagy megnyúlik egy fül. És kapjatok szívetekhez – ha minden nap nem is – de minden második nap, bekapcsoljuk a tévét! Sajnos az elvek magaslataiból, ide süllyedtünk. Tessék: kimondtam!
    Talán, ha nem 3-at vállaltunk volna, hanem csak kettőt, akkor lenne idő a magyarázatokra és nem kellene egy huszárvágással lerövidíteni a nevelést ilyenekkel: ha verekedsz fiam, akkor te is kapsz egy taslit.
    Talán, ha nem 3-at vállaltunk volna, hanem csak egyet, pont megmaradt volna az a „minőségi idő”(ugye ez most a legújabb nevelési jolly-joker?), ami most hiányzik, s ami miatt „ma téged hallgatlak, holnap a tesódat” szabályt vagyunk kénytelenek alkalmazni.
    De a tuti tényleg az lett volna, ha nem is vállalunk egyet sem! Úgyis szar szülők lennénk, mentsük már meg a világot ettől! S az így megspórolt időben, mennyi-de mennyi időt tudnánk fordítani más gyermekére! S milyen sok bátorítást és segítséget tudnánk nyújtani azoknak, akik nem voltak ennyire intelligensek, előrelátóak és belátóak … s könnyelműen és meggondolatlanul szülők lettek! Hah, micsoda világot élünk!
    Az én térfelemről valahogy így fest ez a cikk, a hozzá kapcsolódó „intelligens” kommentekkel együtt. Lehet, hogy nektek van igazatok az összes lelki és fizikai agresszióval kapcsolatos nézetetekben… így elolvasva jól hangzik és szigorúan elméleti síkon osztom is őket. A gyakorlat, a valóság talaján viszont nálam nem működik. Mikor egy szem csemetém a hatszázadik könyörgő szóvirágra is magasról sz…-ik, akkor elgurul… el bizony a cukorkám, elszakad a cérnám… s gondoljátok tovább…
    Mivel vigasztalom magam, hogy bele ne pusztuljak a bűntudatba? Az állatvilágra gondolok… a túlélés feltétele, hogy a kis Vuk megtanulja: nem szabad a simabőrű közelébe menni. Ha ezt nem tartja be, az orrára koppintanak. Pedig mennyivel humánusabb lenne, ha szépen elmagyaráznák neki az ember-állat viszonyát, a puska elsülésének és a róka halálának összefüggéseit…

    Kedvelés

    1. Szia Emőke, örülök, hogy muszáj megszólalnod 😉 mindig örülök a véleményeknek 🙂

      Én 20 évesen nem beszéltem úgy, sem gondolkodtam úgy, mint amikor ezt a cikket írtam 33 évesen, három éve, de jó hallani, hogy van aki, már ilyen fiatalon a gyermeknevelést idealizálta… mert azt veszem ki a szavadból, hogy úgy érzed én az írásomban idealizáltam kissé a szülői kötelességeket, feladatot. Pedig abszolút nem így van.

      De értelek és azt is érzem a szavadból, hogy mérhetetlenül fáradt vagy, és kicsit haraggal is küszködsz, mert olyannak képzeled magad, mint azok a keserű szülők akiket 20 évesen nem értettél.

      Ahogy olvasom a soraid, látom, hogy nem olvastad jól az enyémeket, neked nem ment át az, amit szerettem volna. Sajnálom.. de ez is megesik néha. én azt gondolom, hogy amit írsz “egy makulátlan tiszta lap,… egy szabad ember. És az enyém!” kijelentésed pont ezt igazolja. Én azt vallom, hogy nem a tiéd, nem a tulajdonod, belőled lett, de ő önmagáé, te csak gondoskodsz róla és felkészíted tudásod legjobbja szerint arra, hogy ember legyen. De ez én vagyok, én gondolom így, neked nem kell…

      Nem leszel tökéletes anya sosem. Ilyen nincs. Max gyermeked mondhatja egy nap majd “olyan jó anyukám voltál, sosem akarnék mást helyetted”. Te csak törekedhetsz arra, hogy ha már vállaltad az anyaságot, a gondoskodó szerepét, akkor a legjobbat kihozd magadból. Hogy arra törekedj, minnél kevesebb dolgot csessz el. Hogy ne mázsás súlyként éld meg a döntéseid felelősségét, és ne legyél túl szigorú magaddal. A kiabálás pl, ahogy írtad a tiéd, az is a te viselkedésed. Döntsd el te, hogy szükséges-e majdnem minden nap, a heti pofonnal egyetemben, ezt és téged, azt amit a privát dolgaidról leírsz én nem ítélhetem el.

      Egyébként a tévével sincs baj, nem írtam ezt, azt írtam, hogy szerintem nem túl jó ötlet minden nap letenni a gyereket elé, h órákig bámulja azt, mert mi hulla fáradtak vagyunk. Néha jó és kell is a televízió, de ne azért tegye elé napi szinten az ember a gyerekét, hogy “lerázza” azt.

      De ez az én véleményem, ismétlem.

      A szavaid cinikusságát frusztrációnak és fáradtságnak tudom be… senki nem mondta, hogy szar szülő vagy, mert szabályokat alkalmazol, beosztod a napokat, ahogy azt sem, hogy könnyelműen és meggondolatlanul lettél szülő.

      Az én térfelemről pedig úgy fest a kommented, hogy “csupán” fáradt vagy és egyedül érzed talán magad, talán úgy érzed túl sokat várnak el tőled a három gyerekes anyától ezek az okoskodó kommentelők, meg a cikkíró is, aki elméletből ötös, “nah, de kiváncsi lennék milyen anya is ő…”

      DE ez azt mutatja, hogy te vagy az egyetlen, aki sokat vársz el magadtó.

      Ha valaki a cikk hatására úgy érzi támadva van, mert gyakorlatban nem működik nála az, amit elméleti síkon oszt, az te vagy. Te támadod magad, és számomra ez azt jelenti, hogy igenis jó anya vagy. Mert a legjobbat akarod adni de nem könnyű és néha úgy érzed összeroppant az egész. Ez érthető. De valahogy türelmesnek kell lenned magaddal is, figyelned magadra, ha kell kérj segítséget, mert a három gyermekednek szüksége van rád. Ne csináld ki magad.

      Tudod, sok kommentelőnek van akár 3 gyermeke is, olyan is van, apaként, aki privát üzenetben köszönte meg a bátorítást, motiválást arra, hogy jobban akarja csinálni. Mert ezt az írást annak szántam. Motivációnak és annak, hogy átérezze a szülő mi megy végbe egy gyermekben, amikor a szülei kiabálnak vele, verik, megalázzák stb.

      Kedvelés

    2. Átérzem a helyzeted, én kettő mellett bár szeretnék hármat majd..magamat láttam benne..lelkesedés-kifáradás-mindennapihajtáspajtás-egyedüllét..minden elismerésem.nem hiszem hogy rossz anya lennél ezeltől.remélem én se..

      Kedvelés

  9. Kedves Ildikó!

    Jó volt olvasni a fenti írásodat, még így először közel 3 év után is annak keltezési dátumától (egyik ismerősöm FB megosztása révén “tévedtem ide”).

    Az írás kapcsán három gondolat jutott eszembe, amit szeretnék megosztani Veled és a kedves idetévedő olvasókkal, hozzászólókkal.

    Ez a három dolog, ami eszembe jutott, konkrétan az “ok-okozat törvényszerűsége”, illetve a “minden mindennel összefügg” és a “folyamatos fejlődés” elméletek – mármint ezen szemszögekből olvasva mit is mondott a cikk. Azért választottam ezt a megközelítést, mert tapasztalatom alapján sok kérdésre, miértre ad választ rengeteg témában az, ha ezekkel a megközelítésekkel vizsgálom az adott dolgot. Jobban megértem, jobban mögélátok, jobban meglátom az összefüggéseket.

    Tehát ezek kibontva, az írásodra vonatkoztatva.

    Ok-okozat. Hiszem, hogy a világban mindennek, minden történésnek van valami oka, valami eredete. Ennek a bizonyításába nem mennék bele (az már egy külön írást érdemelne), egyelőre elég feltenni (feltélezni) azt, hogy ez egy axióma. Van egy adott idő- és térbeli állapot, ami a következő időpillanatban átvisz egy újabb állapotba. Az előzmények meghatározzák a következményeket – röviden erről szól az ok-okozat.

    Az anya-apa-mit-tettél-velem témában én ezt úgy látom, hogy anya-apa, illetve mi anya-és-apák (vagy jelöltek) abból gazdálkodtak (tudtak adni), amit ők kaptak (tudást, ismereteket, tapasztalatokat). A teljesség igénye nélkül, sorra vennék pár ilyen tényezőt, amivel szüleink és a gyerekkorunk környezete “rendelkezett” (nagyon szűken lebontva a mi kis hazánkra, és az előző érára): erőteljes materialista világszemlélet; a lélek (psziché), a művészetek, a szabad gondolkodás, az egészséges vitazás háttérbe szorítása; az emberek terv (-gazdaság) alapú kisajtolása. Mindezek vezettek oda, hogy a család (mert ugye a központi téma továbbra is a nevelés) sok helyen elvesztette a klasszikus természetét, értelmét. Így tapasztaltunk meg akkor mi, a 70-80-as évek felnövekvő generációja úgy, ahogy. Ezek a tapasztalások a mai mindennapi döntéseinkben igenis ott vannak az alapjainknál, amit akkor kaptunk. Nem szeretném feketére festeni az előző érát, csak érzékeltetni, hogy mi honnan jöttünk. Sőt, érdemes lehetne egy újabb kört futni azzal, hogy a mi szüleink honnan jöttek, mit hoztak az ő szüleiktől, az ő gyerekkorukból. Amire szeretnék rávilágítani, hogy ez szerintem egy olyan kritikus méretű formáló tényező, amit nem lehet kihagyni akkor, ha a jelen kialakult állapotok okait keressük. Ha már ezek egy részét megértettük, beláttuk, akkor már közelebb vagyunk a megoldáshoz (már ha van ilyen egyáltalán?). Szóval felnőtt egy olyan generáció, amit az előző generáció és annak körülményei tettek azzá, amit pedig az azt megelőző – és így tovább. Butaság lenne az előző generációkra kenni a dolgot (és a maira a holnapiét). Helyette célszerű, sőt, erősen javasolt a történésekből tanulni, levonni a következtetéseket. Ok-okozat. Mert amik most vagyunk, az abból ered, ami előttünk volt. És ami lesz, az onnan ered, ami most van. Na itt van szerepünk, itt van cselekvési lehetőségünk és felelősségünk is. Ehhez látom úgy, hogy a cikked rengeteg következetes és használható praktikus tanáccsal szolgál.

    “Minden-mindennel-összefügg” és a “folyamatos-fejlődés” elméletek. Ezek is szervesen kapcsolódnak az ok-okozathoz. Egy adott környezetben fejlődő civilizáció egyedei (kvázi: az emberek), és maguk a civilizációk is óhatatlanul kapcsolatba kerülnek egymással. Hatást gyakorolnak egymásra, ami befolyásolja őket. Egymás okai és okozatai lesznek (következményeivé válnak). Az előző bekezdésemben a szüleink generációjáról írtam, hogy ők milyen pakkal rendelkeztek, miből adhattak nekünk. Ez csak egy nagyon szűk szegmense volt a világnak – a Föld vonatkozásában azért sokkal több és másabb dolgok is jelen voltak (más népek, más kontinensek, más társadalmi berendezkedés stb.), amik szintúgy más és más vonalon gyakoroltak hatást, többek között kis hazánkra is. Ezek a hatás-ellenhatások, ok-okozatok meglátásom nemcsak puszta változások. Úgy látom, hogy az emberiség egy folyamatos fejlődésen megy keresztül. Ezt valahogy úgy képzelem el, hogy az idő előrehaladtával az emberek egyre többet tudnak majd, amit be is építenek az életviteleikbe. Tudatosabbá válnak, mert egyre több dolgot tapasztal meg az emberiség, egyre több dologból tanulnak, vonhatják le a következtetést. Vannak visszaesések (pl. diktatúrák, világháborúk), de ezek “csak” látszólagos visszaesések. De maga az emberiség az idő előrehaladtával egyre többet tanul, tud. Példa: előtte soha nem volt akkora értéke és jelentősége az ismeretek áramlásának, mint napjainkban. Leírtad a cikket, de kérdezem, pl. 1950-ben ez hány emberhez tudott volna eljutni? És egyáltalán, létezett-e akkora emberi tudatosság, hogy megértse az írásod mondanivalóját? És így: lett-e volna rá igény? Hovatovább: Benned, kedves Ildikó, hogyan “ébredt az igény”, hogy erről írj? Te honnan szerezted azokat a gondolatokat, amiket e-tintával e-papírra vetettél? Milyen feltételek (korántsem a technikai oldalra gondolok!) vezettek ide Téged? Vagy egy másik példa: pszichológia. Mai ismereteink szerint kijelenthető (vagy cáfoljon meg valaki), hogy a pszichológia egy viszonylag új tudomány. Az írásod mögött egy olyan komplex pszichológia ismeret áll (tudatosan vagy tudattalanul, a szavak mögött, a sorok között elrejtve), ami korunk pszichológiai “tudatosságára” egy nagyon jó példa. Pár évszázadot visszaugorva, pl. a 18. században egy ilyen szintű (társadalmi) tudatosságra találhattunk volna példát (köztudatban, írásokban)? Pedig a központi téma akkor is ugyanaz lehetett volna: maga az ember.

    Summa summarum, vélem, hogy egy folyamatos fejlődésen megyünk keresztül. Ez viszont egy elég differenciált fejlődés. Vannak emberek, népek, társadalmak, akik “még csak ezeket”, és vannak, akik “már azokat is” megtapasztalták. Visszakanyarodva az írásodhoz: mi most ezeket tapasztaljuk, ebben van cselekvési-tanulási lehetőségünk és kötelességünk. És mi is itthon különbözőek vagyunk, különböző szinteken, különböző tudással. A felelősök megnevezése helyett szerintem az okok, a folyamatok megkeresése és megértése a fontos. A múlt megértése megkönnyíti a jelen és a jövő kihívásait. Mindenki (emberek és társadalmak) más, más tapasztalattal bírnak, más “szinten” vannak. Következésképp mindenkinek más lesz a fejlődése is. Egy dolgot viszont kiemelnék: a tapasztaltabbnak (“erősebbnek”) feladata, hogy a kevésbé tapasztaltaknak mankót adjon: tapasztalatai megosztásával, élete példájával, tanítással. Erre úgy gondolom – hasonlóan a témakörben született más szerzeményekhez – nagyon jó példa az írásod. Hiszem, hogy előbb-utóbb az ilyen hozzáállás már egy olyan kritikus tömeget hoz létre, ami után az írásodban felvetett problémád már csak a majdani történelemkönyvekben szerepelnek 🙂
    (Najó, ez utóbbi kissé idealista volt, de ez már legyen az én gondom :D)

    Köszönöm az írásodat!

    Gergő

    Kedvelik 1 személy

  10. Bizony… Mi anyák hatalmas felelősséggel tartozunk gyermekeinkért !! Főleg mi,akik a születésüktől a legtöbbet tudjuk tenni …,amiért bevállaltuk életünk legnagyobb csodáját. Az édesapák sajnos csak ritkán tehetik meg…bármennyire is szeretnének is ott lenni…. miközben a biztonságot teremtik meg a családnak. A mi apukánk is rengeteget dolgozott ,kevés jutott Neki ezekből az örömökből. Három csodálatos felnőtt fiam a jó példa rá,mennyire igaz,hogy amit pici koruktól adtam,adtunk Nekik,azt kapjuk vissza kamatostól.. A legcsodálatosabb befektetés a gyermek… ! Így lesz egy szülő-gyermek kapcsolat olyan mint egy igaz, boldog szerelem Ez az a vállalkozás,amit egy anya vagy teljes emberként csinál… vagy be se vállalja..!! …. mert tönkre tehet egy életet,amiért ő a felelős. !! Tudom hogy vidáman lehet egészséges embert nevelni egyszerre akár három kis rosszcsontból is.. :)Az életem legboldogabb szakasza volt az a hét boldog esztendő amíg otthon lehettem Velük.!! Ahol a család az első… munka és tanulás mellett is minden flottul működik. A példát mi mutatjuk…Mit szabad … és mit nem… Pecabotot adunk.. és nem halat! …de ott vagyunk a hátuk mögött amíg jól meg nem tanulták… De ami a legfontosabb ,hogy most,felnőtt emberként itt vannak mögöttünk… itt vagyunk egymásnak…

    Kedvelés

  11. Könnyű a gyereknevelésről cikket írnia annak, akinek nincsen gyereke. A realitás egészen más, mint a cukormázas elképzelések. Én sem fenyítem a gyerekemet, nem ütöm meg. A múltkor kipróbáltam, mit szól, ha felemelem a kezemet, és csak nevetett. De néha az idegeimre megy, nem megy kicsivé válnom, és egész álló nap játszani vele, mert mondjuk enni is kell valamit. Persze bevonom a házimunkába, noha kétszer annyi ideig tart, de nagyon élvezi (és én is). Néha igenis édes teher a gyereknevelés, mert lerágják a csontunkat és kiszívják a vérünket az utolsó cseppig. Amíg Védának nem volt tesója, sosem hisztizett kétéves létére, azóta igen, és sokkal nehezebb is vele. Szóval az elmélet szép, de igazán rühellem, amikor ilyen cikkeket és könyveket írnak, amiben az egyébként is szaranya komplexusban szenvedő szülők még rosszabbul érezhetik magukat. Eddig három könyvet találtam a piacon, amitől nem nyílt ki a bicska a zsebemben: Testvérek féltékenység nélkül; Egyszerűbb gyermekkor ill. Játékos nevelés.

    Kedvelés

    1. Szia kedves Andrea. Köszönöm a hozzászólásod. Te vagy a második ember,aki átsiklik azokon a mondatokon, hogy “nem minden szülő nevelő, és nrm minden nevelő, szülő. Az pedig, ha valakinek nincs a jelenben gyereke, akiért felelős,nem jelenti azt, hogy sosem volt, hogy nem tudja mi az, felelősséget vállalni egy életért.”

      A második vagy, aki nem figyel, hogy ez a cikk nem azt mondja, hogy játsz egész nap, sem azokról a szülőkről szól akiknek a teher édes.

      Ez a cikk egyébként egy gyermek szempontjából íródott, aki úgy nőtt fel, ahogy a sorokból és sorok közötti érzésekből sugallva, nem kellene… nem a fáradt, mindennapokkal küzdő gyermeküket valóban nevelő szülőkről szól, hanem inkább azokról, akiket nem érdekelnek a gyerekei, akik ki- és felhasználják őket, manipulálnak érzelmeket, agresszívak, bántalmaznak.

      Nem tűnsz olyan anyanák akinek kellene, hogy legyen szaranya komplexusa, de minden törödő és jó anya megkérdőjelezi magát időről-időre. Ha figyeltél volna arra amit írtam tudnád mit gondolok valójában…

      Kedvelés

  12. Az én apám a teljes megfelelője annak amit a cikkben is olvashatunk. Mindig is lenézett mert dadogok. Nálunk az őszinteség a családdal az egyenlő a nullával. 27 éves fejjel sem lehet az apámmal őszintén beszélgetni. Elmesélem, hogy a nevelése milyen eredményre vezetett: 27 éves vagyok, Férfi, szociális fóbiával, kötödési problémákkal, önértékelési zavarokkal, nemi identitás zavarral. Az apám agresszióval akarta kicsikarni a tiszteletet és ezzel akarta fenntartani a ” tökéletes” család látszatát. Volt arra is példa, hogy karácsony estéjén azért üvöltözött velünk mert nem ettünk késsel-villával OTTHON. És amikor ránk szólt, mindenki elkezdett késsel és villával enni de még az sem volt elég. Utána jöttek az ismert kötekedő kérdések. ” Miért úgy fogod azt a kést? Ha nem tudsz normálisan velünk enni be lehet vonulni a szobába”. Kisfiú voltam amikor ha ritkán jött egy bútor nekem kellett segítenem összeszerelni. Természetesen a hátam közepére sem kívántam, hogy apámmal együtt szereljek hiszen tudtam, hogy a legkisebb hibám is végzetes lehet. Bekövetkezett amire számítottam. Mai napig sem értem de az ő elmondása szerint NEM JÓL TARTOTTAM A BÚTORDARABOT, s ezért eltört. Kérdezem én:. Hogy lehet rosszul megfogni egy álló bútorlapot? Aztán rájöttem, hogy igazából csak indokot keresett, hogy belém kössön. Nem fogadott el mert nem olyan lettem amilyennek ő akart látni ezért büntetett.
    22 évesen sikerült sajnos csak elköltöznöm, s azóta is minimális szinten tartjuk a kapcsolatot. Ezt az embert nem érdeklem és engem sem ő. Igazából sohasem tekintettem apámnak mert tudtam, hogy nem szeret. ( Hiába állította). Minden téren sikeres férfi de a családhoz egyáltalán nem ért.
    Szerencsére mára már egyáltalán nem függök tőle és nem is szeretnék a jövőben sem. Most 56 éves. Jó esetben van még egy 15 éve. Talán ez az idő elég lesz ahhoz, hogy rájöjjön egy bizonyos dologra. NEM VALÓ APÁNAK!

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s