Az ördög egyik hídján jártam 

Ahogy ígértem az Instagram profilomon a múlt heti képeim alatt, itt is vagyok, hogy jelentkezzek a magyar nyelvű poszttal a Valentré hídról. Ehhez, a Cahors városában álló, méltán híres, háromtornyú hídhoz különös legenda kötődik. A híd mondhatni döcögve, nagyon  lassan, évtizedek alatt épült, aztán hirtelen az utolsó években, mintha megszállta volna az ‘ihlet’ az építészt, felgyorsultak az építkezési események. Így született meg a szóbeszéd, hogy a főépítész bizonyára egyességet kötött az ördöggel, hogy az segítsen neki befejezni a hidat.

Cahors, Lot megye fővárosa, a Lot folyó egyik kanyarjában elterülve őrzi gazdag történelmét, amely egészen a kelta időkre vezethető vissza. A város eredeti neve Cardurci Divona vagy Divona Cadurcorum volt.  Az akkori emberek csak Divona-ként emlegették a várost, mely elnevezést egyébként egy forrásról kapta, amit a Cadurcusok szent vízként imádtak az i.e. 50-es években.

A Cadurcusok az utolsó ókori kelta törzsek között voltak, akik ellenálltak a római inváziónak. Aquitánia területén éltek, ahová a Kr.e. VII és VI században vándoroltak be, germán területekről. Nevüket a ‘cad-or-ci’ kifejezésből kaphatták, mely azt jelenti “azok, akik a nagy, szép folyó mellett élnek”, amely a Lot folyó lehetett.

A mai Cahors a Cadurcorum névből származik, amelyet a romanizáció gyors és mély nyomása hamarosan egy nagy római várossá változtatott, sok műemlékkel, amiknek maradványait ma is láthatjuk. A város gazdasága azonban középkorban hanyatlani kezdett egédzen addig, amíg a 18. században elvesztette egyetlen egyetemét is. Cahors – ami egyébként püspökségi szákhely is -, ma egy igen népszerű turisztikai központ. Látványosságai közé tartozik a környék barlangjai mellet – melyek régészeti leletek alapján 40 000 évvel ezelőtt  lakottak voltak -, a városban található középkori negyed, a St. Étienne Katedrális, Navarrai Henrik otthona, a Cloitré, ami részben gótikus templom, részben reneszánsz kolostor, és a 14. századi erődített Valentré híd, amely a város szimbóluma is egyben.

A Valentré híd egy 14. századi megerődített ‘hétlyukú’ kőből épült híd, a középkor francia katonai építészet egyik legfontosabb emléke. Az íves híd pillérein is lőrések vannak amivel nagyobb biztonságot adhatott a város lakóinak a behatolókkal szemben. Azt mondják a helyiek, hogy ez a híd egy igazi erődítmény, ami megakadályozta, hogy az angolok betörjenek a városba a százéves háború ideje alatt. Olyan történetet is hallottam, hogy nem a katonák akadályozták meg az angolokat, hanem maga az ördög riasztotta el őket…

A híd építése pontosan 70 évig tartott (1308-1788). A helyi legenda úgy tartja, hogy a főépítészt teljesen felháborította, de ugyanakkor kétségbe is ejtette a hídépítési munkálatok lassúsága és ezért aláírt egy szerződést magával az ördöggel. A paktumban az ördög garantálta, hogy készségeit felhasználva felgyorsítja a munkálatokat, kielégítve a főépítész minden egyes és minden legapróbb kívánságát is a hídépítéssel kapcsolatban, amiért cserébe a főépítész lelke volt a fizettség.

Amikor látta az építész, hogy a munkálatok a híd körül tökéletes ütemben haladnak és az, a kiszabott időre elkészül, megbánta az ígéretét, amit az ördögnek tett. Utolsó kérésként a híd befejezése előtt, azt mondta az ördögnek, hogy hozzon vízet a megszomjazott munkásoknak. Egy szitában. Bárhogy próbálkozott az ördög ennek a kívánságnak nem tudott eleget tenni. A főépítész szerződése semmissé lett, hiszen az állt benne, hogy csak akkor veheti el az ördög a lekét, ha az, minden egyes kívánságát kielégíti. Az ördög amikor ráeszmélt, hogy becsapták, bosszúként minden éjjel küldött egy démont, hogy lazítsa meg a középső torony utolsó kőjét, hogy a híd soha ne legyen tökéletesen kész állapotban és minden nap ki kelljen javítani azt az egyetlen hibát.

A híd helyreállítása során, 1879-ben, Paul Gout építész egy faragott kőtömböt helyezett a központi torony eme részére, amin egy démon szobra áll, mintha annak beszorult volna az egyik ujja a kövek közé, vagy mintha csak próbálna egy darabot elvinni a toronyból. Ehhez pedig az a mendemonda járja, hogy azért tette, mert így minden hajnalban, amikor az ördög ellenőrzi, hogy a démonjai egyike bosszúja zálogaként megfújta-e azt a bizonyos utolsó követ, összetévessze a szobrot szolgái egyikével.

Mindenesetre a két parton lévő negyven méter magas tornyot, a 19. században folytatott helyreállítási munkálatok során egy kicsi szoborral megújított központi toronnyal együtt adták át, amelyet azóta is az ‘Ördög tornyának’ neveznek.



A híd látványa, története, ezrek álltal koptatott lépcsői teljesen rabul ejtettek, ahogy egész Cahors. Teljesen össze tudtam kapcsolodni a szűk utcákkal, a középkori város falaival és azzal a felemelő érzéssel, hogy ez a hely már az őskorban is lakott terület volt, én pedig itt sétálok az egyik legfontosabb városában ennek a tartománynak, a kakkukfű és rozmaring illatot árasztó balkonládás ablakai alatt és szedem a lábaim szinte megilletődve, Cahors másik híressége felé amit úgy hívnak; Malbec. De erről a következő posztban fogok mesélni nektek.

Szeretettel:

Ildikó

A fotók sajájaim.

 

 

 

A farkasarcú művész

Van egy férfi a magyar kortárs író-költők között, akit én elég régóta figyelek. Tekintetében látom megannyi élet örömét és bánatát, amit ő művészien ad át a szemlélőknek, mintha az olyan könnyű lenne. Miközben ír, könyveket ad ki, zenél, fotóz vagy éppen színészkedik, sosem felejt el embernek és főleg önmagának maradni. Papp Ádámmal beszélgettem. 

Ádival a blogomnak köszönhetően ‘találkoztam’ négy éve. (Megengedem magamnak azt a privilégiumot, hogy így szólítsam őt, hisz a fejemben nekem, ő csak Ádi marad.) Ő írt rám és udvariasan érdeklődött kilétem felől, mivel akkoriban én anonim, arctalan voltam a blogok világában. Később egyszer megjegyezte, hogy nagy kár volt rejtegetni magam, de most már minden a helyén van. Észre sem vette mit ‘csapott bele az arcomba’, és mennyire találta el akkori igazságom a saját életemmel kapcsolatban. De nem rólam kell, hogy ez a poszt szóljon, úgyhogy ezennel a háttérbe vonulok és írok nektek picit róla, Ádámról,  az íróról, költőről, férfiről és az emberről.

Versei, írásai az élet egyszerűségével tárják elénk egy fiatal férfi érett lelkének darabjait, melyekbe egyenként, minden érző ember picit beleszeret.  Ádi azt vallja a költészet egészen kicsi kora óta az élete része. Két és fél évesen Ady és József Attila arcát nézegette, nehéz keretekben feszülő képeken egy iskola falán, ahol nagyszülei gondnokok voltak, és ahol akkoriban ő nevelkedett. Már kisgyermeknek is vonzották a könyvek, vagy a komolyabb felnőtt dolgok és szívesebben lapozgatta az irodalom nagyjait, minthogy kisautókat tologasson. Első írását egy kellemetlen rokonlátogatás váltotta ki, amikor tizenegy éves volt, saját bevallása szerint talán véletlen lehetett vagy talán ekkor nyílt meg benne valami, ami miatt egy nagy spirálfüzetbe kezdett írni egy több részes történetet. Humora már akkor sikert aratott a nagyszülők körében. Néhány évvel később megszületett Ádi első verse, amit anyukájának mutatott meg, nem mondja, hogy nem félve. Édesanyja támogató ugyanakkor nagyon kritikus ember, ami igen jól megedzette Ádit – és valljuk be, ez jó kis  lépéselőny a művészet területén -, ezért volt hatalmas löket számára, hogy a legkeményebb kritikusnak tetszett első műve. Az évek során persze Ádi édesapja is büszke olvasója lett verseinek és írásainak, mégis anyukája és nagyszülei azok akiknek véleménye másképp fontos életében.

“Az első az egy történet volt, amit leírtam és a nagyszüleim olvasták el először. Hasukat fogva nevettek rajta. Az első versem szerelmes vers volt, azt édesanyámnak mutattam meg először. Tetszett neki.”

Ádi 17 évesen találkozott önmagával és ez nem  egy jól csengő költői túlzás sem egy ócska klisé. Sok őrültséget csinált, amire nem feltétlen büszke, de ő sosem bánt meg semmit, hisz azt vallja így kellett lennie, ő így lett azzá, aki. Azt mondja egyszer csak elindult a rock and roll, ami beszippantotta, húzta, olykor talán elsodorta, de mindenképp befogadta őt. Olyan jól, hogy mára egyfajta életfilozófiává vált, még ha tudatosabb változatban is, mint ahogyan indult az elején. Ádi legrégebbi barátja azt mondja róla, ő a “vadabbik rész”, aki sokszor volt a rossz példa is. Ádi pedig, bár ecsetelte részletesen nekem mit takar mindez, a nyilvánosságnak legyen most ennyi elég:

“A vad éveket felváltotta valami kellemes nyugalom, ahogy a whiskyt a rozéfröccs, mint valami megfáradt öregembernél, aki a székében ülve iszogat, bár én menet közben is, ez nem probléma.”

De Ádi nem csak a a kemény, lelkekkel is szórakozó éjszakai világgal és az alkohollal találkozott, hanem különleges helyzetekkel és emberekkel is. Nem csak kipróbálta a színészetet, ami gyermekkori álma volt és amiről nem mondott le – mint semmiről, amit el akar érni -, de önmagánál akár negyven évvel idősebb barátokra is szert tett, akikkel mai napig összejár, hogy nyíltan, őszintén és tisztán beszélgessen akár az élet legvadabb pillanatairól is. Ádi lezser könnyedséggel nem titkolja el nehezebb éveit sem vagy hibáit melyeket elkövetett és azt, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy olykor saját gyarlóságunk tanítja meg életünk legkeményebb leckéit, ha akarjuk, ha nem.

21150160_1826522887362417_1812010429700818538_n

“Vannak mániám: A zene és a versek és a sör és a cigaretta. A színház, a színészet. Ezek jó mániák, jó drogok, de tényleg. A blues és a Rock and roll a kedvenc műfajaim, bár mára már a Jazz és a Bossa Nova is köztük van. Az ördög zenéi, mégis azt érzem, hogy fasza ízlése van az ördögnek, sőt , szerintem még az Úristen is ezt hallgatja.”

Ádi szeret ezekről a mániákról írni, ahogy arról is, ha minden rossz, mert legalább kiírja magából, nem ragad bele lelkébe a “szar”. Gátlástalanul beszél, ír a világ dolgairól, meglátásairól és saját  érzéseiről, mert számára olyan ez az önátadás, mint egyfajta kielégülés, azt vallja jól kell csak megélni, jól kell jelen lenni, a többit megoldják a szavai. Persze neki is vannak magányos percei, amikor sem írni, sem beszélni nincs kedve mégis mindig próbál valamit kihozni a napból, hogy nehogy álmatlanul forgolódva a semmittevést sajnálja a sötétben, amikor aludni kéne. Ádi mesúgta nekem magáról, hogy sokszor tud cinikus, szarkasztikus, és  persze gátlástalan is lenni, megedzette a kocsmaélet, az éjszaka és tudja, hogy vannak akik nem szeretik ezért sem értik meg. De ő nem foglalkozik ezzel, nincs ideje rá. Ez pedig szemmel látható.

Én csak hozzá akarok tenni valamit a világ szépségéhez nem megváltani. Nekem ez egyfajta küldetésem, és isten ments, hogy meghaljak előtte. A dolgok amiket leírok mind igaz történet, mind adtak valamit hozzám, amitől érzem hogy tényleg élek.

Aztán ott vannak a nők… Cinkosan mosolyog, amikor rákérdezek majd azt mondja, hogy akár egy egyéjszakás kaland, akár komoly kapcsolat, ő mindig nőként, tisztelettel bánik velünk, nőkkel. Nem tudja kihasználni őket – ahogyan azt látta olyan sokszor a világban – ugyanakkor élvezi a nők lényét, világát, lelkét. Fontos számára a dialógus, az, hogy ne eszetlen rajongás legyen vagy tartalmatlan semmiség bármilyen kapcsolat vagy érzés is fűzi  őt egy nőhöz. Szeret figyelni a nőkre, átadni valamit és persze élvezni mindent, ami belefér a pillanat erejébe, legyen az baráti, emberi vagy szerelmi jellegű.

Mindig frankón kimondom amit gondolok, mert így helyes, így korrekt. De vannak azok a nők, akiknek mentőöv vagyok. Tudod, szarul vannak, mondok nekik normális dolgokat, feltöltődnek mellettem aztán tovább állnak, ilyenkor úgy érzem magam, mint egy parkban, vagy hegyoldalban, ahol ülök egy padon, leülnek mellém az emberek, beszélgetnek velem, feltöltődnek és tovább is állnak. Ó baszki, ez sokszor jó.”

Ádiról megmaradt bennem az a kép, ami a kis röpke találkozásunk előtt volt a fejemben, talán csak egy fiatal felnőtt valóságszagú nevetése rázta fel. Egy őszintén mosolyogni tudó, olykor melankólikus embert láttam, aki az egész életet szeretné bekebelezni úgy, ahogy én szerettem volna az ő korában. Jóleső érzés ilyen intenzív emberekkel találkozni, érezni picit, hogy nem, nem vagyok őrültebb, nem vagyok jobban egyedül mikor egyedül vagyok, nem, nem fáj jobban, amikor nem megértett az, ami belűlről feszít és fantasztikus belelátni egy fiatal tehetség lelkébe nem csupán versei alapján, de szemtől-szemben.

21640711_1851972604817445_2995900818895586920_o

…és egy kis random kérdezz-felelek:

• Legszebb nő a világon?

Kapásból négy nőt is tudnék mondani. Így most ebben a kérdésben maradjon meg ez.

• Ha választanod kellene, szerelem vagy szenvedély? 

Nem választanék, talán pont azért nem, mert például a szerelem szenvedélyes, a szenvedély pedig a szerelem egy bizonyos formája, akár a másik iránt, akár az én esetemben a költészet iránt.

• Lélek vagy test?    Lélek!  

• Beszélj nekem az ihletről, a te ihletedről.

Engem minden meg tud ihletni. Ami körülöttem van, amit elképzelek, a kávé, a cigi, a párom. Minden. Én arról írok, amit tényleg élek, ami érdekel, ami megmozgat. Mindig van benne 1-2 olyan dolog, ami kihoz belőlem valamit és tényleg érdemes arra, hogy leírjam, hogy tovább gondoljam. Ihlet a zene, különösen a Blues, Rock, és Jazz műfajok, azon belűl is néhány előadó: Johnny Cash, Motörhead együttes, Lou Reed, Hobo Blues Band, Tátrai Band, Nick Cave, Elvis, The Beatles, stb. Emellett a régi nagy írók költő szerzeményei is képesek megihletni.

• Írd le a nőt pár szóban.

Nő az, aki éretten, ésszerűen gondolkodik és él, nem megfeletkezve arról, hogy képes egyedül is megállni a helyét, valamint nem játssza túl magát, nem bújik álarc mögé, nincs ideje sajnáltatnia magát, ha nehezek a napjai, vagy valami rossz éri, hanem igenis képes teljes maradni, visszaszívni magába azt az erőt, amitől nő egy nő, emellett pedig a gyengédség, illetve akár az otthon szinonímája is.

• És a férfi?

A férfi nyilván az erősebb karakter, aki természetesen nem fitoktatja ezt, főleg nem egy nővel szemben, inkább védelmez, és hozzáad valami pluszt. Nem irányít, inkább vezet, gyengébb perceiben ésszerű marad, nem hagyja el magát.

• Mit jelent számodra az anya szó?  Oltalom, szeretet, támogatás, hátszél.

• És a testvér?  Bajtárs, szövetséges.

• Ki az a nő, aki megihlet mindig. Van múzsád?

Van múzsám. Belőle sokat merítek. Jelenleg, ha visszagondolok ő az, aki eddig a legtöbbet kihozta belőlem és ezt érzem illetve látom is a verseimen/írásaimon.

• Ki az a férfi akire leginkább felnézel? 

Az apám. Baromira felnézek rá, amiért ennyire tisztességes és kiáll dolgokért, vagy akár emberekért. Sokan szeretik is ezért.

• Mi az amit megváltoztatnál ebben a világban, ha egyetlen dolgot kellene választanod és miért?

Az emberek látásmódját. Rengetegen vannak, akik olyan szűken látják a világot, és nem mernek, vagy félnek túlra nézni. Ez igenis baj. Rengetegen nem nyitottak, még akkor sem, ha azt mondják,hogy igen.

• Mit olvastál legutoljára?

Charles Bukowski – Vegyes Felvágott. Imádom ezt a könyvet. Versek és novellák egyben. Eleve Bukowski az egyik kedvenc íróm. Baromira szeretem, hogy ennyire őszinte és nyers, sőt Punk. Leírja amit érez, amit le akar írni és nem hezitál, hogy megtegye vagy sem. 100% nyers őszinteség. Magát soha nem úgy írta le, hogy: “Bukowski, az író”, hanem, hogy “Bukowski az alkoholista” és igaza volt.

• Szerinted a Facebookon terjengő egymondatos ‘like-képek’ íróktól, költőktől mennyire lehet káros? Úgy értem ez a ma nagyon divatos like-vadászat, mennyit vesz el az alkotóból? Azért valljuk be, vannak közhelyek melyeket meg lehetne spórólni… Te mit gondolsz?

Sok olyan rövid szösszenet van, amit le se kellett volna írni, én ezeket tovább görgetem, persze véleményem van, ezt egyesekkel meg is tárgyalom. Ki tudja, lehet sokaknak az én rövid gondolataim tűnnek közhelyesnek, nem tudom, nem mondják, bár az biztos, hogy sokak elvetik a sulykot, de az a helyzet, hogy úgy tűnik, hogy erre még mindig van igény.

• 25 éves vagy mégis verseid alapján sokszor úgy tűnik, hogy korodnál bölcsebb vagy. Ez költői, írói tulajdonság szerinted? Avagy sajátos? Lelkileg érettnek tartod magad?

Ezt nem én rendeztem így, az élet akarta talán. Példával úgy tudom jellemezni, hogy azon kevés emberek közé tartozom, akik 2-3 évesen nem a mesecsatornákat, hanem a híradót nézték, vagy épp napilapokat olvastak. Tényleg ezeket csináltam! Az írásaim alapján jóval többnek néznek, szoktam is viccelődni, hogy “Lelkileg egy stabil 40-es vagyok”.

• Mit gondolsz a mai fiatal költőkről? Van rivalizálás? Neked van riválisod?

Én nem tudom, hogy van e rivalizálás, hiszen én kimaradok az ilyenekből. Én a saját részemet csinálom, leírom a saját gondolataim, a mániám és kész. Persze tudok fiatal költőkről, néhánytól olvastam is, akár a könyvét, akár az interneten. 1-2 emberről van is negatív illetve pozitív véleményem, de különösképpen nem folyok bele rivalizálásba, mert engem ez nem annyira izgat, hogy rivalizáljak. Ez olyan, mint amit Lemmy Kilmister, a Motörhead (kedvenc együttesem, sok ihletet adott) együttes énekes basszerosa mondott egyszer: “Ha szeretnek, akkor jó, ha nem, az nem érdekel.”

• Tervek?

Nemrég megjelent második verseskötetem “A zene marad!” után ráfekszem a novellás-kötetemre illetve kihozok magamból 2018-ra egy újabb kötetet, annak már meg van a címe, emellett a fotózást is szeretném komolyabban folytatni, illetve visszatérőben van komolyab célzattal az életembe a zene illetve a színészet, ugyanis néhány évig ifjúsági színész voltam illetve sokat zenélgettem, volt együttesem is.

• Legnagyobb álmod?

Ne haljak meg idő előtt. Van még pár terv a tarsolyomban, ezeket szeretném megvalósítani, illetve szeretnék fennmaradni, mint író-költő.

• Miért vagy hálás leginkább most?  

Hogy a számomra legfontosabb ember, aki 2016 nyarán csöppent az életembe, adott annyi bíztatást nekem, hogy elinduljon végre az, amire 13 évet kellett várni.

• És… mi leszel, ha nagy leszel?

Író-költőféle Blues – Rock & Roller.

Mit is kívánhatnék mást én is Ádinak, így legyen!

Szeretettel:

Ildikó

Ádi eddig megjelent kötetei:

Félhomályok füstjében (Colorcom kiadó 2016)

A zene marad! (Colorcom kiadó 2017)

Elérhetőségei:

Weboldal: Papp Ádám  Facebook: Papp Ádám hivatalos  Instagram: Papp Ádám official 

Megbántam, hogy szerettelek

Klaudia üzenete az első pillanattól megérintett. Éeztem a fájdalmat a sorokban és közötte, a szenvedést, és azt, hogy most minden mindegy. Egy kemény levelet kellett megszerkesztenem, és nehéz kérdéseket feltennem egy nőnek, aki egy nagyon mély utazásban van saját lelke legretegettebb zugaiban. Olyan önismereti  utazásban, amit én is nagyon jól ismerek. Fogadjátok szeretettel Klaudia “üzenetét” valakihez, aki nem szerette.

Nem tudom, hogy köszönjek-e neked egy levélben, amit te talán sosem fogsz elolvasni. Inkább, kezdem a lényeggel. Láttam ma az új párodat. Már értem miért nem engem választottál. Szinte kínos volt felismerni. Nem merem azt írni, hogy fájt, annál többnek éreztem. Gyomron rúgott miközben fojtogatott a tény: ő tényleg jobb nálam. A húsomba mart, mert józan ésszel én sem választottam volna magamat a helyedben. Be kell vallanom, hogy innen messziről is, a világháló másik végéről, ami akkor összekötött minket, ő fantasztikus nőnek tűnik. Okosnak, ügyesnek, tehetségesnek. Ha ez nem lenne elég, még gyönyörű is. Az látszik belőle, amit te szerintem mindig is kerestél. Tökéletes az alakja, amire mindig vágytál, elismert szakmájában, sikeres, gazdag, nem túl kirívó és baromira nem akar szerepelni vagy mutogatni magát, hiába ütne ki bármilyen celebkisasszonyt egy pillantásával. A tökéletes nő! Ő mindaz, ami én nem. Ő mindaz, ami én csak lenni szeretnék. Pedig hasonlítunk. Én és az új párod. Arcra és ahogy megnyilvánul. Tanulmányoztam őt egy egész napon át, minden szögből a Facebook oldalán. Szánalmas tudom jól, de látni akartam, vállalom! Újra és újra ráklikkeltem, ránéztem, rákerestem, hogy a legtöbbet lássam azt, akit választottál végül. Helyettem. Nem egy ismeretlen kis valaki, mint én, nem a körökben ahol dolgozik, de szerény eléggé ahhoz, hogy ne hivalkodjon. Legalábbis így tűnik. Igen, már látom miért nem kellettem sosem neked igazán, nem eléggé. Hóbort voltam. Vagy ezt könnyebb lenne elhinnem, de mégsem hiszem el igazán. Tudod, bennem ég az, amikor azt mondtad “Nem vagy az aki lehetnél, akinek tűntél messziről, nem törödsz jól magaddal, elvesztegeted amid van. Nekem erre nincs időm, ez nem a szerelemről szól, nekem van egy életvitelem, közegem, amibe ez mégsem fér bele.” Kemény volt. Az is ilyen gyomros volt, mint ez a kép itt rólatok…

girl-2205813_1280.jpg

Tudod látom, miről beszéltél. Látom a hibát, amit önmagam ellen elkövettem! Látom mennyire jók is lehettünk  volna mi ketten… Ne érts félre, nem akarlak téged vissza, és nem akarok olyan lenni, mint az új kedvesed. Nem bánom a házasságom, hogy miattad elhagytam a férjem. Csak azt bánom, hogy magamért nem tettem eleget. Bebújtam egy szerep mögé a biztonságba, ahol minden sima, meleg és kellemes. Te kiszedtél onnan aztán arébb rúgtál két szóval egy telefonhívásban amiről éreztem, alig vártad, hogy vége legyen. Most jövök csak rá, hogy milyen jól célzod meg az ember gyomrát sorozatos rúgásokkal!

Azért én nem hiszem el, hogy te jobb ember lettél, mert jobb ember szeret téged, hiába hirdeted ezt a világhálón. Talán azt sem kellene elhinnem, hogy ő jobb nálam vagy nálad, és nem magamat kellene sajnálnom, de a gyomrosaid a földre tepertek és még mindig nem tudom hogyan állok fel. Elvesztettem a hitem, nem hajt semmi. Minden fekete-fehér, nincsenek színek. Csak vagyok. A gyerekeim haragszanak rám, látni sem akarnak, mert elhagytam aput és tudod én sem akarom látni magam, mert látom, hogy csak azt sajnálom, hogy mégsem kellettem. Tudom, hogy az élet megy tovább, hogy a gyerekeim megenyhülnek majd, hogy találok munkát, hogy a még nem egészen volt férjem szemébe tudok majd nézni egyszer. De a sajátoméba hogy? Megbántam, hogy elhittem, szerelem volt. Mégha éreztem is percekre, órákra, napokra, hetekre, hónapokra. Megbántam, hogy hagytam, hogy te csak elvegyél belőlem.

Bánom, hogy ezt érzem, hisz hogyan bánhatja meg az ember a szerelmet? Én nem vagyok spirituális, nem látom a pozitív oldalt, hogy miért volt jó, hogy történtél velem, nem látok semmit azon kívűl, hogy elcsesztem az életem és azt, hogy most itt ülök egyedül és azt nézem egy monitoron mennyivel jobb nő az, aki helyettem kellett a férfinek, aki elhitette velem, hogy én vagyok a lélektársa, az egyetlen nő, akivel ő igazán önmaga lehet.

Klaudia

 

Fotó: Pixabay.com jogtiszta képei

 

Picit a gasztronómiáról

Az egyik legfontosabb gasztronómiai mű; Az ízlés fiziológiája írója Brillat-Savarin azt mondta: “A gasztronómia mindannak intelligens ismerete, ami összefügg a táplálkozással.” Ennél pontosabban megfogalmazni nem is lehetne. A gasztronómia az étel és a kultúra és közötti összefüggésnek a tudománya, amihez hozzátartozik az alapanyagok részletes ismerete, eredetének és használatuk miértjének tudása, a terítés, tálalás és felszolgálás művészete és minden más ami az étkezéshez kapcsolható. A gasztronómia nem a főzésről szól csupán és nem is csak evésről-ivásról. A gasztronómia egy-egy nép kultúrájának összetételét is tanulmányozza az ételből kiindulva.

Ebből következtetve, a gasztronómia története pont annyi idős, mint az emberiségé, hiszen a táplálék egyenlő az élettel. Persze nem hatfogásos villás vacsorával kezdte az ember az étkezési szokásait, sőt mondhatni állati módon táplálkoztunk kezdetekben (és van, aki sajna megőrizte eme  “jó” szokását), de azért a gasztronómia történelmének megvan a maga bája. Az őskorban az ember tapasztalati úton szerezte meg az evéssel és ételekkel kapcsolatos tudását, a szükség kényszerítette arra, hogy kísérletezzen a természetben talált falatokkal.  A halászatot és vadászatot a gyűjtögetés előzte meg, és az étlapon akkoriban termések, magok, bogyók, rovarok, kisebb halott állatok nyers tetemei tették ki. Nem hangzik túl jól, igaz? A tűz megszelidítése után azonban bővült az ember táplálékának választéka. Az első tűzön megsütött ételek a halászott préda és az elejtett vadak húsából készülhettek, de persze ne képzeljen el senki egy komplett kis kerti grillezést. Viszont annyiban hasonlított a mai sütögetéshez – legalábbis a most nagyon divatos láva kövön sült dolgokhoz -, hogy őseink a sütéshez eleinte kődarabokat használtak, amit a tűzön felforrósítottak. A nyársra húzott falatok sütögetése is megszokott volt az akkori embernél, ami ma is használatos több kultúrában is (kedvem is támadt rá). A főzés csak később jelent meg, de amíg nem  fedezték fel az agyagot és az abból származó mesterséget az edénykészítést, addig igencsak nehéz dolguk volt őseinknek a sziklák üregeiben megfőzőtt étellel vagy a földbe vájt gödrökben (levéllel bélelték ki) készült étkekkel. Az agyagedények megjelenése után azonban felgyorsult minden az ételkészítés terén is és kialakultak a ma megszokottakhoz hasonló szokások. A vízben főzés, a levesek készítése során végre elkezdett az ember ízesíteni fák kérgét, édes nedvét, aromás növényeket felhasználva. 

Az ember leleményessége, felfedezésre való igénye, a vele született képessége a megújulásra, megmutatkozik a gasztronómia történelmében éppúgy, mint a technikai vagy bármely más tudomány területén, s ezért szerintem nem érdemel kisebb szót ő maga sem.  A gasztronómia egy csodálatos tudomány, mely megismertet minket az emberrel magával és annak saját belső illetve társadalmi és földrajzi helyzetéhez köthető kultúrájával.



Az első embert, aki igazi gourmet, ínyenc volt Marcus Apicius Gaviusnak hívták, ő írta meg az első, gasztronómiai szempontból komolynak tekinthető könyvet, Tiberius római császár idején. Apicius Gavius igazi hedonista volt minden téren, a mértéket nem ismervén, eltékozolta teljes vagyonát – pedig a császár folyamatos kegyeletje volt, aki rengeteg ajándékkal halmozta el –  majd mikor már semmi sem maradt öngyilkosságot követett el. Jó híre nem igazán volt életében, a szóbeszéd fajtalankodással is vádolta, nem csupán orgiákról suttogott vele kapcsolatban, de a világ nem ment el amellett sem, hogy valami fantasztikusat mégis örökségül hagyott Gavius a róla csámcsogó emberiségnek. A ‘De re coquinaria’ című latin nyelven írt receptgyűjteményét. Így írt ő az egyik kedvencemről, a szarvasgombáról.

“Főzd meg vízben a gombát, sózd meg, majd tűzd egy nyársra, s kissé süsd meg. Önts egy fazékba garumot, friss olajat, caroenumot és egy kevés bort. Tégy hozzá törött borsot és egy kevés mézet, majd főzd fel. Mikor fő, sűrítsd be keményítőliszttel. Szurkáld meg a gombát, hogy a mártást jól beszívja; ezután vedd le a nyársról. Ha a mártást jól beitta, tálald. Ha akarod, süsd a gombát hurkabélbe tekerve, s így tálald.”

A  római hedonistát és művét azonban nem mindenki ismeri ma, aki szereti a gasztronómia világát. Nagyon sokan, mint legismertebb régi szakácskönyvet, az  ‘Az ízlés fiziologiája’ című kötetet emlegetik, Jean Anthelme Brillant-Savarin tollából, ami alig két hónappal halála elött jelent meg 1825-ben. Ez a mű méltán lett világhírű és bibliája minden valamire való gourmet embernek, hisz ez az első kötet, ami érdemben tanulmányozza az érzékek, az ízlelés és az étel közötti összefüggést. A könyv nyelvezete azt suggalja nekem, hogy Savarint nagyon kedveltem volna, sőt…

“A majonézzel mindent lehet csinálni, kivéve: ráülni.”

A  magyar gasztronómia kialakulását sok magyar vagy Magyarországra tévedt szakácsművész  munkája alapozta meg. Ilyen volt például Czifray István a Magyar nemzeti szakácskönyv írója vagy  a III. Napóleon konyháján tanult Marchal József is. De említhetném, az első világhírű szakácsunkat Görög Rezsőt is, aki 100 évvel ezelőtt a londoni Nemzetközi Szakácsművészeti Kiállításon megnyerte az első díjat az összes kategóriában az akkori angol birodalom legkiválóbb szakácsait megelőzve. Most sokan gondolhatják, hogy ja, de az angolok konyhai képességei csekélyek és ételeik is borzalamsak, de ez egy sok esetben megtapasztalás nélküli általánosítás és ráadásul még téves is. Akkoriban London volt a konyhaművészet vezető városa, Párizs sem rendelkezett olyan kíváló szakácsokkal, mint a londoni gasztronómia világa. Görög azt mondta;

“…nincs a világnak egyetlen olyan városa, mely oly kiváló mesterekkel rendelkezik, mint London, nincs is olyan finoman étkező és jól fizető vendég, mint az angol.”

Akinek ez nem lenen elég – és az sem, hogy napjainkban a legjobb, legsikeresebb és a leggazdagabb séfek is angolok – azoknak elárulom, hogy Görög a londoni verseny után a párizsin is megkapta a két legmagasabb kitüntetést.  Említenem kell még Glück Frigyest is, ha a magyar gasztronómiára gondolok, aki megalapította  a Pannónia Szállót és az első pesti pincériskolát is vagy Standler Károlyt, aki Glückkel megírta: Az ínyesmesterség könyve című kötetet, ami  a magyar gasztronómiai gyűjtők féltett kincse. (Ha valakinek megvan és esetleg eladná, most azonnal keressen meg!) A bajor születésű Gundel Jánost sem hagyhatom ki, akinek Virágbokor nevű vendéglőjébe olyan törzsvendégek jártak, mint: Liszt Ferenc vagy Mikszáth Kálmán.  Ő volt a tejföllel habart zöldbabos ürüleves, azaz a híres Palócleves atyja és ő volt Gundel Károly édesapja is, akit  a magyar Brillat-Savarinnak tartottak s aki, megalapította a világhíres Gundel éttermet.

“A Gundel-vendéglő nagyobb, jobb hírverést biztosít Budapest számára, mint egy hajórakomány turista prospektus.” 

(1939. New York Times)


Nem mehetek el a svájci származású Gerbeaud Emil cukrász és csokoládégyáros mellett sem, hogyan is tehetném, hisz neki köszönhetjük a legfinomabb Macskanyelvet, az igazi Konyakos Meggyet és a Gerbeaud Cukrászdát is. Sokan hozzá kötik a zserbó szelet születését, annak ellenére, hogy a régi karácsonyi Gerbeaud mintakönyvben és receptgyűjteményekben ez a sütemény nem található meg.  Én azt hiszem a neve alapján mindenképpen az övé. Ahogy a Dobostorta Dobos C. József gyermeke. Dobos még Gerbeaud-t is megelőzte abban, hogy ő használt először vajkrémet egy torta elkészítéséhez. Az elrontott vajas tortájának (így bevezték a vajkrémet) a receptjét 1885-1906-ig őrizte titokban, addig senki nem tudta azt tökéletesen reprodukálni, hiába próbálkoztak sokan vele. És próbálkoztak. A magyar gasztronómia szerintem méltán világhírű, nem véletlen kiemelkedő része a magyar kultúrának, amihez mindig vissza fogok térni ebben az új Rovatban itt a blogomon a világ többi konyhája és gasztronómiai történetei mellett, simán mert a szívem csücske. (Épp mosolygok és hiába van dögmeleg, azon zakatolnak a gondolatok a fejemben, hogy milyen magyar fogást kéne most főznöm hirtelen?)

Bár a címben feltett kérdésre már az első bekezdésben feleltem, remélem élvztétek ezt a kis gasztró utazást velem, legalább annyira, mint én!

Szeretettel: Ildikó

Felhasznált irodalom: Póczy Klára: Római ínyencek. Lucullus meghódítja Rómát, GaultMillau.com, zanichelli.it

 

Mi történt a The World of Ildiko bloggal?

Megújult! Teljesebb lett. Jobban olyan, mint én. Már egy ideje szerettem volna létrehozni egy igényesebb, tiszta mégis színes és fiatalos blogot, ami nem csak lelkizik, emberi sorsokról mesél vagy épp felszólal ügyekért, nem csak a léleknek és elmének ad, de a mindennapi életben is ‘segítség’ lehet, avagy egyszerűen csak szórakoztat. Hónapok óta ki szerettem volna lépni az énközpontú egoblog számomra már szűk világából, és meg szerettem volna mutatni valóban mi az, ami az én világomat kiteszi. Ez pedig nem csak a havi egyszeri önmagamról lelkizés vagy agymenés az emberi hülyeségről egy blogbejegyzésben. Nem akarlak nagyon untatni azzal, hogy egy blogról írok neked, akkor sem, ha jelen esetben pont a szóban forgó blogot olvasod, csak pár szóban összeszedem, hogy mi változott. 

Tehát nézzük sorra!

Az első változás, ami szembetűnő lehet a bolg színvilága, ami most egy mély málnaszín (oké, rendben legyen piros, pár férfi barátom lehurrogott, hogy az piros nem málna, sem mély sem akármi, annak ellenére, hogy minden online színskála és egy színszakértő  szemei is az ellenkezőjét mondta szóval ja… Málnapiros!), a világoskék, az olajkék mindez feketével és szürkével ötvözve. Ez a színvilág nem csupán monitoron, laptopon lesz látható, de mobiltelefonokon is (Haleluja) megmarad, ami eddig nem így volt, és aminek én most nagyon örülök. Szeretem ezeket a színeket, az otthonomat is uralják szóval adott volt. Elég lesz ennyi a külalakról ugye? (Bár, lehet szánok egy posztot a színvakságra majd és arra mennyi féle hülyenevű szín létezik és mit csinál egy színszakértő, legalábbis az, akit én megismertem.)

Az egyik fő újdonság a tartalmi változásban a Bisztró menüpont. Eddig semmi hasonló nem volt a blogomon, úgyhogy izgatottan várom majd mit szóltok hozzá. Az egyik szenvedélyem a gasztronómia, tehát erről fogok írni ebben a menüpontban. Lesz itt szó kultúráról, alapanyagokról, más országok kulináris szokásairól és nagyon ritkán megosztok majd recepteket is, amiket megtanultam a legjobbaktól vagy éppen én kreáltam egy álmatlan éjszaka alatt, de nem ez lesz a fő irány. Nem recepteket megosztó felület lesz ez a hely az én világomban, inkább egyfajta utazás.

A másik újdonság a blogon a Világ.  menüpont. Itt bármit megtalálhatsz majd a világból ami engem érdekel és reményeim szerint téged is nagyon sok emberrel együtt. Legyen az technológia, ökológia, művészeti, társadalmi témájú dolog, környezetvédelem, a Föld élőlényeivel kapcsolatos dolgok, világmegváltó találmányok, dizájn vagy akár vicesebb dolgok is a nagyvilágból. Tényleg bármiről olvashatsz majd itt kivéve pletykákról és celebekről vagy híres emberek magánéletéről. Ezt soha nem tenném a blogommal (és persze magammal sem). Nem fogok hangzatos celebneveket felhasználni, és a máshol ezerszer leírt sztorijaikkal dobálózni az én személyes felületemen.

Az Élet rész minden olyan írást fog tartalmazni ami a hétköznapi (vagy épp nem annyira) életről szól, az emberi kapcsolatokról, élet adta szituációkról benne velünk, mint főszereplők. Igen, lesz itt család, szerelem, szex és hasonló finomságok. Lesz szó személyes élményekről is, akár arról, hogy milyen volt a genovai halpiacon dolgozni hajnal háromkor ingyen egy fogadás miatt, amit elvesztettem vagy arról, hogy milyen volt életem első vegánfarmját meglátogatni, ahol a tehenek boldog szabadságban szaladgáltak körülöttem és ‘puszit’ kértek, avagy arról, hogy milyen volt New Yorkban macskaszitterként egy hónapot eltölteni. Lehet arról is írok majd, amikor Fokvárosban egy borvidéken éltem majdnem két évig 20 évesen. De ez nem biztos. 

A Sorsokk túlélőket, nehéz sorsú embereket mutat be, valós történetek alapján, amiket ti osztottatok meg velem az elmúlt hónapok alatt, illetve, amik folyamatosan érkeznek az e-mail fiókomba. Itt minden a te hozzájárulásoddal íródik meg, én csak szerkesztem a te beleegyezéseddel vagy épp megírom helyetted a megbeszéltek alapján, a te saját történeted.

A Tehetségek olyan embereket mutat majd be, akik számomra kiválóak, kitűnnek a tömegből, tehetségesek valamiben. Emberekről írok itt, akik számomra különlegesek valami miatt.

Szubjektív menüpontban pedig ott van az összes bejegyzés, ami az elmúlt négy évben kitette az én kis személyes blogomat. Mármint a gondolkodó részét.  A régi írásaim mellet ez lesz az úgynevezett ego rész is a saját agymenéseim és olykor vérmes véleményeim játszótere. Itt fogok felszólalni személyes hangvételű bejegyzésekkel is számomra fontos ügyekkel kapcsolatban, és itt fog kirajzolódni kritikus részletmeglátásom is a világ és az ember dolgaival szemben. Igérem a politikát és a vallást próbálom mindig olyan távol tartani ettől a blogtól, amennyire csak lehet, de az embertelenséget sosem fogom elviselni. A számat pedig sosem fogom befogni. Tudjátok, még mindig nem zavar kinek nem tetszik mindez.

 

Töredékeim, az én kis ékszerdobozom kikerült a főmenüből, de jobb oldalt a Mit olvasnátok rész alatt megtaláljátok majd úgy, mint a keresőben ahová elég beírni, hogy Ildikó és máris megkapjátok az összes leírt darabot belőlem. Az én bensőséges írásaimat csak itt találjátok majd meg,  ami a lelkemről, érzéseimről szól, a belső utazásaimról, nem lesz más menüpontban látható, de azért olykor bővűlni fog. Hát persze…

Az Info a bloggal kapcsolatos fontos információkkal szolgál, ha még nem olvastad el sosem, most ne fogd vissza magad. Voltak akik rám szóltak, hogy “mekkora arcod van má” mert leírtam és leírom, hogy az írásaim nem másolhatóak át sehova, de jelzem – azon kívül, hogy valóban eléggé nagy a fejem -, ez tök normális, alap dolog, leírni sem kellene mégis, egyesek miatt, sajnos szükséges.  

Itt találod még meg a személyes bemutatkozásomat is, ami nem csak arról szól, hogy de szép/okos/ügyes/jófej csajszi vagyok.

A jobb oldali sávban a blogon (telefonon a bal felső sarokban az ikon alatt) találhatóak meg a blogra felíratkozó lehetőségek, a Facebook, Instagram és Twitter profilom elérhetőségei néhány képpel illetve egy másik újdonság a Heti Zeném pontot is itt leled meg.  Hetente, a hangulatomhoz és a bloghoz illő zenét fogok kitenni, amit ha szeretnétek, olvasás közben meghallgathattok (újra és újra), de nem indul el magától, nem erőszakos, mint néhány blogon ahol azt sem találod meg hol a bús pokolba kell leállítani a rikácsolást. Nálam, te indítod el magadnak, de csak ha szeretnéd, akkor. 

Próbáltam olyan felületet készíteni, ami nem zavarja az olvasót, nem ugrálnak állandóan ablakocskák, hogy likeolj itt, vagy kövess ott, olvasd még ezt meg azt el, én rád bízom, nem pedig az arcodba tolom a lehetőséget rá. Egyébként is eléggé világos hol követheted a blogot és vele engem, vagy mit és hol olvashatsz el? amit én pötyögtem fel a netre.

Ezen a megújult blogon lesznek elszórtan videók is (ezt is az oldalsávban találod vagy Youtoube-on a blog neve alatt), de nem leszek vlogger, és nem fogok kamerába okoskodni nektek, mert nem vagyok oda nagyon az élő szereplésért. Csupán néha majd “bejelentkezem”, hogy lássátok épp mit művelek, vagy, hogy megosszak veletek valami (szerintem) érdekeset. 

Érezzétek jól magatokat velem itt a World of Ildiko blogon!

Szeretettel:

Ildikó

Hakniguru sosem leszek!

    Haknimicsoda? Többen is mondták, hogy ezt a szót én találtam ki, de azért nincs akkora arcom, hogy elhiggyem, vagy foglalkozzak vele igazán, bár kiváncsian megnéztem és a google sem cáfolt rá az előbb, úgyhogy el a kezekkel, mondom ezt mosolyogva persze, mert most nem az én olykor agyament nyelvezetemről szeretnék. Azt szónokoltam az elmúlt hónapokban, hogy jól vagyok, megtaláltam az utam, a boldogságom, több posztom is erről szólt, jelentem nem hazudtam, tök jó minden. De aki ismer az tudja, hogy időnként górcső alá veszem az ént és mint egy kívülálló szinte távolról vagy legalábbis kissé cinikus ridegséggel figyelem magam és mondjuk professzinálisan úgy, hogy a munkásságom. Vagyis, amit művelek általában az életben. Érdekes menet lesz ez a bejegyzés megjegyzem…

    Na tehát. Az van, hogy kaptam egy éles kritikát valakitől, akitől elvileg érdekelne is a kritika, főleg, ha az építő, ha az tanít, ad és jó a szándék amivel célba vesz. Az történt, hogy meg mertem osztani egy bejegyzést, aminek a felvezetőjébe beillesztettem a cikkből egy idézetet és az idézetben ott volt a “baszok” szó. A teljes mondat aminek része volt, így fest: “Én sem az utcán baszok, de ha nem engednék, hogy elvegyem azt, akivel otthon igen, kivonulnék az utcára!” Mindezek után, a kritika úgy fogalamazódott tovább, hogy én rontom a szépen kialakuló imidzsem az okos, szép nőről aki néha gondolkodik, ezért jól eladható (a hangsúly talán a néhán lehet, nem tudom…), de ha trágár szavakat engedek be a blogomra illetve ha a “buzikat” védem én is, akkor hitelességet veszítenek az okos és a gondolkodik szavak velem kapcsolatban.

    img_0976

    Aztakurva! Kb ez volt az első gondolatom. Persze – bár félénken- de tovább olvastam a már-már tragikomédiába torkolló és  hosszasan írt privát üzenetet és közben egy mellékszálon a fejemben futott az a gondolat, hogy a következő egy percen belül egy jó kis üveg behűtött Broyt nyissak ki vagy erősebb kell, mondjuk egy whisky. Az üzenet, amit egészben nem fotózok be nektek, mert vannak benne személyes, családomra is kitérő információk, meg ennyi szerintem elég belőle, azt is firtatta, hogy én egyébként, egész jól eladom magam az arcommal, meg a cicis cikk is jó volt, de jobb lenne, ha nem véleményezném a politikát például s nem elemezném a “buzik hülyeségeit”,  mert az nem illik az én arcomat felhasznált marketinggel felépített imidzsembe.

    (A Broyt a jégbe tettem, nem fogom kibírni nélküle ma este.)

    Khm… Azért azt megkérdezném, hogy a baszok szó idézve miért elviselhetetlenebb, mint a buzizás minden második mondatban, de félek a választól, mert mivel néha gondolkodom van némi elképzelésem, mi is jöhetne frappánsan, ami félő az lenne, hogy “te nő vagy én meg férfi”.

    Baszok rá. Erre meg a véleményedre. Elég snassz, mi?

    Viszont ez a ma esti kis üzenet volt az utolsó kis nyílacska, ami elindította bennem azt, hogy végérvényesen, ki is mondva  változtassak dolgokon. Nem, nem azért mert megérintett az üzenet és nem gondoltam meg magam a véleményeimet illetően amiket eddig a blogomon vagy bármely szociális platformon közöltem sem a magyarországi melegek helyzetéről, sem az elveimet illetően sem semmiről. Csak ha bárki is betesz egy számomra kényelmetlen skatulyába, azt annyira nem kedvelem és az utóbbi időben a blogom kapcsán ez többször megesett, de a legfontosabb, hogy én érzem; így nem akarnám folytatni, nem akarok valami felé sodródni, amitől lábrázást kapok, mint macska a víztől. Szóval egy ideje zizeg a változás szele. A személyiségem persze nem fog változni, tuti nem fogom befogni a szám, ha úgy érzem fel kell szólalnom valami miatt, vagy épp azt érzem most meg kell szólalnom. Az a fránya szabad jog hozzá, ugye?

    De!

    Elgondolkodtatott, miszerint én egy kiépített marketingfogás lennék. Azaz, az, hogy én az arcomat használom, hogy eljussak az emberkehez, hogy klikkeljenek, like gombot nyomjanak. Jogos felvetés lehet bárkiben, aki megnézi a Facebook oldalát a blogomnak és látja, hogy több kép is van rólam, azaz  a pofimról. Én is láttam ezt. Még írásaimból idézett szöveget is szerkesztettem rá unatkozó perceimben. Őszinte leszek. Fene se tudja, hogy a bús tölgyfalevélbe jutott ez eszembe. Elég gáznak tartom, most, hogy jobban megnézem. Nem fogom őket törölni, mert vanank hibák, amikre szeretek emlékezni, csak azért, hogy ne kövessem el őket újra, de azért elég meredek ötlet volt ez tőlem. Persze a gondolataim, idézeteim vállalom mindig, minden alkalommal, még azokat is amikkel ma már talán nem tudok azonosulni,  mert változtam, fejlődtem, de azért nekem is vannak baklövéseim. Na ez az arcképeken okoskodni idézetekkel az volt. Kicsit elszállhatott velem a “szeretném, ha olvasnának minél többen” ötlete. Vannak dolgok amiket nem engedhetek meg magamnak, ha minden álmomat (ami rajtam múlik) szeretném elérni, meg eleve, emberileg sem. Az utolsó idézetes képnél pár napja egyébként, azt éreztem, amikor kitettem, hogy “ööööö, eez olyan pfff…gáz”. Én basszus nem egy elbaltázott önmagát mutogató nárciféle seggfej vagyok és ennek az ötletét is szeretném elkerülni. Nem hakniguruskodni jöttem a blogok világába és legkevésbé eladni valami nem létezőt vagy egy kitalált én, hogy az egóm pompázhasson minden reggel a tükörben.

    img_0225

    Ne értsetek félre, szeretem a pofim minden apró ráncával együtt, a sok szeplővel, az egyik nagyobb szememmel, az oldalról jól látható csálé fogaimmal stb. és hihetetlen eredmény életemben, hogy elhagytam azt a szégyenérzetet és félénkséget, ami miatt többször szegtem le a fejem és a tekintetem, mint nem, vagy bújtattam magam egy-egy álarc mögé különböző életszakaszaim zömében. Talán ez volt az oka, hogy picit elügetett a paci velem. De nem vagyok magamutogató ember és a felszín, azaz a blogom felszíne az én saját kritikám szerint, ma nem egészen ezt mutatja meg. Inkább egy ingatag identitást. Valahogy nem fér össze a gondolatok mélysége  vagy fontosságga a hetente megjelenő arcképpel. Oké, hogy vállalom ki vagyok, de szerintem ennyi bőven elég lesz már, nemde?! Szóval ezennel jelentem nincs több fejemre szerkesztett idézet tőlem. (Haleluja.) Viszont lesz olykor egyperces poszt a kedvelt #anyamondtaildikónak hashtag kíséretében  (külön örülök, hogy annyian szeretitek) és leszek én, lelkemmel, fejemmel, egészemmel. Ha már itt tartunk elsuttogom, hogy a blog maga egy kis átalakuláson fog átmenni nemsokára, mert nem csupán ő de én is kinőttem már a személyes blog kezdeti komfortjából. Már nem csak a Töredékeim és a Gondolkodó címke lesz a fő irány, de erről bővebben majd később. Most csak annyit, hogy a Sorsokk és a Tehetségek sorozat is folytatódni fog, azaz kezdődni végre, mert még az elején leálltam vele, nem csak mert mostanában tanulok-dolgozom-tanulok-dolgozom-tanulok-dolgozom és nem tudok más emberekről írni azzal a figyelemmel, amit az érdemel, ha más emberek életének töredékeit írom meg, hanem mert már hónapok óta körvonalozódik bennem, hogy váltani akarok a blogommal egy nagyot.

    Erre tessék ma megtörtént a fordulópont, ahol elhatároztam, hogy na itt van a megállj és innentől kezdve másképp akarom én ezt a blog dolgot csinálni. Azért egy jó “miért írsz olyat a blgodra, hogy baszok” kritikaféle akármi meg a felismerés, hogy basszus tényleg úgy nézhetek ki, hogy én “eladom magam” (mintsem adni próbálok valamit) fűszerezve egy buzizással, ami bántja a fülem, na meg azok a privát üzenetek amik kizárólag a külsőmmel van elfoglalva vagy a magánéletemet firtatja, egész jó dolgokra képes.  Egy kis blog- és önvizsgálatra, egy ötlet kivitelezésének elkezdésére és arra, hogy jelezzem, nem, én abba a sorba nem állok be, ahol eladom magam, mint egy terméket, hogy aztán ott folytassam, hogy eladok majd nektek egy polót, párnát, bögrét, wc-papírt klisésebb idézettel vagy épp elhitessem veletek, hogy egy előadás amit nektek tartok, értetek született meg, hogy én önzetlenül (Khm… épp köhincsélem az igazi hakniguruk torkomon akadt pofátlanságát) segíthessek, nem pedig inkább a fejenkénti tízezer pénzért kapható belépők összességéért, ami a zsebembe landol hiszékenységeteknek köszönhetően.

    I.

    Képek: A képek saját tulajdonúak, felhasználásuk ezen a blogon kívül tilos.

Elég vagyok!

    Sokáig nem emeltem fel a fejem. Úgy közlekedtem az utcán, hogy lefelé sütött szemmel néztem az utat amin épp bukdácsoltam. Épp csak annyira emeltem meg a tekintetem olykor, hogy ne menjek neki senkinek, hogy nehogy zavarjak valakit, ne okozhassak gondot. Annyira figyltem, hogy nehogy hozzám érjen valaki. Szerettem volna semmi lenni nagyon sokszor amikor gyermek voltam, tininek pedig dühösen gyűlöltem leginkább azt, akiről azt hittem nem elég. Magamat. Emlékszem jól erre az érzésre. Úgy éreztem hosszú évekig, hogy valami nem stimmel velem. Szégyelltem magam. Azt gondoltam kislány fejjel, hogy az én hibám, hogy apám nem akart. Biztos voltam benne, hogy rossz vagyok, csúnya is, sőt buta. Azt gondoltam megérdemlem, bármi rossz történik velem, mert nekem “megszületnem sem kellett volna.”

    Emlékszem, amikor kisiskolásként csúfoltak vagy megvertek többször a gyerekek, mert vicces volt számukra ahogy a földön feküdtem. A tanárok többnyire nem hallották meg a hangom, ahogy a felnőttek többsége sem, mert nem volt hangom, nem mertem megszólalni sem. Aki előtt mertem, aki meghallotta volna, annak nem mondtam el semmi rosszat, hogy ne fájjon neki, ne aggódjon miattam, úgyis volt mit cipelnie.Nehéz volt felismernem, hogy felnőttként is belém égett a “nem vagyok elég” érzése vagy az, hogy engem bántani lehet, mert megérdemlem. Nehéz volt ezzel szembe nézni. Borzasztó  volt látni, hogy önmagam hátráltatom, sajnálom, magyarázom ki, igazolom, nem mások, de önmagam előtt. Sokáig nem értettem, hogyan téphetném ki, hogyan higgyem el, nem igaz, csak egy tévhit, hazugság mindaz, amit tudatalattim vetített ki életemre. Nem ért túl sokat vagy szinte semmit, amikor mások, akik szerettek próbáltak meggyőzni értékemről és arról, hogy nem igaz, hogy nem vagyok elég, felejtsem el, addig pontig amíg magam nem éreztem ezt. Amíg nem hittem én el. Amíg nem néztem szembe mindennel, amit a gyermekkoromból cipeltem több, mint harminc évig, és azokkal a dolgokkal melyeket még útközben összeszedtem.

    Nem volt könnyű menet! Megláttam sok olyan dolgot, amit sokan inkább a legvastagabb szőnyeg alá rejtenek miközben elfordítják fejüket önmagukról másra, csak ne kelljen szembesülni semmivel, ami kényelmetlen vagy rosszabb. Láttam miért szerettem olyan embert is életemben, aki engem nem, olyat, aki csak használt és miért tűrtem el, ha verbálisan bántottak. Megértettem miért volt, hogy olykor a megaláztatás érzését kerestem, hogy miért szabotáltam a saját boldogságom épp elégszer ahhoz, hogy megállt kiáltsak és a saját arcomba nézzek! Emlékszem amikor szó szerint megtettem. Csak álltam és néztem az arcom, mintha nem is én lennék, csak egy külső szemlélő, valaki más, aki segíteni akar, aki látja miért kell. Sosem felejtem el azt az érzést, ahogy a saját szemembe bámultam hosszú-hosszú percekig. Kivülről elég pszihopata jelenet lehetett, még jó, hogy nem volt külső szemlélő, de nekem akkor ott,  sorsdöntő pillanat volt. Nem hibáztattam magam, nem a saját arcomba köptem, hanem megöletlem azt a kislányt magamban, aki nem jól volt szeretve. Önmagam által nem.

    woman-570883_640

    Elkezdtem feltenni a helyes kérdéseket, azokat amelyekben ott a válasz és igazán már nem is kérdések, csak tudás, megnyilvánulás, ami végig ott volt bennem. Csak pörögtek a fejemben egymást követve, mint egy kipipálni való kérdőív sorai egy tesztben, aminek minden helyes megfejtését jól ismered és amit időre kell kipipálnod, hogy A vagy B, majd ugrani a következő kérdésre gyorsan, mert felismerted, hogy tudsz mindent, minden benned van és nincs több elvesztegetni való egyetlen perced sem. Csak jöttek, törtek elő a mélyből, ahol addig várták, hogy tudomást vegyük róluk, hogy látni akarjam őket. Hirtelen minden letisztult, minden nyilvánvalóvá vált. Az ezt követő döntéseim, az elsőre még remegő lábbal, de önmagamért megtett lépéseim pedig igazolták az egyre jobban megfogalmazodótt énképem, amit nem engedtem és nem engedek vissza oda ahonnan felemeltem. Pedig volt, hogy fenéken kellett billentenem magam az elmúlt hónapokban, mert a változás nem egy dobpergetős esemény, ami megesik, és hirtelen minden csillogó és varázslatos, hanem napi munka, olykor küzdelem, de mindig akaraterő és kitartás. Nem egy rózaszín buborék. Volt, hogy visszahívott a múlt érzése és keményen kellett önmagamnak mondanom, hogy NEM! Te nem ez akarsz lenni, nem ezt akarod, nem ezt érdemled, már rég nem itt tartasz. Ezt is megtanultam végre! Mármint nemet mondani arra, amiről tudom, sejtem, érzem, hogy nem (lesz) jó nekem.

    Mit is mondtam, hogy nem volt könnyű menet? Azt hiszem nehezebb volt, mint hittem ugyanakkor semmi sem volt felszabadítóbb érzés egész életemben. Kislánynak arról álmodoztam, hogy egy nap jön egy herceg, aki majd megment, elrabol és távoli vidékre repül velem. Végül én mentettem meg saját magam. Vicces, de a sokszor megírt klisés szövegekben is van igazság, csak ne ragadna annyira a fennkölt blablabla cukormáztól megannyi esetben!

    Ma már felemelem a fejem. Tudom, hogy elég vagyok. Felismerem mire vagyok képes, tudom, hogy elérhetek  mindent, amit elhatározok és nem csak azt látom mennyire erős vagyok, de érzékelem, ahogy minden megváltozott, hogy szépen lassan és fokozatosan minden fejlődött itt bennem is. Elég lett az életem! Nem vágyok már mindig máshová, amiről megnevezni nem tudtam sosem, hogy miért és hová, csak el, messzire, menekülni a be nem vallott nem elég érzésétől távol. Már nem keresem azt ami megaláz, lenyom sem azt, ami vagy aki maga alá gyűr. Már örömmel tölt el minden, amim van és örömet okoz, hogy meg kell dolgoznom a jővőmért, hogy én alakíthatom, hogy megtehetem. Boldoggá tesz, hogy élek, hogy reggelente felébredek, hogy törődhetek magammal, hogy végre becsülni és szeretni tudom azt, aki ma vagyok és látom, hogy végre másokat is hogyan tudok igazán jól szeretni. Nyugalom van bennem, mert már nem el vágyok az életemből, hanem bele vágyok a saját életembe. Itt akarok lenni, most pontosan ebben a percben. Megtanultam azt, amiről alig másfél éve még csak körvonal nélküli vázlataim voltak a fejemben, ott a tükör előtt a saját tekintetembe meredve.

    I.

    Fotó: pixabay.com (jogtiszta képek)