Az emberismeret(lenség)ünk

Sokszor hallgatom barátaim, ismerőseim panaszát, hogy csalódtak valakiben. Ki a szüleiben, mert azok is csak emberek, ki a párjában, mert az még mindig nem teszi meg a nagy lépést, és térdel le egy gyűrűvel a kezében, ki pedig barátjában, aki csak magával van elfoglalva. Ez mindig elgondolkodtat, és arra az álláspontra juttat, hogy inkább az, amit mi várunk a másik viselkedésétől, a másik embertől, vezetett csalódáshoz.

Shakespeare azt mondta, hogy az elvárás a fájdalom gyökere. Ebben is inkább egyetértek vele, mint nem. Bármilyen emberi kapcsolatról is van szó, ahogyan megítéljük a másikat, alapvető fontosságú. Kialakul bennünk egy vélekedés, egy idea a másik emberről az alapján, amit gondolunk róla. És ez a probléma kulcsa. Tendenciánk van ugyanis képzeletben, felruházni embereket különféle tulajdonságokkal, majd ez alapján elvárni tőlük, hogy annak megfelelően viselkedjenek. Előre eldöntjük gondolatban, hogy az a másik ember milyen legyen. Milyennek akarjuk mi őt. Nagyon sokszor ezért nem vagyunk racionálisak, nem látjuk világosan a másikat.

 

Sokszor még halkan suttogó megérzéseinket is elfojtjuk, instabil alapokon álló elvárásaink miatt. Nem figyelünk, mert valamit nagyon akarunk. Akarjuk, hogy amiért megdolgoztunk, sikert adjon nekünk, és ne mások dicsősége legyen. Akarjuk, hogy barátunk, akiért mindig mindent megtettünk, ugyanúgy viszonyuljon hozzánk, ahogyan mi hozzá, és ne fordítson hátat, amikor nekünk van szükségünk rá. Akarjuk, hogy szüleink ne hibázzanak, mert ők a példaképeink, akarjuk, hogy mindig mi legyünk a legfontosabbak nekik, éjjel-nappal mi, mert ez a világ rendje.

Benyomásainkról, azt állítjuk emberismeret, pedig a kettő nem ugyanaz. Általánosítunk.  Sokszor esélyünk sincs rá, hogy emberismeretünk valós legyen, hiszen önismeretünk sem az. Nem ítélhetjük meg helyesen a másikat, ha magunkat sem látjuk igazán. Nem tudjuk elválasztani egoista énünket a valódi szeretettől, egyszerűen nem megy. Csak nagyon keveseknek sikerül.

Vannak emberek, akik hatalmasnak tűnnek, majd senkivé lesznek. Vannak,  akikkel közös jövőt tervezgetni mindennél jobb, de a beszédnél többre az illető nem képes. És ekkor azt mondjuk, csalódtunk. De miben? Abban, amit hittünk az illetőről. A saját megítélésünkben.

Ha valakinek mindig segítettünk, akkor azt gondoljuk biztos ott lesz nekünk a bajban. Ha valaki azt mondja, egy üzlettel együttesen hatalmas sikert arathatunk, akkor szeretjük azt gondolni, hogy biztos úgy lesz. Ha valaki azt mondja, mindennél jobban szeret, akkor, gondoljuk és hinni akarjuk, hogy ő az igazi. A felbukkanó apró jelekről sem veszünk tudomást, amik mindig (!) ott vannak, hogy figyelmeztessenek, mert annyira akarjuk, hogy úgy legyen, ahogyan azt mi elgondoltuk.

images (3)

De sokszor van, úgy, hogy  fájdalmat találunk csak, mert amit hittünk valakiről az nem úgy van. Ő nem igaz barát, nem kiváló üzleti partner, és nem életünk szerelme. Van úgy, hogy a bajban pont arra nem számíthatunk, akitől elvártuk volna. Van úgy, hogy aki nagyon jó dumával belebeszélte a fejünkbe, hogy milyen jó üzleti húzás áll közösen előttünk, valójában csak a saját meggazdagodására koncentrált, átgázolva rajtunk és a mi kemény munkánkon. És van úgy, hogy akiről azt hittük, hogy a nagy szerelmünk, megalázza azt amit éreztünk valaki más ágyában, ugyanazokat  a szavakat suttogva, amiket pár órával korábban nekünk hazudott.

Vannak dolgok, amiket elhiszünk egy emberről, még mielőtt valódi tettekre kerülne a sor, mert el akarjuk hinni. Mert hinni akarunk. Mert alapvetően vágyunk a jóra. Arra, amit mi jóként ítélünk meg saját magunk számára. Van, aki igaz barátra vágyik, aki sikerre, meggazdagodásra, és van, aki igaz szerelemre.

Megfigyeltem, hogy általában pozitívan ítélünk meg egy embert, ami aztán negatívumba fordul át. De van olyan is, amikor valakit rosszként titulálunk, és végül azt mondjuk kellemesen csalódtunk! Tehát tévedtünk. Megint rosszul emberismertünk. Felruházzuk az embereket elképzelt tulajdonságokkal. Hittel átszőtt vágyakat vetítünk vagy belelátunk dolgokat másokba.

images (1)

 

Mi kell ahhoz, hogy jól lássunk embereket? Szerintem pont az, hogy sokszor csalódjunk, vagy legalább egyszer, avagy kétszer, de akkor nagyon (nagyon). Ha egy csalódás nem késztet arra, hogy a padlóba taposva megkérdőjelezzük önmagunkat is, akkor nem volt elég nagy. Ha az volt, akkor elengedjük az elvárásokat. Kitisztul az elménk. Tisztán kezdjük látni magunkat. Sokszor persze nem szeretjük, amit látunk. Hülyének ítéljük meg magunkat, ostobának hiedelmeinket. És ekkor valami megváltozik.

Már nem akarunk időt vesztegetni blablabla-ákra, sem hamis ígéretekre. Azonnal kiszűrjük, ha valaki hasznot akar húzni belőlünk. Megtanulunk nem első látásra ítélni, hanem inkább figyelni. Megérzéseink valódiak lesznek és kiélesednek. Felébredünk az elvárásaink világából. De ehhez hatalmasat kell csalódnunk. Leginkább magunkban. A saját emberismeret(lenség)ünkben.

I.

Szerző::

"Megtanultam, hogy magamtól nem bújhatok el, mert magamat bennem hordozom..." "Ho imparato che non posso nascondermi da me stessa, perché mi porto dentro di me..."

12 thoughts on “Az emberismeret(lenség)ünk

  1. Én nem vagyok meggyőződve róla, hogy létezik elvárásmentes viszony, vagy hogy törekednünk kellene rá. Az elvárások folyamatosan épülnek a múlt és jelen tapasztalatainkból, és segítenek következtetni a másik fél (ill. a világ) valószínű viselkedésére.
    Szerintem inkább akkor van probléma, ha nem vagyunk tisztában az elvárásainkkal (hogy mik azok és hogy ezek a saját elvárásaink), és úgy hisszük, hogy azok ígéretek, amelyeket a másik ember implicite tett nekünk, illetve ha ezek nincsenek egyértelműen kommunikálva és egyeztetve (vagyis ha nem mondjuk ki őket és a másik nem tudja jelezni, hogy ezekből ő mit és mennyit tud meg akar teljesíteni), illetve ha az egyik fél aránytalanul sok elvárással rendelkezik, és ezeket van is hatalma „behajtani”.

    Kedvelés

    1. Pedig van olyan, hogy nem vársz el semmit cserébe amikor adsz, amikor szeretsz. Hidd el, van ilyen, akkor is ha sajnos ritka. 😉
      Ha jól figyelsz arra, amit írtam, ott van, hogy mivel sokszor felruházzuk az embereket tulajdonságokkal, beléjük látunk és vágyunk dolgokat, ezért elvárásaink velük szemben nem lehetnek “helyesek”.
      Én úgy gondolom, hogy még akkor is ha jól látjuk a másik embert, akit szeretünk, akkor sem jó ötlet elvárni tőle dolgokat, tetteket stb.

      Kedvelés

      1. Nem vársz el cserébe semmit? És azt, hogy továbbra is jóindulattal viseltessen hozzád, ne bántson vagy éljen vissza azzal, hogy nem vársz el tőle semmit? vagy hogy önmaga legyen és ne neked vagy egy elképzelt szerepnek próbáljon megfelelni veled szemben?
        nekem nagyon lila szagú ez a nem-elvárás. valahogy olyan szagú, mint a „másokkal törődj, ne magaddal”. szerintem lehet és elkerülhetetlen elvárni, és persze nem kötelező ennek rugalmatlannak és teljesíthetetlennek lennie, sem tudattalannak és a helyzettel-köszönőviszonyban-sem-levőnek. az ilyen elvárások valóban nem konstruktívak.

        Kedvelés

      2. Az írásom nem arról szól, hogy elvárjunk vagy ne várjunk el dolgokat, hanem az emberismeretünk helyességéről, arról, hogy sokszor hajlamosak vagyunk felruházni az embereket vélt tulajdonságokkal, és ennek tükrében építjük fel elvárásainkat. A hangsúly, azon van, hogy rosszul illetve jól ismerjük-e embertársainkat.

        Sehol sem írtam azt, hogy én személyesen, én Ildiko, nem várok el semmit senkitől. Csak azt írtam, hogy azt gondolom, nem jó ötlet elvárni dolgokat másoktól. Főleg akkor nem ha rosszul ismerjük az illetőt és felruháztuk mindenféle tulajdonságokkal, amik nincsenek is meg benne, csak mi akartuk, hogy meglegyenek.

        Igen, válaszként a hozzászólásodra olyat írtam, hogy van olyan, hogy nem vársz cserébe semmit amikor adsz, amikor szeretsz, de nem mentem bele a dologba mélyebben, de lehet, hogy megteszem egy újabb írás erejéig. Próbálj meg elrugaszkodni a párkapcsolatoktól.

        A “másokkal törődj, ne magaddal” pedig ellen-szlogenje is lehetne a blogomnak, hiszen szinte minden írásomban, azt hangsúlyozom, hogy magaddal foglalkozz, magadba nézz, ne azzal törődj, kinek mi van, mi nincs, ki mit mond. Azt az elvet vallom, ha magaddal tisztában vagy, ha önismereted teljes, és valódi, akkor boldogabb ember lehetsz. 😉

        Kedvelés

      3. nem párkapcsolatokra gondoltam, hanem az elvárásokra, mint olyanra – valószínűleg tágabban értelmeztem a fogalmat, mint az eredeti poszt. az is elvárás, hogy ha délután kettőkor kiállok a buszmegállóba és feltételezem, hogy nemsokára fog jönni a busz, vagy hogy a mellettem várakozó ember nem fog random lelőni. arra akartam utalni, hogy az egész létezésünket, a világról alkotott képünktől kezdve a személyközi kapcsolatokig ilyen elvárások működtetik (a társadalom meg másból sem áll), és én nem látok egyértelmű határt elvárás és elvárás között, hogy mikortól „jogos” vagy „alapvető” vagy sem.
        ezért nem látom értelmét az ilyen „ne legyenek elvárásaid” jellegű kijelentéseknek (és tartom a személyközi viszonyokban veszélyesnek). mindenképp lesznek elvárások, a problémát az okozza, amikor azok alaptalanok és nem igazodnak a helyzethez, tehát a kép, ami alapján az elvárások (a helyzet értelmezése és szabályai) megszületnek, nem felel meg eléggé a valóságnak. tehát rosszul mérjük fel a helyzetet, a személyt és csalódunk (amit írsz a posztodban).

        Kedvelés

      4. Valóban “tágabban” értelmezed az eredeti posztot, hiszen az, az emberismeretről szól ismétlem!
        Ettől eljutni a feltételezetten érkező buszig, vagy odáig hogy lelő-e a melletted álló egyén, elég hosszú út. 😉

        Megjegyzem, számomra van különbség a feltételezés és az elvárás között.

        A párkapcsolatoktól való elrugaszkodást nem arra írtam az elöző válaszomban, amit te írtál, hanem arra amit én, (ezért is volt új bekezdésben) azaz, arra, hogy “van olyan, hogy nem vársz cserébe amikor adsz, amikor szeretsz”. Gondoltam (nem elvártam) 😀 , így könnyebben el tudod képzelni a lehetőségét, hogy van ilyen.

        Kedvelés

      5. jah, értem.
        viszont ez a beszélgetés inkább definíciós kérdésbe fordult, szóval nem tudom… mást értünk más alatt asszem. 🙂

        pl. nekem az elvárás a feltételezés aktív formája. részben egybe is esik a kettő, talán.

        Kedvelés

      6. Feltételezem, ezt nem fenyegetésnek szántad. 😀 😀

        Köszi, hogy olvasol. Én is olvaslak, bár egy szót sem értek abból amit írsz! 😀
        Ez vicc volt, gondoltam ide illik. 😉

        Kedvelés

  2. Magamra ismertem a bejegyzésedben. Teljesen igazad van: amíg nem csalódunk, nem tudjuk (szubjektív szempontból ugyan, de mégis) tárgyilagossággal szemlélni az embereket, felismerni a különböző helyzeteket. Miután önmagunkat is megkérdőjeleztük, azután tudunk csak nyitottan, elvárások nélkül valaki felé közelíteni.

    Kedvelés

Véleményed, gondolatod van? Szólj hozzá bátran!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s