Csak érzem!

Szeretném kimerevíteni a pillanatot. Megállni és várni, míg a világ jobbra fordul. Megvárni, amíg én jobbá válok. Olyanná, aki nem fél.

Többségünk nem szeret a halálról beszélni. Nem akarjuk kimondani, sem meghallani, ha valaki szóba hozza. De van úgy, hogy beszélni kell róla. Elkerülhetetlen. Nekem tegnap kellett. Felhozta, és nem csendesíthettem el. Mert szüksége van rá, rám, hogy meghallgassam, legálabb én. Azt mondta, tudja, hogy magamtól is ráérzek majd, de ő akar róla beszélni, mert akkor nem fél. Legalábbis nem annyira. Először szembesültem azzal, hogy gondol rá, foglalkoztatja, hogy már nem az élet az első, ami eszébe jut, amikor a tükörbe néz reggelente.

Megígértette velem, ami magától  értetődik. Arra kért, fogjam majd a kezét, ha eljön az ideje. Legyek ott. Nem akar senki mást. Nem akar jajveszékelést, és siránkozást. Nem akar embereket, akik magukkal, a saját érzéseikkel  lesznek elfoglalva, ahelyett, hogy igazán vele legyenek, akkor, ott azokban a percekben. Mosolyt akar, és nem könnyeket. Valakit, aki erőt ad, békét, és nem kétségbeesést, azt mondta, az egyetlen vagyok, aki képes erre. Nem akartam hallani, amit mondott, de neki ez kellet, szüksége volt rá, hogy kimondja én meg csak gyáva vagyok. Nem gondolni arra, amiről beszélt.

Gyűlölök félni. Egész életemben a félelmeim elé mentem. Szembeszálltam velük. De most nem tudom biztosan hogyan szabadulhatnék meg tőle. Félek félni. Félek ezt kimondani. Nem is mondom. Csak érzem!

Hallgatom azokat, akik fájnak körülötte. Azokat is, akik együttérzésbe öltöztetve önsajnálnak. Azokat is, akik nem merik kimondani, de sóhajtozásukban benne van a „dejóhogyneménvagyokbeteg” érzése. Én lettem a fal közte, és az értelmetlen “annyira sajnállak, hogy a szemedbe se merek nézni, és nem tudom mit mondjak” hebegések és földre pislogások között. Nincs erre szüksége. Azt mondja hálás érte, hogy megszabadítom ettől, de én mástól szeretném.

Keresem, kutatom mi az, ami segíthet, ami jobbá teheti napjait, amitől meggyógyulhatna. Ma is, tegnap is, akkor is, ha tudom és értem, amit az orvosok mondanak, mert ők sem tudnak mindent. Négy éve azt mondták, nincs sok hátra. Másfél év talán. Ez a statisztika. Mi ezt, hozzánk megszokott módon, magasról leejtettük. Nem halt meg. (Kapja be az orvostudomány!) Most azt hangsúlyozzák, hogy ő egy orvosi csodának számít, ezért vehetett részt ebben  a kísérleti programban, és, éveket kaptunk ajándékba. Szerencsések voltunk, időt kaptunk. Gondoljunk erre. De csak az jár a fejemben, hogy az áttétek újra nőni kezdtek. Ő pedig csökkeni. A súlya, az étvágya, az életkedve, az akarása, a bátorsága, az ereje, a fény a szemében, a hite. Minden.

Bocsánatot kért. Azt, mondta, sajnálja, hogy ezt is meg kell élnem. Azt mondja, bármit megtenne, hogy ettől a tapasztalattól megkíméljen. Azt mondja akkor is, ha én vagyok a legerősebb ember, akit ismer. Bocsánatot kért, mert szerinte ő nem tett értem eleget. Pedig ő tett a legtöbbet. Nem törte le a szárnyaim. Szabadon hagyott. Nem erőszakolta akaratát a természetemre.

Én? Erős?

Nem!!! Csak nincs választásom. De ez nem erő. Ez kényszer. Mást nem tehetek. Én nem erőt érzek. Csak az ígéretek súlyát. Ő azt akarja,  hogy boldog legyek, éljek, nevessek, nevetessek, utazzak, írjak, ihlessek, szeressek, szabadon az legyek aki. Azt és úgy tegyem, ami, és ahogyan boldoggá tesz engem. Azt akarja, hogy úgy éljek, ahogy ő nem tette. Ezt kérte tőlem.

De most félek, hogy a repedések, forradásaim mentén, tágulni kezdenek. Félek, hogy elveszítem a csodát. Azt  a képességem, ahogy azt mindenben meglátom. A fákban, az eső illatában, az éjszakai város utcáin, a rohanó emberek arcán. A nem létező véletlenben. A szavak mögé bújtatott szavakban. A kezében, ami az enyémet simogatja. A pillanatban ahol a csend beszél. Az ígéretekben, amik arról szólnak, hogy én mindig veled leszek, soha nem veszíted el azt, ami a mienk. Félek, hogy jön egy holnap, amikor majd nem hiszem már el, hogy a remény erősebb minden félelemnél.

 

Olykor jó lenne térde rogyni és zokogni. Azért mert ő beteg, mert sajnálom és vele együtt magamat is. Azért mert az egész élete tele volt szenvedéssel. Sírni kellene… Jó lenne, ha tudnék ordítani, ha kiabálhatnám, hogy dühös vagyok, kibaszott mérges! De se hangom, se könnyem! Néha úgy érzem, nekem már nincs szívem. Néha nem érzek semmit. Vagy csak túlságosan mindent.

Hosszú évekkel ezelőtt, láttam már a halált. A karjaimban tartottam. Emlékszem arra, amit akkor éreztem, amikor az ölelésemből elszállt az élet. Emlékszem a fájdalomra, a szenvedésre, ami összeköti a haldoklót az élettel, a lemeztelenedett lélekre, a tekintetre, ami kérlel, hogy engedj el, az itt kínzására, a nem akarok maradni pillantásra, a szeress annyira, hogy rám mosolyogsz, csak még egyszer utoljára megérzésére. Emlékszem, mi az ami mégis erősebb bennem minden félelemnél.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

One thought on “Csak érzem!

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s