Megbántam, hogy szerettelek

Klaudia üzenete az első pillanattól megérintett. Éeztem a fájdalmat a sorokban és közötte, a szenvedést, és azt, hogy most minden mindegy. Egy kemény levelet kellett megszerkesztenem, és nehéz kérdéseket feltennem egy nőnek, aki egy nagyon mély utazásban van saját lelke legretegettebb zugaiban. Olyan önismereti  utazásban, amit én is nagyon jól ismerek. Fogadjátok szeretettel Klaudia “üzenetét” valakihez, aki nem szerette.

Nem tudom, hogy köszönjek-e neked egy levélben, amit te talán sosem fogsz elolvasni. Inkább, kezdem a lényeggel. Láttam ma az új párodat. Már értem miért nem engem választottál. Szinte kínos volt felismerni. Nem merem azt írni, hogy fájt, annál többnek éreztem. Gyomron rúgott miközben fojtogatott a tény: ő tényleg jobb nálam. A húsomba mart, mert józan ésszel én sem választottam volna magamat a helyedben. Be kell vallanom, hogy innen messziről is, a világháló másik végéről, ami akkor összekötött minket, ő fantasztikus nőnek tűnik. Okosnak, ügyesnek, tehetségesnek. Ha ez nem lenne elég, még gyönyörű is. Az látszik belőle, amit te szerintem mindig is kerestél. Tökéletes az alakja, amire mindig vágytál, elismert szakmájában, sikeres, gazdag, nem túl kirívó és baromira nem akar szerepelni vagy mutogatni magát, hiába ütne ki bármilyen celebkisasszonyt egy pillantásával. A tökéletes nő! Ő mindaz, ami én nem. Ő mindaz, ami én csak lenni szeretnék. Pedig hasonlítunk. Én és az új párod. Arcra és ahogy megnyilvánul. Tanulmányoztam őt egy egész napon át, minden szögből a Facebook oldalán. Szánalmas tudom jól, de látni akartam, vállalom! Újra és újra ráklikkeltem, ránéztem, rákerestem, hogy a legtöbbet lássam azt, akit választottál végül. Helyettem. Nem egy ismeretlen kis valaki, mint én, nem a körökben ahol dolgozik, de szerény eléggé ahhoz, hogy ne hivalkodjon. Legalábbis így tűnik. Igen, már látom miért nem kellettem sosem neked igazán, nem eléggé. Hóbort voltam. Vagy ezt könnyebb lenne elhinnem, de mégsem hiszem el igazán. Tudod, bennem ég az, amikor azt mondtad “Nem vagy az aki lehetnél, akinek tűntél messziről, nem törödsz jól magaddal, elvesztegeted amid van. Nekem erre nincs időm, ez nem a szerelemről szól, nekem van egy életvitelem, közegem, amibe ez mégsem fér bele.” Kemény volt. Az is ilyen gyomros volt, mint ez a kép itt rólatok…

girl-2205813_1280.jpg

Tudod látom, miről beszéltél. Látom a hibát, amit önmagam ellen elkövettem! Látom mennyire jók is lehettünk  volna mi ketten… Ne érts félre, nem akarlak téged vissza, és nem akarok olyan lenni, mint az új kedvesed. Nem bánom a házasságom, hogy miattad elhagytam a férjem. Csak azt bánom, hogy magamért nem tettem eleget. Bebújtam egy szerep mögé a biztonságba, ahol minden sima, meleg és kellemes. Te kiszedtél onnan aztán arébb rúgtál két szóval egy telefonhívásban amiről éreztem, alig vártad, hogy vége legyen. Most jövök csak rá, hogy milyen jól célzod meg az ember gyomrát sorozatos rúgásokkal!

Azért én nem hiszem el, hogy te jobb ember lettél, mert jobb ember szeret téged, hiába hirdeted ezt a világhálón. Talán azt sem kellene elhinnem, hogy ő jobb nálam vagy nálad, és nem magamat kellene sajnálnom, de a gyomrosaid a földre tepertek és még mindig nem tudom hogyan állok fel. Elvesztettem a hitem, nem hajt semmi. Minden fekete-fehér, nincsenek színek. Csak vagyok. A gyerekeim haragszanak rám, látni sem akarnak, mert elhagytam aput és tudod én sem akarom látni magam, mert látom, hogy csak azt sajnálom, hogy mégsem kellettem. Tudom, hogy az élet megy tovább, hogy a gyerekeim megenyhülnek majd, hogy találok munkát, hogy a még nem egészen volt férjem szemébe tudok majd nézni egyszer. De a sajátoméba hogy? Megbántam, hogy elhittem, szerelem volt. Mégha éreztem is percekre, órákra, napokra, hetekre, hónapokra. Megbántam, hogy hagytam, hogy te csak elvegyél belőlem.

Bánom, hogy ezt érzem, hisz hogyan bánhatja meg az ember a szerelmet? Én nem vagyok spirituális, nem látom a pozitív oldalt, hogy miért volt jó, hogy történtél velem, nem látok semmit azon kívűl, hogy elcsesztem az életem és azt, hogy most itt ülök egyedül és azt nézem egy monitoron mennyivel jobb nő az, aki helyettem kellett a férfinek, aki elhitette velem, hogy én vagyok a lélektársa, az egyetlen nő, akivel ő igazán önmaga lehet.

Klaudia

 

Fotó: Pixabay.com jogtiszta képei

 

Picit a gasztronómiáról

Az egyik legfontosabb gasztronómiai mű; Az ízlés fiziológiája írója Brillat-Savarin azt mondta: “A gasztronómia mindannak intelligens ismerete, ami összefügg a táplálkozással.” Ennél pontosabban megfogalmazni nem is lehetne. A gasztronómia az étel és a kultúra és közötti összefüggésnek a tudománya, amihez hozzátartozik az alapanyagok részletes ismerete, eredetének és használatuk miértjének tudása, a terítés, tálalás és felszolgálás művészete és minden más ami az étkezéshez kapcsolható. A gasztronómia nem a főzésről szól csupán és nem is csak evésről-ivásról. A gasztronómia egy-egy nép kultúrájának összetételét is tanulmányozza az ételből kiindulva.

Ebből következtetve, a gasztronómia története pont annyi idős, mint az emberiségé, hiszen a táplálék egyenlő az élettel. Persze nem hatfogásos villás vacsorával kezdte az ember az étkezési szokásait, sőt mondhatni állati módon táplálkoztunk kezdetekben (és van, aki sajna megőrizte eme  “jó” szokását), de azért a gasztronómia történelmének megvan a maga bája. Az őskorban az ember tapasztalati úton szerezte meg az evéssel és ételekkel kapcsolatos tudását, a szükség kényszerítette arra, hogy kísérletezzen a természetben talált falatokkal.  A halászatot és vadászatot a gyűjtögetés előzte meg, és az étlapon akkoriban termések, magok, bogyók, rovarok, kisebb halott állatok nyers tetemei tették ki. Nem hangzik túl jól, igaz? A tűz megszelidítése után azonban bővült az ember táplálékának választéka. Az első tűzön megsütött ételek a halászott préda és az elejtett vadak húsából készülhettek, de persze ne képzeljen el senki egy komplett kis kerti grillezést. Viszont annyiban hasonlított a mai sütögetéshez – legalábbis a most nagyon divatos láva kövön sült dolgokhoz -, hogy őseink a sütéshez eleinte kődarabokat használtak, amit a tűzön felforrósítottak. A nyársra húzott falatok sütögetése is megszokott volt az akkori embernél, ami ma is használatos több kultúrában is (kedvem is támadt rá). A főzés csak később jelent meg, de amíg nem  fedezték fel az agyagot és az abból származó mesterséget az edénykészítést, addig igencsak nehéz dolguk volt őseinknek a sziklák üregeiben megfőzőtt étellel vagy a földbe vájt gödrökben (levéllel bélelték ki) készült étkekkel. Az agyagedények megjelenése után azonban felgyorsult minden az ételkészítés terén is és kialakultak a ma megszokottakhoz hasonló szokások. A vízben főzés, a levesek készítése során végre elkezdett az ember ízesíteni fák kérgét, édes nedvét, aromás növényeket felhasználva. 

Az ember leleményessége, felfedezésre való igénye, a vele született képessége a megújulásra, megmutatkozik a gasztronómia történelmében éppúgy, mint a technikai vagy bármely más tudomány területén, s ezért szerintem nem érdemel kisebb szót ő maga sem.  A gasztronómia egy csodálatos tudomány, mely megismertet minket az emberrel magával és annak saját belső illetve társadalmi és földrajzi helyzetéhez köthető kultúrájával.



Az első embert, aki igazi gourmet, ínyenc volt Marcus Apicius Gaviusnak hívták, ő írta meg az első, gasztronómiai szempontból komolynak tekinthető könyvet, Tiberius római császár idején. Apicius Gavius igazi hedonista volt minden téren, a mértéket nem ismervén, eltékozolta teljes vagyonát – pedig a császár folyamatos kegyeletje volt, aki rengeteg ajándékkal halmozta el –  majd mikor már semmi sem maradt öngyilkosságot követett el. Jó híre nem igazán volt életében, a szóbeszéd fajtalankodással is vádolta, nem csupán orgiákról suttogott vele kapcsolatban, de a világ nem ment el amellett sem, hogy valami fantasztikusat mégis örökségül hagyott Gavius a róla csámcsogó emberiségnek. A ‘De re coquinaria’ című latin nyelven írt receptgyűjteményét. Így írt ő az egyik kedvencemről, a szarvasgombáról.

“Főzd meg vízben a gombát, sózd meg, majd tűzd egy nyársra, s kissé süsd meg. Önts egy fazékba garumot, friss olajat, caroenumot és egy kevés bort. Tégy hozzá törött borsot és egy kevés mézet, majd főzd fel. Mikor fő, sűrítsd be keményítőliszttel. Szurkáld meg a gombát, hogy a mártást jól beszívja; ezután vedd le a nyársról. Ha a mártást jól beitta, tálald. Ha akarod, süsd a gombát hurkabélbe tekerve, s így tálald.”

A  római hedonistát és művét azonban nem mindenki ismeri ma, aki szereti a gasztronómia világát. Nagyon sokan, mint legismertebb régi szakácskönyvet, az  ‘Az ízlés fiziologiája’ című kötetet emlegetik, Jean Anthelme Brillant-Savarin tollából, ami alig két hónappal halála elött jelent meg 1825-ben. Ez a mű méltán lett világhírű és bibliája minden valamire való gourmet embernek, hisz ez az első kötet, ami érdemben tanulmányozza az érzékek, az ízlelés és az étel közötti összefüggést. A könyv nyelvezete azt suggalja nekem, hogy Savarint nagyon kedveltem volna, sőt…

“A majonézzel mindent lehet csinálni, kivéve: ráülni.”

A  magyar gasztronómia kialakulását sok magyar vagy Magyarországra tévedt szakácsművész  munkája alapozta meg. Ilyen volt például Czifray István a Magyar nemzeti szakácskönyv írója vagy  a III. Napóleon konyháján tanult Marchal József is. De említhetném, az első világhírű szakácsunkat Görög Rezsőt is, aki 100 évvel ezelőtt a londoni Nemzetközi Szakácsművészeti Kiállításon megnyerte az első díjat az összes kategóriában az akkori angol birodalom legkiválóbb szakácsait megelőzve. Most sokan gondolhatják, hogy ja, de az angolok konyhai képességei csekélyek és ételeik is borzalamsak, de ez egy sok esetben megtapasztalás nélküli általánosítás és ráadásul még téves is. Akkoriban London volt a konyhaművészet vezető városa, Párizs sem rendelkezett olyan kíváló szakácsokkal, mint a londoni gasztronómia világa. Görög azt mondta;

“…nincs a világnak egyetlen olyan városa, mely oly kiváló mesterekkel rendelkezik, mint London, nincs is olyan finoman étkező és jól fizető vendég, mint az angol.”

Akinek ez nem lenen elég – és az sem, hogy napjainkban a legjobb, legsikeresebb és a leggazdagabb séfek is angolok – azoknak elárulom, hogy Görög a londoni verseny után a párizsin is megkapta a két legmagasabb kitüntetést.  Említenem kell még Glück Frigyest is, ha a magyar gasztronómiára gondolok, aki megalapította  a Pannónia Szállót és az első pesti pincériskolát is vagy Standler Károlyt, aki Glückkel megírta: Az ínyesmesterség könyve című kötetet, ami  a magyar gasztronómiai gyűjtők féltett kincse. (Ha valakinek megvan és esetleg eladná, most azonnal keressen meg!) A bajor születésű Gundel Jánost sem hagyhatom ki, akinek Virágbokor nevű vendéglőjébe olyan törzsvendégek jártak, mint: Liszt Ferenc vagy Mikszáth Kálmán.  Ő volt a tejföllel habart zöldbabos ürüleves, azaz a híres Palócleves atyja és ő volt Gundel Károly édesapja is, akit  a magyar Brillat-Savarinnak tartottak s aki, megalapította a világhíres Gundel éttermet.

“A Gundel-vendéglő nagyobb, jobb hírverést biztosít Budapest számára, mint egy hajórakomány turista prospektus.” 

(1939. New York Times)


Nem mehetek el a svájci származású Gerbeaud Emil cukrász és csokoládégyáros mellett sem, hogyan is tehetném, hisz neki köszönhetjük a legfinomabb Macskanyelvet, az igazi Konyakos Meggyet és a Gerbeaud Cukrászdát is. Sokan hozzá kötik a zserbó szelet születését, annak ellenére, hogy a régi karácsonyi Gerbeaud mintakönyvben és receptgyűjteményekben ez a sütemény nem található meg.  Én azt hiszem a neve alapján mindenképpen az övé. Ahogy a Dobostorta Dobos C. József gyermeke. Dobos még Gerbeaud-t is megelőzte abban, hogy ő használt először vajkrémet egy torta elkészítéséhez. Az elrontott vajas tortájának (így bevezték a vajkrémet) a receptjét 1885-1906-ig őrizte titokban, addig senki nem tudta azt tökéletesen reprodukálni, hiába próbálkoztak sokan vele. És próbálkoztak. A magyar gasztronómia szerintem méltán világhírű, nem véletlen kiemelkedő része a magyar kultúrának, amihez mindig vissza fogok térni ebben az új Rovatban itt a blogomon a világ többi konyhája és gasztronómiai történetei mellett, simán mert a szívem csücske. (Épp mosolygok és hiába van dögmeleg, azon zakatolnak a gondolatok a fejemben, hogy milyen magyar fogást kéne most főznöm hirtelen?)

Bár a címben feltett kérdésre már az első bekezdésben feleltem, remélem élvztétek ezt a kis gasztró utazást velem, legalább annyira, mint én!

Szeretettel: Ildikó

Felhasznált irodalom: Póczy Klára: Római ínyencek. Lucullus meghódítja Rómát, GaultMillau.com, zanichelli.it

 

Mi történt a The World of Ildiko bloggal?

Megújult! Teljesebb lett. Jobban olyan, mint én. Már egy ideje szerettem volna létrehozni egy igényesebb, tiszta mégis színes és fiatalos blogot, ami nem csak lelkizik, emberi sorsokról mesél vagy épp felszólal ügyekért, nem csak a léleknek és elmének ad, de a mindennapi életben is ‘segítség’ lehet vagy egyszerűen csak szórakoztat. Hónapok óta ki szerettem volna lépni az egoblog számomra már szűk világából és meg szerettem volna mutatni valóban végre mi az, ami a világomat kiteszi. Ez pedig nem csak a havi egyszeri önmagamról lelkizés vagy agymenés az emberi hülyeségről egy blogbejegyzésben. Nem akarlak nagyon untatni azzal, hogy egy blogról írok neked, akkor sem ha jelen esetben pont a szóban forgó blogot olvasod, csak pár szóban összeszedem, hogy mi változott. 

Tehát nézzük sorra!

Az első változás, ami szembetűnő lehet a bolg színvilága, ami most egy mély málnaszín (oké, rendben legyen piros, pár férfi barátom lehurrogott, hogy az piros nem málna, sem mély sem akármi, annak ellenére, hogy minden online színskála és egy színszakértő  szemei is az ellenkezőjét mondta szóval ja… Málnapiros!), a világoskék, az olajkék mindez feketével és szürkével ötvözve. Ez a színvilág nem csupán monitoron, laptopon lesz látható, de mobiltelefonokon is (Haleluja) megmarad, ami eddig nem volt így és aminek én most nagyon örülök. Szeretem ezeket a színeket, az otthonomat is uralják szóval adott volt. Elég lesz ennyi a külalakról ugye? (Bár, lehet szánok egy posztot a színvakságra majd és arra mennyi féle hülyenevű szín létezik és mit csinál egy színszakértő, legalábbis az, akit én megismertem.)

Az egyik fő újdonság a tartalmi változásban a Bisztró menüpont. Eddig semmi hasonló nem volt a blogomon, bár aki régóta olvas és/vagy picit is ismer tudja; az álmaim között szerepel egy kis bisztró valahol a nem is olyan távoli jővőben. A konkrétum ezzel kapcsolatosan viszont az, hogy az év eleje óta, egy Kulináris Akadémiára járok, és egy nagyon menő borbárral egybekötött étteremben vagyok asszisztens  Milánó belvárosában félállásban, a másik munkám mellett (igazából mindenes, tanuló vagyok, amiért fizetnek is elég jól, de bevallom azért egy több ezres üvegű borospincét leleltározni egyedül nem épp leányálom. Főleg úgy, hogy nem kóstolgathatsz közben). Szerencsés vagyok, mert a legjobbaktól tanulhatok meg mindent, amire szükségem lehet, ami segíthet, hogy kitűzött céljaim elérjem. (Hohó, figyelitek az öntréninget a divatos pozitív és sikeres gondolkodásra? Nem álom, de cél! Azért a hakniguruk naplemetés képeiken való bölcselkedés bebújik az ember bőre alá afeneegyemeg!)

Nem séf leszek egyébként, bár Michlen csillagos szakácsművész is mondta, hogy tehetségem és kezem is az van hozzá. Bármit is jelentsen utóbbi. Persze tanulom azt is, hogy mit kell tennem egy profi konyhában, ha bejutok oda, de valójában célom, hogy mindent átfogottan tudjak, amit lehet és folyamatosan tanuljak a főzéstől a kiszolgálásig, menedzsmenten át, a legapróbb részletekig. Eléggé kemény a dolog és le a nyári  szalmakalapommal a séfek és vendéglátósok előtt, halál komolyan mondom! Mivel a szenvedélyem a gasztronómia, erről fogok írni ebben a menüpontban. Mindenről, amit a gasztronómiáról én tudok. Lesz itt szó kultúráról, alapanyagokról, más országok kulináris szokásairól és nagyon ritkán megosztok majd recepteket is, amiket megtanultam a legjobbaktól vagy éppen saját ízlésemre formálva én kreáltam egy álmatlan éjszaka alatt, de nem ez lesz a fő irány. Nem recepteket megosztó felület lesz ez a hely az én világomban, inkább egyfajta utazás.

A másik újdonság a blogon a Világ.  menüpont. Itt bármit megtalálhatsz majd a világból ami engem érdekel és reményeim szerint téged is nagyon sok emberrel együtt. Legyen az technológia, ökológia, művészeti, társadalmi témájú dolog, környezetvédelem, a Föld élőlényeivel kapcsolatos dolgok, világmegváltó találmányok, dizájn vagy akár vicesebb dolgok is a nagyvilágból. Tényleg bármiről olvashatsz majd itt kivéve pletykákról és celebekről vagy híres emberek magánéletéről. Ezt soha nem tenném a blogommal (meg magammal sem). Nem fogok hangzatos celebneveket felhasználni és ezerszer leírt sztorijaikkal dobálózni az én személyes felületemen.

Az Élet rész minden olyan írást fog tartalmazni ami a hétköznapi (vagy épp nem annyira) életről szól, az emberi kapcsolatokról, élet adta szituációkról benne velünk, mint főszereplők. Igen, lesz itt család, szerelem, szex és hasonló finomságok. Ahogy lesz itt szó személyes élményekről is, akár arról, hogy milyen volt a genovai halpiacon dolgozni hajnal háromkor ingyen egy fogadás miatt, amit elvesztettem vagy arról, hogy milyen volt életem első vegánfarmját meglátogatni, ahol a tehenek boldog szabadságban szaladgáltak körülöttem és ‘puszit’ kértek avagy épp arról, hogy milyen volt New Yorkban macskaszitterként egy hónapot eltölteni. Lehet arról is írok majd, amikor Fokvárosban egy borvidéken éltem majdnem két évig 20 évesen.

A Sorsokk túlélőket, nehéz sorsú embereket mutat be, valós történetek alapján, amiket ti osztottatok meg velem az elmúlt hónapok alatt illetve, amik folyamatosan érkeznek az e-mail fiókomba. Itt minden a te hozzájárulásoddal íródik meg, én csak szerkesztem a te beleegyezéseddel vagy épp megírom helyetted a megbeszéltek alapján, a te saját történeted.

A Tehetségek olyan embereket mutat majd be, akik számomra kiválóak, kitűnnek a tömegből, tehetségesek valamiben. Embereket, akik számomra különlegesek valami miatt.

Szubjektív menüpontban pedig ott van az összes bejegyzés, ami az elmúlt négy évben kitette az én kis személyes blogomat. Mármint a gondolkodó részét.  A régi írásaim mellet ez lesz az úgynevezett ego rész is a saját agymenéseim és olykor vérmes véleményeim játszótere. Itt fogok felszólalni személyes hangvételű bejegyzésekkel is számomra fontos ügyekkel kapcsolatban azaz itt fog kirajzolódni éles nyelvem és kritikus részletmeglátásom is a világ és az ember dolgaival szemben. Igérem a politikát és a vallást próbálom mindig olyan távol tartani ettől a blogtól, amennyire csak lehet, de az embertelenséget sosem fogom elviselni. A számat pedig sosem fogom befogni. Tudjátok, még mindig nem zavar kinek nem tetszik mindez.

Töredékeim, az én kis ékszerdobozom kikerült a főmenüből, de jobb oldalt a Mit olvasnátok rész alatt megtaláljátok majd úgy, mint a keresőben ahová elég beírni, hogy Ildikó és máris megkapjátok az összes leírt darabot belőlem. Az én bensőséges írásaimat csak itt találjátok majd meg,  ami a lelkemről, érzéseimről szól, a belső utazásaimról, nem lesz más menüpontban látható, de azért olykor bővűlni fog. Hát persze…

Az Info a bloggal kapcsolatos fontos információkkal szolgál, ha még nem olvastad el sosem, most ne fogd vissza magad. Voltak akik rám szóltak, hogy “mekkora arcom van má” mert leírom, hogy az írásaim nem másolhatóak át sehova, de jelzem azon kívül, hogy valóban eléggé nagy a fejem, ez tök normális, alap dolog, leírni sem kellene mégis sajnos szükséges.  Itt találod még meg a személyes bemutatkozásomat is, ami nem csak arról szól, hogy de szép/okos/ügyes/jófej csajszi vagyok.

A jobb oldali sávban a blogon (telefonon a bal felső sarokban az ikon alatt) találhatóak meg a blogra felíratkozó lehetőségek, a Facebook, Instagram és Twitter profilom elérhetőségei néhány képpel illetve egy másik újdonság a Heti Zeném pontot is itt leled meg.  Hetente, a hangulatomhoz és a bloghoz illő zenét fogok kitenni, amit ha szeretnétek, olvasás közben meghallgathattok (újra és újra), de nem indul el magától, nem erőszakos, mint néhány blogon ahol azt sem találod meg hol a bús pokolba kell leállítani a rikácsolást, hanem te indítod el magadnak. Ha szeretnéd persze. Próbáltam olyan felületet készíteni, ami nem zavarja az olvasót, nem ugrálnak állandóan ablakocskák, hogy likeolj itt, vagy kövess ott, olvasd még ezt meg azt el, én rád bízom, nem pedig az arcodba tolom a lehetőséget rá. Egyébként is eléggé világos hol követheted a blogot és vele engem vagy mit hol olvashatsz el amit én pötyögtem fel a netre.

Ezen a megújult blogon lesznek elszórtan videók is, de nem leszek vlogger, és nem fogok kamerába okoskodni nektek, nem vagyok oda nagyon az élő szereplésért. A TV2 archívumában van egy szerintem borzalamas interjú velem két évvel ezelőttről, ami ezt jól bizonyítja, úgyhogy köszi, elég is volt a kamera előtti pályafutásból azt hiszem. (A többi hasonlót hála ég – még ’97-98-ból -, nem lehet megtalálni neten és én is eldugtam valohová nagyon, az erről készített vhs felvételeket, amiket anyukám mutogatott a szomszéd néninek anno… Ótejóég, vhs érted?) Na jó, nem leszek álszent, azért van egy reklámfilm velem, amit nagyon szeretek, de az is vagy egy évtizedes, lassan kettő, meg nem is publikus már,  sem igazán lényeges. Ami viszont az, hogy biztosan lesznek videók utazásokról, ha már az egyik hobbim, vagy más típusuak, a világból részleteket megmutató rövidfilmek vagy klippek, amik nem csupán az én pofimra koncentrálnak, noha néha azért majd “bejelentkezem”, mert végtére is ez az én kis személyes ‘játszóterem’!  Bár lehet utóbbiakat csak a Facebookon tekintheted majd meg.

Érezzétek jól magatokat velem itt a World of Ildiko blogon!

Szeretettel:

Ildikó

Hakniguru sosem leszek!

    Haknimicsoda? Többen is mondták, hogy ezt a szót én találtam ki, de azért nincs akkora arcom, hogy elhiggyem, vagy foglalkozzak vele igazán, bár kiváncsian megnéztem és a google sem cáfolt rá az előbb, úgyhogy el a kezekkel, mondom ezt mosolyogva persze, mert most nem az én olykor agyament nyelvezetemről szeretnék. Azt szónokoltam az elmúlt hónapokban, hogy jól vagyok, megtaláltam az utam, a boldogságom, több posztom is erről szólt, jelentem nem hazudtam, tök jó minden. De aki ismer az tudja, hogy időnként górcső alá veszem az ént és mint egy kívülálló szinte távolról vagy legalábbis kissé cinikus ridegséggel figyelem magam és mondjuk professzinálisan úgy, hogy a munkásságom. Vagyis, amit művelek általában az életben. Érdekes menet lesz ez a bejegyzés megjegyzem…

    Na tehát. Az van, hogy kaptam egy éles kritikát valakitől, akitől elvileg érdekelne is a kritika, főleg, ha az építő, ha az tanít, ad és jó a szándék amivel célba vesz. Az történt, hogy meg mertem osztani egy bejegyzést, aminek a felvezetőjébe beillesztettem a cikkből egy idézetet és az idézetben ott volt a “baszok” szó. A teljes mondat aminek része volt, így fest: “Én sem az utcán baszok, de ha nem engednék, hogy elvegyem azt, akivel otthon igen, kivonulnék az utcára!” Mindezek után, a kritika úgy fogalamazódott tovább, hogy én rontom a szépen kialakuló imidzsem az okos, szép nőről aki néha gondolkodik, ezért jól eladható (a hangsúly talán a néhán lehet, nem tudom…), de ha trágár szavakat engedek be a blogomra illetve ha a “buzikat” védem én is, akkor hitelességet veszítenek az okos és a gondolkodik szavak velem kapcsolatban.

    img_0976

    Aztakurva! Kb ez volt az első gondolatom. Persze – bár félénken- de tovább olvastam a már-már tragikomédiába torkolló és  hosszasan írt privát üzenetet és közben egy mellékszálon a fejemben futott az a gondolat, hogy a következő egy percen belül egy jó kis üveg behűtött Broyt nyissak ki vagy erősebb kell, mondjuk egy whisky. Az üzenet, amit egészben nem fotózok be nektek, mert vannak benne személyes, családomra is kitérő információk, meg ennyi szerintem elég belőle, azt is firtatta, hogy én egyébként, egész jól eladom magam az arcommal, meg a cicis cikk is jó volt, de jobb lenne, ha nem véleményezném a politikát például s nem elemezném a “buzik hülyeségeit”,  mert az nem illik az én arcomat felhasznált marketinggel felépített imidzsembe.

    (A Broyt a jégbe tettem, nem fogom kibírni nélküle ma este.)

    Khm… Azért azt megkérdezném, hogy a baszok szó idézve miért elviselhetetlenebb, mint a buzizás minden második mondatban, de félek a választól, mert mivel néha gondolkodom van némi elképzelésem, mi is jöhetne frappánsan, ami félő az lenne, hogy “te nő vagy én meg férfi”.

    Baszok rá. Erre meg a véleményedre. Elég snassz, mi?

    Viszont ez a ma esti kis üzenet volt az utolsó kis nyílacska, ami elindította bennem azt, hogy végérvényesen, ki is mondva  változtassak dolgokon. Nem, nem azért mert megérintett az üzenet és nem gondoltam meg magam a véleményeimet illetően amiket eddig a blogomon vagy bármely szociális platformon közöltem sem a magyarországi melegek helyzetéről, sem az elveimet illetően sem semmiről. Csak ha bárki is betesz egy számomra kényelmetlen skatulyába, azt annyira nem kedvelem és az utóbbi időben a blogom kapcsán ez többször megesett, de a legfontosabb, hogy én érzem; így nem akarnám folytatni, nem akarok valami felé sodródni, amitől lábrázást kapok, mint macska a víztől. Szóval egy ideje zizeg a változás szele. A személyiségem persze nem fog változni, tuti nem fogom befogni a szám, ha úgy érzem fel kell szólalnom valami miatt, vagy épp azt érzem most meg kell szólalnom. Az a fránya szabad jog hozzá, ugye?

    De!

    Elgondolkodtatott, miszerint én egy kiépített marketingfogás lennék. Azaz, az, hogy én az arcomat használom, hogy eljussak az emberkehez, hogy klikkeljenek, like gombot nyomjanak. Jogos felvetés lehet bárkiben, aki megnézi a Facebook oldalát a blogomnak és látja, hogy több kép is van rólam, azaz  a pofimról. Én is láttam ezt. Még írásaimból idézett szöveget is szerkesztettem rá unatkozó perceimben. Őszinte leszek. Fene se tudja, hogy a bús tölgyfalevélbe jutott ez eszembe. Elég gáznak tartom, most, hogy jobban megnézem. Nem fogom őket törölni, mert vanank hibák, amikre szeretek emlékezni, csak azért, hogy ne kövessem el őket újra, de azért elég meredek ötlet volt ez tőlem. Persze a gondolataim, idézeteim vállalom mindig, minden alkalommal, még azokat is amikkel ma már talán nem tudok azonosulni,  mert változtam, fejlődtem, de azért nekem is vannak baklövéseim. Na ez az arcképeken okoskodni idézetekkel az volt. Kicsit elszállhatott velem a “szeretném, ha olvasnának minél többen” ötlete. Vannak dolgok amiket nem engedhetek meg magamnak, ha minden álmomat (ami rajtam múlik) szeretném elérni, meg eleve, emberileg sem. Az utolsó idézetes képnél pár napja egyébként, azt éreztem, amikor kitettem, hogy “ööööö, eez olyan pfff…gáz”. Én basszus nem egy elbaltázott önmagát mutogató nárciféle seggfej vagyok és ennek az ötletét is szeretném elkerülni. Nem hakniguruskodni jöttem a blogok világába és legkevésbé eladni valami nem létezőt vagy egy kitalált én, hogy az egóm pompázhasson minden reggel a tükörben.

    img_0225

    Ne értsetek félre, szeretem a pofim minden apró ráncával együtt, a sok szeplővel, az egyik nagyobb szememmel, az oldalról jól látható csálé fogaimmal stb. és hihetetlen eredmény életemben, hogy elhagytam azt a szégyenérzetet és félénkséget, ami miatt többször szegtem le a fejem és a tekintetem, mint nem, vagy bújtattam magam egy-egy álarc mögé különböző életszakaszaim zömében. Talán ez volt az oka, hogy picit elügetett a paci velem. De nem vagyok magamutogató ember és a felszín, azaz a blogom felszíne az én saját kritikám szerint, ma nem egészen ezt mutatja meg. Inkább egy ingatag identitást. Valahogy nem fér össze a gondolatok mélysége  vagy fontosságga a hetente megjelenő arcképpel. Oké, hogy vállalom ki vagyok, de szerintem ennyi bőven elég lesz már, nemde?! Szóval ezennel jelentem nincs több fejemre szerkesztett idézet tőlem. (Haleluja.) Viszont lesz olykor egyperces poszt a kedvelt #anyamondtaildikónak hashtag kíséretében  (külön örülök, hogy annyian szeretitek) és leszek én, lelkemmel, fejemmel, egészemmel. Ha már itt tartunk elsuttogom, hogy a blog maga egy kis átalakuláson fog átmenni nemsokára, mert nem csupán ő de én is kinőttem már a személyes blog kezdeti komfortjából. Már nem csak a Töredékeim és a Gondolkodó címke lesz a fő irány, de erről bővebben majd később. Most csak annyit, hogy a Sorsokk és a Tehetségek sorozat is folytatódni fog, azaz kezdődni végre, mert még az elején leálltam vele, nem csak mert mostanában tanulok-dolgozom-tanulok-dolgozom-tanulok-dolgozom és nem tudok más emberekről írni azzal a figyelemmel, amit az érdemel, ha más emberek életének töredékeit írom meg, hanem mert már hónapok óta körvonalozódik bennem, hogy váltani akarok a blogommal egy nagyot.

    Erre tessék ma megtörtént a fordulópont, ahol elhatároztam, hogy na itt van a megállj és innentől kezdve másképp akarom én ezt a blog dolgot csinálni. Azért egy jó “miért írsz olyat a blgodra, hogy baszok” kritikaféle akármi meg a felismerés, hogy basszus tényleg úgy nézhetek ki, hogy én “eladom magam” (mintsem adni próbálok valamit) fűszerezve egy buzizással, ami bántja a fülem, na meg azok a privát üzenetek amik kizárólag a külsőmmel van elfoglalva vagy a magánéletemet firtatja, egész jó dolgokra képes.  Egy kis blog- és önvizsgálatra, egy ötlet kivitelezésének elkezdésére és arra, hogy jelezzem, nem, én abba a sorba nem állok be, ahol eladom magam, mint egy terméket, hogy aztán ott folytassam, hogy eladok majd nektek egy polót, párnát, bögrét, wc-papírt klisésebb idézettel vagy épp elhitessem veletek, hogy egy előadás amit nektek tartok, értetek született meg, hogy én önzetlenül (Khm… épp köhincsélem az igazi hakniguruk torkomon akadt pofátlanságát) segíthessek, nem pedig inkább a fejenkénti tízezer pénzért kapható belépők összességéért, ami a zsebembe landol hiszékenységeteknek köszönhetően.

    I.

    Képek: A képek saját tulajdonúak, felhasználásuk ezen a blogon kívül tilos.

Elég vagyok!

    Sokáig nem emeltem fel a fejem. Úgy közlekedtem az utcán, hogy lefelé sütött szemmel néztem az utat amin épp bukdácsoltam. Épp csak annyira emeltem meg a tekintetem olykor, hogy ne menjek neki senkinek, hogy nehogy zavarjak valakit, ne okozhassak gondot. Annyira figyltem, hogy nehogy hozzám érjen valaki. Szerettem volna semmi lenni nagyon sokszor amikor gyermek voltam, tininek pedig dühösen gyűlöltem leginkább azt, akiről azt hittem nem elég. Magamat. Emlékszem jól erre az érzésre. Úgy éreztem hosszú évekig, hogy valami nem stimmel velem. Szégyelltem magam. Azt gondoltam kislány fejjel, hogy az én hibám, hogy apám nem akart. Biztos voltam benne, hogy rossz vagyok, csúnya is, sőt buta. Azt gondoltam megérdemlem, bármi rossz történik velem, mert nekem “megszületnem sem kellett volna.”

    Emlékszem, amikor kisiskolásként csúfoltak vagy megvertek többször a gyerekek, mert vicces volt számukra ahogy a földön feküdtem. A tanárok többnyire nem hallották meg a hangom, ahogy a felnőttek többsége sem, mert nem volt hangom, nem mertem megszólalni sem. Aki előtt mertem, aki meghallotta volna, annak nem mondtam el semmi rosszat, hogy ne fájjon neki, ne aggódjon miattam, úgyis volt mit cipelnie.Nehéz volt felismernem, hogy felnőttként is belém égett a “nem vagyok elég” érzése vagy az, hogy engem bántani lehet, mert megérdemlem. Nehéz volt ezzel szembe nézni. Borzasztó  volt látni, hogy önmagam hátráltatom, sajnálom, magyarázom ki, igazolom, nem mások, de önmagam előtt. Sokáig nem értettem, hogyan téphetném ki, hogyan higgyem el, nem igaz, csak egy tévhit, hazugság mindaz, amit tudatalattim vetített ki életemre. Nem ért túl sokat vagy szinte semmit, amikor mások, akik szerettek próbáltak meggyőzni értékemről és arról, hogy nem igaz, hogy nem vagyok elég, felejtsem el, addig pontig amíg magam nem éreztem ezt. Amíg nem hittem én el. Amíg nem néztem szembe mindennel, amit a gyermekkoromból cipeltem több, mint harminc évig, és azokkal a dolgokkal melyeket még útközben összeszedtem.

    Nem volt könnyű menet! Megláttam sok olyan dolgot, amit sokan inkább a legvastagabb szőnyeg alá rejtenek miközben elfordítják fejüket önmagukról másra, csak ne kelljen szembesülni semmivel, ami kényelmetlen vagy rosszabb. Láttam miért szerettem olyan embert is életemben, aki engem nem, olyat, aki csak használt és miért tűrtem el, ha verbálisan bántottak. Megértettem miért volt, hogy olykor a megaláztatás érzését kerestem, hogy miért szabotáltam a saját boldogságom épp elégszer ahhoz, hogy megállt kiáltsak és a saját arcomba nézzek! Emlékszem amikor szó szerint megtettem. Csak álltam és néztem az arcom, mintha nem is én lennék, csak egy külső szemlélő, valaki más, aki segíteni akar, aki látja miért kell. Sosem felejtem el azt az érzést, ahogy a saját szemembe bámultam hosszú-hosszú percekig. Kivülről elég pszihopata jelenet lehetett, még jó, hogy nem volt külső szemlélő, de nekem akkor ott,  sorsdöntő pillanat volt. Nem hibáztattam magam, nem a saját arcomba köptem, hanem megöletlem azt a kislányt magamban, aki nem jól volt szeretve. Önmagam által nem.

    woman-570883_640

    Elkezdtem feltenni a helyes kérdéseket, azokat amelyekben ott a válasz és igazán már nem is kérdések, csak tudás, megnyilvánulás, ami végig ott volt bennem. Csak pörögtek a fejemben egymást követve, mint egy kipipálni való kérdőív sorai egy tesztben, aminek minden helyes megfejtését jól ismered és amit időre kell kipipálnod, hogy A vagy B, majd ugrani a következő kérdésre gyorsan, mert felismerted, hogy tudsz mindent, minden benned van és nincs több elvesztegetni való egyetlen perced sem. Csak jöttek, törtek elő a mélyből, ahol addig várták, hogy tudomást vegyük róluk, hogy látni akarjam őket. Hirtelen minden letisztult, minden nyilvánvalóvá vált. Az ezt követő döntéseim, az elsőre még remegő lábbal, de önmagamért megtett lépéseim pedig igazolták az egyre jobban megfogalmazodótt énképem, amit nem engedtem és nem engedek vissza oda ahonnan felemeltem. Pedig volt, hogy fenéken kellett billentenem magam az elmúlt hónapokban, mert a változás nem egy dobpergetős esemény, ami megesik, és hirtelen minden csillogó és varázslatos, hanem napi munka, olykor küzdelem, de mindig akaraterő és kitartás. Nem egy rózaszín buborék. Volt, hogy visszahívott a múlt érzése és keményen kellett önmagamnak mondanom, hogy NEM! Te nem ez akarsz lenni, nem ezt akarod, nem ezt érdemled, már rég nem itt tartasz. Ezt is megtanultam végre! Mármint nemet mondani arra, amiről tudom, sejtem, érzem, hogy nem (lesz) jó nekem.

    Mit is mondtam, hogy nem volt könnyű menet? Azt hiszem nehezebb volt, mint hittem ugyanakkor semmi sem volt felszabadítóbb érzés egész életemben. Kislánynak arról álmodoztam, hogy egy nap jön egy herceg, aki majd megment, elrabol és távoli vidékre repül velem. Végül én mentettem meg saját magam. Vicces, de a sokszor megírt klisés szövegekben is van igazság, csak ne ragadna annyira a fennkölt blablabla cukormáztól megannyi esetben!

    Ma már felemelem a fejem. Tudom, hogy elég vagyok. Felismerem mire vagyok képes, tudom, hogy elérhetek  mindent, amit elhatározok és nem csak azt látom mennyire erős vagyok, de érzékelem, ahogy minden megváltozott, hogy szépen lassan és fokozatosan minden fejlődött itt bennem is. Elég lett az életem! Nem vágyok már mindig máshová, amiről megnevezni nem tudtam sosem, hogy miért és hová, csak el, messzire, menekülni a be nem vallott nem elég érzésétől távol. Már nem keresem azt ami megaláz, lenyom sem azt, ami vagy aki maga alá gyűr. Már örömmel tölt el minden, amim van és örömet okoz, hogy meg kell dolgoznom a jővőmért, hogy én alakíthatom, hogy megtehetem. Boldoggá tesz, hogy élek, hogy reggelente felébredek, hogy törődhetek magammal, hogy végre becsülni és szeretni tudom azt, aki ma vagyok és látom, hogy végre másokat is hogyan tudok igazán jól szeretni. Nyugalom van bennem, mert már nem el vágyok az életemből, hanem bele vágyok a saját életembe. Itt akarok lenni, most pontosan ebben a percben. Megtanultam azt, amiről alig másfél éve még csak körvonal nélküli vázlataim voltak a fejemben, ott a tükör előtt a saját tekintetembe meredve.

    I.

    Fotó: pixabay.com (jogtiszta képek)

Szia Anyu! 

Egyszer, az utolsó évben, ami megadatott még nekünk együtt, megkérdezted tőlem, hogy jó anyám voltál-e, elég volt-e amit adni tudtál és halkan még suttogtad – talán kimondani sem akartad -, hogy “megtettem, amit tudtam kicsim, bocsáss meg, ha…” Emlékszel mit csináltam és mondtam neked? Azonnal magamhoz öleltelek, nyugtattalak, hogy te voltál az egyetlen anya, akit valaha akartam, akire valaha szükségem volt és, hogy te vagy a legjobb anya, nekem a legtökéletesebb a világon. Könnyes volt a szemed ahogy ott szorítottalak védelmező ölelésemben, de nem azért, mert meghatott az, amit mondtam neked. Láttam, hogy te úgy érezted nem voltál elég jó s bármit mondtam neked, igazán nem nyugtatott meg.

Talán méricskélted magad gondolataidban más anyákhoz, lefuttattad a fejedben milyen is szerinted a tökéletes és szenvedtél amiatt, hogy volt idő, amikor nem tudtál mindent megadni nekem gyermekként, s volt, hogy nagyon szűkös volt az élet. De te ezt a “mindent” és az “alapokat” az új tornacipőre, ruhára, nyaralásra vagy épp a vasárnapi rántott húsra értetted. Vagy bármire, ami nem bab, szalonna vagy zsíros kenyér. Arra koncentráltál, hogy egykori szegénységünk miatt emészd magad és szenvedtél a tudattól, hogy szerinted nélkülöznöm kellett.

Anya! Most átölelnélek újra, finoman, hevesség nélkül. Ma már jobban el tudnám mondani neked, hogy a minden nekem te voltál, amikor kislány voltam. Nem az új tornacipő vagy a felesleges tárgyak. Te! Az ölelésed, a szereteted, az arcod, az engem figyelő tekinteted volt az, ami kellett, a törődésed volt a minden. A közös játékok, séták, beszélgetések, a  nevetős délutánok, amikor piknizőset játszottunk a szoba közepén! Emlékszel? Engem nem zavart, hogy csak zsíros kenyér volt hagymával, élveztem minden percét gyermekkoromnak, amit veled tölthettem. Veled megvolt mindenem, amire valaha szükségem lehetett! Te voltál az egyetlen biztonságom, az otthonom, a családom. Oly sok évig te voltál az egyetlen, aki szeretett. Más helyett is te szerettél, tudom, hogy a szíved szakadt meg sokszor emiatt is, és átkoztad talán a percet, hogy pont azt a férfit szeretted, aki felelőtlen volt és önző, de aztán rám néztél és láttad mi lett végül belőle. Ma már tudom így volt a legjobb nekem.

Erőssé neveltél, mégis érzékennyé mások és a világ iránt, büszkévé, de nem sznobbá, emberré, nővé, valakivé, aki tisztel, aki kedves, a jóban hisz, segítőkész (najó, van rossz tulajdonságom is, de az már karakter kérdés, nem a nevelésed, így születtem, ez van, azért állítólag egész jófej csajszi lettem szóval juhé, jó munka volt).Emlékszel, hányszor mondtam, hogy “köszönöm, hogy vagy nekem”? Vagy írtam le egy-egy levelünk végére? Sosem értetted, furcsa volt neked, hogy megköszöntem időről-időre, mert neked természetes volt, de én mindig ajándéknak éreztelek.

2017-05-06-13-23-57-024

Nem csak a legtökéletesebb anya voltál, ahogy akkor mondtam neked. Te az egyetlen voltál, aki nekem anyukám tudott lenni. Mindig csak rád volt szükségem és pontosan arra, amit te adtál nekem. A világ, amit formáltál az életemben, a szabadság, amit adtál és amire tanítottál a legszebb dolog, amit kaphattam az életben.

Furcsa ez, mármint így nélküled, hogy ma már nem ölelhetlek meg, néha idegennek tűnik az élet, hogy te nem vagy benne. Negédes érzés ahogyan felismerlek a mozdulataiban, egy-egy tekintetemben, a nevetésem hangzásában, okoskodó perceimben vagy amikor heves leszek. Érzem magamban jelenléted. Érted ezt? Amíg éltél fel sem tűnt, hogy ugyanúgy alszom, mint te tetted, abban a furcsa pózban, amiről senki sem értette, hogyan lehet kényelmes, sem azt nem láttam, hogy pont úgy mozdul a kezem vagy húzódik nevetésre a szám mint neked.
Igen… Hiányzol. Mindig. Nagyon.

Tudod, a boldogság íze is más. Mindig van benne egy könnycsepp nélküled. Itt valahol mélyen bennem, a legboldogabb perceimben, sebesen átfut, hogy mit mondanál, hogy örülnél, mennyire csillogna a szemed. Ez a nap pedig… Mindenhol már két hete csak azt látom Anyák napja, Anyák napja, Anyák napja! Nem irigy vagyok, hogy más most az anyukájához rohan míg én csak egy levelet írhatok és helyetted küldhetem ki ‘csak úgy’ a világba. Nem mások boldogsága fáj, csak az, hogy én már nem szállok repülőre, nem érek oda ebédre, nem vársz a kedvenc fogásaim egyikével, nem örülsz nekem, az ölelésemnek,  a virágcsokornak, az ajándéknak, nem nevetünk, nem töltjük együtt ezt a vasárnapot, csak mi ketten, nem bújunk el a világtól, és nézzük újra gyerekkorom kedvenc filmjeit, nem fogod meg a kezem többé az érzékeny vagy izgulós perceknél amiket százszor láttunk már, és nem takarsz be, ha véletlenül elalszom a kanapén. Nem simogatod meg az arcom és nem adsz puszit a homlokomra, mint annyiszor tetted. Csak egy dolog nem változott, ugye tudod anyu…

Szeretlek.

Ildikó

A kép saját tulajdonú, felhasználása ezen blogon kívül tilos!

Elég.

    Néha valahogy nehézzé válik. Néha elég az emberekből, az utca zajából, a rohanó autósokból, a tolakodó emberekből, az online térből, a sok agresszív megnyilvánulásból, az ellenségeskedésből, a gyűlöletből amit szórnak szét olyan nagyon sokan, akár ok nélkül is, csak mert a másik ember egy másik ember.

    Elég a nagy információáradatból, nem akarom reális időben tudni melyik szellemi fogyatékos kislányt erőszakolta meg két rohadék a buszmegálló mögött, és nem akarom tudni melyik beteg anya éheztette halálra gyerekét, sem, hogy melyik kapzsi, hatalomittas vagy csak önképétől megtébolyodott politikus döntött más emberek sorsa felett egy még csak nem is megfontolt vagy demokratikusan megszavazott tollvonással. Elegem van az álhírekből, abból, hogy amikor van valami jó a világ egyik végén a másikon jut rá három nagyon szar dolog. Nem akarom tudni, ma nem. Végül mégis csak bekapcsolom a híreket, ránézek a hírportálokra, végül tudni akarja egy részem – persze, hogy akarom -, mert úgy vélem és személyiségemhez tartozik, hogy inkább tudni jobb, mint nem tudni, de olykor szinte már fáj, amit látok és kell a megállj, hogy erőt gyűjtsek, levegőt vegyek végre.

    fear

    Nem tudom, hogy boldogabb-e ez a jobb tudni felfogás egyébként… Nem hiszem, hogy mindig. Ma, nekem, bizonyára nem. Elég volt mára, a mosolyogni nem tudó sem akaró emberek hadából, az egymás nyakán taposni akarókból, akik a nem tudás mellett döntöttek vagy mennek az árral meg a birkanyájjal és csak mondják a magukét vagyis nem is a magukét hanem mások gondolatait szónokolva. Ma valahogy nincs türelem az elítélőkhöz, a szemellenzős mindentudókhoz vagy azokhoz, akik azt mondják “te, mit akarsz önmegvlósítani gyerekkel és férjjel, inkább főzz vacsorát, lásd el őket és takarítsd ki a házad”. Valahogy ma el akarom fordítani a fejem a világtól. Ma nem akarom tűrni a bigottokat és a rasszistákat, érvelni, kommunikálni, egyik oldallal sem akarok egyetérteni, mert valahol igazán minden megosztott véleményben, rétegben, ítélkezés folyik és túl sok az arrogancia is meg a gőg, a lenézés, az “én jobban tudom”, ki obcén k*va anyázással ad ennek hangot, ki visszafogottabb álarcot ölt és nem mondja ki vagy cinikusság mögé bújik, de egyre inkább azt érzem, hogy emberek egymást akarják legyűrni, lenyomni mindig lejebb, vagy éppen csak alább, mert csak.

    GYakran nem mások osztanak meg minket, ezt sokszor csak kényelmes hinni, megtesszük mi magunk is, miközben észre sem vesszük, hogy mennyi alkalommal nem össze- hanem széthúzza az emberiséget a fejlődés amiben rohanunk egymáson taposva. Napok óta érzem, hogy elérte a láthatatlan vonalat a tűréshatár. Napok óta dédelgetem a ki akarok szállni érzését, az állítsátok már meg ezt az őrületet! felkiáltást.  Amikor olyat olvasok egy kommentben, hogy “megérdemled a sorsod, lődd magad fejbe ocsmány rbnc.” levegőt sem kapok hirtelen. Amikor azt látom, hogy lopunk, csalunk, hazudunk, gyilkolunk, gyűlölünk, kizsákmányolunk, elnyomunk, alázunk, bántalmazunk olyankor azért megkérdem mégis mi a francot művel az emberiség?

    Persze mondhatná a világ és benne te, mit érdekel ez engem, az a komment nem nekem szólt, nem az én gyerekemet erőszakolták meg, nem utánam köpnek, nem engem anyáznak, nem engem szídnak vadidegen emberek nem tudva semmit rólam nem nekem prédikálnak. Pedig de! Mert bármikor nagyon sokan megtennék szemrebbenés nélkül velem is és veled is. Ok nélkül, valódi tudás nélkül, felvértezve nem létező joggal és túlcsordult indulattal ítélkeznek emberek egymás felett, ezt látom olyan sok helyen. Bárhová fordulok, megy nagyban a gyűlölet vagy épp kicsiben a rosszindulat, irigység, féltékenység, indulat. Ez a világ, amit mindig jobb hellyé szeretnék tenni, jobb hellyé álmodni és hinni benne meg az emberiségben magában, úgy érzem bármikor elsülhet, mint a legélesebb fegyver.

    Féltelek ember.

    De ma nehezen hiszek benned, nehezen adom neked azt, ami bennem ég, de benned sok esetben csak pislákoló fény vagy elsorvadt üresség. Nem érdekel hogy menthető vagy (attól a perctől, hogy megérted magadért kell megtenned, amit másoktól vársz épp), csak mondjuk eltévedtél, pont úgy, ahogy én. Ma, (és talán holnap is) megengedem magamnak a csendet, a nem akarlak látni és nem akarlak hallani sem olvasni hosszú óráit, becsukom inkább a szemem, veszek egy mély levegőt és csak megvárom, hogy elmúljon ez az elég volt a világból! érzés.

    I.

    Kép: Pixabay jogtiszta képei közül

A férfiak nem sírnak!

Pedig de. Én láttam, éreztem, negszenvedtem. Nem a manipulatív nárcisztikus könnyekről beszélek, melyeknek céljaik vannak, hanem az igazi és emberi férfi könnyekről. Láttam nagyapámat zokogni ahogy gyermekeit temette el, és láttam minden alkalommal, amikor tőlem búcsúzott, amikor mennem kellett. Láttam annak a férfinak a könnyeit akinek a szívét hosszú évekkel ezelőtt összetörtem és láttam Krisztián könnyeit is, aki elmesélte nekem, hogy nem csak a lányok félnek, nem csak őket bánthatják felnőtt emberek, férfiak és apák. 

Emlékszem, ahogy Krisztián hideg tekintettel nézett rám és azt mondta őt már nem rázza meg semmi, mert ő nem érez semmit. Nem érez! És ez így jó most neki, mert nem is akar érezni. Leginkább soha többé. Nem akar több pszichológiai kezelést sem. Nem akar családot, nem akar szerelmet. Nem akar semmi mást, mint egyedül lenni, egy kis lakást, könyveket, valami munkát ahol nem kell emberekkel foglalkoznia és érintkeznie, legalábbis nem túl sokat és végre nyugodtan rémálmok nélkül aludni. Ez az egyetlen igazi álma. Krisztián csupán 21 éves.

Fem tudtam őt meggyőzni, hogy profi segítség nélkül álma nem teljesülhet. Csak annyit felelt megannyi érvelésemre, hogy talán, lehet, de nem érdekel. Esetleg egy nap, most nem. Volt egy pont, ahol nem is akarta tovább, hogy megjelenjen ez az írás ami hetek óta a jegyzeteimben pihent. Ma délben írt végül, hogy mehet. Minden jót kívánt és eltűnt az éterben. Nem hiszem, hogy valaha fogok róla hallani, hogy jelentkezni fog. Most sem értem igazán miért akarta, hogy története megjelenjen. Állítása szerint nem akart senkit szembesíteni, és nem vezeti nemes cél, nem akar senkinek segíteni. Nem hiszi, hogy története bárkinek is segítehetne igazán. Csak ki akarta adni. Azt gondolja, hogy ez egy választóvonal az új élete és a régi között, egyfajta összegzés betűkbe szedve.

hopeless-2.jpg

 

  • Amikor elolvastam a bemutatkozó e-mailed, nem tudtam hogy mit írjak vissza neked. Emlékszel mit írtál nekem? 
  • Igen persze, azt írtam, hogy apám buzi, megerőszakolt aztán egy nap nagyon megvertem és eljöttem otthonról.
  • Igen…Bevallom a néhány mondatos üzeneted sokkolt pár percre. Sőt, azon kaptam magam hirtlen, hogy elutasítani akarom, hogy ez valósága lehet valakinek, és megkérdőjeleztem sok dolgot az életben és azt, hogy ilyen megeshet. Bocsáss meg ezért nekem…
  • Én sem hinném el a helyedben. Ennél már csak az sokkolt volna jobban, ha azt írom, anyám erőszakolt meg.
  • Valóban… Mikor kezdődőtt?
  • 15 éves voltam, már nem néztem ki annyira kissrácnak, apám nem igazán pedofil. Egy korcs, aki letagadta magát egész életében. Nagyapám verte őt is nagyanyámat is.
  • Szerinted ez mentség?
  • Már tudom, hogy nem.
  • Volt amikor másképp képzelted? 
  • Igen. Én szerettem az apámat, mindig jó volt a kapcsolatunk, sokat voltunk együtt, a suliban mindenki mondta, hogy az én öregem a legjobb fej. Nem volt túl jó kapcsolata anyámmal, nem volt köztük érintés, ölelés, kedvesség, semmi sem. Segíteni akartam rajta.
  • Hogyan?
  • 14 éves lehettem amikor elkezdtem sokat olvasni a témában az interneten. Mások bulizni jártak én olvastam, mert tudni akartam, hogy mi lehet az oka, hogy két ember úgy él egymás mellett mint a szellemek.
  • Mire jutottál?
  • Hát, hogy beszélgetni kell, de apám nehéz ember ilyen téren, szóval hátulról kezdtem.
  • Azaz? 
  • Kitalált példákat hoztam fel,hogy ha két ember nem szereti egymást elválhatnak, meg amúgy én is megérteném ha ők elválnának, de apám azt mondta, hogy ő szereti mutert, meg sosem tudna élni nélkülem.
  • Értem… Mikor ért hozzád először?
  • Egy este muter elment a barátnőivel valahová és mi otthon maradtunk. Feljött két haverom is és pókereztünk. Ez nálunk családi hagyomány. Szoktunk römizni is. Szóval faterom elővett sört is meg pálinkát. Azt mondta nem kell a háta mögött iszogatnunk dugiba, megenged pár felest.
  • Hány éves voltál pontosan?
  • 15.
  • Nem gondoltad, hogy korai pálinkázni még? 
  • Mutassál már egy 15 évest, aki szerint ez nem menő a haverok előtt? Halál királyfej volt az apám a szemükben és nálam is hős volt!
  • Azt írtad miután visszaírtam neked, hogy nyilatkozz bővebben, hogy mindig érezted, hogy apád valahogy más, mint a többi apa. Mit éreztél ezzel kapcsolatban egészen pontosan, el tudod mondani nekem? 
  • Nem az volt más, hogy sokat ölelt meg, vagy megsimogatta a fejem, vagy hozzám ért napjában többször is, mondjuk ez is, mert láttam  az unokatesóimnál családban meg haveroknál, hogy ez ilyen intenzíven sehol sincs jelen. Apám minden este bejött a szobámba lefekvés előtt és puszit adott, hiába voltam már 15 éves. Amit kérdezel, hogy mit éreztem, az volt, hogy apám amikor megölelt vagy hozzám ért, megsimogatta az arcom főleg amióta elmúltam 14, úgy éreztem ott a gyomorszájnál valahol hogy nem okés. Nem tudom elmondani magyarázattal. Furcsa volt. Egyszer kértem hogy ne csinálja ezt már nagy vagyok, nem kisgyerek.
  • Hogyan reagált kérésedre? 
  • Sehogy. Mintha meg se hallotta volna.
  • Hogyan folytatódott a pókeres este? 
  • Berúgtam. Apám mondta, hogy menjek el hidegebb vízbe zuhanyozzak le, hogy muter ne vegye észre. Betántorogtam a fürdőbe, de nem bírtam még a tornacipőmet se levenni.
  • Emlékszel mindenre? 
  • Ködösen. Álltam a zuhany alatt és a függönyt nem húztam be szerintem, mert arra emlékszem, hogy néztem a csempére meg a padlóra lefelé, a víz meg mindenhová sugárzott. Apám mögöttem állt, furcsán vette a levegőt és a tarkómat szorította azt hiszem. Hánytam ha jól emlékszem. Kurvára fájt másnap mindenem, mint akinek hasmenése volt egész éjjel, de nem tudtam biztosan miért, nem emlékeztem, hogy a retyón ültem volna.
  • Mikor értetted meg mi történt azon az estén?
  • Pár hónap múlva. Tudod nem bírtam kiverni a fejemből, hogy kiesett az este, hogy nem emlékszem, hogyan kerültem ágyba, és nem értettem, hogy mitől fáj, szúr minden. Nekem anyám háztartásbeli, mindig otthon van, a dolgait délelőttre tette mindig, amikor suliban voltam, és ritkán járt el otthonról apám nélkül, 2-3 havonta. A szobámban voltam olvastam, apám bejött és mondta beszélnünk kell. Azt mondta ő nagyon szeret engem és én mindent elmondhatok neki. Nem értettem miért mondja ezeket. Aztán egyszerűen megfogott ott és simogatni kezdett. Közben azt mondta nagyon szeret és közölte velem, hogy élete legszebb emléke a szeretkezésünk azon az este. Ezt egy pillanat alatt.
  • Mit csináltál amikor ezt mondta? 
  • Neki estem. Hozzábasztam az éjjeli lámpát a fejéhez. Az volt a legközelebb a kezemhez. Leesett az ágyról ahol ült a földre, és én rúgdosni kezdtem. Könyörgött, hogy hagyjam abba. Apám nem egy nagydarab ember. Káromkodtam és nagyon sok csunyát mondtam rá. Lebuzizsztam és mondtam neki, hogy beteg állat, akit feljelentek. Ő zokogott. Elmentem otthonról azonnal.
  • Feljelentetted? 
  • Nem.
  • Miért nem? 
  • Anyám és a család meggyőzőtt, hogy ne tegyem. Meggyőztem akkor, hogy apám nem pedofil.
  • Te ezt elhitted?
  • Őszintén? Nem. De nem akartam foglalkozni ezzel. Ki akartam törölni az életemből apámat, anyámat és az emlékét annak, hogy mit művelt velem.
  • Anyukádat? Miért? 
  • Mert muter tudta, hogy apám homokos. Mindig is tudta. Ezt ő mondta el nekem. És amikor megkérdeztem, hogy és nem zavart, hogy állandóam ölelgetett meg simogatott azt mondta, hogy elhesegette a gondolatot, hogy ez baj lehet.
  • Mikor költöztél el otthonról? 
  • 16 évesen. Apám soha többé nem jött a közelembe. Anyám bérelt nekem egy lakást a belvárosban ahol az idősebb unokatestvéremmel éltem aki egyetemre járt. Orvosira. Rémálmaim kezdtek lenni. Mindegyikben apámat vertem. Vagy lihegett mögöttem és anyám nézte.
  • A homoszexualitásról mi a véleményed?
  • Semmi. Van. Az ember nem választja, megszületik és kész. Viszont attól mert valaki homokos, nem a fiával kezd ki. Ez beteg, de nem függ össze szerintem azzal, hogy homokos.
  • Most mi van benned, ha apádra gondolsz?
  • Düh. Nem csak azért amit tett, hanem hogy én megvertem őt miatta. Érted? Állat lettem miatta, elöntötte a szar az agyamat.
  • Szerintem ne hibáztasd magad, a körülmény borzasztó és nem hiszem, hogy a reakciód miatt kellene még rosszabbul érezned magad. 
  • Csak furcsa, hogy ilyen lettem, mint egy idegen.
  • Mit mondanál azoknak, akiket valamelyik szülő bántalmaz szexuálisan?
  • Hogy ne tűrjék, titkolják. Én még szerencsés voltam, mert csak egyszer esett meg, de van akit évekig megerőszakolnak. Ez nagyon embertelen. Tudod én bíztam az apámban. Szerettem őt.

Krisztián könnyes szemei, és összerándult arcizmai elárulják mit érez. Hogy érez, bármennyire csak ezt nem akar. Még beszélgettünk picit, de éreztem, hogy menni akar. Nem menekül, nem tőlem, csak ahogy elmondta nekem még, nem akar olyan emberekkel érintkezni akik ismerik a történetét. Nem akarja a szemükben látni azt, amit az enyémben. Azt mondta hiába tudja, hogy szeretet az amit lát, nem akarja nézni, mert fáj. Neki a szeretet csak ez a három betű, semmi más.

I.

Köszönöm Krisztiánnak, a bátorságát, a szavait és azt, hogy megkeresett és méltónak talált arra, hogy kérdezhessem őt és leírhassam történetét.

+

A történet személyes jellege miatt, Krisztián kérésére csak engedélyemmel osztható meg különböző blogokon vagy online magazinokban. A Facebook megosztás linkkel természetesen nem tartozik ide.

Kép forrása: Pixabay jogtiszta képek.

Ha valamiben kifejezetten tehetségesek vagytok és ezt szeretnétek megmutatni minél több embernek vagy túlélők vagytok, avagy ‘csak’ emberek nehéz sorssal esetleg érdekes történettel, vagy ismertek valakit akire ezek ráillenek, és szeretné(tek) megosztani a világgal, ha mondanivalótok van (akár névtelenül is), de nem tudjátok hogyan, vagy szeretnétek bemutatni mit csináltok az életben (lehet ez bármi, akár blog, jótékonykodás, érdekes munka, szokatlan munka, szociális, közösségi tevékenység, művészet, írás, festészet, költészet, komolyan bármi) akkor írjatok nekem a theworldofildiko@gmail.com e-mail címre. Köszönöm.

A nő, aki megtöri a csendet

Van egy nő a blogszférában, aki különleges tehetséggel bír. Dorina egyedi racionalizmussal ábrázolja társadalmunk és életünk legprivátabb démonjait; a nárcisztikus pszichopatákat. Írásai az első pillanattól mély benyomást tettek rám. Nem csupán a téma, amivel blogján foglalkozik, de a soraiból átszürődő ember fogott meg. Ő egy nő, aki akkor sem volt áldozat, amikor az volt, talán azért, mert amikor szeret az elméjével is teszi, nem csupán érzékeivel. Azt hiszem nincs még egy blogger, akinek minden szavát elolvastam a blogján. De az övéit igen. És nem csak azért, mert tagadhatatlanul hasonlítunk néhány dologban, tapasztalatban, racionalitásban és  tudásvágyban, a megérteni akarásban, hanem mert egyetlen blog – az enyémen kívűl – sem adott annyit, nem segített annyit eddigi életemben, mint az övé, még ha erről ő nem is tud igazán. Ezért engedjétek meg nekem, hogy őt mutassam be elsőnek a ‘Tehetségek’ elnevezésű új rovatomban nektek. Dorina, az And the yellow cab blog írója nem csak egy blogger, annál sokkal több. 

Egyszer megkérdezték tőlem mit gondolok Dorináról. Én azt feletem kvázi áhítattal, hogy, “Nem normális a nő a fejében az tuti!” Itt megállt a kérdező és bólogatott, de szerintem maga sem tudta miért, hiába mosolyogtam kedvesen. Rögtön kifejtettem, mielőtt még a ma olyan szokásos negatív gondolatok ütöttek volna szöget a fejében, hogy igen, Dorina szerintem nem normális, de ahogy ezt én értem az teljesen más, mint az, amit azok értenek, akik most helyből az idióta, hülye és hasonló jelzőket párosítják az én “nem normális” jelzőmhöz.

fb_img_1489841863998.jpg

Nem az, mert különleges. Nem az, mert ő valahogy többett gondolkodik az átlagnál és az érzések mechanizmusát is érteni akarja. Bár sokszor flúgos  a fantasztikus humorával, amiket újabban rímekbe is szed, ő az egyik legracionálisabb nő, akit ismerek. Ő nem olyan, mint többségünk, mint mi földi halandók, mert olyan hálózatot fejlesztett ki az agyában,- öntanítással, kitartással, szorgalommal, – ami keveseknek adatik meg. Ő az elméjével is érez. Ma már szíve és esze olyan ritka egyensúlyban van, ami nem normális ebben a káoszban, amit kreáltunk magunk köré az életben, mi civilizált emberek. Szóval Dorina különleges, nincs ezen mit vitatni (erről pedig vitázni nem is érdemes velem, úgyis én nyerek, még vele szemben is, aki állítólag a vitát magát is megvitatja).

Néhány héttel karácsony előtt egy kommentelő azt írta nekem privátban egy cikkel kapcsolatban, amit Dorinától osztottam meg, hogy “ez a csaj egy összefüggés elméletektől függő spiné, nem hiszem, hogy jó fényt vet rád, ha a cuccait reklámozod.” Nos, azon kívül, hogy a válaszomban nem finomkodtam, és ott elhatároztam, hogy írni akarok róla, el kell mondanom, hogy ez nem így van. A nő egy bántalmazási lexikon. Elmehetne szerintem viselkedés kutatónak, profilernek és hasonlók. Nagyon kevés ambivalens emberi viselkedésen nem lát át és kvázi nincs olyan személyiségzavar, amit nem ismer. Mint minden extrán okos embernek nagyon jó a szeme, nagyon jó megfigyelő.

Dorina mindeközben a blogján megosztó témákat feszeget nagyon körültekintően, belemegy pszichológiába, de nem guruskodik, sem akar megváltóként stadionokban okoskodni neked pénzért összeszedett klisékkel. Dorina sok mindenról ír, van laza humora is, de a párkapcsolatokon belüli erőszkról és az ehhez elengedhetetlen önismeretről is olyan tisztán, egyenesen és természetesen nyilvánul meg, mint kevesen. Ezt vannak, akik nem fogadják túl jól, leginkább azok akiknek önismeretük, szociális ismeretük hiányos, valamilyen személyiségzavarral küzdenek vagy éppen olyan áldozatok, akik még a tagadás legmélyebb bugyraiban vannak.

Miért éppen And the yellow cab a blogod neve?

Mert szeretek néha szemlélőként „működni“ a világban. Mintha mondjuk New York utcáin haladnék egy sárga taxiban, és az ablakon át nézném a magam körül zajló eseményeket. Elképesztő, de ha még zene is szól közben, akkor még többet „látok“ az emberekből. Mármint, szemlélődés közben. 

Én úgy látom, hogy Dorina blogja tapasztolokra épült, az alap ez, de a tartópillér a tudás, amit évek alatt magára szedett és a megfigyelés amit mesterfokra fejlesztett. Komoly és tényszerű, de nem unod halálra magad szavaiban, mert megjelenik a humor is és a pop-rock-blues-electro-jazz. Blogján nem csupán Törd meg a csendet írásokat találsz, de van Ciklá Man Blues, Steven Tyler, aki a kedvence továbbá Utcaképek, van Világ körülöttünk és még, ha mindez nem lenne elég van még egy felettébb fontos része a blognak a Pszichológia, Jog- és foglomtár.

Azt gondolom blogodban egy fontos rész a Jogtár és ahol elmeséled mik is valójában a különböző szindrómák. Javíts ki ha tévedek, de úgy vettem észre, hogy manapság egyre több olyan blog és Facebook oldal kering, amely a bántalmazásról, a nárcisztikus személyiségzavarról és pszichopatákról szól leginkább áldozatokhoz, de ezek közt több olyan van, ami inkább káros, mint segítő. Szerinted miért káros az, ha valaki kellő tudás nélkül vezet személyiség zavarokkal kapcsolatos blogot illetve önkéntes tanácsadó blogot?

door_pixabay

A lényeg az, hogy kommunikálja az illető, hogy ő milyen mélységig ért ahhoz, amiről ír, meddig vállal felelősséget a szavaiért, ha nem teszi, borzasztó tévutakra vihet embereket. Zárt facebook csoport is létezik ilyen, az sokkal károsabb lehet, mert ott még a csoporttól is függővé válik sok tag. Van, aki az örök áldozat szerepében tetszeleg, van aki, a gyógyult, hős megmentő gúnyáját ölti magára, és van aki évek óta azért jár vissza, hogy önigazoljon, printscreeneli a nárci smseit és ossza ezerrel, hogy nézzétek, megint írt! Jaj!

Én sokszor hangsúlyoztam, hogy SMS-ek, e-mailek, fotók, iratok, stb. fontos bizonyítkok lehetnek, ezeket mentsük el, és lehetőleg tároljuk több másolatban, különböző helyeken. Ez bizonyos esetekben „életbiztosítás“ is lehet. De nem arra szolgál, hogy dicsekedjünk vele, hogy megint írt, és önigazoljunk, hogy huh, tuti, hogy szeret.

Aki idézőjelesen hangadó szerepet vállal ebben a témában, annak ügyelnie kell arra, hogy ne szektát építsen, ne tegye függővé azokat az embereket, akik számára az ő szavai jelentenek valamit. Persze, hangsúlyozom – hogy ezzel a szófordulattal éljek –, ezt csak folyton hangsúlyozni tudom, megakadályozni néha e mellett is nehéz.

Bevallom, én nagyon ki tudok akadni, amikor úton-útfélen lifecoachokkal és önjelölt tanácsadókkal találom magam szemben, olyanokkal akik hangzatos kliséket adnak el, kihasználva az embert, aki alapjáraton nem vágyik másra, mint szeretetre. Valahogy viszket a tenyerem, amikor tapasztalom, hogy egy-egy gurubácsi vagy néni álszent és csupán egy negédes állapotban tartja tudatosan vagy tudatlanul a hozzá fordulókat.

Mit vettél észre abból, miszerint sokan hamis segítők? Valóban létező dolog ez? Milyen károkat okozhat ha hozzá nem értő kontárkodik az ember lelkébe és elméjébe?

Sajnos létező dolog, és a paletta nagyon színes, fel sem tudnám sorolni talán, mert az egy külön kisregény lenne.  Sokakat nyilván a jószándék vezérel, amikor „hivatásos segítőnek“ állnak, de közben meg látom, hogy maguk sem gyógyultak, nagyon nem. Életcéljukká vált „a nárci elleni nagy harc“, ami ugye egy idő után arra utal, hogy a súlyos traumájukból maguk is a nárcizmus felé tartanak. Így ez egy végtelen kör, mintha a nárcizmus fertőző lenne (persze megvan ennek a szakszerű magyarázata, de röviden, találó ez a „fertőző“ szó), és nyilván ebbe az irányba viszik a „híveiket“ is. Nem véletlen, hogy rengeteg nárcisztikus esik áldozatául egy másik nárcisztikusnak, vagy szociopatának. Ilyet láttam már, sőt egy ilyen példából tanultam a legtöbbet. Szóval amikor azt magyarázza az ember, hogy hogyan „győzz le“ egy nárcit, hát ott nagyon észnél kell lenni – és sajnos sokszor még ez is kevés – ellenkező esetben az illető ezt egy örökké tartó küldetésnek fogja fel, és épít egy kis „szektát“ is maga köré, és úgy terjeszti az igét. Ráadásul, ha szólsz neki, megeshet, hogy visszaszól, hogy dehát tőled tanulta. No ilyenkor foghatja az ember a fejét.

Aztán van a már-már vicc kategória, aki atlantiszi testvérekről beszél, ez a spiritualizmus legalja… hagyjuk is, mert vagy nagyon ideges leszek, vagy elkezdek röhögni – ha eszembe jutnak példák azokból, amiket volt „szerencsém“ olvasni már -, és legurulok az ágyról.

És persze nyilván van a hideg, számító kategória, aki ugye szaktudással lehet hogy bír, de a gyógyulásodtól, számára sokkal fontosabb az, hogy minél több pénzt vigyél hozzá. Aki kicsit is ért ehhez, ezzel azért el lehet manipulálgatni… Lehet, hogy ez a kategória a magasan funkcionáló szociopata? (a kérdés költői)

Volt egy pillanat körülbelül, a tizedik írás után amit Dorinától olvastam, ahol megkérdőjeleztem saját éppelméjűségemet. Hirtelen született gonoszlelkűnek éreztem magam, és azon kattogtam múltban elkövetett hibáim miatt, hogy bizonyára egy minden hájjal megkent egoista nárcisztikus beteg ember lehetek, hogy ezt és azt megtettem. Totálisan kibuktam, hogy egy rohadék vagyok, mert voltak pontok az életemben, ahol vislekedésem nem éppen éri el a mércét amit én ma decensnek érzek.

Mi a helyzet azzal, amikor egy elvileg jó ember rossz dolgokat művel? Olyanokat amiket a nárcisztikusok vagy pszichopaták akikról írsz. Hogyan lehet – ha lehet – ezt kategórizálni? 

male_robot_pixabay

Egy konkrét szituációban szeretek véleményt mondani, de általánosan a poszttraumatikus stressz, a komplex poszttraumatikus stressz, a Stockholm szindróma hatására az ember produkálhat olyan tüneteket, amik nagyon hasonlóak lehetnek a nárcisztikusok, vagy a borderlineok személyiségjegyeihez. Aztán, a narcopaták manipulációs technikái hatására az ember tehet olyan dolgokat, amik a külső szemlélő számára őt láttatják a bántalmazónak. Például „a nárci“ leveleinek átnézése. Aki nem ismeri a kerettörténetet, az nem tudja, hogy milyen út vezethet eddig. Sokszor maga „a nárci“ viszi rá erre az útra az áldozatatit. Lehet, hogy direkt gyanút kelt, hogy kutass, és olyan bizonyítékokat hagy, amik tévútra visznek, így arról nem is lesz sejtésed, amit épp valójában művel. 

Értem, és mi van akkor amikor egy nárcisztikus bántalamzó ‘áldozata’ válik maga kissé kétes viselkedésűvé bántalmazójával szemben? Ezt hogyan lehet kezelni később önmagunkban? Lehet önvédelemre fogni, ha egy normális ember válik szörnyeteggé

Részben fentebb megválaszoltam. Van az a pont, amikor döntened kell, hogy „kiugrassz, vagy bent égsz“. Talán ezt az előbbi mondatot már le is írtam valahol, így…

Én „ugrottam“.  

Tulajdonképpen, amikor rájöttem arra, hogy mit kezdett el művelni az illető egy másik emberrel (is) – pedig ekkor még semmit nem tudtam erről a témakörröl – akkor világosodtam meg. Emlékszem, hogy leültem az asztalhoz (borzalmas állapotban és ezt nem részletezném) és csak annyit tudtam mondani, hogy „nem hiszem el, hogy még egy emberrel ezt tetted, nem hiszem el, hogy erre képes voltál, attól függetlenül, hogy mi a véleményem az illetőről“.

Ha ezt (ennek az éjszakának a történetét) egyszer megírom, életem legnehezebb bejegyzése lesz.

Azokban a hónapokban amikor megkérdőjeleztem magam, hogy a szörnyeteg az életemben esetleg én vagyok-e, nagyon sokat tanultam a pszichológiáról, személyiség típusokról, lélekről, mechanizmusokról, önmagamról és persze Dorinától is. Nagyon sok tesztet megcsináltam és pszichológushoz is jártam, sőt egy életmód javító nővel is találkoztam, aki egy igazi kincsnek bizonyult. Ugyanakkor felfigyeltem nagyon sok rossz vezetőre, nevesincs kurzusokat elvégző kiégett háziasszonyokra, akik lájfkócsok lettek egy A4-es papírra nyomtatott “diploma” miatt és olyan tanácsokat osztogatnak miszerint a rezgéseinket kell megváltoztatni, hisz ha áldozattá válunk, az a mi rossz energiánk hibája.

Mit gondolsz a burkolt áldozathibáztatásról amit egyes “segítő” alkalmaz? Szerinted ő tisztában van azzal, hogy áldozat hibáztatás az, ha elülteti azt a kis gondolatot miszerint te vonzod be, hogy bántalamazzanak? És mi a különbség eközött – ha van – és a között, hogy  a pszichológia igazolja, hogy ha valaki nárcisztikus bántalamzásban nőtt fel, az felnőttként is keresni fogja ezt az érzést, illetve ő maga is bántalamzóvá válhat? 

lány_pixabay

Az áldozathibáztatás és a felelősségvállalás nem azonos fogalmak. Meg kell találni a mértéket. Ha egy „segítő“ ezt alkalmazza, annak több oka lehet. A hozzá nem értéstől az anyagi haszonszerzés reményéig széles a skála.

Nem hiszek abban, hogy van tipikus áldozat a tipikus múltjával. Mert ilyen nincs. Minél „profibb“ a bántalmazó, annál inkább megtalálja minden típusú emberen azt a rést, amivel az adott személyt „behálózhatja“.

Azok egy része, akik bántalmazó családban nőnek fel, ezt a világot ismerik, ezt gondolják természetesnek (sokáig, vagy örökre), és ezért nem lépnek ki felnőtt korukban sem egy bántalmazó kapcsolatból, mert nem is tudják, hogy létezhet „más fajta világ“. Egy másik részük pedig, lehet, hogy azért „vonzza“ ezt felnőtt korban is, mert ők pontosan tudják, hogy ez nem a normális élet, de talán keresik a megoldást a múltjukra, hogy mit tehettek volna másként, vagy tehettek-e volna valamit, bármit, hogy megmentsék gyermek önmagukat, és/vagy a szüleiket (leginkább azt a szülőt, aki az áldozat volt a kapcsolatban).

Tudni kell, hogy sok narcopata számára a sérült áldozat könnyű préda. És sok narcopata kifejezetten szereti a kihívást (is), ezért az egy baromi nagy tévhit, hogy minden áldozat bántalmazó családban nőtt fel, vagy totál önbizalomhiányos. Nos, ezek az emberek is számtalan okból – és azok aprólékos kombinációjából – adódóan válhatnak áldozattá. A lehető legegyszerűbben próbálom ezt elmondani most: nos az egyik, hogy olyan terepre tévednek, amely „nyelvet“ nem, vagy alig ismerik, ezért egész egyszerűen, sokáig nem értik, hogy mi történik velük/körülöttük, legalábbis nem teljesen. És nem azért mert hülyék, hanem azért, mert egy „idegen országba“ kerültek, aminek a gyelvét (még) nem ismerik, vagy csak az un. konyhanyelvet, azt is tankönyvekből, és nem a gyakorlatban. (Még a közt is ám óriási különbség van, hogy remekül elboldogulok egy idegen nyelven, vagy mondjuk lazán megfogalmazok azon a nyelven egy hivatalos levelet.)

Másrészt, egy általában véve magabiztos embernek egy „nárci“ azért is nagy hasznát veszi, mert az ilyen embereknek jó a megoldóképességük, és nem rettennek meg megoldandó feladatoktól. Ennek a képességüknek, a nárcisztikusok számára gyakorlati haszna is van, másrészt ez az a pont, amely mentén a „nárcik“ le tudnak építeni nullára egy olyan embert, aki úgy ismeri magát, hogy kézben/rendben tudja tartani az életét, és a dolgait. Majd ők megmutatják, hogy nem, és közben elhitetik, hogy de azért próbálkozni mindig érdemes… Ez részben azért is jó a narcopatáknak, mert kielégíthetik vele szadista hajlamaikat, és növelhetik általa saját csökevényes/légvár-szerű/torzult önbizalmukat.

Végül pedig mondd el nekem kérlek, te mit gondolsz arról a jelenségről, hogy manapság vannak nők, akik könnyelműen aggatják a nárcisztikus jelzőt és skatulyázzák őrültté egyébként csupán ember exüket, miközben, ők maguk inkább önsajnáló kis mártír szerepet öltenek egy kitalált melodrámában a fejükben és az ex max csak egy önző ember volt vagy épp mást választott, másképp viselkedett, mint az elvárt volt? 

Ez is egy igen nehéz kérdés, és nem is szeretek ítélkezni senki feje felett. Először is, nyilván a nárcizmus, a szociopátia és valamennyi személyiségzavar egy spektrum. Különböző erősségi fokai és keveredései vannak. Annyit erről, hogy az utóbbi pár évben rendkívül elterjedt ez a témakör – ami részben jó -, de ennek van egy negatív hozadéka is. Ha részinformációkat ragadunk ki belőle, azokat, ami nekünk „szimpi és kényelmes“, ráadásul közben fikarcnyi önvizsgálatot sem tartunk, akkor semmit nem fogunk tanulni. Hanem az egész csak egy kényelmes védőburokként szolgál, ami által (látszólag és rövid távon) könnyebb lesz feldolgozni egy csalódást. „Elhagyott, megcsalt, hát mert egy büdös nárci!“ Ezt a mondatot nagyon könnyű ám kimondani, sokkal könnyebb, mint szembenézni a fájdalommal. Nagyon leegyszerűsítve: tanulni nem egyenlő az áldozathibáztatással. Aki egy ilyen dologba keveredik, és ép elmével akar kijönni belőle, annak jó pár ilyen fogalompár határmezsgyéjén kell megtanulnia egyensúlyozni, hogy egy egészséges, építő és reális képet kapjon.

Dorina blogján vannak posztok, melyekre visszatérek többször is, akár hónapok múlva, mert személyiségem fejlődése következtében van, hogy mást ad, másképp segít megérteni dolgokat, de mindig ad. Nagyon sokat. Ahogy én tudom, nem csak nekem és ezért nem csak büszke vagyok Dorinára, hanem hálás is vagyok neki minden percért, amit arra szán, hogy segítsen, megértessen, megválaszoljon fontos és sokszor kimondatlan kérdéseket.

Köszönöm szépen Dorina, hogy válaszoltál a kérdéseimre és valószínű sokunk kérdéseire. Ahogyan szerintem egyébként teszed a blogodon is bejegyzésről-bejegyzésre.

I.

Egy kis plusz:

Kedvenceim Dorinától: (Na jó, csak néhány…) Vallomás, Mit várunk egy kapcsolattól,  Veszélyes kapcsolatok, Egy szebb világot álmodtam neked, Kedvesem, Egy pszichopata hálójában, Az exnő üzenete, Trollokról, Az igazi férfi,  Tanult és tájékozott empata.

Dorina blogja: https://dorinaczako.wordpress.com/

Facebook: https://www.facebook.com/dorinaczakoofficial/ és     https://www.facebook.com/dorinaerikaczako/

Képek forrásai: Dorina és Pixabay.

I.

A nagybetűs szerelemről kisbetűkkel

Nem szeretek úgy írni, hogy kell. Mert elvárják, mert szokás, vagy mert ma minden magára adó blogger klaviatúrát ragad és elmélkedik kettőt vagy hármat a szerelemről. Nem érdekelnek a klisék és a mézes-mázas okoskodások. Ahogy maga a Valentin-nap sem érdekel különösebben. Lábrázást kapok a sablonoktól és a mutogassuk a nagybetűs érzéseinket dologtól. De azért engem sem hagy nyugodni az, hogy meg akarjam válaszolni az élet nagy kérdését. Tehát úgy döntöttem feldobom a napom picit és körbekérdeztem több embert, hogy ugyan világosítson már fel arról, hogy mi is az a szerelem! Íme:

Dorina And the Yellow Cab szerint nem más, mint:

Aerosmith: Full Circle című száma. Hallgassátok meg.

Editke pedig ezt mondta nekem: A férjem negyven éve meghalt és én azóta sem randevúztam senkivel. Ő volt az egyetlen férfi az életemben.

Eszter: Radnóti Két karodban című verse.

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Katalin: A szerelem az, amit akkor éreztem amikor először felsírt a kisfiam a szülőszobán.

PinkAnyu Lonci: A szerelem? Öl butít nyomorba dönt, ahogy nagyapám mondta mindig! A nővérem pedig gyomor reszketésről mesélt, amikor kislány voltam, így én félve vártam mikor leszek olyan nyomorultul buta, hogy gyomor reszketős hasmarást kapok amiközben öldökölni is fogok. Azt hittem félelmetes lesz. Ám hamar röjottem Pistinel az oviban, hogy bizony szerelmes vagyok. Ő megdobott egy kővel és mindig a nyelvét nyújtogatta. De komolytalannak tartottam így inkabb Pistabácsiba lettem mégiscsak szerelmes, ő megmenette a macim tehát, aki áldozatot hoz ertem az szerelmes belém.. ekkor hat éves voltam. A szerelem új teret nyert a titkos csókkal a legjobb pasival a suli előtt, ami annyira volt titkos, hogy a fél suli láthatta. Ekkor eldöntöttem soha többé szerelem… Majd betoppant az életembe egMi y férfi akinek a szemébe néztem – és azt hittem ő is a szemem nézi de az első randin bevallotta kisse lejjebb tévedt a tekintete – és azonnal éreztem, érte ölnék butulnék és nyomorba is dőlnék, sőt akár a gyomromban szálldosó pillangokat is kergetném, ám estére kiderült csak vírusos hasmenésem van… Szóval nagyapám és nővérem nem hazudtak. Ilyen a szerelem számomra. Érte tűzet is képes volnék gyújtani egy óceánban.. a lehetetlen határai ledőlnek és egy új valóság részese leszel.

Tibor: A szerelem te vagy a manír nélküli önmagad.

Zsuzsi: Legfontosabb és a legszebb érzelem 2 ember között. Lehet plátói és beteljesedett. Ez utóbbi hosszan tartó melegséget okoz a szívben.

Ivett: A szerelmet Zolinak hívják, miért kérdezed?

Andrea, az Andrea Boroczky photography tulajdonosa szerint pedig, ez a szerelem: 

fb_img_1487090828378.jpg

Csaba szerint: Amikor megláttam őt először, ahogy a szemembe nézett, tudtam, hogy azt akarom egész életemben ő nézzen rám, minden reggel. 25 éve teszi ugynaolyan gyönyörűen.

Péter: A nő.

Szilvia: A gyermekeim és férjem a szerelem nekem.

Krisztián: A szeme.

Anami az Anami Blog írója: A szerelem nekem napsütéses forró nyári séta kéz a kézben, izzadt tenyérrel. A szerelem gömbölyű kacagás, sajttorta es lihegő szeretkezes. Egymás ölelésében otthon levés. A szerelem ő es én, mi vagyunk.

Juditka, aki öt éves: Marci múltkor nem engedte, hogy a Péter megegye a sütijét, mert nekem akarta adni. Szeritnem szerelmes belém és én is lehet, hogy az leszek, mert szeretem a sütit.

Klaudia ezt küldte ma reggel: 

fb_img_1486993395225.jpg

Márti: Nekem az a szerelem, amikor a párom nem a mosogató szélére teszi a tányérját ebéd után, hanem a mosogatóba és még vizet is enged bele.

Pisti: Nekem az a fekete Mercim volt, amit lenyúlt az exem.

Bence: Talán az, hogy úgy érzem nélküle megfulladok?

Attila: Mi a szerelem? Hát nem biztos, hogy jó embert kérdezel nekem túl sok nőm volt és túl keveset szerettem. Olyan egyformák voltak mind, talán egy, kettő volt különleges. Szóval az a szerelem, az a különleges valami, ami nem mindenkiben van meg… mondjuk nekik is nagy mellük volt, á mindegy, ne kérdezz ilyeneket, tudod, hogy nem vagyok jó ebben.

Bogcsi, az Egy csipet fahéj blog írója: Amióta az eszemet tudom én mindig szerelmes voltam. Óvodában kezdődött,… Helyes magas fiúkért rajongtam. Ez megmaradt. Ők akkor mindig kamasz nagyfiúk voltak, akikre áhítattal néztem. Iskolai években azért már a saját korosztályomból választottam. Plátói szerelem volt mind. Volt amikor “mély verem”-nek éreztem, és a “sötét” kamaszkorban ez egy fájdalmas érzés volt, valahol mélyen belül. “Bordáim rácsa közt”, ahogy Faludy egyik kedvenc versemet indítja… Aztán jöttek boldog felemelő kapcsolatok. A legutóbbi szerelemből házasság lett. Én maradtam annak a kislánynak, aki kiszemelt helyes, magas fiúkat, és feltétel nélküli szeretetet, szerelmet érzett. Ezt érzem a férjem iránt is. Szeretek szerelmesnek lenni.

Dóri: Nekem az amikor ha haragszik is rám és megyünk valahová, ő mégis megfogja a kezem. Nem csak úgy fogja, hanem szorítja, mert az az övé. Érted?

Enikő: Egy kémiai folyamat.

Reni: Habos forró fürdő pezsgővel és eperrel, egy könyvvel a kezemben, halk zenével de csendben egyedül. Négy gyerekem van…

E. Eszter: A szerelem az, amikor két ember szeretője, barátja, és úgymond testvére egymásnak egyszerre.

 Ádi pedig az egyik kedvenc fiatal költőm ezt felelte hirtelen:

A szerelem, főleg ha viszonzott,
az egy csodálatos dolog, amit a kisebb-nagyobb
veszekedések sem képesek elrontani. Nem kell
folyton lilaködösnek lennie,
inkább legyen természetes és őszinte.

A szerelem sosem lesz tökéletes,
ahogy az emberek sem. Mindig
van néhány apró hiba,
de ezzel együtt kell elfogadni
és nem olyannak, amilyen,
hanem bárhogy.

Egymáshoz bújva, csókokkal,
öleléssel, őszinte beszéddel,
szép szavakkal, amik mellett
ott vannak a tettek. A romantika,
a mindennapos rejtett udvarlások.
Amikor érzed a másikat, még ha távol is
van. Tudod mikor mi a legjobb ahhoz,
hogy ne hűljön ki ez a dolog.

Mindig valami pluszt tud adni
mint a meglepetés. Folyton kihoz
az emberkből valami szépet,
valami jobbat. Azt hiszem
ehhez hasonlít a szerelem.

Én pedig ma nem komolykodom el ezt a szerelem témát, de egy dologban biztos vagyok már. Az igazi szerelem, a valódi szerelem, az nem vak. Pont az ellenkezője. A szerelem jól lát. Ha tiszta szeretetből fakad és nem túlfűtött vágyból robbant életre, akkor téged lát pontosan annak aki, és ami vagy. Ezért, és így szeret. Téged, a  valódi énedet, azt, aki te vagy tisztán.

I.