Engedd el!

A legutolsó Facebook posztomban, arról írtam, hogy számomra szeptember az új kezdetek ígérete. Mintha megváltozna valami. Mintha új esélyt kapnánk, hogy a forró őrültséget, felváltsa valami megfontoltabb, letisztultabb érzés.

Valahogy a „sors” arra terelget, hogy az új kezdetek mellett, az elengedésről írjak. Körülöttem sokminden múlik el, épp ebben a percben. Életek változnak meg a közelemben, szeretteim néznek farkasszemet egy véggel és egy új kezdettel. Válás, halál, új munkahely, költözés egyik országból a másikba, ezekről hallok híreket a ‘hogy vagy’ kérdésemre.

Azt vettem észre, hogy az új kezdetek reménye, az ígéret, amit ad, mindent elsöprő érzés lehet, ha már nagy szükségünk volt rá. Sokszor viszont, nem figyelünk arra, hogy mire is van szükségünk. Érezzük, hogy valami nem stimmel, miközben élünk tovább. Haladunk utunkon, akár egy lelassított film kockái a megfáradt álmatlan éjszakákon nézett tévében. Húzzuk, halasztjuk, amit meg kellene tennünk. Elfojtjuk belső hangjainkat (tudom miről okoskodom, nekem is volt ilyen cipőm) és nyugtatjuk magunkat, hogy majd holnap. Hosszú éveken keresztül, van, aki egy egész életen át így él. De van, aki (már) nem ezt teszi. Van, aki bár fél, cselekszik, mert mást nem tehet. A szakadék széléről nézve, haldokló életünk mélységét nem sok választásunk marad. Döntenünk kell. Vagy maradunk ott ahol állunk, toporgunk és köröket futunk önmagunkkal, vagy nekifutásból, erőből átugorjuk azt.

Persze dönteni nem könnyű, de elkerülhetetlen. A nem döntés is döntés. A gyáváké. Mindenki fél a kudarc érzésétől, megélésétől, ami egy véggel jár. Lehet egy rosszul választott karrierré az, ami felemészt. Egy házasságé, amiben hinni akartunk, mindennél jobban, de hiába. Egy barátságé, ami nyomorít, és nem felemel. Kudarcként éljük meg, ha valami amit biztosnak hittünk, nem az valójában. Ezért van úgy, hogy a félelem a kudarccal való szembenézéstől, erősebb az élni akarástól.

Van úgy, hogy kifogásokat gyártunk és azon agyalunk: “mi lesz, ha a szakadékba esek?” Megmondom én neked! Megtanulsz repülni!

Az élet örök változás. Kisebb és nagyobb változásoké. De életünkben hozott (rosszabb esetben sorozatos) rossz döntéseink kijavítása is. Ki előbb mondta ki az igent, mintsem azt megfontolta volna teljes szívvel és lélekkel, mert hinni akarta, hogy talált valamit, amit nem. Ki nem a megérzéseire hallgatott, és olyanná vált, amilyen lenni sohasem akart. Ki fájdalom okozová vált, erkölcstelenné, galáddá, hazuggá és egyedül maradt! Ezzel semmi baj nincs. Emberek vagyunk. Tévedünk. A baj ott kezdődik, amikor ezt nem látjuk be. Amikor tévedéseink sorozatos áldozatává válunk. A saját magunk áldozatává. És nem értjük. Másokat hibáztatunk. Belevakulunk valóságunkba, mert meglátni hibáinkat elviselhetetlen számunkra. Ez életünk egyik legnagyobb tragédiája.

Bárminek is van vége, fájdalommal jár. Éld meg a fájdalmat. A tiéd. Senki nem fog helyetted fájni. Add ki magadból. Mást nem tehetsz. Ne fojtsd el. Csak így engedheted majd el. Csak így szabadulhatsz meg. Amikor egy vég nem csak benned van jelen, suttogó hangként, de életed valóságának tényei is alátámasztják, akkor vegyél egy mély levegőt és fuss neki! Ugord át a szakadékot, ami elválaszt egy véget, egy új kezdettől. Túl fogod élni. Mert túl akarod. Mert boldog is lehetsz, ha elengeded azt amit kell! Igazán, valóban, ahelyett, hogy csak vagy, és „félboldogságokkal” beéred.

A kudarcot mindenki rosszul viseli. És mindenkinek mást és mást jelent. Van, akinek a kudarc az, hogy elvesztett egy gazdagságot, amit magának vélt. Van, akinek kudarc az, ha nem kapott meg valamit nagyon akart. Van, akinek kudarc az, hogy nem szerették, hogy nem volt elég. Van, akinek kudarc az, hogy hitt valamiben, ami nem létezett. És van, akinek kudarc az, hogy nem nyert. Pedig megtanulni veszteni is nyereség. Valaminek a vége, bármi is legyen az, nem kudarc. Az életért küzdés nem kudarc.

Számomra, az  egyetlen kudarc az életben, ha nem látjuk meg magunkat, igazán annak akik vagyunk vagy épp amivé váltunk, ha nem látjuk hibáinkat, és rossz döntéseinket, ha nem hozzuk meg a legnehezebb döntéseket, amikre szükségünk van ahhoz, hogy teljes életet élhessünk. Olyan életet amire “rendeltetve” vagyunk. Az igazi kudarc az, amikor nem tudjuk elengedni azt, ami nem hozzánk tartozik, dacból, félelemből, kapzsiságból, önzésből vagy hiúságból.

find its way

Elengedni, csak azt tudjuk, amit megéltünk. Amit kiéltünk. Elengedni, azt tudjuk, ami nem a miénk, ami nincs radikálisan beágyazódva a lelkünkben. De olykor, van egy másfajta elengedés is. Ami nem rólunk szól, amit nem a saját életünkért teszünk. Van, amikor azért engedünk el, mert szeretünk. Ez az egyik legfájdalmasabb elengedés. Itt nincs igazi „új kezdet” számunkra, csak a soha nem felejtés, remény, és örök várakozás. A tovább élés van nélküle. Ha igazi a szereteted, itt csak örök hiány és fájdalom van. Mert ha ő nincs, akkor mindig hiányzik. Mindig fáj. Amíg élünk. Akkor is, ha szárnyal a saját útján, amire elengedtük. Akkor is ha ő boldog és mi sem vagyunk boldogtalanok. Hiánya fáj. Akkor is ha tudjuk, jól döntöttük, amikor elengedtük. Akkor is, ha miközben élünk tovább, reménykedünk, hogy egy nap, majd talán visszatalál hozzánk. De ez sem kudarc. Ez csak a szeretet.
I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

One thought on “Engedd el!

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s